Everett és a párhuzamos világok

Most néztem meg a Parallel Worlds, Parallel Lives című dokumentumfilmet. Ez a kis film Hugh Everett-ről, a kvantumfizika egyik legérdekesebb, mára élvonalbeli teóriájának a megalkotójáról szól. Everett úgy próbálta elméleti szinten feloldani a kvantumfizikában lévő ellentmondást (vagy ellentmondásnak tűnő "viselkedést"), hogy értelmezése szerint minden mikroskálán történő "döntési szituációban" a világ kettéhasad, az egyikben "A", a másikban "B" döntés megszületésével. A kettéhasadt világokban lévő értelmes lények nem tudnak más világok létezéséről, mert nem észlelik azt, de ugyanaz az ember a sokmilliárd világból akár kettőben is merőben különböző életet élhet. Everett elmélete elvetve termékeny virágokat hajtott ki a sci-fi írók és TV-s, mozis producerek számára (Lola Rent, Sliders, Vissza a Jövőbe, vagy ahol a leginkább szemléletesen egyszerűsítették le az elméletet: a Denzel Washington főszereplésével készült Deja Vu), de maga az elmélet nagyon is komoly, Everett 130 oldalon, bonyolult képletekkkel és érvelésekkel támasztotta alá mondanivalóját.

A dokumentumfilm érdekessége, hogy a főszerepet Everett fia, Mark játsza, aki apja egykori kollégáit és barátait, munkahelyeit, és egyetemét végigjárva tesz egy utazást. Eközben Mark, aki egyben sikeres rock-sztár rövid monológokban számol be az érzéseiről, miközben megérti a kvantumfizika lényegi problémáját, és az apja által adott lehetséges magyarázatot. Így amit ő megtesz, az nemcsak utazás országokon át egyetemekről egyetemekre, hanem utazás a saját múltjába, és egy utazás, ahol saját elveszített családját, főként édesapját jobban megismerheti, amire élete során nem volt igazi lehetősége.

Tényleg érdemes megnézni. A filmről készült weboldalon sok érdekes információ megtalálható, többek között részletes és emberközeli magyarázat Everett elméletéről, de maga az eredeti dolgozat is.

A változtatás jó és nem jó

A napokban két remek élményem is volt. Egy a Nemzeti Színházban, egy pedig a moziban. Az egyik tele volt újító ötletekkel, a másikban a megszokott stílust láthattuk.

Az Oresztész egy nehezen emészthető, nyomasztó darab gyárilag. Alföldi igyekezett ezt minél inkább feloldani, és főleg a fiatalokat bevinni a darab nézőterére. A legjobb ötletek mind abból adódtak, hogy a színdarab szó szerint a nézők között zajlik. A színészek egy része a nézőtéren ülve indít, Péterffy Bori percekig ül egy megdöbbent néző ölében. Az első sort semmi nem választja el a színpadtól, gyakorlatilag magán a színpadon ülnek a nézők. A női kar az orrunk előtt megfőz egy komplett húslevest. De a legjobb ötlet, hogy a színházba érkező néző már a főbejáratnál kisebb magyarázó jelenetekkel találkozik,, filctollal felírva látja az üvegajtóra Orsztész családfáját és a folyósokon, a büfében, várakozás közben ál-verekedéseket, veszekedéseket, rosszulléteket és rap-betéteket hallhat (persze a darabbal összefüggésben). Szerintem remek ötlet, és bár maga a darab nem lesz a kedvencem, kétségtelenül sikerült az élményhez hozzáadott értéket teremteni ezekkel az ötletekkel.

A Vicky Cristina Barcelona egy újabb remek Woody Allen film. Igazából semmi újdonság nincs benne, csak a helyszín, Barcelona az új. Egy spanyol festő áll a középpontban, noha nem ő a főszereplő, de három szép nővel is viszonyba keveredik, néha párhuzamosan is. Általában gyors, könnyed, bájos humorral megáldott jelenetek követik egymást, tiszta történetmesélés mellett. Nem kell semmit kitalálnunk, nem titkolnak előlünk semmit, minden sorrendben követi egymást, és gyakran tudjuk jól, hogy mi lesz a következő lépés, mégis nagyon jó film.