Hogyan növelheti (!) a női egyenjogúság a gyermekvállalást

Az elmúlt napok a magyar közéletben két egymásra erősen rímelő nyilatkozatról és az ezekre adott reakciókról szóltak. Először Kövér László, Magyarország harmadik közjogi méltósága beszélt arról, hogy mi a nők legfontosabb feladata, majd rá nem sokkal később előkert egy interjú, ahol a híres zenész, Kovács Ákos hasonló elveiről vallott, sőt: szerinte nem feladata a nőknek, hogy ugyanannyit keressenek, mint a férfiak. A lényeg szerintük, hogy egy egyenjogú társadalomban a nők nem fogják tudni ellátni anyai feladataikat, amelynek elsődlegesnek kell, kellene lennie.

Több súlyos elvi probléma van ezekkel a kijelentésekkel. Először is alapvető jog, hogy a nemre való tekintet nélkül mindenki, aki ugyanolyan végzettségű, tudású és tehetségű, ugyanolyan esélyekkel induljon a munkaerőpiacon, illetve akár a vállalkozói létben (például beszállítóként), továbbá ugyanazért az elvégzett munkáért ugyanakkora jövedelemben részesülhessen. Hovatovább számos tanulmány bizonyítja, hogy a diverzitás, így a nők jelenléte a vezető testületekben javítja egy-egy vállalat, illetve szervezet eredményeit. Ennek oka egyszerű: a különböző nézőpontok, habitusok, szokások, és megközelítésmód több lehetőséget tár fel, illetve rávilágíthat egy-egy egyoldalú döntés kockázataira. A nők vezetőként számtalan esetben bizonyították rátermettségüket, és egyre inkább elfogadott a jelenlétük a legfontosabb döntéshozó pozíciókban. Elég arra gondolni, hogy nemrég Európa legnagyobb hatalmú embere, aki egyben az Év Embere is lett, vagy a legfontosabb monetáris hatóság vezetője, illetve a legnagyobb Dél-Amerikai ország első embere is a hölgyek közül került ki. 

Természetesen az sem igaz, hogy egy nő ne lenne képes a munka világában helytállni, miközben anyaként is kiteljesedhet. A gyermekek ellátásának és felnevelésének igen földhözragadt víziója az, hogy a férj reggel elmegy a munkába, a feleség pedig otthon gondoskodik a háztartásról és a gyerekekről. Egyedülálló nők tízmilliói bizonyítják be nap mint nap, hogy képesek otthon és a munkahelyen is helytállni. Az édesanyám is gyerekkorunk jó részében egyedül nevelt minket a húgommal és mindketten boldog felnőttekké váltunk. Híres volt arról, hogy soha egy szülői értekezletet, vagy fogadóórát sem hagyott ki. Eközben a semmiből felépített sikeres cégeket, amelyek közül több a mai napig üzemel. A saját szememmel láttam és éltem meg, hogy miért nincs igaza Kövér Lászlónak és Kovács Ákosnak.

Bár elveik vészesen maradiak és a társadalmi progresszióra nézve rövidlátóak, aggodalmuk egy bizonyos pontja elsőre érthetőnek tűnik. Szépek az egyenjogúságra vonatkozó elvek, de ha a gyakorlatban valóban a gyerekvállalási kedv visszaesését látjuk, akkor érdemes átgondolni álláspontunkat - mondhatják. És valóban: szerte a fejlett világban a termékenységi arányszámok katasztrofálisan alakulnak. A gyermekhalandóságot és egyéb szomorú tényezőket figyelembe véve a demográfiával foglalkozó szakemberek szerint 2,1 az az átlag, amely gyermekszámra szükség van minden nő esetén, hogy a lakosság lélekszáma (a be- és kivándorlás hatását figyelembe nem véve) fennmaradjon. Ha pedig csökken a népesség, az komoly demográfiai és gazdasági gondokhoz vezethet. Az idősek száma arányaiban pár évtizeden belül megnő és egyre kevesebb aktív korúnak kell eltartania egyre több embert. Eközben a valós gazdasági jövedelemmel rendelkezők kisebb és kisebb mértékben képesek fogyasztani, ami a növekedésre is rányomja a bélyegét. Az első problémára Kövér sajátos módon ugyan, de szintén felhívta a figyelmet, mint ahogy sokan mások is. 

A helyzet valóban súlyos, a jellemzően jólétben élő társadalmakban elképesztően alacsony a gyerekvállalási kedv. Csak néhány példa: Svájc (1,55 gyermek minden nőre), Németország (1,44), Japán (1,40), Dél-Korea (1,25), Szingapur (0,81). Eközben a világátlag 2,4, ami lényegesen magasabb, mint a népesség fenntartásához szükséges 2,1-es érték, így nem is csoda, hogy a Föld népessége továbbra is dinamikusan nő. Jellemzően minél fejletlenebb gazdasági oldalról egy-egy ország, annál több gyerek születik. Ennek oka az, hogy a fogamzásgátlás nem ismert, nem terjedt el, nincs rá pénz, továbbá a gyenge közegészségügy miatt a gyermekhalandóság is magas, ami önkéntelenül is arra ösztönzi a szülőket, hogy minél több gyereket vállaljanak. Hans Rosling statisztikus rámutatott, hogy paradox módon éppen a gyermekhalandóság csökkentése az, ami miatt kevesebb gyerek nő fel, mert a szülők kevésbé félnek gyermekeik elvesztésétől. Természetesen több további társadalmi, kulturális és egyéni ok is közrejátszik, de számos példa jelzi, hogy ha nem kell alapvető problémákkal szembesülnie a családoknak, akkor a legtöbben 2 (vagy ehhez nagyon közeli számú) gyereket szeretnének vállalni, a világ szinte bármely pontján. Látványos példa erre Banglades, ahol az állapotok javulása után mára a világátlag szintje alá, kettő közelébe csökkent a párok átlagos gyerekszámának alakulása, vagy Vietnám ahol már a nyugati országokhoz hasonló: 1,83-as arány alakult ki. 

A konzervatív álláspont fő érvelése, hogy a fejlett országokban a szükségesnél alacsonyabb gyermekvállalás a nők önmegvalósítására, a hagyományos családmodell szétesésére vezethető vissza. Vannak azonban olyan országok, ahol komoly jólét alakult ki, de a jellemzően vallási hagyományok a nőknek nem engedik meg, hogy kitörjenek a klasszikus szerepükből. Tipikusan ide tartoznak a gazdag arab országok, így Katar (1,91), Bahrein (1,78) is, de még az ortodox berendezkedéséről elhíresült Szaud-Arábiában is csak 2,12 a termékenységi ráta, pedig ott az asszonyok gyakran még csak a saját házukból sem léphetnek ki, legalábbis nem a férjük nélkül. Szintén érdekes megfigyelni, hogy Kelet-Európában még a nyugati országoknál is rosszabb a helyzet, a demográfiai problémák, az elöregedés itt a legerősebb egy-két Távol-Keleti kis országot leszámítva, például: Románia (1,33), Szlovákia (1,39), Ukrajna (1,53), vagy akár Magyarország (1,43). Bár a nők munkavállalása már az ötvenes évektől megszokott ezekben az országokban a termékenységi mutatók mégis csak a nyolcvanas évek végétől kezdtek el érdemben romlani. A létbizonytalanság és a gazdasági mutatók egyértelműen rányomták a bélyegüket a gyermekvállalási kedvre, és tudjuk jól számos ismerősünk példáján, hogy anyagi okok miatt nem akartak gyereket egyáltalán, vagy legalábbis kevesebbet, mint eredetileg szerettek volna.

A családalapítás az egyik legnagyobb felelősséggel járó döntés egy pár, és sok helyen különösen egy nő életében. Ahhoz, hogy belevágjanak, rendelkezésre kell állnia anyagi feltételeknek, időbeli lehetőségeknek és annak, hogy a társadalmi elvárásoknak meg lehessen felelni. Ezek kultúraként eltérőek, de abban szinte sehol sincs vita, hogy szinte mindenki szeretne gyereket. Egy amerikai felmérés szerint mindössze minden huszadik felnőtt nem akar gyereket, ráadásul a szám az elmúlt közel 25 évben nem változott (és az ideálisnak tartott gyerekszám családonként átlag 2,6, de a medián érték 2 környékén van). Márpedig az amerikai társadalom ha nem is az elsők között, de a világ élvonalának második körében van a női egyenjogúságot tekintve. Rengeteg hölgy van, aki nemcsak családanyaként szeretné megvalósítani önmagát. A realitás azonban az, hogy egy-egy nőnek az életében végül 1,87 gyermeke lesz. Így szó nincs arról, hogy a két szám közti különbséget az igények hiánya, a szingli életforma, egyfajta "liberális" vagy "énközpontú" megközelítés adná. A nők szeretnének több gyereket vállalni, de nem mernek. 

Ennek két oka lehet. Az egyik puszta gazdasági: a félelem, hogy az elvárt életszínvonalat nem tudják a gyerekeknek biztosítani. Tipikus példa Kelet-Európa, ahol sokan ma rosszabbul élnek, mint azt ígérték nekik vagy korábban, és nem látnak fejlődést, perspektívát. Itt nem lehet mást tenni, mint az adott országban következetes és nyitott gazdaságpolitikával javítani az életszínvonalat. A másik kulturális: a nők félnek, hogy nem tudnak megfelelni a társadalmi elvárásoknak (amelyet már gyermekkorban észlelnek, így belső elvárássá is alakul). Ma egy nőnek számos helyen eredményeket kell felmutatnia, ráadásul erre nagyon kevés ideje van. Valamikor jellemzően 23 és 35 éves kora között karriert kell építenie, társat találni, lakást szerezni, gyereket szülni, és mindehhez elég pénzre is szüksége lesz. Persze sokan nincsenek ezzel egyedül, de a gyerekvállalás gyakran súlyos többletterhet okoz számukra. Aztán ha a gyerekek megszülettek a háztartás vezetése, a gyereknevelés, és a munka továbbra is ott van. Ez gyakran egész egyszerűen túl sok. 

Az egyik megoldás a problémára, hogy az elvárásokat úgy csökkentjük, hogy a lehetőségeket is kivesszük a kezükből. Ha egy nőnek nincs lehetősége saját maga és a gyerekei számára elegendő pénzt keresni, ha nem szeretne ő is felépíteni valamit az életében, nem szeretne munkában, vállalkozásban, művészetben kiteljesedni, hanem anyagilag ráhagyatkozik egy férfira, és csak a gyerekvállalással (és a háztartás vezetésével) foglalkozik, az elvárások sem lesznek olyan magasak, hogy ne lehessen ezeket teljesíteni. Ez Kövér László és Kovács Ákos és számos azonos platformon lévő konzervatív víziója. 

A gyakorlat azonban azt mutatja, hogy van más út, és a számok ezt egyértelműen alátámasztják. Ehhez nem kell messzire menni, csak a mintegy két órás repülőútra található Franciaországba. Itt ugyanis a termékenységi ráta magasabb, mint szinte bármely fejlett országban: 2,08, amely a statisztikai hibahatáron belül van a népesség újratermelődését jelentő 2,1-es értékhez. Ahogy a Guardian idei kiváló cikke is rávilágít, a "gallok" esetén éppen a nők magas szintű egyenjogúsága és az erős munkavállalás az, ami megfelelő társadalmi szemlélet mellett elősegíti a gyermekvállalás nagy arányát. A megfelelő életszínvonal mellett jó ellátórendszer alakult ki már a kisgyermekek felügyeletére is (Európában a franciák az első ötben vannak, ahogy az alsó ábrán is látszik), az állam segíti a nőket anyagilag, időben és erkölcsileg is, miközben nem várja el tőlük, hogy erőltetett szerepeket vállaljanak magukra. Ha nem házasodnak meg szülés előtt, ha kisgyerek mellett is elmennek dolgozni, ha a partnerük is vállalhat több részt a gyereknevelésből, akkor sem tartják őket rossz anyának. Emellett a munkahelyen is egyenrangú módon kezelik őket, és nincsenek még tudat alatt sem arra kondicionálva, hogy válasszanak két lehetőség közül, sőt: érdemi segítséget kapnak ahhoz, hogy mindezt végrehajtsák. Így nyugalommal hozhatják meg életük legfontosabb döntését, és közben szinte senki sem értékeli le a szerepüket vagy skatulyázza be őket.

A magam részéről csodálom a mai nőket (is), hogy mindezt végigcsinálják - és ahogy édesanyám - akár egyedül is siker koronázza az erőfeszítéseiket. Nincs jogunk ahhoz, hogy egy felvilágosult, fejlett társadalomban kizárólag a népességszám fenntartása érdekében erővel, jogszabályokkal, vagy alattomos társadalmi elvárások sulykolásával visszakényszerítsük őket egy olyan szerepbe, amiből több évszázados munkával kecmeregtek ki - bár a folyamat még mindig tart, és a világ számos pontján továbbra is súlyos elmaradások vannak. Ha a nők biztosak lehetnek abban, hogy női mivoltuk miatt nem éri őket hátrány sem otthon, sem a munkahelyen, akarnak és fognak is elég gyereket vállalni, mert legtöbbjük ugyanezt szeretné (ahogyan a férfiak is). A mi feladatunk nem az, hogy visszanyomjuk őket múlt század előtti szerepekbe, ahogy azt Kövér László és Kovács Ákos tenné. Éppen ellenkezőleg: segíteni kell őket abban, hogy ne csak a törvény előtt, hanem erkölcsi, gazdasági, társadalmi szinten is teljes mértékben egyenrangúak lehessenek. Abban a pillanatban, hogy ez megtörténik, a fejlett országokban és Magyarországon sem lesz több probléma a gyerekvállalási kedvvel. Amellett, hogy ez a helyes, mindannyiunk közös érdeke is. 

Faluvégi Balázs

Miért volt jó döntés az Európai Uniónak adni a Nobel béke-díjat

A Nobel béke-díj 111 éves történelme során 91 alkalommal ítélték oda valaki(k)nek. Ebből 20 alkalommal egy szervezet kapta az elismerést, akár önállóan, akár megosztva azt. Például 2007-ben Al Gore nem egyedül, hanem a klímaváltozás hatásait vizsgáló IPCC-vel együtt kapta meg a díjat. Így korántsem kellene, hogy annyira meglepő legyen a tény, hogy nem egy személy, hanem egy szervezet, vagy még inkább egy eszmét megtestesítő szövetség és folyamat legyen a díjazott.

A kritikusok többsége még arra sem veszi a fáradságot, hogy a díj megnevezésén túl utánanézzen annak, hogy mi a célja annak. A Nobel béke-díjat elnyertek egy része soha életében nem látott harcmezőt vagy nem konkrét békekötésekben, enyhülési folyamatokban testesült meg a tevékenysége. Sokan az emberi jogok, a demokrácia, vagy éppen a klímaváltozás területén elért küzdelmük miatt kaphatták meg az elismerést. A Béke fogalma itt tágabb és átfogóbb értelmében jelenik meg, amely a társadalmi igazságosság és a konfliktusok csökkentését, az emberi jogok kiteljesedését szolgálja.

A bizottság nyilván nem tévedhetetlen. Három éve, Barack Obama esetén például egyértelműen hibás döntést hoztak. Még ha a jelenlegi Amerikai Elnök egy nap talán ki is érdemelné a címet, amelynek érdemtelenségét első nyilatkozatában még ő maga is elismerte, akkor is nagyon korai volt neki ítélni a díjat. Az Európai Unió esetén azonban hat évtized munkájának gyümölcse egyértelműen látszik, így szó nincs a bizalom megelőlegezéséről.

Európa az egyetlen földrész a világon, ahol a politikai és civil szabadságjogok alapján szinte minden nemzetnek szabadnak tekinthető a Freedom House jelentése alapján. Kivételt csupán azok az országok jelentenek, amelyek még nem tagjai az EU-nak, és jellemzően az elmúlt két évtizedben lettek (ismét)

Ám az EU még a Keleti Blokkból kivált számos országot – közük hazánkat - is befogadott és tett nyitottabb társadalommá, gyakran éppen a felvételt jelentő kritériumok és kiépítendő intézményrendszer megkövetelésének segítségével. Amikor a Freedom House 1973-ban elkezdte publikálni a szabadság fokát a Nyugat-Európai országok 72% volt teljesen szabad, mára ez a szám 100%, ha nem számolunk Törökországgal, amelyet a jelentés kevéssé érthető módon ide sorol. A Közép-Kelet Európai országok egyik sem volt szabad, mára mindegyik az lett.  Az elmúlt 4 évtized alatt a mostani EU tagok esetén 13 ország került át a nem szabad kategóriából a teljesen szabadba (ezek egy része a volt Jugoszláviából és Szovjetunióból vált ki), és további 3 a részben szabad csoportból lépett tovább.

Az Economist Intelligence Unit (EIU) Democracy Indexe 26 olyan országot különböztet meg, ahol a demokrácia tökéletesen működik, ebből 14 az Európai Unióban található. Az EU legrosszabbul teljesítő nemzete az 56. helyen található a 156 országot felsoroló listán, és csak úgy, mint hazánk: a nem tökéletes demokráciák között foglal helyet. Ezzel magasan a demokrációk leginkább koncentrált, magas minőségi fokú területeinek a legjobbját hoztuk létre a kontinensen. Sokan elfelejtik, hogy az integrációs törekvések megszületésénél, és még sokáig azt követően is, a mai tagok jelentős részében kőkemény elnyomás volt jelen. A hetvenes évekig Franco diktatúra volt Spanyolországban, és a teljes Keleti-blokk a vasfüggöny mögött volt. Mára ezek az országok teljes demokrációban élhetnek.

Az integráció miatt mára az EU a népességét tekintve a legnagyobb olyan közösség lett ahol a tőke, az áruk, de ami még fontosabb: az emberek korlátozás nélkül, szabadon mozoghatnak. Az ötvenes években, a folyamat kezdetén elképzelhetetlen lett volna, hogy bárki Szófiából (a benzinkutak kivételével) megállás nélkül Lisszabonba vagy Stockholmba mehetett volna. Ehhez hasonló mértékben ilyesmi sehol máshol nem történt a világban. Az EU nemcsak a saját határain belüli, vagy akár a tagságra esélyes országok életét tette szabadabbá és jobbá, hanem a távoli, lemaradt térségeket is segítette. Az Unió toronymagasan a legtöbbet adományozta humanitárius segélyek keretében, több mint kétszeresen megelőzve az Egyesült Államokat, amelynek külpolitikáját sokkal inkább a katonai kiadások dominanciája határozza meg. 

A Nobel-díj bizottság tagjai a norvég társadalom kiemelt alakjai. Tőlük külön komoly elismerés, hogy a díjat egy olyan nemzettől kaptuk, amelyik állhatatos módon ellenáll a nagy európai szövetség integrálási kísérleteinek, és amelyiknek valamennyi szomszéda, fontos kereskedelmi kapcsolata az Európai Unióban található országokban van. Más szóval: ismernek minket, mint a tenyerüket.

Az Európai Unió egy olyan összefogás, amelynek a tagjai két generációval ezelőtt a szó legszorosabb értelmében halomra gyilkolták egymást, és nem egynek közülük deklarált célja volt a másik fold színéről történő teljes eltörlése. Nincs az emberiség történetében még egy olyan politikai és társadalmi sikertörténet, mint az európai integrációé. 

Nagyon büszkék lehetünk arra, hogy egy olyan országban élünk, amely tagja ennek a szövetségnek. Azokat pedig, akik fanyalognak, és nem tudják értékelni az eredményeket, még akkor sem, amikor azt nem belülről ismerik el, őszintén sajnálom. Nem lehet könnyű az ő cinikus világukban élni.

A gyűlöletről

Ezt az érzést, sőt jelenséget igazán szemléletesen és mélyen egy kivételes művészi teljesítményben mutatták be. A Gyűlölet című film a kilencvenes évek egyik leginkább meghatározó alkotása volt, egy egész generáció, illetve társadalmi csoport mély kilátástalanságát, elfojtott konfliktusait ábrázolta kőkemény realitásérzékkel. Nem mellesleg ez a mozi indította be igazán két francia filmes géniusz, Matthieu Kassovitz és Vincent Cassel karrierjét. A cselekmény lényege, hogy három külvárosi fiatal Párizsban egy éjszaka során hogyan szembesül azzal, hogy mennyire kitaszított és ha jogi értelemben nem is, de társadalmi, gazdasági értelemben sokadrendű egy tipikus nyugati jóléti államban, jelen esetben Franciaországban. Az egyiküknél végig ott van egy fegyver és bár több erőszakos konfliktusba kerülnek, az valamiért nem sül el egyszer sem(?). Mégis a feszültség végig ott van a film során, azzal a pisztollyal embert fognak ölni. Aki kíváncsi a részletekre, nézze meg, érdemes.

A történetből egyértelműen kiderül, hogy a három fiatalnak és a rivális bandáknak, vagy akár a rendőröknek nem azzal van igazán problémája, akikkel éppen szemben állnak, hanem a saját helyzetükkel. A gyűlölet nem más, mint kivetülés.

Ez jutott eszembe akkor, amikor egy ismerősömtől az alábbi történetet hallottam. Egy apuka, akinek ma már felnőtt gyermeke van, nagyon nem kedvel egy bizonyos társadalmi csoportot, származási alapon (azt, hogy ez mely csoport valójában lényegtelen, mert nem ők a fontosak az eset szempontjából). Ez még lehetne a szalon rasszizmus egyik formája, ami ugyan értelmetlen, de nem feltétlenül okoz kárt senkinek. A helyzet azonban az utóbbi hónapokban igen élessé vált. Kiderült, hogy az illető egyetlen gyermeke történetesen éppen egy olyan emberrel került párkapcsolatba, aki ehhez, az általa gyűlölt társadalmi csoporthoz tartozik. Az apuka ahelyett, hogy legalább ebben az egyedi esetben túltette volna magát előítéletein, megmakacsolta magát. Az illetővel nem volt hajlandó találkozni, de ennél is tovább ment, a gyermekét kemény lelki nyomás alá helyezte, helyenként nyomdafestéket nem tűrő módon szidva mind a saját gyermeke kapcsolat során végrehajtott tetteit, mind az adott csoporthoz tartozó párját. A konfliktus a mai napig nem oldódott meg, a gyereke azt, akivel most együtt van, továbbra sem merte bemutatni az apjának.

Kinek okozott kárt ezzel az apa? Az adott csoportnak, amelyet gyűlöl aligha, hiszen még találkozni sem találkozott annak tagjával, így semmilyen formában nem kommunikáltak. Amennyiben a gyerek a párjának továbbadja, hogy az apjának mi a véleménye, akkor ez persze okozhat rossz érzéseket neki is. Egyértelmű kárt okozott viszont a saját gyermekének, akit megbántott, és őrlődhet két érzés között, továbbá oda kell figyelnie arra, hogy két általa fontos személy ne találkozzon egymással. Ám ezen felül van még valaki, akinek ártott, és ez nem más mint saját maga. Hiszen számára kellemetlen, hogy a gyermeke éppen olyan emberrel jár, akit ő gyűlölni szeretne.

A gyűlölet nem egy egyenlet, ahol az egyik oldalon lévő érzések a képlet másik oldalán kiegyensúlyozásra kerülnek. A gyűlölet mindenkitől elvesz valamit, és azt senki nem kapja vissza sehol. A gyűlöletre időt, energiát kell szánni, aki ezt az érzést választja, és a gyűlölet fájdalommal jár, hiszen aki ezt érzi, rendszeresen azt keresi, hogy miért utálhatná azt, aki ellen ez az egész a lelkében irányul. Természetesen, amikor a gyűlölet aktív cselekvéssé alakul, akár a verbalitás formájában, akár erőszakos cselekmények által, akkor annak tárgyának is árt, hasznot, tartós örömöt nem okozva az érzés viselőjének sem. Mindenki veszít. Ha valaki a négy fal között gyűlölködik, akkor az utálat tárgyának nem okoz közvetlen kárt, magának igen (ez az ő felelőssége, ő választotta ezt magának), de gyakran ártatlan szereplőknek is, néha éppen azoknak, akiket a legjobban szeret a világon. Mint a fenti történetben az apa a gyermekének.

Ha ennyire értelmetlen, és ekkora fájdalmat okoz éppen a viselőjének, akkor honnan származik és miért ilyen makacs dolog a gyűlölet? Egy másik, szintén mostanában történt eset jut erről az eszembe. Egy fiatal srác bekerül egy felsőoktatási intézménybe. Ahova jár, az egy költségtérítéses szak, ezt egy rokona állja, hogy el ne kallódjon a gyerek. Két hónap után a srác hazamegy és közli, hogy többet nem fog bemenni az iskolába. Amikor a család próbálja kihúzni belőle, hogy miért nem, eleinte vonakodik megmondani. Majd amikor az asztalra csapnak, annyit mond el, hogy utálja az egyik tanárt, az kifejezetten pikkel rá, és eközben annak származását minősíti. A család biztos benne, hogy durva konfliktus alakulhatott ki közte és a tanár között, ezért egyikük bemegy az iskolába, hogy megtudja mi történt, és ha kell elsimítsa az ügyet. A meglepetés itt éri. A tanárnak fogalma sem volt arról, hogy a srác utálja őt, és semmilyen konfliktusra nem emlékezett. Sőt, egy alapvetően jó eszű, csendes embert ismert meg benne. Előveszi a papírjait és kiderül, hogy a jegyei romlottak, és az utóbbi időben a ZH-król is hiányzott.

Napnál világosabb, hogy mi történt itt. A srác nem volt képes, vagy nem volt elég szorgalmas az eléje került akadályok legyőzéséhez, és egy súlyos kudarccal találta magát szemben. A szégyenérzetét tovább növelte, hogy erkölcsi értelemben elszámolással tartozik a rokona felé, aki ezek szerint hiába állta taníttatásának a költségeit. A gyűlölet a belső feszültség feloldása, a saját kudarc feldolgozása. Ahogy a srác a tanára felé (még ha titokban is) irányította belső negatív érzéseit, a fenti történetben az apa az életben tapasztalt nehézségeit, a filmben lévő fiatalok a társadalmi kitaszítottságukat transzformálták át.

A gyűlölet fertőző és tömegben erősebb, mint az egyedi gyűlöletek összessége. Aki nem hiszi ezt el, az látogasson el egy-egy politikai nagygyűlésre., vagy egyes csapatok focimeccseire. A gyűlölet egyben újratermeli önmagát, egyfajta mém-ként is felfogható. Volt jó pár éve egy híres ember, aki erőszakos tett által lelte a halálát fiatalon. Nagyon népszerű volt, sokan szerették, és a munkájában nagyon sokat is tett le az asztalra. A rokonai, barátai gyűlölete az elkövetők felé irányult, értjük, hogy miért. Ám idővel kiderült, hogy az elkövetők is gyűlöletből, azon belül is bosszúból tették, amit tettek. Évekkel később az illető gyereke mesélte el, hogy az apja erőszakos ember hírében állt, aki ok nélkül bántalmazott és fenyegetett másokat, ha nem is túl gyakran, de számos alkalommal. Az egyik ilyen esetből - ami ráadásul abból származott, hogy valaki rossz helyen parkolta le az autóját - egy életre szóló sérülés lett, innen vezetett az út a bosszúhoz. A gyűlölet mémjét továbbterjesztők semmit sem nyertek az esetből némi börtönbüntetésen, és életre szóló rettegésen felül, de akik viszontgyűlöltek, is sok fájdalommal kénytelenek együtt élni. Az eredmény továbbá sok gyászoló családtag, barát és árván maradt gyermekek.

A gyűlöletet a gyakorlatban gyakran tévesztik össze az érdekellentét miatti ellenérzésekkel, pedig a kettő teljesen más alapokon épült. Akármilyen szinten is fogadjuk el a szociáldarwinizmus szemléletét, azt el kell ismernünk, hogy empirikus tapasztalatok alapján valamilyen szinten van alapja, és az ezekből származó konfliktusoknak van létjogosultsága. Nem lehet megúszni őket. Emberek harcolnak egymással egy állásért, megrendelésért, első helyért, vagy egy nő/férfi kegyeiért, ez már látszik mikro szinten is. A másik véglet: világpolitikai nagyságokban is hasonló a helyzet. Paul Kennedy nagyszerű könyvében, amely a Nagyhatalmak Tündöklése és Bukása címmel aratott sikert világosan kifejti például azt, hogy miért Németországnak volt annyi konfliktusa a XX. század első felében. A németek egyesültek, és a lassan már globalizálódó világban ez volt az utolsó esélyük, hogy nagyhatalom legyenek. Túl sok erős ország volt kis helyen a megnőtt világban. A törekvésük érthető, a háború nem, de legalább lett volna érdekük ezzel kapcsolatban. Ami teljesen elfogadhatatlan, az az undorító ideológia, és az ezzel összefüggő tettek. Ráadásul ezzel maguknak is ártottak érzelmi szinten, erkölcsi értelemben és ha ez még nem lenne elég, a vélt ellenségek kezelése és ipari szintű kivégzése rengeteg erőforrást vont el a valós, szintén undorító, de legalább részben érdekkonfliktuson alapuló háborútól. A nácik gyűlölete itt is saját maguknak ártott, nem is keveset. A gyűlöletet azonban józan ész felhasználásával is meg lehet különböztetni a valós érdekkonfliktuson alapuló ellentéttől. Számomra a gyűlölet az, aminek nincs értelme, nincs igazi érdekellentét mögötte.

Mivel a gyűlöletnek önmagában nincs értelme, ezért mögöttes okok vannak a háttérben. Ez más érzések átváltozásából alakul ki. Félelem, csalódás, reménytelenség, komplexusok, amik dühöz vezetnek, amit valahol le kell vezetni. Érhetne az a vád, hogy magas lóról beszélek. Természetesen én is sokszor éreztem már gyűlöletet, ember, csoport, intézmény ellen, valószínűleg még fogok is, de ne felejtsük: soha nem személyeknek, hanem az érveknek van igazuk, vagy azok tévednek. A gyűlölet természete teljesen független attól, hogy ki az, aki ezt állítja. A gyűlölet érzése magjában teljesen egyetemleges. A hutu ugyanúgy gyűlöli a tutszi-t, mint egy antiszemita a zsidót és viszont. Emellett ugyanúgy ártanak vele saját maguknak. Onnan biztosan tudom, hogy valamit rosszul csinálok, hogy ha gyűlöletet érzek, és ez igaz bárki másra is.

A toleranciáról

Sokáig azt hittem, hogy a a társadalmi tolerancia az utóbbi években kezdett el gyengülni, a gazdasági nehézségek miatti feszültségek hatására. Sokkal inkább valószínű, hogy a tolerancia hiánya mindig is ott volt a felszín alatt, csak kevésbé voltak olyan problémák, amelyek az intolerancia beszédtémáit felszínre hozták. Könnyen lehet, hogy az emberek egy része soha nem értette és ma sem érti, hogy mi a társadalmi tolerancia lényege.

Az alapelv az, hogy a személyes szabadságát senkinek sem sérthetik meg. Az ember önálló, szabad akarattal rendelkező, értelmes entitás. Szerveződhet bármilyen közösségbe, de ezt csak és kizárólag a saját szabad döntéséből teheti (és ki is léphet onnan). Senkinek nincs joga egy másik felnőtt embernek megmondani, hogy mit tegyen, mit gondoljon, és mit mondjon ki. Véleményem szerint a tolerancia azt jelenti, hogy ezt a jogot teljes mértékben elfogadjuk bármely más ember számára. Érdemes megjegyezni, hogy a "személyes szabadság" fogalma nem azonos a "személyi szabadság" fogalmával. Az utóbbi, illetve annak megsértése már egy bűntetőjogban szereplő kategória. Itt most egy tágabb értelmű fogalomról beszélek, ahogy fent írtam is.

Persze a toleranciának inkább kulturális vetületei vannak, és köznapi fogalma természetesen nem ebben merül ki. Sokkal inkább türelmességet, az eltérő kultúra, megjelenés, világnézet és még sok más iránti barátságos hozzáállást jelenti a legtöbb ember számára.

A különbség a fenti és az általános meghatározásban árnyalatnyinak tűnik és lényegtelennek. Pedig a kulcs éppen abban van, hogy nem a türelmességet, vagy a megértést helyezzük a középpontba. Senkinek nem kell megértőnek lennie a másikkal szemben. Jó ha az, de nem feltétlenül elvárható. A türelmességben benne rejlik az, hogy van ok a türelemre. Van a másik emberben, népcsoportban, szubkultúrában olyan jellemvonás, amely nekünk problémát okozhat, nekünk nem tetszhet, ezért azzal szemben megértőnek kell bizonyulni. Szintén ott van a sorok között, hogy a megértés valamilyen kisebbség, elesett csoport felé történő kegy, felkarolás formájában történjen.

Valójában irreleváns, hogy a másik fél tulajdonsága vagy viselkedése bosszantó-e. Annak sincs jelentősége, hogy kisebbségben van-e az illető a véleményével. A lényeges kérdés az, hogy a személyes szabadságjogok sérülnek-e azáltal, ami történik. Nem kell, hogy tetsszen az, amit a másik ember csinál. A lényeg az, hogy a személyes szabadságát tarts tiszteletben. Fontos kiemelni, hogy ez nem azt jelenti, hogy "békén hagyod", hanem ténylegesen, lelked mélyén elfogadod ezt az alapelvet. Ennek következménye kellene legyen az is, hogy a társadalom és annak minden tagja maximális mértékben kiáll amellett, hogy senkinek ne legyenek megsértve ezek a jogai.

Amikor rasszizmusról beszélünk, pláne egy amerikai, tipikus hollywood-i film keretében, biztos vagyok benne, hogy mindenkinek egy "redneck" fehér, jellemzően fiatal férfi jut az eszébe, aki pick-up-pal közlekedik és egy kisvárosban, de méginkább egy farmon él. Gyűlöli a feketéket (és a legritkább esetben mást), valószínűleg éjjelenként fehér lepedőben Ku-Klux Klán szeánszokon vesz részt. Ez előítélet és súlyos probléma. Az előítélet és a tolerancia kéz a kézben járnak. Aki intoleráns, az nem fogja a fáradságot venni, hogy a sajátjától lényegesen eltérő csoportok vagy emberek valós jellemzőinek utánanézzen, hanem felületes tapasztalatok alapján, esetleg kulturális örökségre alapozva alkot majd véleményt.

Ezért az is előítélet, ha az intoleranciát gyakorló személyeket egy csoportba kategorizáljuk és hasonló jellemzőket feltételezünk róluk. Rosszabb esetben azt hisszük, hogy az intolerancia a sajátjuk és mással nem fordulhat elő. Innen jön elő a kategorizálás. Ez pedig az intoleráns csoportokban azt a képzetet kelti, hogy nem maga az intolerancia miatt neheztelnek rájuk, hanem amiatt, amilyen kategóriába kerülnek. Továbbra is mi és másokra osztják fel a világot, noha elfogadás szempontjából ez lényegtelen.

Intoleráns az is lehet, aki kisebbségben van. Nem a kisebbség vagy többség a lényeg, hanem az intolerancia léte önmagában. Samuel L Jackson egyik filmjében (Lakeview Terrace - a hazai forgalmazó úgy vélte, hogy a "Kínzó Közelség" a legjobb fordítás) egy gyermekeit egyedül nevelő férfit játszik, akinek a szomszédjába egy fekete nő - fehér férfi kapcsolatban lévő pár költözik. A film maga közepes szintű, de fontos abból a szempontból, hogy a fehér kirekesztő férfi sztereotípiáját durván áttörve ezúttal egy fekete férfi oldaláról mutatja meg az intoleranciát. Jackson karaktere mélyen elítéli a rasszok közti kapcsolatot és eleinte apróbb bosszantásokkal, majd egyre durvább eszközökkel igyekszik megkeseríteni szomszédai életét. Eközben rendőrként intézkedés közben sem leplezi rasszista nézeteit. Csakhogy neki semmi köze ahhoz, hogy a szomszédai miként élik az életüket mindaddig, amíg az ő életébe nem avatkoznak bele. Ha egy fehér, egyébként intoleráns ember megnézi a filmet, joggal háborodik fel a látottakon. Véleménye mégis kettős mérce. Az elfogadhatatlan ugyanis nem az adott személy, vagy a konkrét esetben meglévő véleménye, hanem az intolerancia önmagában, annak a ténye és megléte.

Emlegethetném a fekete nacionalista mozgalmat az Egyesült Államokban. Nemrég láttam Loius Theroux jó 10 éves dokumentumfilmjét, amelyben ezeknek s szervezeteknek néhány prominens képviselőivel beszélget. Egyikük, az azóta betegségben elhunyt Khalid Abdul Muhhamad arról győzködte a riportert, hogy a földön minden baj forrása az erőszakos, együttélésre alkalmatlan fehér ember. Ismerős szavak, sokszor hallottam már ezeket szélsőjobboldali vezetőktől, csak éppen nem a fehér, hanem a sötétebb bőrű emberekről állította ugyanezt. Azt, hogy két csoport, csupán kinézet alapján egymást vádolja a legszörnyűbb bűnökkel, a kollektív bűnösséget gátlások nélkül alkalmazva, túllép az abszurditás határain (ennek az abszurditását figurázták ki ennek az írásomnak az aljában szereplő videóban is). A kisebbség is lehet intoleráns a többséggel szemben. Sem a többségtől, sem a kisebbségtől nem elfogadható ez. Amit az intoleráns emberek, az ellenük irányuló kritikákban nem értenek meg, hogy az nem ellenük, hanem az intolerancia ellen irányul. Nem az adott csoport védelméről, hanem a támadás értelmetlenségéről van szó.

A tolerancia kérdése, és annak gyakorlati megléte, elvárhatósága nem függ attól, hogy valaki a kisebbséghez vagy a többséghez tartozik. A nyugati demokráciákban igen nagy az érzékenység a gyengébbel, a kisebbséggel való bánásmód kapcsán. Például egy munkaügyi perben szinte biztos, hogy a munkavállalóknak adnak igazat a munkavállalókkal szemben, mivel ők a védtelenebbek. Hasonlóképpen sokkal jobban odafigyelnek a kisebb lélekszámú csoportok jogaira, mint a többségiekre. Bizonyos szempontból ez érthető, de az alapelvvel nem egyeztethető össze a használata, ezért teljes mértékben a jogalkotó vagy jogalkalmazó, vagy véleményformáló média jóindulatára van bízva, hogy nem él-e vissza vele.

Itthon a rasszista szó hallatán egy bakancsos, kopasz srác jut az eszébe a többségnek, aki mellényben vonul, Árpád-sávos zászlót visz, és szabadidejében cigányok ellen szervezkedik. Sokszor igazuk is van. Ám ellenük is irányulhatnak előítéletek, gyűlölet és intolerancia. Amikor ezt tapasztalják, azt hihetik, és általában azt is hiszik, hogy az eltérő csoportok közötti véleménykülönbség általános, és ha más megteheti ellenük, ők is megtehetik, sőt meg is kell tenniük mások ellen.

A Holokauszt az öreg kontinensen zajlott le, a fő csoport, akik ellen lezajlott a Közel-Keleten alapított saját országot, mégis a legjobb, leginkább átfogó múzeum, az óceán túloldalán, több ezer kilométerre az említett országoktól és kontinensektől, Amerikában, azon belül is annak a fővárosában a legnagyobb Smithsonian múzeumok mellett található. Miért van az, hogy a világtörténelem legnagyobb méretű, gyakorlatilag ipari szintre emelt népirtásának bemutatását csak ott vállalják fel igazán? A válasz meglepő módon nem magában a Holokausztot prezentáló területeken található. Van egy szekció, amelyben a manapság, elmúlt években, vagy akár még most is zajló népírtásokról szól. Találhatunk itt filmeket, képi anyagot, írásokat a Délszláv háborúban, Ruandában, Szudánban elkövetett bűnökről. A Holokauszt-ot kritizáló, annak jelentőségét degradálni igyekvőknek az a legnagyobb félelme és kétsége az egész kérdéskör kapcsán, hogy a zsidókról beszélnek közben. Hogy a Holokauszt emlegetése a zsidók érdekében történik. Azonban ez súlyos tévedés. A megtervezett népirtás emlegetése azért fontos, mert maga a cselekmény az ami mélyen elítélendő, és elfogadhatatlan. Teljesen mindegy, hogy ki ellen irányul, soha nem lenne szabad megtörténnie.

A napokban egy hír foglalkoztatta elsősorban a Közép-Európai sajtót. Pozsonyban egy ember fegyverrel kiirtott családot. Mint utóbb kiderült, a szomszédai voltak, egy cigány család, amelyik életvitelével, hangoskodásával váltotta ki a borzalmas reakciót a gyilkosból. Fontos leszögezni, hogy természetesen nem tudhatom, hogy tényleg ez történt-e, ezek a sajtó értesülései, amelyek akár kisebb nagyobb mértékben, vagy teljesen tévesek is lehetnek. Tételezzük fel, hogy valóban ez történt. Felmerül a kérdés: ki volt intoleráns ebben az esetben? Az egyértelmű, hogy a lövöldöző az volt, hiszen más emberek személyes szabadságát a lehető legbrutálisabb módon sértette meg, sőt vette el. Elképzelhető, hogy a gyilkos nem volt toleráns más népcsoportokkal, jelen esetben a cigányokkal szemben. A kérdés azonban nem az, hogy ki ellen követte el a tettét, hanem önmagában az, hogy elkövette. Az, hogy a gyilkosban volt-e rasszista indíték, tulajdonképpen lényegtelen, még ha szomorú is. Lehet, hogy tényleg rettenetes volt az illető család szomszédságában élni. Azonban a másik félnél is felmerül ennek a gyanúja, hiszen a személyes szabadság megsértésébe az is beletartozik, ha valaki a saját lakásában sem tudja kipihenni magát a szomszédai hangoskodása miatt. Ha így volt, akkor a tett itt is elítélendő, még akkor is ha a bűn sokkal kisebb, mint a lövöldöző esetén. A lényeg az, hogy senkinek nincs joga bárki más személyes szabadságát megsérteni. A tett a lényeg, és nem az adott személy aki ellen elkövették, vagy akár az, aki elkövette.

Kérdésként felmerül, hogy mennyire lehet toleráns valaki, ha a másik fél nem az, és éppen vele szemben? Mennyire lehetünk, vagy lehetünk-e toleránsak az intoleranciával szemben? Amikor ezek a kérdések felmerülnek, mindig az jut az eszünkbe, hogy a másik fél, az intoleranciával gyanúsított személy mit gondol. Azonban, ahogy fent is, nem a gondolat a lényeg, hanem az, hogy azt cselekedetekre váltja. Cselekedet az is, ha kirekeszt valakit. Ha csak nem kedveli, az ellen nem tehetünk semmit, és nincs is jogunk tenni. A probléma mindig ott kezdődik, hogy egyes csoportok, nemcsak a szélsőjobb, meg akarja mondani a másiknak, egyes esetekben elő akarja írni, hogy mi legyen a véleménye. Ez nem működik, és valahol a távolban az Orwell-féle 1984 gondolatrendőrségének rémképét villantja fel. A tolerancia hiánya onnantól lép fel, hogy valakinek a személyes szabadságát megsértik. Akár azáltal, hogy megmondják neki mit gondolhat és mit nem.

Nem kell szeretnünk a másikat, az eltérő szubkultúrát, nemzetiségeket, vallásokat. Senki sem kötelezhet minket erre. Ugyanakkor semmilyen jogunk nincs arra, hogy őket korlátozzuk személyes szabadságukban. Legyen szó valódi kisebbségről, vagy akár a többségről. Meggyőződésem, hogy ha ezt a jogot mindenki tiszteletben tartaná, akkor maguk az ellenségeskedések is jelentős mértékben lecsökkennének. Nem lenne ok az ellenségeskedésekre, kevesebb lenne a konfliktus, hiszen senki nem akarná előírni a másiknak, hogy mit tegyen és hogyan éljen. Nem a szeretet és a megértés jön előbb, és utána a tolerancia, hanem éppen fordítva. A tolerancia alapérték, és annak betartatása alapjog. A többi választás kérdése.

Politikai - társadalmi nézeteim

Jönnek a választások, és soha ennyire dilemmában nem voltam, hogy kire szavazzak. Úgy érzem, hogy nincs olyan politikai erő, ami akárcsak elfogadható mértékben képviseli azt, ami az én értékrendemnek megfelel. Hogy ezek mik lennének, azt itt leírom. Jó lenne egy olyan pártot látni, amelyik nagyjából az alábbiakat képviseli.

Most ezek a nézeteim, de nem kizárt, hogy egyes pontok változhatnak ha a tapasztalatok mást mutatnak, mint amit korábban gondoltam. Biztosan sok mindenben tévedek, vagy naiv vagyok. A tapasztalatok bizonyára hozzátesznek majd idővel az itt leírtakhoz.

Kiindulópont: a társadalmi berendezkedésnek és ennek keretein belül a politika feladata: az egyén maximális szabadságának lehetővé tétele. Az egyén a szabadsága és az ehhez tartozó felelősségtudata birtokában maga dönt arról, hogy mit csinál az életben (lásd még ezt). Fontos a Nyílt társadalom erősítése és megvédése. A totalitáriánus vagy ahhoz egy kicsit is közelíteni szándékozó elméletek megkérdőjelezése, de nem minden elemének feltétel nélküli elutasítása mellett. El kell fogadnunk, hogy nem tudhatjuk milyen a tökéletes társadalmi rendszer, ezért mindig nyitottnak kell maradnunk az újdonságokra, az örök kétely használata mellett.


Alkotmány
Az alaptörvénynek az egyéni szabadságot, a Nyílt Társadalmat és ennek stabilitását kell szolgálnia. A jelenlegi Alkotmány ehhez közel áll. Idővel a Népképviseleti helyett a Közvetlen Demokrácia irányába lenne jó elmozdulni, de azt látom, hogy jelenleg erre még nem elég érett a társadalom.

Választási rendszer
A bejutási küszöb kifejezetten a Nyílt Társadalom elleni lépés, mert a meglévő vélemények és szervezetek törvényhozó hatalomban lévő bebetonozását segíti elő. Az egyéni körzeteknek ma már alig van értelme, listás rendszerű szavazásnak van létjogosultsága. Kispártoknak esély, listás szavazatot tovább lehet adni.

Gazdaság
A termelés és szolgáltatás teljes mértékben magánkézben kell, hogy legyen, tisztességes és működő piaci verseny mellett.

Állam szerepe (és mérete)
Kis állam szükséges, és elsősorban a jogszabályi keretek és azok használatának biztosítása a feladata. Szolgáltatásokat szinte egyáltalán nem, a szabadság megteremtésében viszont általános jelleggel részt kell vennie.
A liberteriánus állásponttal azért nem tudok teljes mértékben egyetérteni, mert szociális juttatások nélkül a társadalom szétszakadása olyan mértéket ölt, amely már az egyéni szabadság meglétét veszélyezteti. Emiatt a minimális életkörülmények biztosítása közös társadalmi érdek, ezt azonban nem állami szolgáltatásokkal, hanem a létminimum feltételeinek anyagi támogatásával kell elérni.
Néhány kifejezetten stratégiai fontosságú, elsősorban energia szektorba tartozó vállalat kivételével valamennyi vállalat magánkézben lenne jó helyen, beleértve a közlekedést, a postai szolgáltatásokat, szerencsejáték szervezést is.
Az államapparátus és a minisztériumok száma csökkentendő, felesleges önálló önkormányzati és társadalompolitikai, közlekedési-energiaügyi minisztérium.

Adórendszer
Mindenképpen alacsonyabb elvonásokkal, alacsonyabb kulcsokkal, kevesebb progresszív és jövedelemadó jellegű elemmel. Erre két fő irányt tartok elképzelhetőnek:
Egykulcsos, erősen egyszerűsített adórendszer
Fair tax és vagyonadó domináns adórendszer
Hosszabb távon elképzelhetőnek tartok egy decentralizált adórendszert, erősen az egyes állami feladatok illeték jellegű finanszírozására épülve.
Mindegyik megoldásnál a munkákat terhelő adók és járulékok jelentős mértékben csökkentendőek. Az állampolgárok maguk döntik el, hogy milyen egészség és nyugdíjbiztosítás választanak és ezt maguknak vásárolják meg.

Államadósság
60% GDP arányos mérték feletti érték esetén abszolút prioritás a lecsökkentése. Kőkemény fiskális politikára van szükség ehhez, évente 2-3% GDP arányos csökkentés elvárt. 60% alatt ez évei 1-1,5%-ra csökkenhet mindaddig, amíg 40%-ra nem megy le.

Monetáris politika
A jegybank függetlensége alapvető fontosságú. Elsődleges feladata az infláció elleni küzdelem, és a pénzügyi piacokon keresztül a gazdaság stabilitásának elősegítése. A recesszió elleni küzdelem nem a feladata.

Piacok felügyelete
Transzparensebb, de enyhébb ellenőrzésű piacok. A piaci szereplőknek és a fogyasztóknak szabadon kell dönteniük arról, hogy milyen megállapodásokat kötnek. Viszont a szabályozó hatóságoknak erre, mind azok betartatása, mind a rendszerszintű kockázatok felismerése érdekében teljes rálátással kell rendelkezniük. A derivatív piacokat amennyire csak lehetséges, szabályozott tőzsdékre kell bevezetni, elszámolóházzal.

Mezőgazdaság támogatása
Az államnak nem feladata a mezőgazdaság támogatása. Ennek fokozatos csökkentés, majd megszüntetés, de stratégiai szinten minimális mérték előírása és biztosítása akár állami forrásból. Elképzelhető, hogy a támogatások megvonásának csak össz-európai szinten történő összehangolt van értelme.

KKV szektor fejlesztése
A kis és középvállalati szektor gyenge, de éppen az erős állami jelenlét miatt. Támogatás helyett adócsökkentés és adókedvezményekkel érdemes őket segíteni.

Kutatás és Fejlesztés
Néhány stratégiai ágazat, például energia kivételével egyáltalán nem állami feladat. Elősegítését kizárólag adókedvezmények formájában kellene végrehajtani.

Honvédelem
Hadkötelezettség megszüntetésének fenntartása, de nem tartom elképzelhetetlennek az 5 (esetleg 3, 2) évenkénti két hetes kötelező gyakorlat bevezetését. NATO tagság megtartása. Önálló EU haderő támogatása. Országhatárokon belüli hadi esemény esetén kötelező szolgálat, azokon kívüli, például NATO hadműveletek esetén kizárólag hivatásos haderő biztosítása.

Környezetvédelem
A környezetszennyezés helyi és gyakran teljes társadalmi költségeket okoz. Értelemszerűen ennek a költségeit a szennyezőnek kell állnia. Nemcsak a nagyipari CO2 kibocsátást, hanem minden más szennyezés egy bizonyos szintig piacosítható (megvásárolható), afelett pedig a jelenleginél keményebben büntethető. A piacosítható mennyiséget fokozatosan csökkenteni kell.
Mivel a környezetvédelem össz-társadalmi feladat, ezért ezen folyamatok ellenérzését az államnak kell ellátnia. A globális felmelegéds tény, az hogy ezt az emberi tevékenység okozza nem bizonyított, de nagyon valószínű (kb. 90%), ez már bőven szükségessé teszi a megoldás államilag és nemzetközi szinten koordinált keresését és betartatását.

Egészségügy
Ahol emberek szolgáltatásokat nyújtanak mások részére az üzlet (is). Ez a helyzet az egészségüggyel. A kötelező állami biztosítás igénybevételének megszüntetése. Magánosítás, és az esetleges egy állami biztosító mellett magánbiztosítók lehetőségeinek a kitágítása, külön célirányos, pénzbeni támogatás a rászorulóknak. Jelentős, de nem teljes körű kórház privatizáció. Valamilyen biztosítóval történő szerződés kötelező valamilyen minimális szinten/lefedettséggel. A gyógyszerek árát a piacnak kell kialakítania, egyedi gyógyszer ár támogatásra nincs szükség.

Drogliberalizáció
Marihuána liberalizációja, halucinogének dekriminalizációja. Minden más kábítószer kereskedelmének még szigorúbb büntetése. A legalizált kábítószerek kemény megadóztatása és szigorú büntetés feketekereskedelem esetén. A legalizálás természetesen csak 18 év feletti fogyasztókra vonatkozik. A befolyó bevételekből rehabilitáció és oktatás finanszírozása. Alkoholisták és drogfüggők rehabilitációjának saját vagyonukból történő finanszírozása.

Bűnüldözés
A közrend biztosítása állami feladat. Valamennyi lopás bűntény, ezért a 20 e Ft-os lopási értékhatárt (amely alatt szabálysértésnek minősül ma) 0 Ft-ra csökkenteném.

Magyar Föld
Véleményem szerint nincs értelme a kizárólag hazai tulajdon mellett kiállni, ha egy-egy tőkeerős külföldi magánszemély azt hatékonyabban tudná hasznosítani, és ezzel munkahelyet biztosítani. Külföldi illetőséggel, csak magánszemély vehessen, de ne legyen továbbadható örökösnek (igen tudom, hogy ez komoly jogi kérdéseket vet fel)

Kereskedelem
Protekcionizmus elvetése, szabad kereskedelem pártolása.

Energia
Még egy atomerőmű építése, részben akár privát finanszírozás által. Megújulók lassú és fokozatos erősítése, adókedvezmények által.

Fegyvertartás
A fegyver inkább az egyén szabadságának korlátozását, mint védelmét szolgálja. Az embernek nem joga fegyvert tartani, erre csak speciális munkakörökben és esetekben kerülhet sor.

Szólásszabadság, Holokauszt tagadás
A szólásszabadság a Nyílt Társadalom legfontosabb pillére. Minden körülmények között meg kell védeni valamennyi véleményt, mindaddig, amíg az nem kifejezetten mások szólásszabadságának vagy emberi jogainak a korlátozására irányul. Hogy hol a határ azt nehéz megmondani, de semmiképpen nem az ízléstelenségnél, hanem jóval messzebb. A Holokauszt tagadása kifejezetten undorító megnyilvánulás, de nem büntetendő. Az már büntetendő, ha valaki például újabb Holokauszt-ra buzdítana. (lásd még ezt)

Halálbüntetés
Nagyon nehéz kérdés. Meggyőződésem, hogy még objektív tárgyalási folyamat esetén is, egyetlen embernek, illetve azok csoportjának sincs joga megvonni mások életét senkitől. Ugyanakkor az is igaz, hogy nagyon veszélyes bűnözők esetén a társadalomból való teljes és végleges kivonásuk a megoldás. Az elítélt választhasson a valós életfogytiglan, vagy a halálbüntetés között. Hangsúlyozom: csak azoknak, akik utólag is veszélyesek a társadalomra. Csak Rendszolgáltatás létezik, Igazságszolgáltatás nem.

Európai Unió
Támogatom a jelenleginél még erősebb integrációt. Szükség lenne erősebb végrehajtói hatalomra az EU-ban, főleg a vezető poszton. A törvényhozó hatalmat fokozatosan csak az Európa Parlament kezébe kellene helyezni, élesen különválasztva azt a helyi törvényhozások hatáskörétől, akár alkotmányos szinten. Elképzelhető egy föderalista rendszerű Európa létrehozása. Szerintem ez nem gyengítené a nemzeteket, és a nemzet tudatot. Viszont a globális világban, két másik pólus ellen csak egy nagyon egységes Európa veheti fel a gazdasági küzdelmet.

Határon túli magyarok
A magyar államnak felelőssége valamennyi magyar származású ember erkölcsi és diplomáciai támogatása. Kulturális autonómia, és magyar nyelvű oktatás erélyesebb képviseletére lenne szükség, viszont a kettős állampolgársággal nem értek egyet.

Külpolitika
Az Észak-Atlanti szférába tartozás megőrzése.
Nagyon közel állónak érzem magam a pacifista meggyőződéshez, de egy országnak saját belül minden eszközzel joga van megvédenie magát, továbbá egységes ENSZ felhatalmazás esetén nemzetközi erőknek a béke vagy az emberi jogok érdekében joga van más országokban beavatkoznia.

Oktatás
Nem állami feladat, néhány stratégiai terület (pl. rendőri, nemzetbiztonsági képzés) kivétel a magánszférának kell ellátnia.

Homoszexualitás – azonos neműek házassága
Nincs joga senki másnak beleszólni, hogy két felnőtt ember saját akaratából összeköti az életét. A szexuális beállítottság semmilyen formában nem tehet felsőbb vagy alsóbb rendűvé egy embert.
A felvonulásokhoz természetesen mint mindenki másnak, joguk van, az erős szexuális tartalom nyílt mutogatásához nem, ugyanúgy mint a heteroszexuálisoknak sem.

Abortusz
Teljes mértékben a pro-choice álláspont mellett vagyok. A nők szabadon dönthessenek arról, hogy mikor vállalnak gyereket.

Vallás és egyház finanszírozás
Nem az Államnak, hanem a híveknek kell eltartani az egyházakat. Állami támogatás fokozatos csökkentése, majd megvonása. Egyházak minden tevékenysége adómentes lehessen.

Pártfinanszírozás
Nyílt kampányszámla kötelező bevezetése, a támogatók neve 1m Ft feletti összesített adomány esetén nyilvános legyen, továbbá a nem pénzbeli juttatások nyilvánossá tétele. Az Államnak nem feladata a politikai pártok finanszírozása, ezért a támogatások fokozatos csökkentése, majd megszüntetése.

Önkormányzati rendszer, közigazgatás
Kisebb rendszer, adott önkormányzatra, polgármesterre és képviselőtestületre jóval több helyi lakos jusson. A helyi szerveződések erősítése, több döntési jogkör helyben. Decentralizáció miatt több pénz marad a helyszínen, ebből pl. közbiztonság fejlesztése.

Országgyűlés átalakítása
Kisebb Országgyűlés, kb. 150 taggal. Mindent csak számlával, ez adómentes, jövedelem magasabb, de mással nem foglalkozhat. A mentelmi jog a törvényhozás stabil működésének eleme, a jelenlegi rendszer talán enyhén szigorítandó, de lényegében megfelelő.

Korrupció
Tünet. Igazságos, egyéni szabadságot lehetővé tevő rendszerben jelentősen csökkenne. Tüneti kezelésre önmagában nem éri meg a jelenleginél nagyobb energiákat fordítani. Természetesen a bűncselekményeket szigorúan büntetni kell.

Sportfinanszírozás
Nem állami feladat, de esetleg néhány kiemelt sportág évtizedes fejlesztésében részt lehetne venni, a társadalom jó közérzetének érdekében.

Kisebbségi politika
Teljes jogi védelem a kisebbségeknek, de a támogatások leépítése és megszüntetése. A kisebbségek hátrányos helyzetének eltűnéséhez a társadalom többségének az egyébként elvárható toleranciája vezet. Ezt nem lehet megvenni, és nem lehet az állam feladata. (lásd még ezt)

Esélyegyenlőség elősegítése
Specifikus helyzetekben és területeken társadalmi, civil szervezetek feladata, nem az államé.

Szociális rendszer
Vagyon és jövedelem alapú támogatás, nem egyedi szolgáltatás és nem gyerek vagy egészségügyi helyzet alapján. Állami nyugdíjak lassú, de fokozatos reálérték csökkentése, GYES, GYED és egyéb specifikus szociális juttatások fokozatos leépítése. A családok fognak gyereket vállalni, ha az állam nem terheli őket agyon adókkal, egy álságos szociális rendszer fenntartása érdekében. Kizárólag egyféle támogatás létezzen, amely viszont a minimális létfeltételeket kompromisszumok nélkül fenntartja, kizárólag pénzbeni juttatás által.

Olimpia
Teljes mértékben támogatom, a finanszírozás jórészt koncessziókból és magántőkéből kell finanszírozni, az államnak jogilag, erkölcsileg, társadalmi hatását tekintve kell a projekt mögé állnia.

Infrastruktúra fejlesztése
Irányvonal kijelölése és ellenőrzése állami feladat, a végrehajtás elsősorban nem. A fejlesztés továbbra is főként koncesszióban, PPP útján mehetne. Infrastruktúra fejlesztő cég a tőzsdén.

Tőzsde
Nagyon fontos eleme kellene, hogy legyen a fejlődő vállaltok finanszírozásának és a befektetések terepének, de nem állami feladat az istápolása, és túl kicsi ország vagyunk, hogy egyedül működjön igazán hatékonyan.

Nyugdíjrendszer, öngondoskodás
Felosztó-kirovó rendszer fokozatos csökkentése kb. 30 éven át majd megszüntetése. Ezután, illetve a mai fiataloknak (kb. 35 év alatt), már kizárólag öngondoskodás alapú rendszer. Valamilyen nyugdíjbiztosítás(illetve NYESZ) választása kötelező.

Média
Köztévé, szerepének, költségvetésének csökkentése, kizárólag szűk értelemben vett közszolgálatiság megteremtése. A média szerepének és tartalmának kialakítását az egyének igényei szabják meg, piaci folyamatokon keresztül.


Még dobok egy blog bejegyzést hamarosan, hogy a fentiek függvényében a pártok programja és egyéb megnyilvánulásai alapján kire szavazzak. Még nem tudom, de gondolkodom rajta. Lehet, hogy arról is lesz egy, hogy mit gondolok a rendszerváltás óta eltelt 20 évről.

(Rövidebb politikai és társadalmi témakörben leírt vélemények)

A Paternalizmus vége? – Talán már nem sokáig fogjuk azt hinni, hogy mindent megoldanak helyettünk.

Este van, és a konyhában kavargatod a levest. A gyerekek már éhesek. Arra gondolsz, hogy hulla fáradt vagy és a vacsora után, ha a csemeték már ágyba kerültek te is alszol végre. Hiába, még nem teheted meg. Később az éjszakába nyúlóan, ha elcsendesedett a lakás, még vár a munka. Másod vagy harmad állásod adminisztrációját kell elvégezned. Kénytelen vagy ilyen sokat dolgozni, mert nincs más jövedelemforrás, amiből ki tudnád fizetni a lakáshitel részleteid. Így is minden hónapban rettegsz, hogy időben megkapd a pénzt a munkáltatódtól, vagy hogy a számlákat csak kis késéssel fizessék ki neked. Késő éjjel végre le tudsz feküdni, az aggódásodat elnyomja a tompa fáradtság, de csak alig néhány órád van aludni, holnap a gyereket iskolába viszed, majd vár a munka.

Ezekben a sorokban ma több százezer, vagy akár több millió ember ismer a sorsára Magyarországon. Keményen dolgoznak, eltartják a családjukat, de így is csak nehézségek árán képesek a számlákat kifizetni. Hónapról hónapra élnek. Miért van ez? Nem érdemlik meg, hogy nagyobb anyagi biztonságban, és valamivel kevesebb erőfeszítés árán tartás fent a normális életvitel lehetőségét? De igen, megérdemlik. A helyzet azonban az, hogy hiába is érdemlik meg a több pénzt vagy több időt, egyikből sincs elég.

Talán nem termelnek eleget? De igen, megtermelik. A probléma az, hogy az egész ország szintjén nincs elég. Ezért tőlük veszik el, ami szükséges. Adók, járulékok formájában bekerül egy (pontosabban néhány) nagy kalapba, ahonnan a pénzt szétosztják. Ha ma Magyarországon valaki értéket állít elő, attól ennek egy nagy részét elveszik, majd mások döntése által nagyrészt más emberekhez kerül, vagy más embereknek való szolgáltatásban jelenik meg újra.

Az újraelosztó mechanizmust működtető állami alkalmazottakat nem számítva a 10 milliós országban ma 3,1 millió ember termel értéket, amelyből mindenki megél. Ők azok, akik gyakran este 11-kor is dolgozni kényszerülnek az íróasztal fölé görnyedve, akik alig tudják kifizetni a számláikat, és akik élete a folyamatos félelem és egyensúlyozás a nehezen csordogáló bevétel és az ajtón dörömbölő kifizetetlen számlák között. Akár vállalkozóként, akár alkalmazottként, akár tulajdonképpen mindkettőként tengetik életüket.

A fenti szám úgy jön ki, hogy a teljes lakosságból levonjuk azokat, akik koruk miatt még vagy már nem részei a potenciális munkavállalóknak, tehát a nyugdíjasokat, és a gyerekeket. Ezután megnézzük, hogy az aktív korú lakosokból ki végez munkát (munkavégzők aránya), és ebből levonjuk azokat az állásokat, amely a fent említett módon gazdasági értéket már nem állít elő. A kapott arány a teljes lakossághoz képest (is) az egyik legalacsonyabb az OECD tagországok közül, tágan értelmezve a fejlett világban. Tegyük hozzá, hogy az állami alkalmazásban állók munkája számos területen, államigazgatásban, rendvédelmi, szociális területen még a legvadabb liberteriánus berendezkedés esetén sem lenne elkerülhető. Ha nem is gazdasági, de társadalmi értéket előállítanak. Azt is hozzá kell tenni, hogy az elmúlt 4 év során az államigazgatásban foglalkoztatottak létszáma valamivel 800 ezer fő feletti értékekről 700 ezer közelébe csökkent. A takarékoskodás azonban hiábavalónak bizonyult, a magánszféra nem tudta felszívni ezeket az embereket, sem a munkanélkülieket, sem a fiatal és frissen a munkaerőpiacra került munkavállalókat. Ma az aktív népesség 7,7 millió embert tesz ki, közülük csupán 3,8 milliónak dolgoznak – beleértve az állami szektort – több mint 400 ezer ember dolgozna, de nincs munkája, és majdnem 3,5 millió ember vagy feladta, vagy nem is akar dolgozni, esetleg tanul, és gyakran segélyekből él. Az aktivitási arány kevesebb, mint 55%, és ha levonjuk a munkanélkülieket (megkapva a foglalkoztatási rátát), akkor láthatjuk, hogy ma minden felnőtt, dolgozni képes emberből kevesebb mint minden második van foglalkoztatva. Ha konzervatívabb korosztály meghatározást nézünk az aktivitási ráta akkor sem éri el a 62%-ot, vagyis a népesség majdnem 40%-a még ezen számításnál is, meg sem próbál elhelyezkedni.

Elvileg lehetne vitatkozni azzal, hogy azért vannak más országok is, ahol ehhez hasonló arány előfordul, ők mégsem élnek ennyire híján az anyagi és időbeli erőforrásoknak. Ott van például Olaszország, ahol még kevesebben dolgoznak. Ott ugyan jóval magasabb az életszínvonal, de az államadósság is magasabb, és a lezser életmódnak meg is van az eredménye. A tekintélyelvűség ott is igény, lásd Berlusconit, akinél faragatlanabb és könnyen lehet, hogy korruptabb politikust nehéz találni, mégis megválasztották, és csupán attól megnő a népszerűsége, hogy valaki hozzávág egy szuvenír tárgyat. A gondoskodás iránti túlzott igény valahogy mindig lustasághoz, a korrupt politikusokhoz és az eladósodáshoz vezet.

Nálunk nincs tekintélyelvűség? Bár mindenki azt mondja, hogy ódzkodik a politikától, a tekintély iránti igény, a teljes politikai osztállyal szemben hihetetlenül magas. Olykor a sorok között és félmondatokból is egyértelműen nyakon lehet csípni. A Magyar Narancs idei évfolyamának 5. számában Váradi Balázs írt egy remek cikket arról, hogy a politika játszma, de korántsem csak ez. A cikk záró szavai az alábbiak voltak: „(…)akár tetszik, akár nem, az életünk következő négy éve a tét.”

Éppen ellenkezőleg. Nem mindegy, hogy ki és hogyan vezeti az országot, de egy nyílt társadalomban, egy szabad és stabil piacgazdasággal rendelkező demokráciában – szeretném azt hinni, hogy ebben élünk – az egyén saját szabadsága és felelőssége alapozza meg a sorsát, nem az, hogy a feje felett mit döntenek. A probléma gyökere a fejekben keresendő. Sokan még ma is elvárják az államtól, hogy oldja meg a problémákat. A politikusok igyekeznek ennek megfelelni (legalábbis szóban), mert ők a hatalomrajutási / hatalombanmaradási üzletben vannak. A paternalizmus itt az állami gondoskodás iránti igényt jelenti. Gondoskodás alapszolgáltatásokról, jólétről. A döntés kiengedése a kezünkből az állam javára, mert őt bölcsebbnek ítéljük. Bár a legtöbb emberben még ezen döntés lehetősége sem tudatosul, természetesnek veszi, és alternatíva fel sem merül benne. Ez a Kádári örökség.

A paternalizmus iránti igény, sőt annak teljesen természetesnek vétele néha egészen megdöbbentő módokon és helyeken is mély gyökereket vert mind a mai napig. Sosem felejtem el, amit egy fuvarozással foglalkozó cég vezetője mondott nekem egy tárgyalás során. Akkoriban befektetési és pénzügyi tanácsadóként kidolgoztam egy olyan szolgáltatást, ami a benzináremelés ellen nyújtott védekezést. Ennek a lényege az volt, hogy a pénzügyi piacokon olyan ügyleteket hajt végre az adott vállalkozás, amelyek esetén az olajár emelkedése, illetve a forint gyengülése esetén nyereséget ér el, ellensúlyozva az üzemanyag költségek emelkedését. Természetesen ezzel a benzinár emelkedés hatásainak kockázatát nem lehet tökéletesen kizárni, mert az ár az adók emelése miatt is nőhet, és nem teljes mértékben korrelál a dollárban mért adott piacon lévő olajárral. Odafigyeléssel és kellő tervezéssel azonban jó eséllyel ki lehet zárni, hogy a faktorok többsége negatív hatást gyakoroljon azokra a cégekre, ahol az üzemanyag fontos költségtétel. Az ügyfélnek egyszerű és olcsó megoldás volt, csupán a szándék kellett volna hozzá. Az egyik potenciális ügyfél szemmel láthatóan a saját erejéből építette fel a cégét, és kőkeményen küzdött érte minden nap. Mégis azt mondta, hogy bár neki a benzinár komoly problémát okoz, ő egészen biztos abban, hogy ha már elviselhetetlen lesz a helyzet, az állam majd megoldja, adót csökkent, támogatást ad, újratárgyalja (!) a benzin import árát. Mindez egyrészt álom, másrészt az is pénzbe kerülne, ha támogatnának, kisebb adót szednének be: az adófizetők pénzébe. Mindannyiunk pénzébe. Pedig a fuvarozónak csak egy kis odafigyelést, minimális időt jelentene, hogy saját akaratából eltüntesse a probléma nagy részét. Mit tesznek ehelyett a fuvarozók? Tüntetést szerveznek a Parlament elé ha magas az üzemanyag ára…

A paternalizmus olyan mély gyökereket vert a magyar emberek elméjében, hogy még egy realitásból élő, abban nap mint nap küzdő ember is ebben hisz. A mesékben. Újra és újra elkövetjük ezt a hibát. Még mindig nem kapcsoltunk. Pedig amiről le kellene mondanunk sokkal kevesebbet ígér, mint amit elérhetnénk.

Paternalizmus elvetése nem egyenlő a szociális biztonság hiányával, a hatékony szabályok hiányával, vagy akár a kis állammal. Nem feltétlenül egyenlő az állami szektorban lévő foglalkoztatás alacsony arányával sem. Remek példa Dánia, ahol 5,5 millió ember él, ebből 2,86 millió aktív ember, és belőlük 2,66 millió ember dolgozik, vagyis a lakosság – ebbe beleértve a nyugdíjasokat és a gyerekeket - mintegy fele. Magyarországon ugyanez az arány 10 millióból kevesebb, mint 4,2, illetve 3,8 millió. Igen, a statisztikai módszertanban vannak különbségek, és abban is biztosak lehetünk, hogy nálunk nagyobb a be nem jelentett, KSH táblázatokban meg nem jelenő munkaerő aránya, de a különbség még így is szembetűnő. Ráadásul a helyi alkalmazásban álló munkaerő közel 30%-át foglalkoztatja maga az állam, mégsem látszik ez egy fejnehéz szervezetnek.

Bár Dánia a világ egyik legerősebb szociális hálójáról és a vele járó magas adók országaként lett ismert, sokkal kevésbé gondoskodik automatikusan válogatás nélkül bárkiről, és sokkal kevésbé véd meg mindenkit, akinek teljesítményére vagy szándékára nincs jelzés. A flexibilis munkaerőpiac lehetővé teszi a vállalatoknak, hogy viszonylag szabadon növelhessék és csökkenthessék alkalmazottaik számát, és bár a szakszervezetek erősek (egyes becslések szerint az összes alkalmazott 80%-át érintik a kollektív szerződések!), az esetleges elbocsátások ellenére a sztrájkok mégis ritkák. Az emberek nem várják el az „ingyenes”, illetve annak vélt gondoskodást, és nem követelnek ki olyat, amit a piac, vagy a lehetőségek nem biztosítanak az adott időszakban.

Dánia azon kevés fejlett országok közé tartozott, amely a válság előtt költségvetési többletet tudott felmutatni, és annak kitörése után is sokkal enyhébb deficittel megúszni látszik a fél globális pénzügyi rendszert majdnem romba döntő vihart. Az államadósság arányaiban a hatoda-nyolcada a legtöbb EU tagországénak, egészen pontosan a GDP 11%-a 2008 végén. Dánia az egyik legszabadabb gazdaság az egész világon. Az emberek pedig nem várják el, hogy az állam megvédje őket a nemzetközi versenytől, hanem részt vesznek benne. A dánok 76%-a szerint a globalizáció pozitív folyamat.

Noha a szociális juttatások garantáltak, az országban nincs automatikus munkanélküli járulék, az embereknek saját döntés alapján kell csatlakozniuk a rendszerint a szakszervezetekhez kötött biztosítási rendszerbe. Más szóval: a Dánokról a rendszer gondoskodik, de ezért nekik is tenniük kell, így sokkal kevésbé nevelték beléjük az automatikus gondoskodás iránti igényt.

Még maga a szocialista állam sem egyenlő a paternalizmussal. Ott van Kína, az utóbbi három évtized gazdasági sikertörténete, amelyre egyesek még mindig szeretnek úgy hivatkozni, mint egy szocialista országra. Ehelyett inkább már egyfajta mázba borított puhán diktatórikus kapitalizmus született meg a Teng Hsziao-ping által elindított reformokkal. A kínai polgárok még csak nem is álmodozhatnak szociális hálóról, állam által garantált nyugdíjról, egészségbiztosításról. Nem is teszik, ami kell, azt megszerzik a piacon, és a gazdaság szárnyal.

A lényeg, hogy nem mástól várják el a segítséget. Az persze önmagában nem baj, ha az állam segít megoldani a gondjainkat, netán teljes mértékben meg is oldja azokat. A baj ott kezdődik, hogy mást nem tartunk elképzelhetőnek. Nem véletlenül mondják egyre többen itthon is a „segélyt csak munkáért” szlogent. Bár ehhez gyakran más jellegű hangok is társulnak, önmagában valóan okkal lép fel az a társadalmi igény, hogy ne járjon automatikusan az ország dolgozó emberei által megtermelt érték senkinek alanyi jogon.

Az ország lakossága a rendszerváltás óta várhatóan hatodik alkalommal követi el ugyanazt a hibát a választásokon. Őszintén hisz benne még mindig, hogy a politikusok hozzák el nekik a megváltást. Utána pedig menetrendszerűen csalódik. A legtöbb emberben fel sem merül, hogy a saját gondolatmenetében van a hiba. Azt hiszi, hogy minden politikus gazember, és minden bajunk erre vezethető vissza. Ez már jó ideje a „rossz apa komplexus” esete a paternalizmuson belül. Lehet, hogy ebben a kérdésben túlságosan optimista az álláspontom, de talán a sokadik csalódás után eljön a felismerés időszaka.

Ha véget akarunk vetni a paternalizmusnak: ne az ígérgetést nézzük. Ne mást, hanem személyesen magunkat okoljuk, ha nem vagyunk elégedettek sorsunkkal. Arra szavazzunk, aki a legkevesebbet ígéri, és ezáltal teszi lehetővé, hogy a saját életünket éljük. Nyugdíjat ne az államtól várjuk, hanem a saját megtakarításainktól – legalábbis, akik ma 40 alatt vannak.

Hogy soha többé ne mást, hanem adott esetben csak saját magunkat okolhassuk, ha hibáztunk, ne függjünk mástól, alakíthassuk a sorsunkat szabadon, és ha sikeres vagyunk, akkor okkal legyünk büszkék magunkra.

Digitális kommunikációs kultúra

A technológia fejlődése szinte mindig meghaladta azt, ahogyan az emberek alkalmazkodni képesek. Az ember - ahogyan a tőzsdén nap mint nap látszik - nem racionális lény, és életét a szokásai uralják. Ezekhez akkor is ragaszkodik, ha azok elhagyása, vagy megváltoztatása akár minden szepontból jelentős javulást hozna a számára.

Látványos példa erre, ahogy a kilencvenes években a többség a mobiltelefonok terjedését kezelte. A legtöbben felesleges felvágásnak tartották, és azt mondták, hogy nekik semmi szükségük rá. Ma már szinte mindenkinek van. Az is érdekes, ahogyan a hívásokat bonyolították az emberek a mobiljukról. Eleinte szentségtörésnek minősült nem felvenni a telefont, vagy kikapcsolni, mondván "hátha fontos ügyben keresnek", vagy "jobb ha felveszem, remélem nem a gyerek esett le a mászókáról". Ma már teljesen természetes, hogy diszkrét rezgő vagy villogó, esetleg alig hangot adó csengést állítanak be az emberek, adott szituációkban néma üzemmódra váltanak (ahelyett, hogy ki-be kapcsolgatnak). Az is, hogy ha éppen nem az a legfontosabb, vagy akár csak nincs kedvünk, nem vesszük fel a telefont, a számkijelzés alapján visszahívjuk az illetőt később, emellett hangposta és SMS is van a világon. A mobiltelefon nem annak az eszköze, hogy téged bármikor elérjenek, hiszen ezzel éppen a te kényelmed és rugalmasságod látja a kárát a technológiának. Helyette annak az eszköze, hogy a te szándékaid alapján használd bárhol és bármikor, azaz te indíts hívást róla, te használd amikor te akarod, és akkor fogadj hívást amikor arra lehetőséged van vagy érdekedben áll. Ez nem önző álláspont, hanem az egyéni szabadság álláspontja. Az egyéni szabadság az önzésnél tágabb fogalom. A te egyéni és szabad döntésed, hogy mennyire leszel önző vagy önfeláldozó. A technológia pedig ehhez a döntésedhez jelent segítséget.

A legtöbb internetes közösségi szolgáltatás esetén mostanában tartunk ott, ahol a mobiltelefonokkal 10-12 éve. A technológia rendelkezésre áll, egyre többen használják is, de általában nem úgy tekintenek rá, mint a cselekvési szabadságuk támogatójaként, hanem kényszerként, vagy nyűgként tekintenek rá, esetleg nem értik miként kellene használni. Pedig olyan forradalmat élünk meg ezekben az években, amilyet az emberiség történelmében még soha. A válasz arra a kérdésre, hogy ezeket a lehetőségeket, miként használjuk, a lehető legegyszerűbb: ahogyan akarod. Az új kommunikációs eszközökkel pontosan ott, akkor, és azt közölsz, amit akarsz. Mások közléséből pedig pontosan azt, akkor és adott helyen veszel fel, amit szeretnél. Megvalósul a tökéletes információáramlási szabadság, ami a digitális kommunikációs kultúra abszolút alapelve. Nézzük, hogy mely csatornákon ez milyen szinten van.

TV: nem tökéletes a fogadás sem, hiszen bár van sokféle csatorna és műsor, nem tudhatod pontosan mit fogsz látni, a lehetőségeid korlátozottak, a reklámok adott időszakokban teljes szélességben lezárják a kommunikációs csatornát, és nem abban az időpontban nézel meg egy adott tartalmat, amikor te szeretnéd. A küldés pedig gyakorlatilag nem létezik. A TV-t jelenleg még az emberek megszokása és lustasága tartja életben, a szerzői jogok mesterséges korlátja mellett.

Telefon: a mai eszközökkel már megvalósul a tökéletes információáramlási szabadság, ugyanakkor eredeti formájában csak a hangbeli kommunikációra korlátozódna. Mivel a telefonok fejlődnek, és a hangbeli kommunikáció fokozatosan összeolvad a netes kommunikációval, ezért önmagában maga a telefon sem marad majd olyan, mint ahogy ma gondolkozunk róla.

Email: Nem valósul meg a tökéletes információáramlási szabadság. A fogadás oldalán a spam-ek jelentik a problémát, még akkor is, ha ezek szűrésére vannak hatékony eszközök. Szintén probléma az, hogy nem teljes mértékben azt és úgy közölsz, amit szeretnél, illetve a többség ennek a kultúráját még nem ismeri. Az emberek tonnaszám küldenek csatolmányként file-okat, de ezeknek méretbeli korlátai vannak, és akkor is megkapod, ha téged az egyáltalán nem érdekel. Zárójelben: az email kommunikációs logikája teljesen a hagyományos postai levelezésre épül, és ezért zseniális felismerés már önmagában a Google Wave alkotóinak felismerése a logika kiszélesítésére.

Web: Megvalósul a tökéletes információáramlási szabadság. Akkor és olyan jellegű információt fogadsz, amit szeretnél, ráadásul elképesztő sebesség és kényelem mellett. Olyan RSS feed-re iratkozol fel, amilyenre akarsz, akkor olvasod, amikor akarod, ha mégsem érdekel leiratkozol. Olyan tartalmat fogadsz, amit szeretnél, legyen az szöveg, kép, hang, videó, és ezekből te is azt közölsz, amit szeretnél.

Az emberek többsége egyelőre mégsem él ezekkel a lehetőségekkel. Ha híreket akar olvasni, akkor felmegy egy portál-ra, és céltalanul, vagy rendszertelenül böngész, még rosszabb esetben újságot vásárol, ahelyett, hogy feliratkozna egy kategoriát jelentő RSS-re, vagy akár egy adott szót tartalmazó hír feed-re. Ha a nyaralás alatt elkészített képeket szeretné másnak elküldeni, akkor email-en csatolva küldi, pendrive-on másolgatja, rosszabb esetben kinyomtatja és fizikai formában küldi, ahelyett, hogy felnyomná egy képmegosztóra, pl. a Flickr vagy Picasa, ahol kényelmesen beállíthatja azokat, annak küldi, akinek akarja (akár mindenki, akár a nagymama és senki más), a fogadó fél pedig akkor nézi meg, és thumbnail-ek alapján azokat, amelyik érdekli. Ha talál egy érdekes weboldalt, akkor egyszerűen bookmarkolja a böngészőben, kategória nélkül, vagy egy kategóriában, rosszabb esetben felírja egy post-it cetlire, ahelyett, hogy egy online linkmegosztón, pl. Delicious tetszőleges számú tag-gel, és szándék szerint másokkal megosztva, illetve közvetlenül elküldve menthetné azt el. Ha egy fontos információt szeretne megosztani másokkal, például egy projekten dolgozó ismerőseivel azt, hogy megfázott és adott munkafolyamattal 2 nappal később készül el, akkor körbeemail-ezi azt, vagy rosszabb esetben egyenként felhívja őket, ahelyett, hogy egy nyílt vagy zárt közösségi térben a saját "üzenőfalán" közzé tenné azt, például Twitter, Facebook, illetve ezeken belül, vagy ezeken kívül zártláncú megoldásokon. Természetesen mindezekhez az is kell, hogy a másik fél is ismerje és használja ezeket. Ha pedig valakit nem érdekel valaki másnak a kommunikációs folyamata, egyszerű a dolga: leiratkozik róla, illetve automatikusan elrejti azt. Mindenki szabadon dönt, az egész gyorsabb, egyszerűbb, praktikusabb, minőségibb, "környezetvédőbb", és ez gyönyörű.

Néhány példa, amit én használok:

• Blog: hosszabb, részletesebb tartalom, ez itt, és a szakmai blog.
• Tumblr: rövidebb, gyorsabb információközlés, képek és videók is, szakmai és nem szakmai tartalom is.
• Google Reader Shared: az adott, engem érdeklő kategóriákban lévő híreket és nem feltétlenül hír feed-eket itt olvasom 90%-ban, és a legérdekesebbeket megosztom, esetleg rövid megjegyzést fűzök hozzá. Inkább szakmai jellegű.
• Digg: Főként nem szakmai jellegű, vicces és/vagy érdekes cikkek-videók megosztására használom. (Stumbleupon-t is, bár azt nagyon ritkán)
• Delicious: weboldalcímek mentése, és adott esetben megosztása.
• Last.fm: kedvenc zenéim hallgatása, és megosztása.
• Picasa: képek megosztása.
• Youtube: videók megosztása.
• Twitter: a fentiek mindegyike automatikusan bekerül ide egy rövid cím és link formájában, néha rövid szövegeket közvetlenül ide is írok, így egyfajta üzenőfalként is funkcionál. A képek-videók-zenék nem kerülnek be automatikusan, mert ezekből adott időszakban akár többszáz is lehet, és ez feleslegesen nyomná agyon a többit. Ami ezekből külön is érdekes, azt manuálisan megosztom.
• Facebook: Külön itt ritkán írok vagy küldök üzenetet, viszont a Twitter automatikusan át van nyomva ide is.

Az egészben az a legjobb, hogy nem lehet azt mondani, hogy ez így jó, vagy nem jó. Akit érdekel csak egyiket-másikat nézi, akit érdekel, az az egészet eléri Twitteren keresztül. Akit pedig egyik sem, az nem olvassa, nem iratkozik fel egyikre sem. Sokan vannak, akik a Twitterre azt is kiírják, hogy ha éppen a WC-re mennek, vagy onnan jöttek. Zavar ez engem? Nem, mert egyszerűen az övéket nem követem és kész.