A Halálbüntetésről

A halálbüntetés visszaállításának a kérdése szinte minden egyes alkalommal napirendre kerül, amikor valamilyen brutális, kegyetlenül elkövetett, halált okozó bűncselekmény történik, és ez nagy sajtónyilvánosságot kap. Ez néha akkor történik meg, amikor egy híres ember az áldozat, ilyen volt Mariann Cozma tragikus halála, máskor a közösségi oldalak, vagy egyéb gyorsan terjedő hír miatt követik sokan az eseményeket. A tipikus reakció ilyenkor a gyász, az értetlenséget után a teljes mértékben érthető düh, és a büntetés iránti igény fellángolása, gyakran a halálbüntetés visszaállításának követelése. Az utóbbi napokban ez a fiatal rendőrségi pszichológus, Bándy Kata megrázó esete kapcsán történt meg.

A halálbüntetés azonban sokkal fontosabb kérdés, hogy egyetlen - akár még nagyon is megrázó - bűntett kapcsán ítéljük meg, de még ha meg is tennénk, vannak olyan esetek, ahol a nyomozás adott szakaszában a közvéleménynek csak sejtései vannak arról, hogy mi történhetett. A halálbüntetés nemcsak az igazságszolgáltatás, hanem a politikai, társadalmi viták egyik legfontosabb kérdése. Nagyon kevés embert érint ugyan, de olyan mély (egyaránt erkölcs- és társadalom-) filozófiai kérdéseket feszeget, amelyek mellett senki sem tud elmenni. Magyarországon tavaly 142 gyilkosság történt, és bár ez a szám népességarányos nemzetközi összehasonlításban nem számít magasnak, mégis egyetlen gyilkosság, a médián és a közösségi oldalakon át is érezhető fájdalmából lehet sejtésünk, hogy nemcsak egy ekkora szám, hanem akár egyetlen eset is mit jelenthet.

Az érthető felháborodást követő, halálbüntetést követelő hangok azonban egy nagyon komoly paradoxont teremtenének, ha elfogadásra kerülne, amit javasolnak. Az emberek túlnyomó többsége nem külön létező entitás, hanem számos más emberrel áll közösségben vagy külön-külön kapcsolatban. Itt főként nem a szakmai kötődésekre, hanem az érzelmi töltődésű kapcsolatokra gondolok. Abban a pillanatban, hogy valaki meghal, az közvetlen módon érinti azokat az embereket, akik ilyenfajta kapcsolatban álltak vele. Ez történt Bándy Kata esetében, ahol legtöbbünk még elképzelni sem tudja milyen fájdalmat élhetnek most át a családtagjai és barátai. Ám ugyanez történik szinte minden esetben, amikor valaki elveszíti egy szerettét, akár egy magányos gyilkos, akár a társadalom és a törvény ítélete által történik ez. Abban a pillanatban, hogy kimondják a halálos ítéletet, egy ember végleges sorsa, továbbá több másik ember hosszú távú lelkiállapota felett is ítéletet mondanak egyben. A gyilkosság és a halálbüntetés pontosan ugyanazzal az eredménnyel jár: kiolt egy emberi életet, és sok másikat tesz tönkre.

A Halálbüntetésről számos film és dokumentumfilm készült, ám ezek többsége nem a kérdéskör mélyét, hanem annak kísérőjelenségét taglalja. Az egyik ilyen tényező a kegyelem, amelynek egyik leghíresebb kapcsolódó filmje a Ments Meg Uram, amely ugyan nagyon erős alakításokkal van tele, nem a legfontosabb kérdéseket feszegeti. Még megrázóbb az a BBC dokumentumfilm, amely arról a kínai TV műsorról szólt, amelyik halálraítéltekkel készít interjút röviddel a kivégzésük előtt. Ebben nagyon pontosan érzékeltetik a halálraítélt családtagok fájdalmát, néha elképesztő kegyetlenséggel. Ide tartozik, amikor a TV stáb kivonul egy gyilkos apa lányához, és felveszik, amikor a 10 év körüli kislány végignézi apja videós bocsánatkérését, amiért feleségét, vagyis a lány anyját megölte (bár az arcát legalább nem mutatják). Gond nélkül mutatják be azt is, amikor a halálraítéltek egy udvaron, sok őr, a média társaságában, az érintés lehetősége nélkül búcsúznak el szeretteiktől. Itt a legszörnyűbb pillanat, amikor a búcsú pillanatában egy apa azt kérdezi meg a fiától, hogy hol hagyta a cuccait. Szintén megrázó az a pont, amikor az egyik, egyetlen élő vagy vele találkozni hajlandó rokon nélküli halálraítélt azt kéri a riportertől, hogy kezet foghasson vele. A riporter megsajnálja, nyújtja a kezét, majd végül csak egy pillanatra érinti meg. Mindez nagyon erős, de sokkal inkább szól a kegyelem és megbocsátás hiányáról. Itt zárójelben érdemes megjegyezni a kínai jog azon gyakorlatát amely szerint a halálbüntetés "kiváltható" azáltal, ha az áldozat családja megbocsájt, akár valamilyen ellenszolgáltatás fejében a gyilkosnak. Ezt a két család személyes találkozóján szokták rendezni, elképzelhetetlen, hogy ezeken a beszélgetéseken mi zajlik, de a TV-show még erről is ad egy részletet, sőt ezt bemutatják a gyilkosnak is, akinek a reakcióját szintén a nagyközönség elé tárják. Valós erőt csak a családtagok képesek adott esetben bemutatni.

Bár szintén fontos kérdés, de a halálbüntetés jogossága szempontjából félrevezetőek azok az alkotások, amelyek azzal foglalkoznak, hogy az igazságszolgáltatás hibái miatt ez az ítélet visszavonhatatlan, és éppen ezen kockázat miatt vállalhatatlan. Ide tartozik a legelejétől kezdve kiszámítható, máskülönben ügyes rendezésű David Gale Élete, vagy az olyan dokumentumfilmek, mint a Thin Blue Line és a Paradise Lost "sorozat" (a személyes véleményem szerint az első sokkal-sokkal jobb, mint az utóbbi). Egyrészt az jelenti itt problémát, hogy a hosszú börtönbüntetés ideje sem adható vissza senkinek téves ítélet esetén, másrészt - és ez a fontosabb - nem esik szó arról, hogy az esetek túlnyomó többségében meglévő bizonyított eset kapcsán van-e joga a társadalomnak halálra ítélni valakit. 

Bár a kérdéssel csak közvetett módon foglalkozik, de a Dear Zachary című dokumentumfilm hihetetlen élénken mutatja be azt, hogy mi történik, ha egy gyilkolásra hajlamos emberrel nem kellő erővel foglalkozik az igazságszolgáltatás. Az alkotás erejét egyrészt a személyes érintettség, másrészt az elkészítés közben történt események azonnali formáló jellege adja meg.

A kérdés igazi lényegét, valós mélységeivel való szembesülést talán az Into the Abyss című dokumentumfilm adja meg leginkább. Werner Herzog, aki sok más mellett a Grizzly Man-ben is bemutatta, hogy miként kell a lelkek legmélyére leásni, pontosan érzi itt is, hogy mi a fő kérdés. Nem avatkozik be, nem mond ítéletet, nem is sugall ilyesmit. Viszont bemutatja azt, hogy mik a következményei a gyilkosságnak és a halálbüntetésnek, és hogy ez egy és ugyanaz.

Miért van ennyi félreértés a halálbüntetés valós lényege kapcsán?

Az első félreértés már a terminológiából kiütközik. A bűncselekmény elkövetését az igazságszolgáltatásnak kell követnie. Az igazságot azonban két okból sem lehet megadni, "szolgáltatni". Az egyik az, hogy nagyon sok olyan bűntett van, amelynek következményei visszafordíthatatlanok, és jóvátételre, az eredeti állapot visszaállítására nincs lehetőség. A leégett ház, a tönkretett autó, ellopott pénztárca (és tartalma) visszaépíthető, visszaadható, értéke megtéríthető. Egy meggyilkolt vagy megnyomorított embernek a megelőző életét nem lehet visszaadni, egy lelki sokk miatti elvesztegetett évek vagy fiatalság nem adható vissza. Számára már nincs igazság többé, de sok más ember számára sem. Az áldozat rokonai, barátai élete sem lesz ugyanolyan a bűncselekmény után, mint annak előtte. Sőt, az elkövető (általában ha el sem kapják) élete is gyökeresen megváltozik, gyakran beleértve az ő környezetét. Nincsenek a kezünkben olyan eszközök, amelyek ezeket a folyamatokat visszafordíthatnák, ha gyilkosságról, vagy ehhez hasonló súlyú bűncselekményről beszélünk.

A terminológia egy másik része is problémás. A büntetés szó is azt akarja elhitetni velünk, hogy létezik az az erkölcsi szint a társadalom részéről, amely jogosult arra, hogy ítélkezzen mások felett. Ha valaki elveszi valaki más életét, akkor éppen ezt teszi: ítéletet mond felette és azt végre is hajtja. Ez gyilkosság. Mennyiben különbözik ettől az, hogy ugyanezt több ember, törvényhozók, bírók, esküdtek, akár maga az társadalom teszi? Ad-e erkölcsi felhatalmazást az, ha többen értenek egyet valamiben? Ad-e felhatalmazást az, hogy az illető ugyanezt tette?

Ebből származik az igazságszolgáltatás másik félreértése. Nem tudjuk pontosan, hogy mit is jelent az igazság. Bár van némi közmegegyezés, az nagyon valószínű, hogy az igazság fogalma szinte minden ember számára mást jelent. Az erkölcsi relativizmussal nem értek ugyan egyet, de számos esetben rátapint az idealizmus gyengeségeire és a valóság, a gyakorlat könyörtelen ébredésére. Ha például egy gyereket a saját szülei zaklattak kiskorában, majd az illető felnőve szexuális bűnöző lesz, vajon számára milyen "büntetés" jelenthet "igazságot"? A kérdés még akkor sem kerülhet megnyugtató megválaszolásra, ha az illető tisztában volt tettének következményeivel.

Persze bárki felvetheti, hogy a büntetésnek elrettentő súlya lehet. Talán igaza lenne, bár vannak ennek ellentmondó statisztikák is. Ez azonban már nem igazság-, hanem rend szolgáltatás. Azért zárjuk börtönbe a bűnözőket, hogy akik ugyanazt a bűncselekményt elkövetnék, ne tegyék meg, mert látják, hogy mi történne velük, ha ezt megtennék (és rájuk bizonyítják) a bűntettet. Még fontosabb, hogy egy visszaeső bűnöző, aki újra elkövetne egy hasonlót, jobb, ha nem kerül vissza a társadalomba.

A kulcs mindig az, hogy a lehető legnagyobb döntési szabadságot biztosítsuk az egyének számára. A szabadságnak különbözői szintjei és fokozatai vannak, csak úgy, mint az emberi jogoknak. Egy ember élete nagyobb súllyal esik latba, mint a személyi szabadság egy része. Más szóval: ha valakiről biztosan tudnánk, hogy szabad mozgás mellett elvenné valaki más életét annak akarata ellenére, akkor nem engedhetjük szabadon.  Persze a gyakorlatban ezt legtöbbször nem tudhatjuk biztosan, de az elv sorvezetőként alkalmazható. Egy példa: el tudjuk azt képzelni, hogy a norvég tömeggyilkos, Andreas Breivik valaha is szabadon mászkáljon az utcán? Azok után, amit tett, írt, és mondott? Azok után, hogy semmilyen megbánást nem tanúsított, még a látszat kedvéért sem? Nem vagyunk szentek. Sokunknak jutott már eszébe, hogy valaki halált érdemelne, nekem is. Például ha bárki, aki megölte egy szerettemet, a kezeim közé kerülne, valószínűleg megkínoznám és megölném. A rokonoktól nem várható el, hogy ne érezzenek hasonlókat, a fájdalmukból és veszteségükből fakadóan. A társadalomtól azonban elvárható, hogy megértse: a közösen eldöntött szándékos halál okozása is ugyanúgy gyilkosság.

Az embernek tehát nincs erkölcsi alapja elvenni más életét, még akkor sem, ha ezt magasan szervezett és társadalmilag kontrollált körülmények között teszi és még akkor sem, ha ezt előzetesen behatárolt esetekben teszi. Ez két dolgot jelent:

• A halálbüntetés nem fogadható el, semmilyen tisztességes erkölcsi mércével mérve sem.
• Mindent meg kell tennünk azért, hogy minél kevesebb alkalommal forduljon elő, hogy valaki elveszi más, mások életét. Aki ezt meg fogja tenni, ha szabadlábon lenne, annak nincs helye a társadalomban

Korábban bizonytalan voltam a halálbüntetés kérdésben. Tudtam, hogy a társadalomnak nincsen joga kioltani egy életet, azt is tudjuk, hogy bizonyos embereknek nincs helye a társadalomban, de nem ismertem arra alternatívát, hogy mi lehetne a megoldás. Eddig. 

A megoldást egy egészen más társadalmi vita szolgáltatja. A filozófiai vitákat gerjesztő kérdés az, hogy kinek van joga elvenni az életet. Azt már kifejtettem, hogy sem az egyénnek, sem a társadalomnak nincs joga kioltani senki másnak az életét. Azonban eddig nem volt szó arról, hogy mi a helyzet akkor, ha valaki a saját életét fejezi be szándékosan. Az eutanázia is nagy társadalmi vitákat kavar, azonban itt a véleményem eddig is egyértelmű volt: mindenkinek joga van a saját élete felett rendelkezni, amennyiben az egészségi állapota vagy egyéb tényező a szabadságát visszavonhatatlanul korlátozza. Mély embertelenség bárkit az életre kényszeríteni, aki azt szenvedésként kell, hogy megélje. Tekintettel arra, hogy a tényleges a társadalomtól véglegesen elszeparált, például tényleges életfogytiglanra ítélt, és még inkább az ő családja ezt a helyzetet szabadsága korlátozásának, és szenvedésnek éli meg, ezért az említett elv itt is alkalmazható. Ha valaki nem szeretné leélni az élete hátralévő idejét egy a képhez hasonló helyre zárva, és érthető okokból a társadalomba sincs lehetősége visszatérni, akkor joga lehet saját maga felett kimondani a halálos ítéletet.

Itt fontos kitérni arra, hogy ennek a megoldásnak is vannak kérdéses részei. Az, hogy egy embert végleg elzárunk a társadalomtól való hozzáférés lehetőségétől, beleértve azt is, hogy a családja időt töltsön vele, annak érdekében, hogy később ne okozhasson kárt másoknak, erősen emlékeztet az utilitarizmusra, hiszen adott mennyiségű fájdalmat vállalunk azért, hogy másoknak később ne kelljen ennél nagyobbat elszenvedniük. Fontos viszont tudatosítani, hogy nem erről van szó, hanem a felelősség és annak vállalásának kérdéséről is. Egy ember felelősséget kell, hogy vállaljon tetteiért és következményeiért, illetve a családtagok óhatatlanul is felelősséggel tartoznak az elkövetőhöz fűződő kapcsolatukért, még akkor is, ha semmi közük nem volt a bűncselekményhez, vagyis viselniük kell annak lelki terheit, ha rokonuk elkövet valamit. Amennyiben a fenti elveket vennénk figyelembe, továbbá csak az utilitarizmusra hagyatkoznánk, minden további nélkül, már az elkövetés másnapján szabadon engedhetnénk azokat az elkövetőket, akik máskülönben nem bűnöző hajlamúak. A fő ok a társadalomtól való elszakításra ugyan a későbbi biztonság növelése, de fontos a következmények vállalásának érzékeltetése. Ezért amíg például Breivik (és nagyon nagy valószínűséggel Bándy Kata gyilkosának) esetében nyilvánvalóan a tényleges életfogytiglan a jó döntés, addig egy férjét a mindennapi megverés miatt hirtelen felindulásból megölő asszony esetén néhány év a megfelelő ítélet. 

Sokszor merül fel még egy kritika a hosszú börtönbüntetések ellen, ez pedig az, hogy egy gyilkos, akit egyes országokban halálra ítélnének, itt komoly költségek mellett az adófizetők tartanak el. Azt nem tudom, hogy a luxusbörtön kifejezés használatának van-e bármekkora alapja, nyilván nem, de az elszeparálódás költségeit a lehető legnagyobb mértékben az elítélt saját vagyona, illetve munkájának hozadéka kell, hogy biztosítsa. Továbbá nm szabad elfelejteni, hogy a költségeket a társadalom nem az elítélttel összefüggésben, hanem a saját biztonsága érdekében viseli. Ezek egyébként általában el is törpülnek más, teljesen felesleges kiadások mellett is.

Ha pedig valaki, akit végleg elválasztottak a világtól, nem szeretne ilyen körülmények között élni, dönthet másképpen. Az egyén kimondhatja a halálbüntetést saját maga felett. Ezt sokan saját maguk megtették a börtönben. Az egyén szabadsága ezt lehetővé teszi, még ha ma ez nem is legális a jelenlegi törvényein szerint. Ezt az utat választotta Nagy László, az egyik Móri bankrabló. Ez jó döntés volt, hiszen neki nem volt szabad visszatérni a társadalomba. Bár talán van, aki azzal érvelne, hogy tettét megbánhatja, és új életet kezdhet, ezúttal törvénytisztelő állampolgárként, éppen ennek az ellenkezőjére utal, hogy szörnyű tettét követően is újabb rablásokat és gyilkosságot követett el.

Egy ideális világban bármely tényleges életfogytiglanra ítélt bármikor kérhetné a saját életének elvételét, olyan körülmények között, ahol a megfelelő gombot ő maga nyomja le. Ezt nyilván részletes pszichológiai vizsgálat és a döntés átgondolásához szükséges megfelelő időtartam kell, hogy megelőzze.

Igazságot nem tud a társadalom szolgáltatni. Ebben a kérdésben biztosan nem. Tud viszont kegyelmet, rendet, tisztességet, és legfőképpen azt, hogy azok, akik újra elkövetnének hasonló bűncselekményeket, ne tehessék ezt meg soha többet.