Digitális kommunikációs kultúra

A technológia fejlődése szinte mindig meghaladta azt, ahogyan az emberek alkalmazkodni képesek. Az ember - ahogyan a tőzsdén nap mint nap látszik - nem racionális lény, és életét a szokásai uralják. Ezekhez akkor is ragaszkodik, ha azok elhagyása, vagy megváltoztatása akár minden szepontból jelentős javulást hozna a számára.

Látványos példa erre, ahogy a kilencvenes években a többség a mobiltelefonok terjedését kezelte. A legtöbben felesleges felvágásnak tartották, és azt mondták, hogy nekik semmi szükségük rá. Ma már szinte mindenkinek van. Az is érdekes, ahogyan a hívásokat bonyolították az emberek a mobiljukról. Eleinte szentségtörésnek minősült nem felvenni a telefont, vagy kikapcsolni, mondván "hátha fontos ügyben keresnek", vagy "jobb ha felveszem, remélem nem a gyerek esett le a mászókáról". Ma már teljesen természetes, hogy diszkrét rezgő vagy villogó, esetleg alig hangot adó csengést állítanak be az emberek, adott szituációkban néma üzemmódra váltanak (ahelyett, hogy ki-be kapcsolgatnak). Az is, hogy ha éppen nem az a legfontosabb, vagy akár csak nincs kedvünk, nem vesszük fel a telefont, a számkijelzés alapján visszahívjuk az illetőt később, emellett hangposta és SMS is van a világon. A mobiltelefon nem annak az eszköze, hogy téged bármikor elérjenek, hiszen ezzel éppen a te kényelmed és rugalmasságod látja a kárát a technológiának. Helyette annak az eszköze, hogy a te szándékaid alapján használd bárhol és bármikor, azaz te indíts hívást róla, te használd amikor te akarod, és akkor fogadj hívást amikor arra lehetőséged van vagy érdekedben áll. Ez nem önző álláspont, hanem az egyéni szabadság álláspontja. Az egyéni szabadság az önzésnél tágabb fogalom. A te egyéni és szabad döntésed, hogy mennyire leszel önző vagy önfeláldozó. A technológia pedig ehhez a döntésedhez jelent segítséget.

A legtöbb internetes közösségi szolgáltatás esetén mostanában tartunk ott, ahol a mobiltelefonokkal 10-12 éve. A technológia rendelkezésre áll, egyre többen használják is, de általában nem úgy tekintenek rá, mint a cselekvési szabadságuk támogatójaként, hanem kényszerként, vagy nyűgként tekintenek rá, esetleg nem értik miként kellene használni. Pedig olyan forradalmat élünk meg ezekben az években, amilyet az emberiség történelmében még soha. A válasz arra a kérdésre, hogy ezeket a lehetőségeket, miként használjuk, a lehető legegyszerűbb: ahogyan akarod. Az új kommunikációs eszközökkel pontosan ott, akkor, és azt közölsz, amit akarsz. Mások közléséből pedig pontosan azt, akkor és adott helyen veszel fel, amit szeretnél. Megvalósul a tökéletes információáramlási szabadság, ami a digitális kommunikációs kultúra abszolút alapelve. Nézzük, hogy mely csatornákon ez milyen szinten van.

TV: nem tökéletes a fogadás sem, hiszen bár van sokféle csatorna és műsor, nem tudhatod pontosan mit fogsz látni, a lehetőségeid korlátozottak, a reklámok adott időszakokban teljes szélességben lezárják a kommunikációs csatornát, és nem abban az időpontban nézel meg egy adott tartalmat, amikor te szeretnéd. A küldés pedig gyakorlatilag nem létezik. A TV-t jelenleg még az emberek megszokása és lustasága tartja életben, a szerzői jogok mesterséges korlátja mellett.

Telefon: a mai eszközökkel már megvalósul a tökéletes információáramlási szabadság, ugyanakkor eredeti formájában csak a hangbeli kommunikációra korlátozódna. Mivel a telefonok fejlődnek, és a hangbeli kommunikáció fokozatosan összeolvad a netes kommunikációval, ezért önmagában maga a telefon sem marad majd olyan, mint ahogy ma gondolkozunk róla.

Email: Nem valósul meg a tökéletes információáramlási szabadság. A fogadás oldalán a spam-ek jelentik a problémát, még akkor is, ha ezek szűrésére vannak hatékony eszközök. Szintén probléma az, hogy nem teljes mértékben azt és úgy közölsz, amit szeretnél, illetve a többség ennek a kultúráját még nem ismeri. Az emberek tonnaszám küldenek csatolmányként file-okat, de ezeknek méretbeli korlátai vannak, és akkor is megkapod, ha téged az egyáltalán nem érdekel. Zárójelben: az email kommunikációs logikája teljesen a hagyományos postai levelezésre épül, és ezért zseniális felismerés már önmagában a Google Wave alkotóinak felismerése a logika kiszélesítésére.

Web: Megvalósul a tökéletes információáramlási szabadság. Akkor és olyan jellegű információt fogadsz, amit szeretnél, ráadásul elképesztő sebesség és kényelem mellett. Olyan RSS feed-re iratkozol fel, amilyenre akarsz, akkor olvasod, amikor akarod, ha mégsem érdekel leiratkozol. Olyan tartalmat fogadsz, amit szeretnél, legyen az szöveg, kép, hang, videó, és ezekből te is azt közölsz, amit szeretnél.

Az emberek többsége egyelőre mégsem él ezekkel a lehetőségekkel. Ha híreket akar olvasni, akkor felmegy egy portál-ra, és céltalanul, vagy rendszertelenül böngész, még rosszabb esetben újságot vásárol, ahelyett, hogy feliratkozna egy kategoriát jelentő RSS-re, vagy akár egy adott szót tartalmazó hír feed-re. Ha a nyaralás alatt elkészített képeket szeretné másnak elküldeni, akkor email-en csatolva küldi, pendrive-on másolgatja, rosszabb esetben kinyomtatja és fizikai formában küldi, ahelyett, hogy felnyomná egy képmegosztóra, pl. a Flickr vagy Picasa, ahol kényelmesen beállíthatja azokat, annak küldi, akinek akarja (akár mindenki, akár a nagymama és senki más), a fogadó fél pedig akkor nézi meg, és thumbnail-ek alapján azokat, amelyik érdekli. Ha talál egy érdekes weboldalt, akkor egyszerűen bookmarkolja a böngészőben, kategória nélkül, vagy egy kategóriában, rosszabb esetben felírja egy post-it cetlire, ahelyett, hogy egy online linkmegosztón, pl. Delicious tetszőleges számú tag-gel, és szándék szerint másokkal megosztva, illetve közvetlenül elküldve menthetné azt el. Ha egy fontos információt szeretne megosztani másokkal, például egy projekten dolgozó ismerőseivel azt, hogy megfázott és adott munkafolyamattal 2 nappal később készül el, akkor körbeemail-ezi azt, vagy rosszabb esetben egyenként felhívja őket, ahelyett, hogy egy nyílt vagy zárt közösségi térben a saját "üzenőfalán" közzé tenné azt, például Twitter, Facebook, illetve ezeken belül, vagy ezeken kívül zártláncú megoldásokon. Természetesen mindezekhez az is kell, hogy a másik fél is ismerje és használja ezeket. Ha pedig valakit nem érdekel valaki másnak a kommunikációs folyamata, egyszerű a dolga: leiratkozik róla, illetve automatikusan elrejti azt. Mindenki szabadon dönt, az egész gyorsabb, egyszerűbb, praktikusabb, minőségibb, "környezetvédőbb", és ez gyönyörű.

Néhány példa, amit én használok:

• Blog: hosszabb, részletesebb tartalom, ez itt, és a szakmai blog.
• Tumblr: rövidebb, gyorsabb információközlés, képek és videók is, szakmai és nem szakmai tartalom is.
• Google Reader Shared: az adott, engem érdeklő kategóriákban lévő híreket és nem feltétlenül hír feed-eket itt olvasom 90%-ban, és a legérdekesebbeket megosztom, esetleg rövid megjegyzést fűzök hozzá. Inkább szakmai jellegű.
• Digg: Főként nem szakmai jellegű, vicces és/vagy érdekes cikkek-videók megosztására használom. (Stumbleupon-t is, bár azt nagyon ritkán)
• Delicious: weboldalcímek mentése, és adott esetben megosztása.
• Last.fm: kedvenc zenéim hallgatása, és megosztása.
• Picasa: képek megosztása.
• Youtube: videók megosztása.
• Twitter: a fentiek mindegyike automatikusan bekerül ide egy rövid cím és link formájában, néha rövid szövegeket közvetlenül ide is írok, így egyfajta üzenőfalként is funkcionál. A képek-videók-zenék nem kerülnek be automatikusan, mert ezekből adott időszakban akár többszáz is lehet, és ez feleslegesen nyomná agyon a többit. Ami ezekből külön is érdekes, azt manuálisan megosztom.
• Facebook: Külön itt ritkán írok vagy küldök üzenetet, viszont a Twitter automatikusan át van nyomva ide is.

Az egészben az a legjobb, hogy nem lehet azt mondani, hogy ez így jó, vagy nem jó. Akit érdekel csak egyiket-másikat nézi, akit érdekel, az az egészet eléri Twitteren keresztül. Akit pedig egyik sem, az nem olvassa, nem iratkozik fel egyikre sem. Sokan vannak, akik a Twitterre azt is kiírják, hogy ha éppen a WC-re mennek, vagy onnan jöttek. Zavar ez engem? Nem, mert egyszerűen az övéket nem követem és kész.

Láthatatlan Kiállítás

Nemrég voltam a Láthatatlan Kiállításon, és mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy menjen el. Néha éppen az okoz különleges élményt, ha kevesebbet érzékelünk valamiből, és ezáltal egészen más oldalról ismerhetjük meg azt. Ezúttal teljesen hétköznapi dolgokat, például utcarészletet, zöldségest, lakást, egy kis faházikót, viszont mindezt teljes sötétségben, kizárólag a tapintás, illetve valamelyest a hallásunk alapján.

Sokan ezt félelmetesnek és kellemetlennek gondolhatnák, pedig ennek éppen az ellenkezője igaz, a kiállítást fesztelenül, érdeklődve és gyakran nevetve járja végig az ember. Ami jó, tekintve, hogy a cél az, hogy azoknak az életébe nyerjünk betekintést, akik az egész életüket így élik le. A "túravezetők" is a vakok közül kerülnek ki, és természetes, hogy ők sokkal otthonosabban mozognak ebben a világban. Emellett viszont végtelen türelemmel és jó adag humorral kísértek végig minket, elviselve a csetlés-botlásokat. Kalap le előttük.

Az ember fény nélkül teljesen más világba kerül, még akkor is, ha éppenséggel szinte teljesen ugyanazok a helyszínek és tárgyak veszik körül, mint a mindennapok során. Mivel órát nem látsz, és a napszakod sem tudod a nap helyzete vagy annak fénysugarai és az árnyékok alapjén meghatározni, teljesen elveszted az időérzékedet. Amikor kijöttünk a kiálllításról, én 20-25 percnek tippeltem volna azt, ami bő egy óra volt. Szintén összeomlik az ember irány és térérzékelése, ami elsőre nem tűnne meglepőnek, de aki bent járt, és tudja, hogy a látogatók megfelelő irányítása érdekében viszonylag szűk helyről van szó, az néha nagyon is meglepődik. Például a teljes területét a kiállításnak 4-500 nm-nek hittem, de vezetőnk a végén elmondta, hogy mindössze 180 nm területet jártunk be, azt már csak én teszem hozzá, hogy ezek szerint csigalassúsággal. Az egyes termekben bóklászva hiába mondják el, hogy mi található jobbra vagy balra, néhány kisebb elfordulás után már fogalmam sem volt arról, hogy merről jöttem és mi melyik irányban van. Olyan is előfordult velem, hogy megérintettem egy agancsot, ami a falra volt szerelve, majd elléptem tőle kettőt, és fél perc múlva az általam ugyanannak hitt irányban teljesen más volt, majd kiderült, hogy a lépésem és tapogatózásom alatt 120 fokot tértem el attól, amit eredetileg gondoltam, így a kis faházikó-belső egy teljesen más pontján kötöttem ki. Még nagyobb meglepetés volt az, hogy a kiállítás végéig abban a hitben voltam, hogy nagyjából egyenes vonalon mentünk végig a termeken, a végén kiderült, hogy a bejárathoz tertünk vissza, vagyis egy teljes kört írtunk le. Azt nem tapasztaltam, hogy a látás "eltűnésével" más érzékeim javultak volna, a zöldségek tapintása és szaglása közben sem voltam minden esetben biztos abban, hogy mit is tartok a kezemben. A többi látogató hangja alapján is nehéz volt megbecsülni azt, hogy milyen irányban és pláne milyen messze vannak tőlem. Nem igazán lehet felkészülni erre, az emberből egy órára egy tántorgó és ügyetlenül tapogatózó szerencsétlen lesz garantáltan, mégis nagyon élvezi minden pillanatát, mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy menjen el és nézze...illetve tapasztalja meg.

A világ legelszigeteltebb országa

Politikai értelemben talán Észak-Korea. De földrajzi, közlekedési, és talán kereskedelmi értelemben viszont a Pitcairn-Szigetek.

Nem hinnénk, hogy ma, az internet és a mindent behálózó nemzetközi repülőhálózatok világában, amikor havonta 2,5 millió kereskedelmi légijárat indul útjára a világ minden tájára, van egy hely, ahol a legközelebbi ország elérése 30 órát vesz igénybe.

A Pitcairn-szigetek a Csendes-Óceán közepén található, nagyjából félúton Panama és Új-Zéland között. Az egyetlen lakott sziget kb. 2 km hosszú. A legközelebbi civilizált hely 500 km-re van, és mivel nincs hely reptérnek vagy kikötőnek, csónakokon teszik meg a 30 órás utat, az amúgy sem a világ közepének számító Mangareva-ra. Ilyeneken:


Mangareváról egy repülőút Tahiti, az első nemzetközi repülőtér. Ha szerencséd van oda 20 óra alatt juthatsz el, ami azt jelenti, hogy a Pitcairn-Szigetek a lehető legjobb esetben 51 óra alatt érhetőek el. A hajók időjárástól és forgalomtól függően igen ritkán indulnak, esetenként, akár egy hónap felett nincs járat.

Pitcairn nem teljesen független ország, tulajdonképpen az Egyesült Királysághoz tartozik, de ezek az adatok akkor is bájosak:

• A világ legkisebb népességű országa 50 fővel.
• Az oktatásban részt vevők aránya 100%-os, a sziget mind a 7 gyermeke részt vesz benne, ami 15 éves korig kötelező
• A műholdak kivételével a szigetre egyetlen TV vagy rádióadás sem ér el.
• A lakosok egymás között walkie-talkie segítségével kommunikálnak, ha nem akarnak sétálni. A szigeten van egy nyilvános műholdas telefon is.
• Pitcairn gyakorlatilag önellátó. Néha a hajókon hoznak egyedileg rendelt árúat, de ezek nem alapszükségletek. Nem is lehetnek, hiszen a szállítmányok évente 3 alkalommal érkeznek.
  
• A helyi bolt heti 3 alkalommal 1-1 órát van nyitva.
• A posta nyitvatartása is hasonló.
• Az egyetlen egészségügyi ellátásra alkalmas személy a lelkész felesége, de ő sem orvos. Ha a szigeten kapsz szívrohamot, akkor neked annyi, mert a hely minden mentőhelikopter mentési sugarán kívül esik. Enyhén szólva.
• A fenti okok miatt speciális engedélyre van szükséged, ha oda akarsz utazni, mert a közlekedési nehézségek miatt akarva-akaratlanul helyi lakossá válsz minimum hetekre.
  

Egyszerre félelmetes és izgalmas. Bizonyos szempontból mégis irígylésre méltó a helyiek élete.

(update: időközben rátaláltam a hivatalosan leginkább elszigetelt közösségre is. A Tristan Da Cunha szigetcsoport az Atlanti-Óceán déli részén található. A legközelebbi település Afrikában van, majdnem 2500 km-re. Repülőjárat itt sincs, így az út több nap a nagyvilágba, az út 6 nap, és havonta egy járat van, de az legalább egy stabil halászhajó, nem a fenti már-már lélekvesztő. Ugyanakkor hatszor annyian élnek itt, mint a Pitcairn-szigeteken, és van orvos is, több szakképzett nővérrel. Itt van esélyed, ha szívrohamod van.)