Este van, és a konyhában kavargatod a levest. A gyerekek már éhesek. Arra gondolsz, hogy hulla fáradt vagy és a vacsora után, ha a csemeték már ágyba kerültek te is alszol végre. Hiába, még nem teheted meg. Később az éjszakába nyúlóan, ha elcsendesedett a lakás, még vár a munka. Másod vagy harmad állásod adminisztrációját kell elvégezned. Kénytelen vagy ilyen sokat dolgozni, mert nincs más jövedelemforrás, amiből ki tudnád fizetni a lakáshitel részleteid. Így is minden hónapban rettegsz, hogy időben megkapd a pénzt a munkáltatódtól, vagy hogy a számlákat csak kis késéssel fizessék ki neked. Késő éjjel végre le tudsz feküdni, az aggódásodat elnyomja a tompa fáradtság, de csak alig néhány órád van aludni, holnap a gyereket iskolába viszed, majd vár a munka.
Ezekben a sorokban ma több százezer, vagy akár több millió ember ismer a sorsára Magyarországon. Keményen dolgoznak, eltartják a családjukat, de így is csak nehézségek árán képesek a számlákat kifizetni. Hónapról hónapra élnek. Miért van ez? Nem érdemlik meg, hogy nagyobb anyagi biztonságban, és valamivel kevesebb erőfeszítés árán tartás fent a normális életvitel lehetőségét? De igen, megérdemlik. A helyzet azonban az, hogy hiába is érdemlik meg a több pénzt vagy több időt, egyikből sincs elég.
Talán nem termelnek eleget? De igen, megtermelik. A probléma az, hogy az egész ország szintjén nincs elég. Ezért tőlük veszik el, ami szükséges. Adók, járulékok formájában bekerül egy (pontosabban néhány) nagy kalapba, ahonnan a pénzt szétosztják. Ha ma Magyarországon valaki értéket állít elő, attól ennek egy nagy részét elveszik, majd mások döntése által nagyrészt más emberekhez kerül, vagy más embereknek való szolgáltatásban jelenik meg újra.
Az újraelosztó mechanizmust működtető állami alkalmazottakat nem számítva a 10 milliós országban ma 3,1 millió ember termel értéket, amelyből mindenki megél. Ők azok, akik gyakran este 11-kor is dolgozni kényszerülnek az íróasztal fölé görnyedve, akik alig tudják kifizetni a számláikat, és akik élete a folyamatos félelem és egyensúlyozás a nehezen csordogáló bevétel és az ajtón dörömbölő kifizetetlen számlák között. Akár vállalkozóként, akár alkalmazottként, akár tulajdonképpen mindkettőként tengetik életüket.
A fenti szám úgy jön ki, hogy a teljes lakosságból levonjuk azokat, akik koruk miatt még vagy már nem részei a potenciális munkavállalóknak, tehát a nyugdíjasokat, és a gyerekeket. Ezután megnézzük, hogy az aktív korú lakosokból ki végez munkát (munkavégzők aránya), és ebből levonjuk azokat az állásokat, amely a fent említett módon gazdasági értéket már nem állít elő. A kapott arány a teljes lakossághoz képest (is) az egyik legalacsonyabb az OECD tagországok közül, tágan értelmezve a fejlett világban. Tegyük hozzá, hogy az állami alkalmazásban állók munkája számos területen, államigazgatásban, rendvédelmi, szociális területen még a legvadabb liberteriánus berendezkedés esetén sem lenne elkerülhető. Ha nem is gazdasági, de társadalmi értéket előállítanak. Azt is hozzá kell tenni, hogy az elmúlt 4 év során az államigazgatásban foglalkoztatottak létszáma valamivel 800 ezer fő feletti értékekről 700 ezer közelébe csökkent. A takarékoskodás azonban hiábavalónak bizonyult, a magánszféra nem tudta felszívni ezeket az embereket, sem a munkanélkülieket, sem a fiatal és frissen a munkaerőpiacra került munkavállalókat. Ma az aktív népesség 7,7 millió embert tesz ki, közülük csupán 3,8 milliónak dolgoznak – beleértve az állami szektort – több mint 400 ezer ember dolgozna, de nincs munkája, és majdnem 3,5 millió ember vagy feladta, vagy nem is akar dolgozni, esetleg tanul, és gyakran segélyekből él. Az aktivitási arány kevesebb, mint 55%, és ha levonjuk a munkanélkülieket (megkapva a foglalkoztatási rátát), akkor láthatjuk, hogy ma minden felnőtt, dolgozni képes emberből kevesebb mint minden második van foglalkoztatva. Ha konzervatívabb korosztály meghatározást nézünk az aktivitási ráta akkor sem éri el a 62%-ot, vagyis a népesség majdnem 40%-a még ezen számításnál is, meg sem próbál elhelyezkedni.
Elvileg lehetne vitatkozni azzal, hogy azért vannak más országok is, ahol ehhez hasonló arány előfordul, ők mégsem élnek ennyire híján az anyagi és időbeli erőforrásoknak. Ott van például Olaszország, ahol még kevesebben dolgoznak. Ott ugyan jóval magasabb az életszínvonal, de az államadósság is magasabb, és a lezser életmódnak meg is van az eredménye. A tekintélyelvűség ott is igény, lásd Berlusconit, akinél faragatlanabb és könnyen lehet, hogy korruptabb politikust nehéz találni, mégis megválasztották, és csupán attól megnő a népszerűsége, hogy valaki hozzávág egy szuvenír tárgyat. A gondoskodás iránti túlzott igény valahogy mindig lustasághoz, a korrupt politikusokhoz és az eladósodáshoz vezet.
Nálunk nincs tekintélyelvűség? Bár mindenki azt mondja, hogy ódzkodik a politikától, a tekintély iránti igény, a teljes politikai osztállyal szemben hihetetlenül magas. Olykor a sorok között és félmondatokból is egyértelműen nyakon lehet csípni. A Magyar Narancs idei évfolyamának 5. számában Váradi Balázs írt egy remek cikket arról, hogy a politika játszma, de korántsem csak ez. A cikk záró szavai az alábbiak voltak: „(…)akár tetszik, akár nem, az életünk következő négy éve a tét.”
Éppen ellenkezőleg. Nem mindegy, hogy ki és hogyan vezeti az országot, de egy nyílt társadalomban, egy szabad és stabil piacgazdasággal rendelkező demokráciában – szeretném azt hinni, hogy ebben élünk – az egyén saját szabadsága és felelőssége alapozza meg a sorsát, nem az, hogy a feje felett mit döntenek. A probléma gyökere a fejekben keresendő. Sokan még ma is elvárják az államtól, hogy oldja meg a problémákat. A politikusok igyekeznek ennek megfelelni (legalábbis szóban), mert ők a hatalomrajutási / hatalombanmaradási üzletben vannak. A paternalizmus itt az állami gondoskodás iránti igényt jelenti. Gondoskodás alapszolgáltatásokról, jólétről. A döntés kiengedése a kezünkből az állam javára, mert őt bölcsebbnek ítéljük. Bár a legtöbb emberben még ezen döntés lehetősége sem tudatosul, természetesnek veszi, és alternatíva fel sem merül benne. Ez a Kádári örökség.
A paternalizmus iránti igény, sőt annak teljesen természetesnek vétele néha egészen megdöbbentő módokon és helyeken is mély gyökereket vert mind a mai napig. Sosem felejtem el, amit egy fuvarozással foglalkozó cég vezetője mondott nekem egy tárgyalás során. Akkoriban befektetési és pénzügyi tanácsadóként kidolgoztam egy olyan szolgáltatást, ami a benzináremelés ellen nyújtott védekezést. Ennek a lényege az volt, hogy a pénzügyi piacokon olyan ügyleteket hajt végre az adott vállalkozás, amelyek esetén az olajár emelkedése, illetve a forint gyengülése esetén nyereséget ér el, ellensúlyozva az üzemanyag költségek emelkedését. Természetesen ezzel a benzinár emelkedés hatásainak kockázatát nem lehet tökéletesen kizárni, mert az ár az adók emelése miatt is nőhet, és nem teljes mértékben korrelál a dollárban mért adott piacon lévő olajárral. Odafigyeléssel és kellő tervezéssel azonban jó eséllyel ki lehet zárni, hogy a faktorok többsége negatív hatást gyakoroljon azokra a cégekre, ahol az üzemanyag fontos költségtétel. Az ügyfélnek egyszerű és olcsó megoldás volt, csupán a szándék kellett volna hozzá. Az egyik potenciális ügyfél szemmel láthatóan a saját erejéből építette fel a cégét, és kőkeményen küzdött érte minden nap. Mégis azt mondta, hogy bár neki a benzinár komoly problémát okoz, ő egészen biztos abban, hogy ha már elviselhetetlen lesz a helyzet, az állam majd megoldja, adót csökkent, támogatást ad, újratárgyalja (!) a benzin import árát. Mindez egyrészt álom, másrészt az is pénzbe kerülne, ha támogatnának, kisebb adót szednének be: az adófizetők pénzébe. Mindannyiunk pénzébe. Pedig a fuvarozónak csak egy kis odafigyelést, minimális időt jelentene, hogy saját akaratából eltüntesse a probléma nagy részét. Mit tesznek ehelyett a fuvarozók? Tüntetést szerveznek a Parlament elé ha magas az üzemanyag ára…
A paternalizmus olyan mély gyökereket vert a magyar emberek elméjében, hogy még egy realitásból élő, abban nap mint nap küzdő ember is ebben hisz. A mesékben. Újra és újra elkövetjük ezt a hibát. Még mindig nem kapcsoltunk. Pedig amiről le kellene mondanunk sokkal kevesebbet ígér, mint amit elérhetnénk.
Paternalizmus elvetése nem egyenlő a szociális biztonság hiányával, a hatékony szabályok hiányával, vagy akár a kis állammal. Nem feltétlenül egyenlő az állami szektorban lévő foglalkoztatás alacsony arányával sem. Remek példa Dánia, ahol 5,5 millió ember él, ebből 2,86 millió aktív ember, és belőlük 2,66 millió ember dolgozik, vagyis a lakosság – ebbe beleértve a nyugdíjasokat és a gyerekeket - mintegy fele. Magyarországon ugyanez az arány 10 millióból kevesebb, mint 4,2, illetve 3,8 millió. Igen, a statisztikai módszertanban vannak különbségek, és abban is biztosak lehetünk, hogy nálunk nagyobb a be nem jelentett, KSH táblázatokban meg nem jelenő munkaerő aránya, de a különbség még így is szembetűnő. Ráadásul a helyi alkalmazásban álló munkaerő közel 30%-át foglalkoztatja maga az állam, mégsem látszik ez egy fejnehéz szervezetnek.
Bár Dánia a világ egyik legerősebb szociális hálójáról és a vele járó magas adók országaként lett ismert, sokkal kevésbé gondoskodik automatikusan válogatás nélkül bárkiről, és sokkal kevésbé véd meg mindenkit, akinek teljesítményére vagy szándékára nincs jelzés. A flexibilis munkaerőpiac lehetővé teszi a vállalatoknak, hogy viszonylag szabadon növelhessék és csökkenthessék alkalmazottaik számát, és bár a szakszervezetek erősek (egyes becslések szerint az összes alkalmazott 80%-át érintik a kollektív szerződések!), az esetleges elbocsátások ellenére a sztrájkok mégis ritkák. Az emberek nem várják el az „ingyenes”, illetve annak vélt gondoskodást, és nem követelnek ki olyat, amit a piac, vagy a lehetőségek nem biztosítanak az adott időszakban.
Dánia azon kevés fejlett országok közé tartozott, amely a válság előtt költségvetési többletet tudott felmutatni, és annak kitörése után is sokkal enyhébb deficittel megúszni látszik a fél globális pénzügyi rendszert majdnem romba döntő vihart. Az államadósság arányaiban a hatoda-nyolcada a legtöbb EU tagországénak, egészen pontosan a GDP 11%-a 2008 végén. Dánia az egyik legszabadabb gazdaság az egész világon. Az emberek pedig nem várják el, hogy az állam megvédje őket a nemzetközi versenytől, hanem részt vesznek benne. A dánok 76%-a szerint a globalizáció pozitív folyamat.
Noha a szociális juttatások garantáltak, az országban nincs automatikus munkanélküli járulék, az embereknek saját döntés alapján kell csatlakozniuk a rendszerint a szakszervezetekhez kötött biztosítási rendszerbe. Más szóval: a Dánokról a rendszer gondoskodik, de ezért nekik is tenniük kell, így sokkal kevésbé nevelték beléjük az automatikus gondoskodás iránti igényt.
Még maga a szocialista állam sem egyenlő a paternalizmussal. Ott van Kína, az utóbbi három évtized gazdasági sikertörténete, amelyre egyesek még mindig szeretnek úgy hivatkozni, mint egy szocialista országra. Ehelyett inkább már egyfajta mázba borított puhán diktatórikus kapitalizmus született meg a Teng Hsziao-ping által elindított reformokkal. A kínai polgárok még csak nem is álmodozhatnak szociális hálóról, állam által garantált nyugdíjról, egészségbiztosításról. Nem is teszik, ami kell, azt megszerzik a piacon, és a gazdaság szárnyal.
A lényeg, hogy nem mástól várják el a segítséget. Az persze önmagában nem baj, ha az állam segít megoldani a gondjainkat, netán teljes mértékben meg is oldja azokat. A baj ott kezdődik, hogy mást nem tartunk elképzelhetőnek. Nem véletlenül mondják egyre többen itthon is a „segélyt csak munkáért” szlogent. Bár ehhez gyakran más jellegű hangok is társulnak, önmagában valóan okkal lép fel az a társadalmi igény, hogy ne járjon automatikusan az ország dolgozó emberei által megtermelt érték senkinek alanyi jogon.
Az ország lakossága a rendszerváltás óta várhatóan hatodik alkalommal követi el ugyanazt a hibát a választásokon. Őszintén hisz benne még mindig, hogy a politikusok hozzák el nekik a megváltást. Utána pedig menetrendszerűen csalódik. A legtöbb emberben fel sem merül, hogy a saját gondolatmenetében van a hiba. Azt hiszi, hogy minden politikus gazember, és minden bajunk erre vezethető vissza. Ez már jó ideje a „rossz apa komplexus” esete a paternalizmuson belül. Lehet, hogy ebben a kérdésben túlságosan optimista az álláspontom, de talán a sokadik csalódás után eljön a felismerés időszaka.
Ha véget akarunk vetni a paternalizmusnak: ne az ígérgetést nézzük. Ne mást, hanem személyesen magunkat okoljuk, ha nem vagyunk elégedettek sorsunkkal. Arra szavazzunk, aki a legkevesebbet ígéri, és ezáltal teszi lehetővé, hogy a saját életünket éljük. Nyugdíjat ne az államtól várjuk, hanem a saját megtakarításainktól – legalábbis, akik ma 40 alatt vannak.
Hogy soha többé ne mást, hanem adott esetben csak saját magunkat okolhassuk, ha hibáztunk, ne függjünk mástól, alakíthassuk a sorsunkat szabadon, és ha sikeres vagyunk, akkor okkal legyünk büszkék magunkra.
Ezekben a sorokban ma több százezer, vagy akár több millió ember ismer a sorsára Magyarországon. Keményen dolgoznak, eltartják a családjukat, de így is csak nehézségek árán képesek a számlákat kifizetni. Hónapról hónapra élnek. Miért van ez? Nem érdemlik meg, hogy nagyobb anyagi biztonságban, és valamivel kevesebb erőfeszítés árán tartás fent a normális életvitel lehetőségét? De igen, megérdemlik. A helyzet azonban az, hogy hiába is érdemlik meg a több pénzt vagy több időt, egyikből sincs elég.
Talán nem termelnek eleget? De igen, megtermelik. A probléma az, hogy az egész ország szintjén nincs elég. Ezért tőlük veszik el, ami szükséges. Adók, járulékok formájában bekerül egy (pontosabban néhány) nagy kalapba, ahonnan a pénzt szétosztják. Ha ma Magyarországon valaki értéket állít elő, attól ennek egy nagy részét elveszik, majd mások döntése által nagyrészt más emberekhez kerül, vagy más embereknek való szolgáltatásban jelenik meg újra.
Az újraelosztó mechanizmust működtető állami alkalmazottakat nem számítva a 10 milliós országban ma 3,1 millió ember termel értéket, amelyből mindenki megél. Ők azok, akik gyakran este 11-kor is dolgozni kényszerülnek az íróasztal fölé görnyedve, akik alig tudják kifizetni a számláikat, és akik élete a folyamatos félelem és egyensúlyozás a nehezen csordogáló bevétel és az ajtón dörömbölő kifizetetlen számlák között. Akár vállalkozóként, akár alkalmazottként, akár tulajdonképpen mindkettőként tengetik életüket.
A fenti szám úgy jön ki, hogy a teljes lakosságból levonjuk azokat, akik koruk miatt még vagy már nem részei a potenciális munkavállalóknak, tehát a nyugdíjasokat, és a gyerekeket. Ezután megnézzük, hogy az aktív korú lakosokból ki végez munkát (munkavégzők aránya), és ebből levonjuk azokat az állásokat, amely a fent említett módon gazdasági értéket már nem állít elő. A kapott arány a teljes lakossághoz képest (is) az egyik legalacsonyabb az OECD tagországok közül, tágan értelmezve a fejlett világban. Tegyük hozzá, hogy az állami alkalmazásban állók munkája számos területen, államigazgatásban, rendvédelmi, szociális területen még a legvadabb liberteriánus berendezkedés esetén sem lenne elkerülhető. Ha nem is gazdasági, de társadalmi értéket előállítanak. Azt is hozzá kell tenni, hogy az elmúlt 4 év során az államigazgatásban foglalkoztatottak létszáma valamivel 800 ezer fő feletti értékekről 700 ezer közelébe csökkent. A takarékoskodás azonban hiábavalónak bizonyult, a magánszféra nem tudta felszívni ezeket az embereket, sem a munkanélkülieket, sem a fiatal és frissen a munkaerőpiacra került munkavállalókat. Ma az aktív népesség 7,7 millió embert tesz ki, közülük csupán 3,8 milliónak dolgoznak – beleértve az állami szektort – több mint 400 ezer ember dolgozna, de nincs munkája, és majdnem 3,5 millió ember vagy feladta, vagy nem is akar dolgozni, esetleg tanul, és gyakran segélyekből él. Az aktivitási arány kevesebb, mint 55%, és ha levonjuk a munkanélkülieket (megkapva a foglalkoztatási rátát), akkor láthatjuk, hogy ma minden felnőtt, dolgozni képes emberből kevesebb mint minden második van foglalkoztatva. Ha konzervatívabb korosztály meghatározást nézünk az aktivitási ráta akkor sem éri el a 62%-ot, vagyis a népesség majdnem 40%-a még ezen számításnál is, meg sem próbál elhelyezkedni.
Elvileg lehetne vitatkozni azzal, hogy azért vannak más országok is, ahol ehhez hasonló arány előfordul, ők mégsem élnek ennyire híján az anyagi és időbeli erőforrásoknak. Ott van például Olaszország, ahol még kevesebben dolgoznak. Ott ugyan jóval magasabb az életszínvonal, de az államadósság is magasabb, és a lezser életmódnak meg is van az eredménye. A tekintélyelvűség ott is igény, lásd Berlusconit, akinél faragatlanabb és könnyen lehet, hogy korruptabb politikust nehéz találni, mégis megválasztották, és csupán attól megnő a népszerűsége, hogy valaki hozzávág egy szuvenír tárgyat. A gondoskodás iránti túlzott igény valahogy mindig lustasághoz, a korrupt politikusokhoz és az eladósodáshoz vezet.
Nálunk nincs tekintélyelvűség? Bár mindenki azt mondja, hogy ódzkodik a politikától, a tekintély iránti igény, a teljes politikai osztállyal szemben hihetetlenül magas. Olykor a sorok között és félmondatokból is egyértelműen nyakon lehet csípni. A Magyar Narancs idei évfolyamának 5. számában Váradi Balázs írt egy remek cikket arról, hogy a politika játszma, de korántsem csak ez. A cikk záró szavai az alábbiak voltak: „(…)akár tetszik, akár nem, az életünk következő négy éve a tét.”
Éppen ellenkezőleg. Nem mindegy, hogy ki és hogyan vezeti az országot, de egy nyílt társadalomban, egy szabad és stabil piacgazdasággal rendelkező demokráciában – szeretném azt hinni, hogy ebben élünk – az egyén saját szabadsága és felelőssége alapozza meg a sorsát, nem az, hogy a feje felett mit döntenek. A probléma gyökere a fejekben keresendő. Sokan még ma is elvárják az államtól, hogy oldja meg a problémákat. A politikusok igyekeznek ennek megfelelni (legalábbis szóban), mert ők a hatalomrajutási / hatalombanmaradási üzletben vannak. A paternalizmus itt az állami gondoskodás iránti igényt jelenti. Gondoskodás alapszolgáltatásokról, jólétről. A döntés kiengedése a kezünkből az állam javára, mert őt bölcsebbnek ítéljük. Bár a legtöbb emberben még ezen döntés lehetősége sem tudatosul, természetesnek veszi, és alternatíva fel sem merül benne. Ez a Kádári örökség.
A paternalizmus iránti igény, sőt annak teljesen természetesnek vétele néha egészen megdöbbentő módokon és helyeken is mély gyökereket vert mind a mai napig. Sosem felejtem el, amit egy fuvarozással foglalkozó cég vezetője mondott nekem egy tárgyalás során. Akkoriban befektetési és pénzügyi tanácsadóként kidolgoztam egy olyan szolgáltatást, ami a benzináremelés ellen nyújtott védekezést. Ennek a lényege az volt, hogy a pénzügyi piacokon olyan ügyleteket hajt végre az adott vállalkozás, amelyek esetén az olajár emelkedése, illetve a forint gyengülése esetén nyereséget ér el, ellensúlyozva az üzemanyag költségek emelkedését. Természetesen ezzel a benzinár emelkedés hatásainak kockázatát nem lehet tökéletesen kizárni, mert az ár az adók emelése miatt is nőhet, és nem teljes mértékben korrelál a dollárban mért adott piacon lévő olajárral. Odafigyeléssel és kellő tervezéssel azonban jó eséllyel ki lehet zárni, hogy a faktorok többsége negatív hatást gyakoroljon azokra a cégekre, ahol az üzemanyag fontos költségtétel. Az ügyfélnek egyszerű és olcsó megoldás volt, csupán a szándék kellett volna hozzá. Az egyik potenciális ügyfél szemmel láthatóan a saját erejéből építette fel a cégét, és kőkeményen küzdött érte minden nap. Mégis azt mondta, hogy bár neki a benzinár komoly problémát okoz, ő egészen biztos abban, hogy ha már elviselhetetlen lesz a helyzet, az állam majd megoldja, adót csökkent, támogatást ad, újratárgyalja (!) a benzin import árát. Mindez egyrészt álom, másrészt az is pénzbe kerülne, ha támogatnának, kisebb adót szednének be: az adófizetők pénzébe. Mindannyiunk pénzébe. Pedig a fuvarozónak csak egy kis odafigyelést, minimális időt jelentene, hogy saját akaratából eltüntesse a probléma nagy részét. Mit tesznek ehelyett a fuvarozók? Tüntetést szerveznek a Parlament elé ha magas az üzemanyag ára…
A paternalizmus olyan mély gyökereket vert a magyar emberek elméjében, hogy még egy realitásból élő, abban nap mint nap küzdő ember is ebben hisz. A mesékben. Újra és újra elkövetjük ezt a hibát. Még mindig nem kapcsoltunk. Pedig amiről le kellene mondanunk sokkal kevesebbet ígér, mint amit elérhetnénk.
Paternalizmus elvetése nem egyenlő a szociális biztonság hiányával, a hatékony szabályok hiányával, vagy akár a kis állammal. Nem feltétlenül egyenlő az állami szektorban lévő foglalkoztatás alacsony arányával sem. Remek példa Dánia, ahol 5,5 millió ember él, ebből 2,86 millió aktív ember, és belőlük 2,66 millió ember dolgozik, vagyis a lakosság – ebbe beleértve a nyugdíjasokat és a gyerekeket - mintegy fele. Magyarországon ugyanez az arány 10 millióból kevesebb, mint 4,2, illetve 3,8 millió. Igen, a statisztikai módszertanban vannak különbségek, és abban is biztosak lehetünk, hogy nálunk nagyobb a be nem jelentett, KSH táblázatokban meg nem jelenő munkaerő aránya, de a különbség még így is szembetűnő. Ráadásul a helyi alkalmazásban álló munkaerő közel 30%-át foglalkoztatja maga az állam, mégsem látszik ez egy fejnehéz szervezetnek.
Bár Dánia a világ egyik legerősebb szociális hálójáról és a vele járó magas adók országaként lett ismert, sokkal kevésbé gondoskodik automatikusan válogatás nélkül bárkiről, és sokkal kevésbé véd meg mindenkit, akinek teljesítményére vagy szándékára nincs jelzés. A flexibilis munkaerőpiac lehetővé teszi a vállalatoknak, hogy viszonylag szabadon növelhessék és csökkenthessék alkalmazottaik számát, és bár a szakszervezetek erősek (egyes becslések szerint az összes alkalmazott 80%-át érintik a kollektív szerződések!), az esetleges elbocsátások ellenére a sztrájkok mégis ritkák. Az emberek nem várják el az „ingyenes”, illetve annak vélt gondoskodást, és nem követelnek ki olyat, amit a piac, vagy a lehetőségek nem biztosítanak az adott időszakban.
Dánia azon kevés fejlett országok közé tartozott, amely a válság előtt költségvetési többletet tudott felmutatni, és annak kitörése után is sokkal enyhébb deficittel megúszni látszik a fél globális pénzügyi rendszert majdnem romba döntő vihart. Az államadósság arányaiban a hatoda-nyolcada a legtöbb EU tagországénak, egészen pontosan a GDP 11%-a 2008 végén. Dánia az egyik legszabadabb gazdaság az egész világon. Az emberek pedig nem várják el, hogy az állam megvédje őket a nemzetközi versenytől, hanem részt vesznek benne. A dánok 76%-a szerint a globalizáció pozitív folyamat.
Noha a szociális juttatások garantáltak, az országban nincs automatikus munkanélküli járulék, az embereknek saját döntés alapján kell csatlakozniuk a rendszerint a szakszervezetekhez kötött biztosítási rendszerbe. Más szóval: a Dánokról a rendszer gondoskodik, de ezért nekik is tenniük kell, így sokkal kevésbé nevelték beléjük az automatikus gondoskodás iránti igényt.
Még maga a szocialista állam sem egyenlő a paternalizmussal. Ott van Kína, az utóbbi három évtized gazdasági sikertörténete, amelyre egyesek még mindig szeretnek úgy hivatkozni, mint egy szocialista országra. Ehelyett inkább már egyfajta mázba borított puhán diktatórikus kapitalizmus született meg a Teng Hsziao-ping által elindított reformokkal. A kínai polgárok még csak nem is álmodozhatnak szociális hálóról, állam által garantált nyugdíjról, egészségbiztosításról. Nem is teszik, ami kell, azt megszerzik a piacon, és a gazdaság szárnyal.
A lényeg, hogy nem mástól várják el a segítséget. Az persze önmagában nem baj, ha az állam segít megoldani a gondjainkat, netán teljes mértékben meg is oldja azokat. A baj ott kezdődik, hogy mást nem tartunk elképzelhetőnek. Nem véletlenül mondják egyre többen itthon is a „segélyt csak munkáért” szlogent. Bár ehhez gyakran más jellegű hangok is társulnak, önmagában valóan okkal lép fel az a társadalmi igény, hogy ne járjon automatikusan az ország dolgozó emberei által megtermelt érték senkinek alanyi jogon.
Az ország lakossága a rendszerváltás óta várhatóan hatodik alkalommal követi el ugyanazt a hibát a választásokon. Őszintén hisz benne még mindig, hogy a politikusok hozzák el nekik a megváltást. Utána pedig menetrendszerűen csalódik. A legtöbb emberben fel sem merül, hogy a saját gondolatmenetében van a hiba. Azt hiszi, hogy minden politikus gazember, és minden bajunk erre vezethető vissza. Ez már jó ideje a „rossz apa komplexus” esete a paternalizmuson belül. Lehet, hogy ebben a kérdésben túlságosan optimista az álláspontom, de talán a sokadik csalódás után eljön a felismerés időszaka.
Ha véget akarunk vetni a paternalizmusnak: ne az ígérgetést nézzük. Ne mást, hanem személyesen magunkat okoljuk, ha nem vagyunk elégedettek sorsunkkal. Arra szavazzunk, aki a legkevesebbet ígéri, és ezáltal teszi lehetővé, hogy a saját életünket éljük. Nyugdíjat ne az államtól várjuk, hanem a saját megtakarításainktól – legalábbis, akik ma 40 alatt vannak.
Hogy soha többé ne mást, hanem adott esetben csak saját magunkat okolhassuk, ha hibáztunk, ne függjünk mástól, alakíthassuk a sorsunkat szabadon, és ha sikeres vagyunk, akkor okkal legyünk büszkék magunkra.
No comments:
Post a Comment