Miért volt jó döntés az Európai Uniónak adni a Nobel béke-díjat

A Nobel béke-díj 111 éves történelme során 91 alkalommal ítélték oda valaki(k)nek. Ebből 20 alkalommal egy szervezet kapta az elismerést, akár önállóan, akár megosztva azt. Például 2007-ben Al Gore nem egyedül, hanem a klímaváltozás hatásait vizsgáló IPCC-vel együtt kapta meg a díjat. Így korántsem kellene, hogy annyira meglepő legyen a tény, hogy nem egy személy, hanem egy szervezet, vagy még inkább egy eszmét megtestesítő szövetség és folyamat legyen a díjazott.

A kritikusok többsége még arra sem veszi a fáradságot, hogy a díj megnevezésén túl utánanézzen annak, hogy mi a célja annak. A Nobel béke-díjat elnyertek egy része soha életében nem látott harcmezőt vagy nem konkrét békekötésekben, enyhülési folyamatokban testesült meg a tevékenysége. Sokan az emberi jogok, a demokrácia, vagy éppen a klímaváltozás területén elért küzdelmük miatt kaphatták meg az elismerést. A Béke fogalma itt tágabb és átfogóbb értelmében jelenik meg, amely a társadalmi igazságosság és a konfliktusok csökkentését, az emberi jogok kiteljesedését szolgálja.

A bizottság nyilván nem tévedhetetlen. Három éve, Barack Obama esetén például egyértelműen hibás döntést hoztak. Még ha a jelenlegi Amerikai Elnök egy nap talán ki is érdemelné a címet, amelynek érdemtelenségét első nyilatkozatában még ő maga is elismerte, akkor is nagyon korai volt neki ítélni a díjat. Az Európai Unió esetén azonban hat évtized munkájának gyümölcse egyértelműen látszik, így szó nincs a bizalom megelőlegezéséről.

Európa az egyetlen földrész a világon, ahol a politikai és civil szabadságjogok alapján szinte minden nemzetnek szabadnak tekinthető a Freedom House jelentése alapján. Kivételt csupán azok az országok jelentenek, amelyek még nem tagjai az EU-nak, és jellemzően az elmúlt két évtizedben lettek (ismét)

Ám az EU még a Keleti Blokkból kivált számos országot – közük hazánkat - is befogadott és tett nyitottabb társadalommá, gyakran éppen a felvételt jelentő kritériumok és kiépítendő intézményrendszer megkövetelésének segítségével. Amikor a Freedom House 1973-ban elkezdte publikálni a szabadság fokát a Nyugat-Európai országok 72% volt teljesen szabad, mára ez a szám 100%, ha nem számolunk Törökországgal, amelyet a jelentés kevéssé érthető módon ide sorol. A Közép-Kelet Európai országok egyik sem volt szabad, mára mindegyik az lett.  Az elmúlt 4 évtized alatt a mostani EU tagok esetén 13 ország került át a nem szabad kategóriából a teljesen szabadba (ezek egy része a volt Jugoszláviából és Szovjetunióból vált ki), és további 3 a részben szabad csoportból lépett tovább.

Az Economist Intelligence Unit (EIU) Democracy Indexe 26 olyan országot különböztet meg, ahol a demokrácia tökéletesen működik, ebből 14 az Európai Unióban található. Az EU legrosszabbul teljesítő nemzete az 56. helyen található a 156 országot felsoroló listán, és csak úgy, mint hazánk: a nem tökéletes demokráciák között foglal helyet. Ezzel magasan a demokrációk leginkább koncentrált, magas minőségi fokú területeinek a legjobbját hoztuk létre a kontinensen. Sokan elfelejtik, hogy az integrációs törekvések megszületésénél, és még sokáig azt követően is, a mai tagok jelentős részében kőkemény elnyomás volt jelen. A hetvenes évekig Franco diktatúra volt Spanyolországban, és a teljes Keleti-blokk a vasfüggöny mögött volt. Mára ezek az országok teljes demokrációban élhetnek.

Az integráció miatt mára az EU a népességét tekintve a legnagyobb olyan közösség lett ahol a tőke, az áruk, de ami még fontosabb: az emberek korlátozás nélkül, szabadon mozoghatnak. Az ötvenes években, a folyamat kezdetén elképzelhetetlen lett volna, hogy bárki Szófiából (a benzinkutak kivételével) megállás nélkül Lisszabonba vagy Stockholmba mehetett volna. Ehhez hasonló mértékben ilyesmi sehol máshol nem történt a világban. Az EU nemcsak a saját határain belüli, vagy akár a tagságra esélyes országok életét tette szabadabbá és jobbá, hanem a távoli, lemaradt térségeket is segítette. Az Unió toronymagasan a legtöbbet adományozta humanitárius segélyek keretében, több mint kétszeresen megelőzve az Egyesült Államokat, amelynek külpolitikáját sokkal inkább a katonai kiadások dominanciája határozza meg. 

A Nobel-díj bizottság tagjai a norvég társadalom kiemelt alakjai. Tőlük külön komoly elismerés, hogy a díjat egy olyan nemzettől kaptuk, amelyik állhatatos módon ellenáll a nagy európai szövetség integrálási kísérleteinek, és amelyiknek valamennyi szomszéda, fontos kereskedelmi kapcsolata az Európai Unióban található országokban van. Más szóval: ismernek minket, mint a tenyerüket.

Az Európai Unió egy olyan összefogás, amelynek a tagjai két generációval ezelőtt a szó legszorosabb értelmében halomra gyilkolták egymást, és nem egynek közülük deklarált célja volt a másik fold színéről történő teljes eltörlése. Nincs az emberiség történetében még egy olyan politikai és társadalmi sikertörténet, mint az európai integrációé. 

Nagyon büszkék lehetünk arra, hogy egy olyan országban élünk, amely tagja ennek a szövetségnek. Azokat pedig, akik fanyalognak, és nem tudják értékelni az eredményeket, még akkor sem, amikor azt nem belülről ismerik el, őszintén sajnálom. Nem lehet könnyű az ő cinikus világukban élni.

A Halálbüntetésről

A halálbüntetés visszaállításának a kérdése szinte minden egyes alkalommal napirendre kerül, amikor valamilyen brutális, kegyetlenül elkövetett, halált okozó bűncselekmény történik, és ez nagy sajtónyilvánosságot kap. Ez néha akkor történik meg, amikor egy híres ember az áldozat, ilyen volt Mariann Cozma tragikus halála, máskor a közösségi oldalak, vagy egyéb gyorsan terjedő hír miatt követik sokan az eseményeket. A tipikus reakció ilyenkor a gyász, az értetlenséget után a teljes mértékben érthető düh, és a büntetés iránti igény fellángolása, gyakran a halálbüntetés visszaállításának követelése. Az utóbbi napokban ez a fiatal rendőrségi pszichológus, Bándy Kata megrázó esete kapcsán történt meg.

A halálbüntetés azonban sokkal fontosabb kérdés, hogy egyetlen - akár még nagyon is megrázó - bűntett kapcsán ítéljük meg, de még ha meg is tennénk, vannak olyan esetek, ahol a nyomozás adott szakaszában a közvéleménynek csak sejtései vannak arról, hogy mi történhetett. A halálbüntetés nemcsak az igazságszolgáltatás, hanem a politikai, társadalmi viták egyik legfontosabb kérdése. Nagyon kevés embert érint ugyan, de olyan mély (egyaránt erkölcs- és társadalom-) filozófiai kérdéseket feszeget, amelyek mellett senki sem tud elmenni. Magyarországon tavaly 142 gyilkosság történt, és bár ez a szám népességarányos nemzetközi összehasonlításban nem számít magasnak, mégis egyetlen gyilkosság, a médián és a közösségi oldalakon át is érezhető fájdalmából lehet sejtésünk, hogy nemcsak egy ekkora szám, hanem akár egyetlen eset is mit jelenthet.

Az érthető felháborodást követő, halálbüntetést követelő hangok azonban egy nagyon komoly paradoxont teremtenének, ha elfogadásra kerülne, amit javasolnak. Az emberek túlnyomó többsége nem külön létező entitás, hanem számos más emberrel áll közösségben vagy külön-külön kapcsolatban. Itt főként nem a szakmai kötődésekre, hanem az érzelmi töltődésű kapcsolatokra gondolok. Abban a pillanatban, hogy valaki meghal, az közvetlen módon érinti azokat az embereket, akik ilyenfajta kapcsolatban álltak vele. Ez történt Bándy Kata esetében, ahol legtöbbünk még elképzelni sem tudja milyen fájdalmat élhetnek most át a családtagjai és barátai. Ám ugyanez történik szinte minden esetben, amikor valaki elveszíti egy szerettét, akár egy magányos gyilkos, akár a társadalom és a törvény ítélete által történik ez. Abban a pillanatban, hogy kimondják a halálos ítéletet, egy ember végleges sorsa, továbbá több másik ember hosszú távú lelkiállapota felett is ítéletet mondanak egyben. A gyilkosság és a halálbüntetés pontosan ugyanazzal az eredménnyel jár: kiolt egy emberi életet, és sok másikat tesz tönkre.

A Halálbüntetésről számos film és dokumentumfilm készült, ám ezek többsége nem a kérdéskör mélyét, hanem annak kísérőjelenségét taglalja. Az egyik ilyen tényező a kegyelem, amelynek egyik leghíresebb kapcsolódó filmje a Ments Meg Uram, amely ugyan nagyon erős alakításokkal van tele, nem a legfontosabb kérdéseket feszegeti. Még megrázóbb az a BBC dokumentumfilm, amely arról a kínai TV műsorról szólt, amelyik halálraítéltekkel készít interjút röviddel a kivégzésük előtt. Ebben nagyon pontosan érzékeltetik a halálraítélt családtagok fájdalmát, néha elképesztő kegyetlenséggel. Ide tartozik, amikor a TV stáb kivonul egy gyilkos apa lányához, és felveszik, amikor a 10 év körüli kislány végignézi apja videós bocsánatkérését, amiért feleségét, vagyis a lány anyját megölte (bár az arcát legalább nem mutatják). Gond nélkül mutatják be azt is, amikor a halálraítéltek egy udvaron, sok őr, a média társaságában, az érintés lehetősége nélkül búcsúznak el szeretteiktől. Itt a legszörnyűbb pillanat, amikor a búcsú pillanatában egy apa azt kérdezi meg a fiától, hogy hol hagyta a cuccait. Szintén megrázó az a pont, amikor az egyik, egyetlen élő vagy vele találkozni hajlandó rokon nélküli halálraítélt azt kéri a riportertől, hogy kezet foghasson vele. A riporter megsajnálja, nyújtja a kezét, majd végül csak egy pillanatra érinti meg. Mindez nagyon erős, de sokkal inkább szól a kegyelem és megbocsátás hiányáról. Itt zárójelben érdemes megjegyezni a kínai jog azon gyakorlatát amely szerint a halálbüntetés "kiváltható" azáltal, ha az áldozat családja megbocsájt, akár valamilyen ellenszolgáltatás fejében a gyilkosnak. Ezt a két család személyes találkozóján szokták rendezni, elképzelhetetlen, hogy ezeken a beszélgetéseken mi zajlik, de a TV-show még erről is ad egy részletet, sőt ezt bemutatják a gyilkosnak is, akinek a reakcióját szintén a nagyközönség elé tárják. Valós erőt csak a családtagok képesek adott esetben bemutatni.

Bár szintén fontos kérdés, de a halálbüntetés jogossága szempontjából félrevezetőek azok az alkotások, amelyek azzal foglalkoznak, hogy az igazságszolgáltatás hibái miatt ez az ítélet visszavonhatatlan, és éppen ezen kockázat miatt vállalhatatlan. Ide tartozik a legelejétől kezdve kiszámítható, máskülönben ügyes rendezésű David Gale Élete, vagy az olyan dokumentumfilmek, mint a Thin Blue Line és a Paradise Lost "sorozat" (a személyes véleményem szerint az első sokkal-sokkal jobb, mint az utóbbi). Egyrészt az jelenti itt problémát, hogy a hosszú börtönbüntetés ideje sem adható vissza senkinek téves ítélet esetén, másrészt - és ez a fontosabb - nem esik szó arról, hogy az esetek túlnyomó többségében meglévő bizonyított eset kapcsán van-e joga a társadalomnak halálra ítélni valakit. 

Bár a kérdéssel csak közvetett módon foglalkozik, de a Dear Zachary című dokumentumfilm hihetetlen élénken mutatja be azt, hogy mi történik, ha egy gyilkolásra hajlamos emberrel nem kellő erővel foglalkozik az igazságszolgáltatás. Az alkotás erejét egyrészt a személyes érintettség, másrészt az elkészítés közben történt események azonnali formáló jellege adja meg.

A kérdés igazi lényegét, valós mélységeivel való szembesülést talán az Into the Abyss című dokumentumfilm adja meg leginkább. Werner Herzog, aki sok más mellett a Grizzly Man-ben is bemutatta, hogy miként kell a lelkek legmélyére leásni, pontosan érzi itt is, hogy mi a fő kérdés. Nem avatkozik be, nem mond ítéletet, nem is sugall ilyesmit. Viszont bemutatja azt, hogy mik a következményei a gyilkosságnak és a halálbüntetésnek, és hogy ez egy és ugyanaz.

Miért van ennyi félreértés a halálbüntetés valós lényege kapcsán?

Az első félreértés már a terminológiából kiütközik. A bűncselekmény elkövetését az igazságszolgáltatásnak kell követnie. Az igazságot azonban két okból sem lehet megadni, "szolgáltatni". Az egyik az, hogy nagyon sok olyan bűntett van, amelynek következményei visszafordíthatatlanok, és jóvátételre, az eredeti állapot visszaállítására nincs lehetőség. A leégett ház, a tönkretett autó, ellopott pénztárca (és tartalma) visszaépíthető, visszaadható, értéke megtéríthető. Egy meggyilkolt vagy megnyomorított embernek a megelőző életét nem lehet visszaadni, egy lelki sokk miatti elvesztegetett évek vagy fiatalság nem adható vissza. Számára már nincs igazság többé, de sok más ember számára sem. Az áldozat rokonai, barátai élete sem lesz ugyanolyan a bűncselekmény után, mint annak előtte. Sőt, az elkövető (általában ha el sem kapják) élete is gyökeresen megváltozik, gyakran beleértve az ő környezetét. Nincsenek a kezünkben olyan eszközök, amelyek ezeket a folyamatokat visszafordíthatnák, ha gyilkosságról, vagy ehhez hasonló súlyú bűncselekményről beszélünk.

A terminológia egy másik része is problémás. A büntetés szó is azt akarja elhitetni velünk, hogy létezik az az erkölcsi szint a társadalom részéről, amely jogosult arra, hogy ítélkezzen mások felett. Ha valaki elveszi valaki más életét, akkor éppen ezt teszi: ítéletet mond felette és azt végre is hajtja. Ez gyilkosság. Mennyiben különbözik ettől az, hogy ugyanezt több ember, törvényhozók, bírók, esküdtek, akár maga az társadalom teszi? Ad-e erkölcsi felhatalmazást az, ha többen értenek egyet valamiben? Ad-e felhatalmazást az, hogy az illető ugyanezt tette?

Ebből származik az igazságszolgáltatás másik félreértése. Nem tudjuk pontosan, hogy mit is jelent az igazság. Bár van némi közmegegyezés, az nagyon valószínű, hogy az igazság fogalma szinte minden ember számára mást jelent. Az erkölcsi relativizmussal nem értek ugyan egyet, de számos esetben rátapint az idealizmus gyengeségeire és a valóság, a gyakorlat könyörtelen ébredésére. Ha például egy gyereket a saját szülei zaklattak kiskorában, majd az illető felnőve szexuális bűnöző lesz, vajon számára milyen "büntetés" jelenthet "igazságot"? A kérdés még akkor sem kerülhet megnyugtató megválaszolásra, ha az illető tisztában volt tettének következményeivel.

Persze bárki felvetheti, hogy a büntetésnek elrettentő súlya lehet. Talán igaza lenne, bár vannak ennek ellentmondó statisztikák is. Ez azonban már nem igazság-, hanem rend szolgáltatás. Azért zárjuk börtönbe a bűnözőket, hogy akik ugyanazt a bűncselekményt elkövetnék, ne tegyék meg, mert látják, hogy mi történne velük, ha ezt megtennék (és rájuk bizonyítják) a bűntettet. Még fontosabb, hogy egy visszaeső bűnöző, aki újra elkövetne egy hasonlót, jobb, ha nem kerül vissza a társadalomba.

A kulcs mindig az, hogy a lehető legnagyobb döntési szabadságot biztosítsuk az egyének számára. A szabadságnak különbözői szintjei és fokozatai vannak, csak úgy, mint az emberi jogoknak. Egy ember élete nagyobb súllyal esik latba, mint a személyi szabadság egy része. Más szóval: ha valakiről biztosan tudnánk, hogy szabad mozgás mellett elvenné valaki más életét annak akarata ellenére, akkor nem engedhetjük szabadon.  Persze a gyakorlatban ezt legtöbbször nem tudhatjuk biztosan, de az elv sorvezetőként alkalmazható. Egy példa: el tudjuk azt képzelni, hogy a norvég tömeggyilkos, Andreas Breivik valaha is szabadon mászkáljon az utcán? Azok után, amit tett, írt, és mondott? Azok után, hogy semmilyen megbánást nem tanúsított, még a látszat kedvéért sem? Nem vagyunk szentek. Sokunknak jutott már eszébe, hogy valaki halált érdemelne, nekem is. Például ha bárki, aki megölte egy szerettemet, a kezeim közé kerülne, valószínűleg megkínoznám és megölném. A rokonoktól nem várható el, hogy ne érezzenek hasonlókat, a fájdalmukból és veszteségükből fakadóan. A társadalomtól azonban elvárható, hogy megértse: a közösen eldöntött szándékos halál okozása is ugyanúgy gyilkosság.

Az embernek tehát nincs erkölcsi alapja elvenni más életét, még akkor sem, ha ezt magasan szervezett és társadalmilag kontrollált körülmények között teszi és még akkor sem, ha ezt előzetesen behatárolt esetekben teszi. Ez két dolgot jelent:

• A halálbüntetés nem fogadható el, semmilyen tisztességes erkölcsi mércével mérve sem.
• Mindent meg kell tennünk azért, hogy minél kevesebb alkalommal forduljon elő, hogy valaki elveszi más, mások életét. Aki ezt meg fogja tenni, ha szabadlábon lenne, annak nincs helye a társadalomban

Korábban bizonytalan voltam a halálbüntetés kérdésben. Tudtam, hogy a társadalomnak nincsen joga kioltani egy életet, azt is tudjuk, hogy bizonyos embereknek nincs helye a társadalomban, de nem ismertem arra alternatívát, hogy mi lehetne a megoldás. Eddig. 

A megoldást egy egészen más társadalmi vita szolgáltatja. A filozófiai vitákat gerjesztő kérdés az, hogy kinek van joga elvenni az életet. Azt már kifejtettem, hogy sem az egyénnek, sem a társadalomnak nincs joga kioltani senki másnak az életét. Azonban eddig nem volt szó arról, hogy mi a helyzet akkor, ha valaki a saját életét fejezi be szándékosan. Az eutanázia is nagy társadalmi vitákat kavar, azonban itt a véleményem eddig is egyértelmű volt: mindenkinek joga van a saját élete felett rendelkezni, amennyiben az egészségi állapota vagy egyéb tényező a szabadságát visszavonhatatlanul korlátozza. Mély embertelenség bárkit az életre kényszeríteni, aki azt szenvedésként kell, hogy megélje. Tekintettel arra, hogy a tényleges a társadalomtól véglegesen elszeparált, például tényleges életfogytiglanra ítélt, és még inkább az ő családja ezt a helyzetet szabadsága korlátozásának, és szenvedésnek éli meg, ezért az említett elv itt is alkalmazható. Ha valaki nem szeretné leélni az élete hátralévő idejét egy a képhez hasonló helyre zárva, és érthető okokból a társadalomba sincs lehetősége visszatérni, akkor joga lehet saját maga felett kimondani a halálos ítéletet.

Itt fontos kitérni arra, hogy ennek a megoldásnak is vannak kérdéses részei. Az, hogy egy embert végleg elzárunk a társadalomtól való hozzáférés lehetőségétől, beleértve azt is, hogy a családja időt töltsön vele, annak érdekében, hogy később ne okozhasson kárt másoknak, erősen emlékeztet az utilitarizmusra, hiszen adott mennyiségű fájdalmat vállalunk azért, hogy másoknak később ne kelljen ennél nagyobbat elszenvedniük. Fontos viszont tudatosítani, hogy nem erről van szó, hanem a felelősség és annak vállalásának kérdéséről is. Egy ember felelősséget kell, hogy vállaljon tetteiért és következményeiért, illetve a családtagok óhatatlanul is felelősséggel tartoznak az elkövetőhöz fűződő kapcsolatukért, még akkor is, ha semmi közük nem volt a bűncselekményhez, vagyis viselniük kell annak lelki terheit, ha rokonuk elkövet valamit. Amennyiben a fenti elveket vennénk figyelembe, továbbá csak az utilitarizmusra hagyatkoznánk, minden további nélkül, már az elkövetés másnapján szabadon engedhetnénk azokat az elkövetőket, akik máskülönben nem bűnöző hajlamúak. A fő ok a társadalomtól való elszakításra ugyan a későbbi biztonság növelése, de fontos a következmények vállalásának érzékeltetése. Ezért amíg például Breivik (és nagyon nagy valószínűséggel Bándy Kata gyilkosának) esetében nyilvánvalóan a tényleges életfogytiglan a jó döntés, addig egy férjét a mindennapi megverés miatt hirtelen felindulásból megölő asszony esetén néhány év a megfelelő ítélet. 

Sokszor merül fel még egy kritika a hosszú börtönbüntetések ellen, ez pedig az, hogy egy gyilkos, akit egyes országokban halálra ítélnének, itt komoly költségek mellett az adófizetők tartanak el. Azt nem tudom, hogy a luxusbörtön kifejezés használatának van-e bármekkora alapja, nyilván nem, de az elszeparálódás költségeit a lehető legnagyobb mértékben az elítélt saját vagyona, illetve munkájának hozadéka kell, hogy biztosítsa. Továbbá nm szabad elfelejteni, hogy a költségeket a társadalom nem az elítélttel összefüggésben, hanem a saját biztonsága érdekében viseli. Ezek egyébként általában el is törpülnek más, teljesen felesleges kiadások mellett is.

Ha pedig valaki, akit végleg elválasztottak a világtól, nem szeretne ilyen körülmények között élni, dönthet másképpen. Az egyén kimondhatja a halálbüntetést saját maga felett. Ezt sokan saját maguk megtették a börtönben. Az egyén szabadsága ezt lehetővé teszi, még ha ma ez nem is legális a jelenlegi törvényein szerint. Ezt az utat választotta Nagy László, az egyik Móri bankrabló. Ez jó döntés volt, hiszen neki nem volt szabad visszatérni a társadalomba. Bár talán van, aki azzal érvelne, hogy tettét megbánhatja, és új életet kezdhet, ezúttal törvénytisztelő állampolgárként, éppen ennek az ellenkezőjére utal, hogy szörnyű tettét követően is újabb rablásokat és gyilkosságot követett el.

Egy ideális világban bármely tényleges életfogytiglanra ítélt bármikor kérhetné a saját életének elvételét, olyan körülmények között, ahol a megfelelő gombot ő maga nyomja le. Ezt nyilván részletes pszichológiai vizsgálat és a döntés átgondolásához szükséges megfelelő időtartam kell, hogy megelőzze.

Igazságot nem tud a társadalom szolgáltatni. Ebben a kérdésben biztosan nem. Tud viszont kegyelmet, rendet, tisztességet, és legfőképpen azt, hogy azok, akik újra elkövetnének hasonló bűncselekményeket, ne tehessék ezt meg soha többet.

A gyűlöletről

Ezt az érzést, sőt jelenséget igazán szemléletesen és mélyen egy kivételes művészi teljesítményben mutatták be. A Gyűlölet című film a kilencvenes évek egyik leginkább meghatározó alkotása volt, egy egész generáció, illetve társadalmi csoport mély kilátástalanságát, elfojtott konfliktusait ábrázolta kőkemény realitásérzékkel. Nem mellesleg ez a mozi indította be igazán két francia filmes géniusz, Matthieu Kassovitz és Vincent Cassel karrierjét. A cselekmény lényege, hogy három külvárosi fiatal Párizsban egy éjszaka során hogyan szembesül azzal, hogy mennyire kitaszított és ha jogi értelemben nem is, de társadalmi, gazdasági értelemben sokadrendű egy tipikus nyugati jóléti államban, jelen esetben Franciaországban. Az egyiküknél végig ott van egy fegyver és bár több erőszakos konfliktusba kerülnek, az valamiért nem sül el egyszer sem(?). Mégis a feszültség végig ott van a film során, azzal a pisztollyal embert fognak ölni. Aki kíváncsi a részletekre, nézze meg, érdemes.

A történetből egyértelműen kiderül, hogy a három fiatalnak és a rivális bandáknak, vagy akár a rendőröknek nem azzal van igazán problémája, akikkel éppen szemben állnak, hanem a saját helyzetükkel. A gyűlölet nem más, mint kivetülés.

Ez jutott eszembe akkor, amikor egy ismerősömtől az alábbi történetet hallottam. Egy apuka, akinek ma már felnőtt gyermeke van, nagyon nem kedvel egy bizonyos társadalmi csoportot, származási alapon (azt, hogy ez mely csoport valójában lényegtelen, mert nem ők a fontosak az eset szempontjából). Ez még lehetne a szalon rasszizmus egyik formája, ami ugyan értelmetlen, de nem feltétlenül okoz kárt senkinek. A helyzet azonban az utóbbi hónapokban igen élessé vált. Kiderült, hogy az illető egyetlen gyermeke történetesen éppen egy olyan emberrel került párkapcsolatba, aki ehhez, az általa gyűlölt társadalmi csoporthoz tartozik. Az apuka ahelyett, hogy legalább ebben az egyedi esetben túltette volna magát előítéletein, megmakacsolta magát. Az illetővel nem volt hajlandó találkozni, de ennél is tovább ment, a gyermekét kemény lelki nyomás alá helyezte, helyenként nyomdafestéket nem tűrő módon szidva mind a saját gyermeke kapcsolat során végrehajtott tetteit, mind az adott csoporthoz tartozó párját. A konfliktus a mai napig nem oldódott meg, a gyereke azt, akivel most együtt van, továbbra sem merte bemutatni az apjának.

Kinek okozott kárt ezzel az apa? Az adott csoportnak, amelyet gyűlöl aligha, hiszen még találkozni sem találkozott annak tagjával, így semmilyen formában nem kommunikáltak. Amennyiben a gyerek a párjának továbbadja, hogy az apjának mi a véleménye, akkor ez persze okozhat rossz érzéseket neki is. Egyértelmű kárt okozott viszont a saját gyermekének, akit megbántott, és őrlődhet két érzés között, továbbá oda kell figyelnie arra, hogy két általa fontos személy ne találkozzon egymással. Ám ezen felül van még valaki, akinek ártott, és ez nem más mint saját maga. Hiszen számára kellemetlen, hogy a gyermeke éppen olyan emberrel jár, akit ő gyűlölni szeretne.

A gyűlölet nem egy egyenlet, ahol az egyik oldalon lévő érzések a képlet másik oldalán kiegyensúlyozásra kerülnek. A gyűlölet mindenkitől elvesz valamit, és azt senki nem kapja vissza sehol. A gyűlöletre időt, energiát kell szánni, aki ezt az érzést választja, és a gyűlölet fájdalommal jár, hiszen aki ezt érzi, rendszeresen azt keresi, hogy miért utálhatná azt, aki ellen ez az egész a lelkében irányul. Természetesen, amikor a gyűlölet aktív cselekvéssé alakul, akár a verbalitás formájában, akár erőszakos cselekmények által, akkor annak tárgyának is árt, hasznot, tartós örömöt nem okozva az érzés viselőjének sem. Mindenki veszít. Ha valaki a négy fal között gyűlölködik, akkor az utálat tárgyának nem okoz közvetlen kárt, magának igen (ez az ő felelőssége, ő választotta ezt magának), de gyakran ártatlan szereplőknek is, néha éppen azoknak, akiket a legjobban szeret a világon. Mint a fenti történetben az apa a gyermekének.

Ha ennyire értelmetlen, és ekkora fájdalmat okoz éppen a viselőjének, akkor honnan származik és miért ilyen makacs dolog a gyűlölet? Egy másik, szintén mostanában történt eset jut erről az eszembe. Egy fiatal srác bekerül egy felsőoktatási intézménybe. Ahova jár, az egy költségtérítéses szak, ezt egy rokona állja, hogy el ne kallódjon a gyerek. Két hónap után a srác hazamegy és közli, hogy többet nem fog bemenni az iskolába. Amikor a család próbálja kihúzni belőle, hogy miért nem, eleinte vonakodik megmondani. Majd amikor az asztalra csapnak, annyit mond el, hogy utálja az egyik tanárt, az kifejezetten pikkel rá, és eközben annak származását minősíti. A család biztos benne, hogy durva konfliktus alakulhatott ki közte és a tanár között, ezért egyikük bemegy az iskolába, hogy megtudja mi történt, és ha kell elsimítsa az ügyet. A meglepetés itt éri. A tanárnak fogalma sem volt arról, hogy a srác utálja őt, és semmilyen konfliktusra nem emlékezett. Sőt, egy alapvetően jó eszű, csendes embert ismert meg benne. Előveszi a papírjait és kiderül, hogy a jegyei romlottak, és az utóbbi időben a ZH-król is hiányzott.

Napnál világosabb, hogy mi történt itt. A srác nem volt képes, vagy nem volt elég szorgalmas az eléje került akadályok legyőzéséhez, és egy súlyos kudarccal találta magát szemben. A szégyenérzetét tovább növelte, hogy erkölcsi értelemben elszámolással tartozik a rokona felé, aki ezek szerint hiába állta taníttatásának a költségeit. A gyűlölet a belső feszültség feloldása, a saját kudarc feldolgozása. Ahogy a srác a tanára felé (még ha titokban is) irányította belső negatív érzéseit, a fenti történetben az apa az életben tapasztalt nehézségeit, a filmben lévő fiatalok a társadalmi kitaszítottságukat transzformálták át.

A gyűlölet fertőző és tömegben erősebb, mint az egyedi gyűlöletek összessége. Aki nem hiszi ezt el, az látogasson el egy-egy politikai nagygyűlésre., vagy egyes csapatok focimeccseire. A gyűlölet egyben újratermeli önmagát, egyfajta mém-ként is felfogható. Volt jó pár éve egy híres ember, aki erőszakos tett által lelte a halálát fiatalon. Nagyon népszerű volt, sokan szerették, és a munkájában nagyon sokat is tett le az asztalra. A rokonai, barátai gyűlölete az elkövetők felé irányult, értjük, hogy miért. Ám idővel kiderült, hogy az elkövetők is gyűlöletből, azon belül is bosszúból tették, amit tettek. Évekkel később az illető gyereke mesélte el, hogy az apja erőszakos ember hírében állt, aki ok nélkül bántalmazott és fenyegetett másokat, ha nem is túl gyakran, de számos alkalommal. Az egyik ilyen esetből - ami ráadásul abból származott, hogy valaki rossz helyen parkolta le az autóját - egy életre szóló sérülés lett, innen vezetett az út a bosszúhoz. A gyűlölet mémjét továbbterjesztők semmit sem nyertek az esetből némi börtönbüntetésen, és életre szóló rettegésen felül, de akik viszontgyűlöltek, is sok fájdalommal kénytelenek együtt élni. Az eredmény továbbá sok gyászoló családtag, barát és árván maradt gyermekek.

A gyűlöletet a gyakorlatban gyakran tévesztik össze az érdekellentét miatti ellenérzésekkel, pedig a kettő teljesen más alapokon épült. Akármilyen szinten is fogadjuk el a szociáldarwinizmus szemléletét, azt el kell ismernünk, hogy empirikus tapasztalatok alapján valamilyen szinten van alapja, és az ezekből származó konfliktusoknak van létjogosultsága. Nem lehet megúszni őket. Emberek harcolnak egymással egy állásért, megrendelésért, első helyért, vagy egy nő/férfi kegyeiért, ez már látszik mikro szinten is. A másik véglet: világpolitikai nagyságokban is hasonló a helyzet. Paul Kennedy nagyszerű könyvében, amely a Nagyhatalmak Tündöklése és Bukása címmel aratott sikert világosan kifejti például azt, hogy miért Németországnak volt annyi konfliktusa a XX. század első felében. A németek egyesültek, és a lassan már globalizálódó világban ez volt az utolsó esélyük, hogy nagyhatalom legyenek. Túl sok erős ország volt kis helyen a megnőtt világban. A törekvésük érthető, a háború nem, de legalább lett volna érdekük ezzel kapcsolatban. Ami teljesen elfogadhatatlan, az az undorító ideológia, és az ezzel összefüggő tettek. Ráadásul ezzel maguknak is ártottak érzelmi szinten, erkölcsi értelemben és ha ez még nem lenne elég, a vélt ellenségek kezelése és ipari szintű kivégzése rengeteg erőforrást vont el a valós, szintén undorító, de legalább részben érdekkonfliktuson alapuló háborútól. A nácik gyűlölete itt is saját maguknak ártott, nem is keveset. A gyűlöletet azonban józan ész felhasználásával is meg lehet különböztetni a valós érdekkonfliktuson alapuló ellentéttől. Számomra a gyűlölet az, aminek nincs értelme, nincs igazi érdekellentét mögötte.

Mivel a gyűlöletnek önmagában nincs értelme, ezért mögöttes okok vannak a háttérben. Ez más érzések átváltozásából alakul ki. Félelem, csalódás, reménytelenség, komplexusok, amik dühöz vezetnek, amit valahol le kell vezetni. Érhetne az a vád, hogy magas lóról beszélek. Természetesen én is sokszor éreztem már gyűlöletet, ember, csoport, intézmény ellen, valószínűleg még fogok is, de ne felejtsük: soha nem személyeknek, hanem az érveknek van igazuk, vagy azok tévednek. A gyűlölet természete teljesen független attól, hogy ki az, aki ezt állítja. A gyűlölet érzése magjában teljesen egyetemleges. A hutu ugyanúgy gyűlöli a tutszi-t, mint egy antiszemita a zsidót és viszont. Emellett ugyanúgy ártanak vele saját maguknak. Onnan biztosan tudom, hogy valamit rosszul csinálok, hogy ha gyűlöletet érzek, és ez igaz bárki másra is.

A friss gazdaságpolitika - Paternalizmus 2.0, új ösztönző funkciókkal!

Az elmúlt hetek a hazai költségvetés éles fordulatáról szóltak. Az új kormány legfontosabb gazdasági vezetője néhány hete már beharangozta, hogy forradalmat csinálnak a gazdaságpolitikában. Igazat mondott. Olyan gazdaságpolitika született, ami ambivalenciájában valóban egyedülálló a földön. A kinyilvánított gazdaságpolitika létezésének ténye önmagában is jó hír, hiszen az eddigiek során, sem a választási programban, sem azután nem volt semmilyen irány, sőt egyes ad-hoc lépések és szerencsétlen elszólások mind-mind az ellenkezőjét erősítették meg. Magát a kikristályosodni látszó programot elemezve egyszerre találunk benne nagyon jó, és nagyon rossz elemeket.

Kezdjük a jóval. A kormány végre megcsinálta azt az adórendszert, amire a rendszerváltás óta várunk, és a szűk körű liberális-piacpárti tábor szakértői vonala szorgalmazott jó ideje. Biztosat csak az eredmények későbbi tudatában lehet megállapítani, de megkockáztatom, hogy ez minden idők legjobb adórendszere Magyarországon.

Jövedelemadó

Mindjárt itt van az egykulcsos adórendszer. A magyar adórendszer két nagy problémája a túlzott terhelésen felül a bonyolultság, kiszámíthatatlanság és a munka túlzott terhelése. Az új adókulcsok és kedvezmények ha nem is oldja meg egyik problémát sem, hatalmas lépést tesz efelé.

Jó az, hogy alacsonyabb az adókulcs a legtöbb ember számára. Kisebb az elvonás a munkajövedelem után, ráadásul a magasabb keresetűek számára jelentősen csökkenti a trükközés értelmét, hiszen ezentúl jóval kevesebbet kell fizetniük. Több jövedelem marad a keresők zsebében, és ez ösztönözheti a fogyasztást, de ugyanúgy a befektetéseket is, ami nagyobb teret enged a beruházások hazai finanszírozásának is. Szintén jó az is, hogy a tőkejövedelmek adózása is egyazon szintre kerül a munkajövedelmekével, így igazságos módon valamennyi jövedelem egyazon megítélés alá kerül, és nincs értelme külön utakat keresni sem. Az egykulcsos rendszernek ugyancsak nagy előnye, hogy sokkal átláthatóbb, és egyszerűbben kalkulálható.

A 16%-os kulcs szinte mindenkinek javuló helyzetet jelent, amire nagy szükség van, a túlságosan megadóztatott magánszemélyek esetén, amely főleg a munkajövedelmek terén volt kiugróan magas. Természetesen az egyéb járulékok terén jól jönne még további csökkentés. Az egyetlen csoport, aki rosszul jár, azon befektetők, amelyek jelentős jövedelemre tettek szert rendszeresen olyan részvényekből, amelyek magas osztalékot fizettek és a tőzsdén forogtak az EU valamely piacán. Manapság az osztalékok kevéssé jelentik a lényeges jövedelmet (sokkal inkább az árfolyam emelkedésben csapódik le, vagy ha mégsem: gyakori még a részvény visszavásárlás), ezért ez kevés embert érint szignifikáns mértékben. A befektetéseket érintő adóváltozásokról bővebben itt lehet olvasni.

A Magyarországon nagyon régóta alkalmazott progresszív adórendszernek csak ott van értelme, ahol nincs lehetőség vagy szükség felzárkózásra más országokhoz képest és megengedhetik maguknak a nagyobb államot, a több szociális jellegű ellátással. Itthon, ahol még mindig nem alakult ki olyan vállalkozói, értékteremtő réteg, amely kellő, valós jövedelmet állít elő, és később az erős belső fogyasztás bázisa lehet, addig nincs értelme tőlük elvenni. Mi eddig úgy akarunk jóléti államot üzemeltetni, hogy nem engedhetjük meg magunknak.

Társasági adó

A társasági adó már a kilencvenes évek közepétől meglehetősen barátságos szinteken volt, ezen némileg rontottak 2006-ban, most egy olyan korrekció történik meg, ami tényleg nagyon leegyszerűsíti a vállalkozások életét, hiszen 10%-os adó a nyereség után már nemzetközi összehasonlításban is nagyon alacsony, így a legtöbb esetben értelmetlenné teszi a kiskapuk keresését, és kifejezetten ösztönzően hat az értékteremtésre itthon. Kevés értelme van az alacsony árbevételű vállalatoknak ezt külön biztosítani, de a tervek szerint ez 2013-ra egységesen érvényes lesz.

Családos kedvezmények

Az új adórendszerben az is jó, hogy a családosoknak úgy segít, hogy nem (további) segélyt ad a részükre, hanem a munkájukból származó jövedelemhez képest sokkal kevesebbet von el. Így csökkenti az újraelosztási hatást és egyszerre teszi könnyebbé a munkavállalást és a gyermekek felnevelését. A gyerekvállalás ösztönzése azért is fontos, mert a hazai alacsony aktivitási ráta mellett szintén fokozottan érint minket a társadalom elöregedése, és egyre inkább romlik az effektív aktivitási ráta, egyre kevesebb ember tart el egyre többet. A lépés hatásai nem beláthatóak, valószínűleg nem túl nagyok, de az biztos, hogy valamekkora mértékben pozitív hatást gyakorolnak a demográfia fára, ha tartósan megmaradnak.

Az adórendszer átalakítása, bár nem tökéletes, de nagy lépéseket tett meg afelé, hogy ösztönző legyen munkára, vállalkozásra, gyermekvállalásra, és ami még fontosabb hazánk versenyképes legyen. Manapság az országok is egyre fokozottabb módon versenyeznek egymással, ezért az új adókulcsoknak a külföldi befektetők ösztönzése szempontjából is nagy jelentősége van. A közép-kelet európai országok között már évek óta tart ez a verseny, ahogy a térség a 2000-es évek elejére közepére olyan életszínvonalra érkezett, ahol már kevésbé volt vonzó a nyugati cégek számára a munkaerő, ráadásul Ázsia komoly konkurenciát jelent, ma már a képzett munkaerő szempontjából is. Ezért az elmúlt években már komoly verseny alakult ki a térség országai között, ebben a versenyt Szlovákia nyitotta meg a híres Dzurinda-féle reformokkal. A csata most is zajlik, nemrégiben Ukrajnában és Romániában határoztak hasonló, alacsony, egykulcsos adórendszer mellett. Eddig Magyarország nem akarta elfogadni, hogy ebben a versenyben van, most végre igen, kénytelen vagyunk belátni, hogy ezekkel az országokkal is versenyben vagyunk. A lényeg, hogy felvettük a kesztyűt.

Kieső bevételek pótlása - kiadáscsökkentés helyett

Sajnos a gazdaságpolitika többi eleméről ez egyáltalán nem mondható el. Az adórendszer alapfilozófiája, a kisebb, vállalkozásokat békén hagyó, piaci erőre építő modell már nem érhető tetten másutt. Széleskörű adócsökkentést csak úgy lehet végrehajtani, ha nagy deficitbe és adósságnövekedésbe hajszoljuk magunkat, ez volt a Reagan-féle megközelítés lényege és eredménye, vagy ha a kiadásokat is csökkentjük. Itt jön elő a kormány valóban egyedi megközelítése. A kieső bevételeket extra adóbevételek formájában pótolják. Ez önmagában még nem lenne baj, de csak átmeneti megoldást jelentenek a deficit csökkentésére, ráadásul deklarált módon. A költségvetést a következő két évre eleve úgy tervezik, hogy tudják: utána ezek a tartalékok nem állnak majd rendelkezésre. Logikai úton elindulva három eset lehetséges. Az egyik, hogy a fennmaradó bevételek fognak megnőni igen rövid idő alatt, amelyek betömik a lukat. A második, hogy a hiányt később megint a kölcsönök nagyobb növelésével finanszírozzuk. A harmadik, hogy idővel a kiadásokat is csökkenteni kell.

A második az amúgy is nyomasztó államadósság kamatterhei és egyéb kockázatai miatt nem járható út. A kormány szemmel láthatóan az elsőre spekulál, de az esélyek nem túl jók. Ahhoz, hogy a mostantól érvényes adórendszer a különbséget kitermelje, a GDP-nek évente 4-6%-kal kellene nőnie. Még ha az adórendszer a legjobbat is hozza ki a cégekből, ekkora növekedés belső fogyasztásból, főleg ilyen hamar egy ilyen struktúrájú országban egyenlő a lehetetlennel. Tehát - mint valójában mindig - az exportpiacainkra kellene hagyatkoznunk, de ott aligha remélhetünk akkora növekedést, ami itthon ilyen nagy ugrást generálna. A kormány valójában egy szintetikus spekulatív részvény long pozíciót vett fel a világ, de főként EU piacain. Ha dinamikusan nő a gazdaság, a taktika kifizetődhet (de még ez is kevés). Csak úgy, mint az IMF tárgyalás felfüggesztés, ami a megnyugodó piacok miatt stabilizálódó forint és állampapírpiac esetén jól jött ki, egyelőre biztosan. Viszont még ez is csak idő nyerése, az alap problémára nem született megoldás. A kizárólag a probléma "kinövésére" alapozott elképzelés egyértelműen naív, de még ha nem is az lenne, akkor is feltételezi, hogy a kiadási szerkezet teljesen rendben van, amiben szinte mindenki egyetért, hogy téves. Rosszul működik az egészségügy, pazarló az oktatás, aggasztó a társadalombiztosítás, és nem éppen hatékony, viszont eléggé korrupt az államapparátus és az állami cégek. Ennek ellenére a kiadási oldalhoz nem nyúltak hozzá. Nem elég nyirbálgatni az állami szektort (amit szinte az összes hivatalba lépő kormány megígér), az összes ellátórendszerhez hozzá kell nyúlni, és strukturális átalakításra van szükség. Ez nehéz és hosszú folyamat, társadalmi konszenzus szükséges hozzá, vagy erős politikai támogatás. Ez utóbbihoz enyhén szólva is minden feltétel adott, mégsem történt semmi.

Ám a tét az államháztartás egyensúlyánál is sokkal nagyobb. Az államadósság kritikus szintek közelében van, és a kamatteher viszonylag alacsony mivolta miatt nem merül fel az adósságspirál elkerülhetetlensége. Ahogy korábban írtam, még nem tartunk itt, de az államadósság folyamatos csökkentése elkerülhetetlen, amihez a nettó finanszírozási képesség pozitív tartományban tartása szükséges lenne, de a külön bevételek későbbi eltűnésével ez szinte lehetetlennek tűnik a kiadások csökkentése nélkül.

A bevételi oldal csökkentésére adott logikus reakció a kiadási oldal csökkentése lenne. A kormányoldal azonban más utat választott. A bevételi oldalt tűzzel-vassal magasan tartották. Abba egy gazdaságpolitika elemzésénél nem szeretnék részleteiben belemenni, hogy alkotmányossági és szabad piacgazdaság jogi kereteinek a szemszögéből elfogadható-e az intézkedéssorozat, hiszen egy jogállamban nem lehet hozzányúlni a magántulajdonhoz vélt vagy valós szükségszerűség okán sem, csak úgy mint visszamenőleg érvényes adókat kivetni. A probléma az, hogy ennek nemcsak ebből a szempontból lehetnek negatív vonzatai. Az egyik - kevésbé valószínűen domináns - hozadék a kiszámíthatatlanság a jogi környezetben. Minden vállalkozás számára, de még a háztartásoknak is nagyon fontos a konzisztencia, mind a saját stratégiájuk, mind az őket körülvevő világban. Ha azt látják, hogy az általuk megteremtett értéket, utólagos döntéssel, a korábbi feltételeket egyértelműen felrúgva elveszik tőlük, az visszafoghatja a későbbi beruházásokat.A különadó még akkor is probléma lenne ebből a szempontból, ha jövő évtől élne, hiszen ennyi idő alatt nem lehet az üzleti stratégiát átalakítani, hogy erre megfelelő mértékben reagálni lehessen. Azért a kormány láthatóan tisztában volt ezzel a problémával, és viszonylag ügyesen lavírozva maximalizálta az extra bevételeket oly módon, hogy az még ne okozzon komoly presztizs veszteségeket hazánknak.

Az áthárítás sem kerülhető el, még a megfelelő szervezet vezetője is ezt mondja, a különadó bevételek egy része mindenképpen a gazdaságból, és azon belül is a fogyasztóktól kerül elvonásra, ami a növekedésnek érhető módon nem jó. Valójában a teljes évi 700 milliárd bevétel egy csavarosan megoldott új adó, amely nem csak részeit érinti a gazdaságnak, hanem annak egészét. Amikor egy tőzsdei ügyletet végrehajtasz, akkor is két költséged van. Az egyik, az előre deklarált tranzakciós díj. A másik pedig a bid/ask spread-ből és a teljesítés sebességéből és módjából eredő implicit költség, amelynek mértékét nem tudod előre, és sokan később sem veszik észre, vagy nem hajlandóak erről tudomást venni. Azt biztosan észreveszi a lakosság, hogy ha 5%-kal emelkedne a személyi jövedelemadó kulcsa (ha csökken is), hiszen megírta az újság. Azt viszont már kevesen veszik észre, hogy ha 10 Ft-tal többet fizetnek a kenyérért a hipermarketben.

Ezermilliárdok hiányoznak

A gyakran hangoztatott számok szerint a kormány a nyugdíjpénztári összeg visszatartásával, és a különadókkal együtt 700 milliárd forintot szed be. Tegyük ezt összefüggésbe azzal, hogy a költségvetés teljes nettó adóssága 20 450 milliárd forint volt augusztus végén. Ha emberi mértékűre szeretnénk a hiányt csökkenteni, ami legyen a GDP (kb. 26 000 mrd Ft) 60%-a, ami amúgy is maastricht-i kritérium (ha számít ez még valamit), akkor , így 15 600-ra kellene csökkenteni jelenlegi árakon., tehát nagyjából 5000 mrd-ot kellene találni (technikailag ez nem ilyen egyszerű, de a folyamat lényege ez). Tehát, ha 5 év alatt akarunk eljutni ide, akkor évente 1000 mrd Ft-ról beszélünk mostani értéken. Ám a költségvetés hiánya most is 1000 mrd Ft környékén van, tehát a mérleget közel 2000 mrd Ft-tal kellene évente arrébb billenteni. Ha igaz, hogy az adómódosítások csak 400 mrd-al csökkentik az adóbevételeket és évente 700 mrd Ft a plusz bevétel, akkor már "csak" 1700 mrd Ft a különbség (de csak pár évig). Ha feltételezzük, hogy az effektív törlesztést és a nem a teljes összeg újrafinanszírozását folytatjuk 2013-tól, akkor eddigre ennyivel kellene megnövekednie az adóbevételeknek reálértéken. Ez most az összes bevétel 20%-a. Ennyivel több előállított értéknek kellene keletkeznie, hogy az ország egészséges pályára álljon. Ez szinte lehetetlen. Hasonló következtetésre jutott sok elemző, például Madár István is. Nem meglepő, hogy Gyurcsány is ezt vezette le igen harcias módon, kérdés hogy az elmúlt években miért nem végzett hasonló számításokat. Ám a kiadások nemhogy csökkennének - és ismétlem: nem reálértékben, hanem nominális értékének kellene erősen csökkenniük - hanem nagyjából a reálérték szinten tartásának megfelelően emelkednek. A nem kis részben pénznyelő oktatás esetén 1445 mrd helyett 1515 mrd-ot költünk a tervek szerint (!) azaz átlagban minden egyes magyar ember több mint 150 000 Ft-ot évente akár jár iskolába, akár nem, akár befejezik a diákok az egyetemet, akár nem, akár itthon hasznosítják a tudásukat, akár külföldön, ha hasznosítják egyáltalán. Egészségügy esetén 1198 mrd után 1254 mrd a kiadás, vagyis akkor is kb. 120 000 fizet egy ember átlagosan, évente ha nem is ment orvoshoz. Az oktatást és az egészségügyet érintő valódi többletkiadásokról, amit az állampolgárok fizetnek meg, még nem is beszéltünk. Azt, hogy az állami működési kiadásokon való takarékoskodás miért nem elegendő: jelenleg közel 2000 mrd Ft-ot költünk erre. Hogy az adósság ne növekedjen tovább (ami mint írtam még kevés), akkor a kiadások felét el kellene tüntetni. Képzeljük el, hogy a rendőrök felét kirúgják, és minden második nagykövetséget bezárnak, stb. Egyébként ezek a kiadások is nőnek jövőre, a tervek szerint közel 8%-kal.

Az ellenkező oldalon van még a magánnyugdíjpénztárból az állami rendszerbe történő tömeges átlépés hatása, de ez egyelőre nem tervezhető. Véleményem szerint erősen optimista 50%-os visszalépés esetén is csak 1500 milliárddal csökken az adósság (a pénztárak a pénz nagy részét állampapírban tartják), és ez egy egyszeri hatás, a jövőben viszont további terhet ró az államra, mert több embernek kell majd nyugdíjat fizetni. Ennek a hatásai eleinte persze elenyészőek, de évtizedek alatt fokozatosan nőnek. Ha az 1500 mrd Ft-os adósság csökkenéssel számolunk is, akkor is kellene "találni" további minimum 3500 mrd Ft-ot, továbbá évente még a legoptimistább becslések szerint is 300 mrd Ft-ot, ehhez azonban jövőre már szárnyalnia kellene a gazdaságnak.

Paternalizmus 2.0

A költségvetés 2-3 év múlva történő fenntarthatatlansága mellett az is baj, talán még nagyobb, hogy nyíltan szembeszáll az öngondoskodás ellen és lándzsát tör a paternalizmus fenntartása mellett. Nem igaz az a kijelentés, hogy az állam nagyobb biztonsággal tud nyugdíjat adni. Valamennyit igen, de az elöregedő társadalom mellett a felosztó-kirovó rendszer egyre kisebb összeget tud majd adni a jövő nyugdíjasainak. Gyakran felmerülő kérdés, hogy szükség van-e egyáltalán "kötelező öngondoskodásra", azaz a második pillérre, és ha igen, miért? A válasz éppen a paternalizmusban és a kiút keresésben rejlik. A helyzet az, hogy a magyarok többsége az államtól várja a segítséget és a nyugdíjat és kötelezettség nélkül eszébe sem jutna ez irányban takarékoskodni. Viszont a rendszer fenntarthatatlan, ezért kellett kötelező érvényűen rászorítani az embereket, hogy ezzel foglalkozzanak, pontosabban nem is ők, de legalább a pénzt befizessék. Sokkal jobb lenne, ha a harmadik, negyedik pillért (a NYESZ-t, de még akár a TBSZ-t is, ami ha fennmarad évtizedekig, szintén megoldás lehetne) használnák, de nem nagyon teszik. A mostani lépések viszont egyértelműen arra sarkallják a lakosságot, hogy ne így gondolkodjanak. Sőt, ki is lett mondva, hogy a nyugdíj az államnál nagyobb biztonságban van, ami persze nem igaz, elég ránézni az államadósság mértékére. Ráadásul indikációként ott van a NYESZ adókedvezmény csökkentése is.

Nem marad más, mint a kiadáscsökkentés. A kérdés az, hogy a döntéshozók ezzel tisztában vannak, és csak időt akarnak nyerni, vagy még mindig nem esett le a tantusz. Ezt meg fogjuk tudni, valószínűleg legkésőbb a 2012-es költségvetés tervezésekor.

A toleranciáról

Sokáig azt hittem, hogy a a társadalmi tolerancia az utóbbi években kezdett el gyengülni, a gazdasági nehézségek miatti feszültségek hatására. Sokkal inkább valószínű, hogy a tolerancia hiánya mindig is ott volt a felszín alatt, csak kevésbé voltak olyan problémák, amelyek az intolerancia beszédtémáit felszínre hozták. Könnyen lehet, hogy az emberek egy része soha nem értette és ma sem érti, hogy mi a társadalmi tolerancia lényege.

Az alapelv az, hogy a személyes szabadságát senkinek sem sérthetik meg. Az ember önálló, szabad akarattal rendelkező, értelmes entitás. Szerveződhet bármilyen közösségbe, de ezt csak és kizárólag a saját szabad döntéséből teheti (és ki is léphet onnan). Senkinek nincs joga egy másik felnőtt embernek megmondani, hogy mit tegyen, mit gondoljon, és mit mondjon ki. Véleményem szerint a tolerancia azt jelenti, hogy ezt a jogot teljes mértékben elfogadjuk bármely más ember számára. Érdemes megjegyezni, hogy a "személyes szabadság" fogalma nem azonos a "személyi szabadság" fogalmával. Az utóbbi, illetve annak megsértése már egy bűntetőjogban szereplő kategória. Itt most egy tágabb értelmű fogalomról beszélek, ahogy fent írtam is.

Persze a toleranciának inkább kulturális vetületei vannak, és köznapi fogalma természetesen nem ebben merül ki. Sokkal inkább türelmességet, az eltérő kultúra, megjelenés, világnézet és még sok más iránti barátságos hozzáállást jelenti a legtöbb ember számára.

A különbség a fenti és az általános meghatározásban árnyalatnyinak tűnik és lényegtelennek. Pedig a kulcs éppen abban van, hogy nem a türelmességet, vagy a megértést helyezzük a középpontba. Senkinek nem kell megértőnek lennie a másikkal szemben. Jó ha az, de nem feltétlenül elvárható. A türelmességben benne rejlik az, hogy van ok a türelemre. Van a másik emberben, népcsoportban, szubkultúrában olyan jellemvonás, amely nekünk problémát okozhat, nekünk nem tetszhet, ezért azzal szemben megértőnek kell bizonyulni. Szintén ott van a sorok között, hogy a megértés valamilyen kisebbség, elesett csoport felé történő kegy, felkarolás formájában történjen.

Valójában irreleváns, hogy a másik fél tulajdonsága vagy viselkedése bosszantó-e. Annak sincs jelentősége, hogy kisebbségben van-e az illető a véleményével. A lényeges kérdés az, hogy a személyes szabadságjogok sérülnek-e azáltal, ami történik. Nem kell, hogy tetsszen az, amit a másik ember csinál. A lényeg az, hogy a személyes szabadságát tarts tiszteletben. Fontos kiemelni, hogy ez nem azt jelenti, hogy "békén hagyod", hanem ténylegesen, lelked mélyén elfogadod ezt az alapelvet. Ennek következménye kellene legyen az is, hogy a társadalom és annak minden tagja maximális mértékben kiáll amellett, hogy senkinek ne legyenek megsértve ezek a jogai.

Amikor rasszizmusról beszélünk, pláne egy amerikai, tipikus hollywood-i film keretében, biztos vagyok benne, hogy mindenkinek egy "redneck" fehér, jellemzően fiatal férfi jut az eszébe, aki pick-up-pal közlekedik és egy kisvárosban, de méginkább egy farmon él. Gyűlöli a feketéket (és a legritkább esetben mást), valószínűleg éjjelenként fehér lepedőben Ku-Klux Klán szeánszokon vesz részt. Ez előítélet és súlyos probléma. Az előítélet és a tolerancia kéz a kézben járnak. Aki intoleráns, az nem fogja a fáradságot venni, hogy a sajátjától lényegesen eltérő csoportok vagy emberek valós jellemzőinek utánanézzen, hanem felületes tapasztalatok alapján, esetleg kulturális örökségre alapozva alkot majd véleményt.

Ezért az is előítélet, ha az intoleranciát gyakorló személyeket egy csoportba kategorizáljuk és hasonló jellemzőket feltételezünk róluk. Rosszabb esetben azt hisszük, hogy az intolerancia a sajátjuk és mással nem fordulhat elő. Innen jön elő a kategorizálás. Ez pedig az intoleráns csoportokban azt a képzetet kelti, hogy nem maga az intolerancia miatt neheztelnek rájuk, hanem amiatt, amilyen kategóriába kerülnek. Továbbra is mi és másokra osztják fel a világot, noha elfogadás szempontjából ez lényegtelen.

Intoleráns az is lehet, aki kisebbségben van. Nem a kisebbség vagy többség a lényeg, hanem az intolerancia léte önmagában. Samuel L Jackson egyik filmjében (Lakeview Terrace - a hazai forgalmazó úgy vélte, hogy a "Kínzó Közelség" a legjobb fordítás) egy gyermekeit egyedül nevelő férfit játszik, akinek a szomszédjába egy fekete nő - fehér férfi kapcsolatban lévő pár költözik. A film maga közepes szintű, de fontos abból a szempontból, hogy a fehér kirekesztő férfi sztereotípiáját durván áttörve ezúttal egy fekete férfi oldaláról mutatja meg az intoleranciát. Jackson karaktere mélyen elítéli a rasszok közti kapcsolatot és eleinte apróbb bosszantásokkal, majd egyre durvább eszközökkel igyekszik megkeseríteni szomszédai életét. Eközben rendőrként intézkedés közben sem leplezi rasszista nézeteit. Csakhogy neki semmi köze ahhoz, hogy a szomszédai miként élik az életüket mindaddig, amíg az ő életébe nem avatkoznak bele. Ha egy fehér, egyébként intoleráns ember megnézi a filmet, joggal háborodik fel a látottakon. Véleménye mégis kettős mérce. Az elfogadhatatlan ugyanis nem az adott személy, vagy a konkrét esetben meglévő véleménye, hanem az intolerancia önmagában, annak a ténye és megléte.

Emlegethetném a fekete nacionalista mozgalmat az Egyesült Államokban. Nemrég láttam Loius Theroux jó 10 éves dokumentumfilmjét, amelyben ezeknek s szervezeteknek néhány prominens képviselőivel beszélget. Egyikük, az azóta betegségben elhunyt Khalid Abdul Muhhamad arról győzködte a riportert, hogy a földön minden baj forrása az erőszakos, együttélésre alkalmatlan fehér ember. Ismerős szavak, sokszor hallottam már ezeket szélsőjobboldali vezetőktől, csak éppen nem a fehér, hanem a sötétebb bőrű emberekről állította ugyanezt. Azt, hogy két csoport, csupán kinézet alapján egymást vádolja a legszörnyűbb bűnökkel, a kollektív bűnösséget gátlások nélkül alkalmazva, túllép az abszurditás határain (ennek az abszurditását figurázták ki ennek az írásomnak az aljában szereplő videóban is). A kisebbség is lehet intoleráns a többséggel szemben. Sem a többségtől, sem a kisebbségtől nem elfogadható ez. Amit az intoleráns emberek, az ellenük irányuló kritikákban nem értenek meg, hogy az nem ellenük, hanem az intolerancia ellen irányul. Nem az adott csoport védelméről, hanem a támadás értelmetlenségéről van szó.

A tolerancia kérdése, és annak gyakorlati megléte, elvárhatósága nem függ attól, hogy valaki a kisebbséghez vagy a többséghez tartozik. A nyugati demokráciákban igen nagy az érzékenység a gyengébbel, a kisebbséggel való bánásmód kapcsán. Például egy munkaügyi perben szinte biztos, hogy a munkavállalóknak adnak igazat a munkavállalókkal szemben, mivel ők a védtelenebbek. Hasonlóképpen sokkal jobban odafigyelnek a kisebb lélekszámú csoportok jogaira, mint a többségiekre. Bizonyos szempontból ez érthető, de az alapelvvel nem egyeztethető össze a használata, ezért teljes mértékben a jogalkotó vagy jogalkalmazó, vagy véleményformáló média jóindulatára van bízva, hogy nem él-e vissza vele.

Itthon a rasszista szó hallatán egy bakancsos, kopasz srác jut az eszébe a többségnek, aki mellényben vonul, Árpád-sávos zászlót visz, és szabadidejében cigányok ellen szervezkedik. Sokszor igazuk is van. Ám ellenük is irányulhatnak előítéletek, gyűlölet és intolerancia. Amikor ezt tapasztalják, azt hihetik, és általában azt is hiszik, hogy az eltérő csoportok közötti véleménykülönbség általános, és ha más megteheti ellenük, ők is megtehetik, sőt meg is kell tenniük mások ellen.

A Holokauszt az öreg kontinensen zajlott le, a fő csoport, akik ellen lezajlott a Közel-Keleten alapított saját országot, mégis a legjobb, leginkább átfogó múzeum, az óceán túloldalán, több ezer kilométerre az említett országoktól és kontinensektől, Amerikában, azon belül is annak a fővárosában a legnagyobb Smithsonian múzeumok mellett található. Miért van az, hogy a világtörténelem legnagyobb méretű, gyakorlatilag ipari szintre emelt népirtásának bemutatását csak ott vállalják fel igazán? A válasz meglepő módon nem magában a Holokausztot prezentáló területeken található. Van egy szekció, amelyben a manapság, elmúlt években, vagy akár még most is zajló népírtásokról szól. Találhatunk itt filmeket, képi anyagot, írásokat a Délszláv háborúban, Ruandában, Szudánban elkövetett bűnökről. A Holokauszt-ot kritizáló, annak jelentőségét degradálni igyekvőknek az a legnagyobb félelme és kétsége az egész kérdéskör kapcsán, hogy a zsidókról beszélnek közben. Hogy a Holokauszt emlegetése a zsidók érdekében történik. Azonban ez súlyos tévedés. A megtervezett népirtás emlegetése azért fontos, mert maga a cselekmény az ami mélyen elítélendő, és elfogadhatatlan. Teljesen mindegy, hogy ki ellen irányul, soha nem lenne szabad megtörténnie.

A napokban egy hír foglalkoztatta elsősorban a Közép-Európai sajtót. Pozsonyban egy ember fegyverrel kiirtott családot. Mint utóbb kiderült, a szomszédai voltak, egy cigány család, amelyik életvitelével, hangoskodásával váltotta ki a borzalmas reakciót a gyilkosból. Fontos leszögezni, hogy természetesen nem tudhatom, hogy tényleg ez történt-e, ezek a sajtó értesülései, amelyek akár kisebb nagyobb mértékben, vagy teljesen tévesek is lehetnek. Tételezzük fel, hogy valóban ez történt. Felmerül a kérdés: ki volt intoleráns ebben az esetben? Az egyértelmű, hogy a lövöldöző az volt, hiszen más emberek személyes szabadságát a lehető legbrutálisabb módon sértette meg, sőt vette el. Elképzelhető, hogy a gyilkos nem volt toleráns más népcsoportokkal, jelen esetben a cigányokkal szemben. A kérdés azonban nem az, hogy ki ellen követte el a tettét, hanem önmagában az, hogy elkövette. Az, hogy a gyilkosban volt-e rasszista indíték, tulajdonképpen lényegtelen, még ha szomorú is. Lehet, hogy tényleg rettenetes volt az illető család szomszédságában élni. Azonban a másik félnél is felmerül ennek a gyanúja, hiszen a személyes szabadság megsértésébe az is beletartozik, ha valaki a saját lakásában sem tudja kipihenni magát a szomszédai hangoskodása miatt. Ha így volt, akkor a tett itt is elítélendő, még akkor is ha a bűn sokkal kisebb, mint a lövöldöző esetén. A lényeg az, hogy senkinek nincs joga bárki más személyes szabadságát megsérteni. A tett a lényeg, és nem az adott személy aki ellen elkövették, vagy akár az, aki elkövette.

Kérdésként felmerül, hogy mennyire lehet toleráns valaki, ha a másik fél nem az, és éppen vele szemben? Mennyire lehetünk, vagy lehetünk-e toleránsak az intoleranciával szemben? Amikor ezek a kérdések felmerülnek, mindig az jut az eszünkbe, hogy a másik fél, az intoleranciával gyanúsított személy mit gondol. Azonban, ahogy fent is, nem a gondolat a lényeg, hanem az, hogy azt cselekedetekre váltja. Cselekedet az is, ha kirekeszt valakit. Ha csak nem kedveli, az ellen nem tehetünk semmit, és nincs is jogunk tenni. A probléma mindig ott kezdődik, hogy egyes csoportok, nemcsak a szélsőjobb, meg akarja mondani a másiknak, egyes esetekben elő akarja írni, hogy mi legyen a véleménye. Ez nem működik, és valahol a távolban az Orwell-féle 1984 gondolatrendőrségének rémképét villantja fel. A tolerancia hiánya onnantól lép fel, hogy valakinek a személyes szabadságát megsértik. Akár azáltal, hogy megmondják neki mit gondolhat és mit nem.

Nem kell szeretnünk a másikat, az eltérő szubkultúrát, nemzetiségeket, vallásokat. Senki sem kötelezhet minket erre. Ugyanakkor semmilyen jogunk nincs arra, hogy őket korlátozzuk személyes szabadságukban. Legyen szó valódi kisebbségről, vagy akár a többségről. Meggyőződésem, hogy ha ezt a jogot mindenki tiszteletben tartaná, akkor maguk az ellenségeskedések is jelentős mértékben lecsökkennének. Nem lenne ok az ellenségeskedésekre, kevesebb lenne a konfliktus, hiszen senki nem akarná előírni a másiknak, hogy mit tegyen és hogyan éljen. Nem a szeretet és a megértés jön előbb, és utána a tolerancia, hanem éppen fordítva. A tolerancia alapérték, és annak betartatása alapjog. A többi választás kérdése.

Kire Szavazzak? + Választási programok elemzése

Elolvastam mindegyik párt programját, emellett szakértői elemzéseket, (például itt) megnéztem az összes választási bemutatkozó beszélgetést az MTV-n, de más TV és rádió beszélgetéseket is, továbbá számos politikai elemző blog-ot olvastam, nem is beszélve a kampány híreiről. Összehasonlításul a korábbi kormányprogramot (PDF) is átnéztem. Az elmúlt hónapokban legalább napi fél órát foglalkoztam politikával (tudom, minek). mégsem könnyű dönteni. A nemrég írt, társadalmi nézeteimről szóló bejegyzés alapján leírom, hogy mi alapján és hogyan döntöttem. Ez utóbbi miatt döntésem még véletlenül sem lehet más számára objektív és teljes erejű tanács, hiszen az értékrendje mindenkinek más. Csak 5 párt programját és egyéb tényezőit vizsgáltam. Azoknak, amelyek biztosan az Országgyűlésbe jutnak és amelyeknek erre van számottevő esélye. Mindegyiket a lent leírt szempontok alapján sorrendbe tettem, ahol fontos volt ehhez magyarázatot fűztem. Ezután kiemelt szempontként írtam a pártok programjairól, néhány szóban az általános benyomások, utána felsorolva a pozitívumok és negatívumok, ahol szükséges volt, szintén megjegyzéseket tettem. A végén fontos tényezők alapján a programokat is rangsoroltam. A legvégén még pár mondat összefoglalásként a pártokról és a döntés, indoklással.

Korábbi értékrend vizsgálatok itt: 1, 2. EU választás döntésről a bejegyzésem.

Programokon kívüli döntési kritériumok

Jelöltek
(pl. Jobbik esetén sok a tapasztalatlan fiatal, FIDESZ esetén nagyon egysíkú a jelöltek mezőnye: szinte mindenki 2-3 gyerekes édesapa és jellemzően negyvenes éveiben jár, amíg kevés nő van közöttük. Viszont a Fidesz esetén szimpatikus, hogy jelzésértékűen van mozgássérült országgyűlési és siketnéma EP képviselőjük (Európából egyedül!). Az MDF esetén megdöbbentően gyenge volt a jelöltek felkészültsége, a párt belső viszonyai a végsőkig erodálódtak.)

1. FIDESZ
2. MSZP
3. LMP
4. MDF
5. JOBBIK

Vezetők megbízhatósága és erős vezetői képessége

1. FIDESZ (kevés a belső harc, világosak a viszonyok, legtöbbször egységes a kommunikáció, és ugyanaz az erős vezető közel két évtizede)
2. JOBBIK (a friss sikerek ellenére Vona határozottan tartja kézben az ügyeket, Szabó Gábor pedig egy zseniális kampányfőnök)
3. MSZP (ha baj van, összekapják magukat)
4. MDF (egyensúlyozás jó, de az utóbbi hónapok rettenetes vezetői kudarcot sugallnak)
5. LMP (nincs is igazán látható vezetés)

Retorika

1. MDF
2. MSZP
3. LMP (Ivády nélkül megelőznék az MSZP-t)
4. FIDESZ
5. JOBBIK

Kormányzati és szakmai tapasztalat

1. MSZP
2. FIDESZ
3. MDF
4. LMP
5. JOBBIK

Profizmus a kampányban

1. JOBBIK
2. LMP
3. FIDESZ
4. MSZP
5. MDF

Nyilatkozataik hitelessége

1. LMP
2. MDF
3. FIDESZ
4. JOBBIK
5. MSZP

Programok elemzése

MSZP (PDF link)

Elsőre profinak tűnik, de beleolvasva fájdalmas felületességről tanúskodik. Hosszasan sorolja az eredményeket, adatokkal, majd utána valós tartalom nélküli szöveget nyom le. A végén egy sűrített, már-már ömlesztett vállalás lista, ahol a folytonosság a program korábbi részeivel nem létezik, de a megvalósíthatóság is problémás, érdemi források nincsenek megjelölve. Ráadásul a konkrétumok itt is csak elvétve fordulnak elő. „segítjük, kiterjesztjük, bővítjük”, ilyen fogalmakkal van tele ez a rész.

Pozitívumok

• Nem engedik a sorkatonaság visszaállítását (OK de ki akarja visszaállítani?)
• Internet elérés állampolgári jogon alacsony költség mellett (kérdés a finanszírozás)
• A munkajövedelmeket terhelő járulékok csökkentésénél viszonylag keveset ígérnek (de a fedezetről nincs szó)

Negatívumok

• Az eredmények résznél csúsztat ahol csak tud, például a Ratkó unokák születését is ide sorolja.
• A gazdasági eredmények felsorolásánál kapásból elfeledkeznek az inflációról
• Tobin adó
• Vállalkozásfejlesztésnél semmilyen számbeli vagy bármilyen kritérium
• M8, M9 autópálya (eddigi kezdés nélkül 4 év alatt?)
• Populizmus a földvásárlási moratórium meghosszabbítása
• Pénzintézetek vezetőinek adóemelése szintén
• Magasabb SZJA kulcs 15 m felett (populizmus megint)

LMP

Viszonylag sok konkrétum. Elvileg válaszol a „Miből?” kérdésre, de naivan. Nagyon tiszta és jó probléma felismerés. Viszont a problémák részletezésében feleslegesen túlterjengő, főleg a környezetvédelmi részeknél.

Pozitívumok

• Liberális demokrácia fejlesztése – a környezetvédelem céljai esetén is hisznek ebben
• Foglalkoztatottsági probléma felismerése, lényegi kérdésének kiemelése
• Az „outsider” hozzáállás a programban nem rendszerellenes, elismeri a jogállam eddigi eredményeit
• Demokráciára nevelés az iskolákban
• Ajánlószelvények rendszerének változtatása morális kaucióra és 3%-os listás küszöb
• Európa Tanács – minősített többség
• Világszervezetek erősítése, pénzügyi felügyeleti, környezetvédelmi szinten
• Környezetterhelés hangsúlyosabb adóztatása
• Sokáig boncolgatja, de nem világos az iskolarendszer szegregációt erősítő hatása, viszont az iskolaérettségi vizsga megszűntetése jó pont
• Cigánykérdés korrekt tárgyalása
• Adminisztrációs terhek csökkentése: felesleges bemutatni a cégkivonatot, közjegyzők szerepének csökkentése, kötelező könyvvizsgálat eltörlése
• Kannabisz származékok dekriminalizációja
• Budapest, behajtási díj (a részletekről elvi szinten sincs szó)

Negatívumok

• Egészségbiztosítás privatizációját azért ellenzik, mert nem tartják elég okosnak az embereket. Még több állami pénzt akarnak nyomni a rendszerbe.
• Adócsökkentés helyett adóátrendezés, nem jó irány (az adóegyszerűsítés táblázat viszont tetszik)
• Közös EU adóminimum: nem ide tartozik és nem reális
• Nyugdíjrendszer: öngondoskodásról egy szó sem esik
• Lakhatáshoz való jog az Alkotmányban, utána lakáskérdésben pénzszórás
• Igenis magas az elvonás az állam részéről a gazdaságban, ebben tévednek
• Munkajövedelem adóinak csökkentése. Miből? Van rá válasz legalább, de elnagyolt becslés.
• Tobin adó
• Nagyon erős bölcsészkedés, jogászkodás – értelmes, de terjengős

Jobbik

Összességében: kevésbé riasztó, mint a párt retorikai megjelenése, de naiv és konkrétumok nélküli a megvalósítás területén. Alapvető elvi szintű tévedések is vannak benne. Források sehol sincsenek, osztogatnának nyakló nélkül. Kőkemény baloldali irányultság.
Pozitívumok
• Konkrétum a KKV adókról. ÁFA fizetésről szintén (kérdés hogy az állam likviditására ez milyen hatással van)
• Közmunkaprogram (a kérdés a hogyan)
• Munkát terhelő járulékok csökkentése jó (miből?)
• Vidék Bankja nem rossz ötlet (de miből?)
• Informatika: nyílt forráskód, online állami tárhely, teljes körű netes államigazgatás (hogy veszik rá az embereket a használatra?). Elég jó és részletes a többihez képest, látszik hogy fiatalok és jól használják a netet.
• Sok gyereknél már adókedvezményt adnának, nem osztogatnának
• A cigánykérdés tárgyalása viszonylag szofisztikált (az undorító retorika azért itt is megjelenik tompított formában)
• Internetes fájlcserélő liberalizálás és egyéni letöltés dekriminalizálása
• Szociális kártya (részletek hiányoznak)
• Vállalkozói magyar igazolvány (nincs pontosan meghatározva, hogy mire jó)
• Gyermekneveléshez 0% ÁFA kulcs (érdekes ötlet, akár működhet is)
• Szabad nyugdíjpénztár választás (önkéntes is?)

Negatívumok

• A globális kapitalizmus a program állításával szemben nem bukott meg, soha nem látott tömegeket emelt át a középosztályba.
• Az erős állam nem a nézeteim szerinti
• Elherdált vagyonokat visszaszerezik (mi minősül annak és hogyan? )
• Életfogytiglani börtönbüntetés ígérgetése olyan bűncselekményeknél ahol ez nem indokolt
• Állami segítség csőd közeli vállalatoknál (finanszírozás?)
• Államadósság törlesztés és visszafizetésről tárgyalás? (Hogyan, kivel, mit? Lásd ezt) Törvényben nem lehet rögzíteni, hogy működési kiadásra nem, hiszen az állami kiadásokat fizetni kell, ha éppen katasztrófa van, akkor is.
• Állam átszervezése, nincs konkrétum.
• Külgazdasági orientáció keletre (rosszabb és gyengébb piac, mint az EU)
• Banki alapkamat csökkentés nem így megy, aki ezt írta, annak alapvető közgazdasági fogalmai hiányoznak
• Kilakoltatás felfüggesztése nem mindenkinél indokolt a legnagyobb jóindulattal sem
• Bérlakás program. (OK, de miből?)
• Válaszd a hazait, önmagában felesleges protekcionizmus
• Magyar vállalkozások hónapokon belül nem tudják betölteni az űrt mindenhol, ha „kirúgunk” egy nagyobb multit
• Felülvizsgált jogszabályok, eddig miért nem tették?
• Nagyon gyakori, hogy kiírják, hogy egyszerűsítenek, áttekinthetővé tesznek stb., de nem írják le még nagyvonalakban sem hogyan
• Földvásárlás – nem jó az alacsony finanszírozás miatt.
• Környezetvédelem: semmi, de semmi konkrétum, így a finanszírozásra sem.
• Energia: államosítás (hogyan?)
• Bölcsőde, anyaság: osztogatás
• Nyugdíjrendszer: fent szabad választás, itt kötelező-mnyp államosítás, ellentmondás?
• Devizahitelek leállítása (miért?)
• Patikaliberalizáció leállítása (miért?)
• Abortusz leállítása: nem kerülne törvénybe, de teljesen meg akarják szűntetni ösztönzéssel.
• Felesleges kultúrpolitikai erőfitogtatás, mint Turulmadár külön (!) törvényi védelme, Roosevelt tér átnevezése Széchenyi térré
• TV2, RTL Klub koncessziós jog felfüggesztés, totalitárius megoldás és nincs jogbiztonság (majd ha lejár a jog, akkor, de akkor is demokratikus keretek között, szerintem is 90%-ban gyenge a műsor, de nem kötelező nézni)
• Áttelepülés nélküli állampolgárság és kétkamarás parlamentben döntési jogkör (csak annak legyen beleszólása és szavazati joga aki hosszútávon itt is él, amit a program ír a legmélyebben ellenzem, ha ide költözik és egy honfitársat szívesen látunk, annál más a helyzet)
• Kötelező országhatáron túli osztálykirándulás (majd mindenki eldönti)
• Keresztény gyökerek Alkotmányban (veszélyezteti a vallásszabadság elvét)
• Regisztrált élettársi kapcsolat eltörlése
• Hit és erkölcstan kötelezően (ez családi és nem állami kérdés)
• Honvédelmi költségvetés növelése
• Gárdából Magyar Nemzeti Gárda
• Külpolitikában feltűnő Oroszország szimpátia
• Nemzetek Európája (gyengítené az integrációt és ezen keresztül az EU világgazdasági súlyát)
• Szent Korona tan
• Alapvető tévedés a liberális emberkép meghatározásánál. A függetlenség nem azonos a szabad döntéssel.

MDF

Rövid, hiába képvisel jó irányokat. Olyan, mintha egy okos embernek pár óra alatt kellett volna megírnia. Egyedül ez a program ad valamelyest megnyugtató válaszokat a bevételi és kiadási ígéretek egyensúlyára.

Pozitívumok

• Ikerhiány felismerés jó. A 36 oldalas amúgy sem túl hosszú program 15. oldalánál már van arra remény, hogy a tényleges programot is olvashatjuk hamarosan.
• Támogatásokat feleslegesnek tartja, ez jó
• Újraelosztás GDP arányos csökkentése 8-10%-kal. Államadósság hosszú távon 40% alá csökkentése.
• És itt szó van arról, hogy miből: a közkiadások érdemi csökkentéséből.
• Aktivitási ráta felismerés.
• Munkaügy és Oktatás egy platform alá hozása
• Minimális iskolaméret
• Járási önkormányzatok, falusi önkormányzatok helyett, budapesti önkormányzatok csökkentése
• Minimálbér adóztatása
• Forgalmi és vagyoni adók növelése a jövedelmek adójával szemben
• Iparűzési adó kiváltása valós ingatlanadóval

Negatívumok

• Az elején felesleges elmélkedés a magyar demokrácia múltjáról és működéséről. Utána az alapelveik fejtegetésébe kezd. Értelmetlen visszautalgatás Antall Józsefre.
• 11. oldal átcsúszott lábjegyzet!
• „2001-ben - részben az Egyesült Államokban végrehajtott terrortámadások lélektani hatásaként - megtorpant a világgazdasági fellendülés.”
• Nyugdíjváltoztatás langyos
• Teljesen üres szövegelés a korrupció mentesítésről
• Vannak a választási programnak mellékletei, ezek is inkább csak körvonalazzák a szakpolitikai megoldásokat.

FIDESZ

A program régi, a nemzeti oldalon mindenképpen nagy tekintélynek számító arcok rövid ajánlásával kezdi: Mádl, Makovecz, Martonyi, Schmitt, Vizi E. Szilveszter. Csak az ő jó meglátásaikban bízhatnunk(?). Nem igazán van benne szó szinte semmiről. Ahol ígérnek valamit nagy ritkán, a forrást ott sem jelölik meg. Annyira defenzív a stratégia, hogy semmit nem kockáztatnak. Csak következtetni tudunk (például így). Azért a Fidesz biztos, hogy ennél sokkal felkészültebb.

Pozitívumok

• Itt is jó az inaktivitási probléma jelentőségének felismerése.
• Tetszetős konkrétumok a fizetési fegyelem szabályozása esetén
• Protekcionizmus csak módjával, és jó az elv, hogy a minőség miatt vásároljanak a fogyasztók magyar terméket.

Negatívumok

• Bürokrácia csökkentése állandó jolly joker, de semmilyen konkrétum nincs rá.
• A kormány vigye le a kamatokat (alapvető közgazdasági tévedés)
• Közmunka programok (jó jó, de részletek?)
• a belügyi programra jellemző, hogy rögtön az elszámoltatással kezd
• több rendőr és minden települése (de miből?)

A programokról összességében

Értékrendnek megfelelő (hangsúlyozom: ez egyénenként eltérő)

1. MDF
2. LMP
3. MSZP
4. FIDESZ
5. JOBBIK

Reális

1. MDF
2. LMP
3. FIDESZ
4. MSZP
5. JOBBIK

Részletes

1. JOBBIK
2. LMP
3. MSZP
4. MDF
5. FIDESZ

Hiteles

1. LMP
2. MDF
3. JOBBIK
4. FIDESZ
5. MSZP

Összességében (pártok és progarmjaik alapján)

LMP: A párt tavalyhoz képes jobban felvállalja baloldaliságát, kevésbé akarja megvezetni a bizonytalan, kiábrándult szavazókat. A névválasztás továbbra sem szimpatikus, csak úgy mint egyes agresszív megjelenéseik. Viszonylag jó program, szimpatikus társadalompolitika és elvek, naiv és túlságosan baloldali gazdaságpolitika.

Jobbik: Szavazatszerzés szempontjából profi párt, de a valóságtól elrugaszkodott, mesebeli elképzelésekkel. Irányvonala nagyon rossz, megnyilvánulásai enyhén finomodtak, de továbbra is sokszor egész egyszerűen undorítóak.

FIDESZ: Jól szervezett párt, teljes tartalom nélküliséggel. Csak sejteni lehet, mit szándékoznak tenni, de a centrum felé mozduló elképzelésekkel még jó is lehet, amit tenni fognak. Mivel ezt nem közlik, abszolút megbízhatatlanok ezen a ponton.

MSZP: Nagyrészt hiteltelenné vált párt, amelyik a programjával sem szerez hitelességéből vissza semmit. Azok, akikben még lehetne bízni, nem indulnak, vagy teljesen a háttérbe szorultak.

MDF: Belsőleg teljesen szétzilált párt, jó irányelvű, de nem kellően részletes programmal, egy nagyon hiteles frontemberrel, aki nélkül teljesen esélytelen lenne, hogy rájuk szavazzak.

Összesített lista valamennyi felsorolt tényező esetén:

1. MDF
2. LMP
3. MSZP
4. FIDESZ
5. JOBBIK

A 3. helytől kezdve mindegyik pártról kifejezetten negatív véleményem van. Ám egyik párt sem kifejezetten szimpatikus, az MDF és LMP esetén látok jóval több pozitív, mint negatív elemet.

A programokat átolvasva még elmondható, hogy végül is működik a demokrácia, az ígérgetés tovább él, de a kiábrándult szavazókat már nem lehet olyan nagy szavakkal megvezetni, így idén legalább nem ígérnek például 14. havi nyugdíjat. Ez is valami.

A végső döntésemben még szerepet játszott az is, hogy a hárompárti parlament nagyon kevés, túlzott hatalomkoncentrációval járhat. Mivel a két küszöb közeli szervezet amúgy is a fentiek többségénél jó pontokat szerzett, ezért ez inkább csak megkönnyítette a döntést. Lehet, hogy el fog veszni a szavazatom, de olyan pártokat választottam, amelyek nem állnak messze az értékrendemtől, reálisabb célokat fogalmaznak meg, békésebb megnyilvánulások mellett.

Listán az MDF-re fogok szavazni.

Egyéni jelöltként pedig Bajomi Ivánra, az LMP jelöltjére. MDF-es jelölt amúgy sem indul, Bajomit alig ismerem, de a civil szférából jön és nagyon erős szakmai háttere van az oktatáspolitika területén.

A második fordulóban szinte biztos, hogy Bajomi nem marad a szavazólapon, ha lesz egyáltalán második forduló. Ha lesz is, csak olyan pártok vesznek rajta részt, akikre nem szívesen szavazok. Amennyiben elmegyek 25.-én is szavazni, az elsődleges szempont, hogy ne a Jobbik jelöltje nyerjen. A másodlagos az, hogy a FIDESZ kétharmada lehetőleg ne jöjjön létre a parlamentben. Tehát ha úgy látom, hogy a Jobbik jelöltje erős, akkor arra fogok szavazni, akinek több esélye van nyerni, ez valószínűleg Kupper András (FIDESZ) lesz. Ha a Jobbik gyengén szerepel, akkor megfontolom, hogy Józsa Istvánra (MSZP) szavazok.