Mostanában betegségek, majd az ünnepek alatti könnyedebb időszak miatt volt időm sok filmet megnézni. Itt most elsősorban egy koreai filmről és annak amerikai remake-jéről fogok írni, de más filmek is előkerülnek, ezért SPOILER WARNING, vagyis a filmek cselekménye is szóba kerül, aminek elolvasása, ha nem láttad még az adott filmeket, ronthatja a későbbi befogadás élményét.
Márpedig itt több olyan filmet is említek, ahol olyan csavar is van a történetben, ami csak akkor és ott jelent nagy élményt, elmesélve nem. Ha szeretnél magadnak és társaidnak egy csodálatos filmélményt szerezni, akkor tegyétek a következőket. Egy este, sötétben, minden lámpát lekapcsolva, mobilt elnémítva és fel nem véve, akár telefont kihúzva, egymás után, a kettő között egy órás szünettel a következő sorrendben nézzétek meg az alábbi két filmet: The Uninvited (2009, magyar cím: Hívatlan Vendég), Janghwa, Hongryeon (2003, magyar cím: Két Nővér). Hangsúlyozom: a sorrend fontos. Mindkettő beszerezhető DVD-n. Az elsőt is, de különösen a másodikat felirattal, eredeti nyelven nézd. Javasolt, hogy legalább ketten, de inkább hárman-négyen nézzétek őket, egyrészt mert ijesztőek ;), másrészt nagyon jó beszélgetni utána a filmekről, és rádöbbeni, hogy mindenkinek egy kicsit más az értelmezése. Még egyszer: ezt a most tedd meg, ha még nem láttad egyiket sem, és ha érdekel, utána olvasd végig a bejegyzést!
A horrorfilmek kapcsán kezdjük ott, hogy számomra a horror nem az öncélú és gyomorforgató vérfürdőt jelenti. Az ilyen filmeket ki nem állhatom, a leggyengébb, amit valaha láttam a Viasztestek volt, de a Motel vagy az Utolsó Ház Balra című borzalmak kiagyalóira is ráfér egy hosszú pszichiátriai kezelés. Fogalmam sincs mi a jó abban, hogy végignézhetjük, ahogy elektromos fűrésszel belevágnak emberek arcába, vagy ahogy az erdő közepén durván megerőszakolnak egy lányt, közvetlenül azután, hogy a szeme láttára brutálisan megölték a legjobb barátnőjét. Az ilyet átpörgetem, de még gyakrabban nem nézem tovább.
A horror célja nem a gusztustalankodás, hanem a félelem és az ijesztgetés megfelelő adagolása, néhol fordulatokkal tűzdelve, elérve azt a hatást, hogy hónapok múlva is emlékszel az alkotásra, megborzongva, de anélkül, hogy hányingered lenne. Egy jó horror akár egyetlen csepp vér nélkül is elkészülhet (és itt nem arra gondolok, hogy a forgatás során "vért izzadtak" a készítők). Egy jó horror sokkal inkább emlékeztet egy ügyes krimire, mint a pokol legalsó bugyraira. Sok tekintetben találok párhuzamot az Agatha Christie regényekkel, köztük is a legfélelmetesebb Tíz Kicsi Négerrel, ahol megvan a zseniális csavar, és mindvégig ott van az ún. életellenes feszültség, tudod, hogy meg fognak halni, és rettegsz, hogy kire mikor és hogyan kerül sor.
Sokan a hatást úgy akarják elérni, hogy még 3 liter kiloccsant agyvelőt és két levágott végtagot dobnak a jelenetbe, de egy idő után ez sem elég, és 6 liter + 4 végtag kell. Amerikában a legtöbbször ezt alkalmazzák hatásfokozónak, és az egyre véresebb igények miatt, csapdába kerülnek, és már nem tudnak újat mutatni. Én nem tartozom a "Hollywood-ban" készült filmek többnyire sznob ellenzői közé, szerintem a legtöbb igazán élvezhető film a mai napig ott készül, de nyilván ha ennyi film készül, akkor azok között rengeteg szemét is akad, ugyanakkor rengeteg az értékes darab és már csak mennyiségi elven is az élen járnak. A horrorfilmeknél a fenti hatásfokozás helyett az okos történet az elsődleges, és ebben nem Amerika, hanem a Távol-Kelet, elsősorban Japán áll az élen. Ott van mindjárt az Audition (Meghallgatás), minden idők talán legiszonytatóbb horrorfilmje, amely lassan indul, és fokozatosan alakul át vérfagyasztó borzalommá úgy, hogy csak a film kb. 10%-ban vannak rémisztő jelenetek, a többi lassú építkezés és finom sejtetés. Ezen felül pedig eléri még azt is, hogy a végét követően órákra, napokra leköt az értelmezés, és a mélyebb mögöttes tartalom boncolgatása.
De vannak bőven más példák is a szigetországból: A Szem, A Kör, A Fekete Víz. Nem véletlen, hogy Amerikában is ide nyúlnak inspirációért, ötletekért és persze rengeteg a remake. Mint például az alábbi:
Hívatlan Vendég (The Uninvited)
Ez a film valóban egy tipikus hollywood-i horror remake. Az alkotók nem akarták megváltani a világot, csak egy sikeres filmet akartak készíteni, ezért nem kockáztattak sokat. A legtöbb ijesztő jelenet a már megszokott klisékre épül, például az éjjel autóval menekülő lány indulásnál megijed a szélvédőre vetődő mostohaanyukától. A három kisgyerek szellemes jelenetek és az egyéb képzelgések sem verik ki a biztosítékot. A film majdnem végéig azt hihetjük, hogy egy közepes, de legalább nem a véres vonalba tartozó horrort látunk, középszerű forgatókönyvvel és alakításokkal. A végkifejlet fokozatosan közeledik, tudjuk jól, hogy a protagonist (Anna, a kislány) és az Antagonist (Rachel, az ápolóból lett mostohaanya) össze kell csapjon, és valakinek bizony meg kell halnia. Ekkor jön két gyors twist: a nővére öli meg Rachel-t, majd kiderül, hogy a nővére az elmegyógyintézetből való kilépés után már csak a képzeletében létezik, ugyanis meghalt az anyjával is végző balesetben. Anna pedig attól lett skizofrén, hogy a balesetet és a bűntudatát képtelen volt feldolgozni, ezért a családot szétverő, befurakodó mostohát végül másik személyiségével ölte meg. A csattanó tehát az, hogy a filmben végig látott testvér nem is volt, csak az elméjében. Bevallom, nekem egy pillanatig eszembe nem jutott ez a csavar, pedig gyanakodtam mindenfélére, beleértve még azt is, hogy Anna-t vagy éppen az apát véltem gyanúsnak. A filmet visszatekerve azt láthatjuk, hogy az igazság nemhogy nyilvánvaló volt, hanem egyenesen az arcunkba nyomták, mégsem vettem észre. A filmet velem nézők sem, sőt ha megnézzük a film IMDB-s releváns fórumát, ott is a ki találta ki előre? c. topic-ban 80% szintén nem, 20% azt állítja igen, de a részletek elárulása után sokan közülük is gyanússá válnak, hogy ez mégsem így volt. Hogyan lehetséges az, hogy egy ilyen egyszerű, sablonokra építő film, gyakorlott mozinézőket tömegével képes volt ilyen csúnyán megvezetni, sőt egyenesen játszani velük?
A vászon bármit elbír, bármi lehet álom, vagy képzelgés, amit látunk film közben. Ezt a poént már számos filmben elsütötték, és már csak ezért is bosszantó, hogy nem esett le a tantusz. Sokan emlegetik a (véleményem szerint nevetséges mértékben túlértékelt) Harcosok Klubját, ahol a főszereplő Edward Norton és Brad Pitt ugyanaz a személy. Ott azonban az illető mindkét személyiségére reflektál a többi, valós szereplő is. Ezért sokkal jobb párhuzam a Hatodik Érzék Syhamalantól, ahol Bruce Willis a szellemeket látó kisfiúval beszélget, majd kiderül, hogy ő is szellem. Itt valóban ügyesen meg van oldva, hogy a kisfiún kívül senki más nem beszél hozzá, mégis csak a végén derül ki, hogy ennek oka van. Számomra bosszantó, hogy a Hatodik Érzék nézése közben viszonylag hamar (éttermi jelenet) felmerült bennem, hogy mi az ábra, bár csak mint lehetőség, a Hívatlan Vendég esetében azonban egyáltalán nem. Pedig ez utóbbi semmilyen szempontból nem nevezhető sem különösnek, sem eredetinek. A trükk éppen az egyszerűségben, és a kiszámítható felépítésben rejlik. A Hatodik Érzékben maga Bruce Willis a protagonist, a filmen végig az ő sorsával, illetve a kisfiúval foglalkozol. A Hívatlan Vendég esetén viszont Anna nővére mellékszereplő. Nem figyelsz rá annyira, mert másképp várod a meglepetést. A protagonist-antagonist Anna és Rachel, a kislány és a mostoha. A film összes utalása Rachel-re tereli a gyanút, de aki nézett már pár hasonló kategóriájú és szintű filmet, az pontosan tudja, hogy nem lehet ennyire egysíkú a megoldás, ezért ösztönösen keresni kezdi a csavart. Ez a csel lényege. Mint egy jól megkonstruált bűvésztrükk: a megoldás ott van az orrod előtt, de nem oda nézel, mert elterelik a figyelmedet, ráadásul éppen a saját kiszámíthatóságukat felhasználva erre. A film közben hamar kiderül, hogy Anna-val nem stimmel valami. Legkésőbb akkor, amikor a sheriff irodájába megy, és a sheriff arcán látszik, hogy őrültségeket beszél. A testvérnek azonban mindaddig nincs dramaturgiai szerepe, amíg meg nem öli a nőt. Ekkor már felmerülhetne bennünk a gyanú, de a leleplezés szinte azonnal érkezik, és addigra már garantált a megdöbbenés.
Nehéz eldönteni, hogy a készítőknek ekkora szerencséjük volt, vagy tényleg képesek voltak az átlag-horror sutaságára ilyen arcátlanul és ügyesen reagálni, de az élményhez ennek kevés köze van, a lényeg, hogy működik. Persze a trükkhöz kellett néhány mozdulatokig megkoreografált jelenet, ahol Anna és a testvér mellett mások is jelen vannak, és nem reflektálnak semmilyen módon a lányra, ugyanakkor nem is teszik egyértelművé, hogy nem látják.
Ezek után érdemes elővenni a film koreai eredetijét. Azt hittem, hogy ebben semmi újat nem fogok látni, pedig életem egyik legnagyobb meglepetésével találkoztam.
Tale of Two Sisters (Janghwa, Hongryeon, magyar cím: Két Nővér)
Ez a film olyat tett, amit horror előtte még sohasem. Egyszerre volt képes azt elérni, hogy ijesztő, szórakoztató, mély és gyönyörű legyen. Tudom, hogy ez a négy szó egy jellemzésben abszurdnak hat, de ha megnézted, valószínűleg érted miért írom ezt.
A film nézése közben láthatunk egy csomó hasonló elemet, amit a tengerentúlon átvettek, például a stéget a vízzel, vagy a lány fölé lebegő rémisztő szellemet. A másik testvérre nem reflektáló apát kevésbé ügyesen oldották meg (például amikor a kép széle csak az egyik lányig ér el), de nem vészes. Azt is hamar meglátjuk, hogy valójában sokkal messzebbre nyúló és más stílusú a két film. Az eredeti sokkall nyugodtabb és lassabb folyású, szép beállításokkal dolgozik, és teret hagy a színészeknek, akik valami fergeteges alakítást nyújtanak. Főként a főszereplőt, Soo-Mi-t alakító Su-jeong Lim, aki nagyon fiatalon is zseniálisan ábrázolja a végtelen szomorúságot, félelmet, bűntudatot, gyűlöletet, és a mostohát, Eun-Joo-t alakító Jung Ah-Yum, aki hátborzongató mint Soo-Mi fejében lévő őrült, és mint számító gonosz a valóságban.
Szebb a testvérek közötti szeretet és a történet szempontjából talán lényeges is az azonos életkor, illetve az, hogy nem az idősebb testvér pátyolgatására vágyik a főszereplő, hanem éppen ő a védelmező, illetve annak gondolja magát. Az első gyanús körülmény az, hogy a mostoha mindkettőjüket felismeri, és mindkettőjükhöz beszél. Van egy nehezen értelmezhető vacsorajelenet, majd a nagy meglepetés már a film kétharmadánál lelepleződik, szemben a remake-el, itt már ekkor tudhatjuk, hogy a testvér meghalt. Na de akkor mi lesz ezután? És ekkor indul be az igazi őrület. Soo-Mi és Eun-Joo között a harc felfokozódik, az apa nincs is a közelben, és egy fergeteges kameramozgású jelenetben jön az igazi csavar: a házban a vendégség kivételével mindvégig csak Soo-Mi és az apja volt, és Soo-Mi mindvégig nemcsak a testvérét, hanem a mostohaanyát is elképzelte. Az utolsó act során láthatjuk a kivátló okot, az anya öngyilkosságát és a testvér végtelenül kegyetlen halálát, de legfőképpen azt, ahogy Soo-Mi a segítségére sietés helyett az Eun-Joo elleni haragját részesíti előnyben és ha nem is akarva, de cserben hagyja szeretett testvérét, miközben Eun-Joo bár önmagával is viaskodva, de erre még rá is játszik. Az egész film egy családi tragédiát, illetve a kislány önmarcangolását mutatja be, ahogyan képtelen feldolgozni a bűntudatot, és elméjében úrrá lesznek a képzelt képek, kibontakoztatva meghasadt elméjét. Egy igaz, mély pszichológiai dráma ez, valódi mestermű. A film utolsó előtti jelenetében megélhetjük a katarzist is, ahogy az elhunyt anyuka vagy testvér szelleme kegyetlen bosszút áll a családot széttúró és aljas módon cserbenhagyó mostoha ellen, akit azért mardos a lelkiismeret. Legalábbis az én értelmezésemben, másom szerint ezt is Soo-Mi képzelte el, mint ahogy mindent, csak hogy elrejtse bűneit és igazságot szolgáltasson, legalább az elméjén belül. Tény, hogy a házban valóban voltak szellemek, ezt az egyik vacsoravendég egyértelműen ki is mondja a házból távolodva. Ám így csak még rémisztőbb az egész. Azt, hogy a film mennyire szerteágazó, részletekben is jelentést hordozó, és többféleképpen értelmezhető, jól mutatja, hogy az IMDB-n már a harmadik értelmező topic-ot kellett megnyitni, mert az előző kettő túl hosszú volt, és egy felhasználó legalább 15 alkalommal nézte meg, egyrészt mert szereti, másrészt mert összerakta a puzzle darabkáit, majd ebből egy lenyűgöző hosszúságú és zseniális meglátásokkal teli "kérdezz-felelek"-et készített.
Nos, valahogy így néz ki, hogy ha egy horror fényévekkel túlmutat a szimpla vérfürdőn vagy akár a jól felépített félelemkeltésen is. Nem is beszélve a zseniális csavarokról.
Ha már csavarok, akkor a legjobb filmvégi meglepetések valaha a fent említetteken túl:
The Others abszolút a legjobb filmvégi meglepetés valaha, és lehet-e elfelejteni Nicole Kidman rémült és átszellemült arcát?
A rendező Amenábar egy géniusz, az Abre Los Ojos is zseniális, a Vanilla Sky eredetije, ami még jobb is lett, de csak egy kicsivel.
Ott van még az idősíkok közötti észrevétlen és a film végéig leleplezetlen ugrálást mesterien alkalmazó Rendition. Aztán Nolan filmjei, a The Prestige és az ötletben utolérhetetlen Memento. Meg kell említeni még Shyamalan jobban sikerült misztikus filmjeit, kedvencem a The Village, de nagyon jó a Signs is (az is megér egy misét, hogy Shyamalan ilyen jó filmek mellet hogy képes olyan kukába valót csinálni, mint a Lány a Vízben, vagy a filmtörténelem egyik legjobb nyitójelenete után olyan semmitmondó produkcióba fulladni mint a Happening esetén). Továbbá ne feledkezzünk meg a szintén horror El Orfanato-ról, illetvea Közönséges Bűnözők, Remény Rabjai és Hetedik című kilencvenes éveket forgatókönyvi aranykorrá változtató darabokról sem. Na és persze a Japánokról...
További szép mennyiségű gyűjtés a filmtörténelem "twist"-jeiről (szintén SPOILER WARNING)
Márpedig itt több olyan filmet is említek, ahol olyan csavar is van a történetben, ami csak akkor és ott jelent nagy élményt, elmesélve nem. Ha szeretnél magadnak és társaidnak egy csodálatos filmélményt szerezni, akkor tegyétek a következőket. Egy este, sötétben, minden lámpát lekapcsolva, mobilt elnémítva és fel nem véve, akár telefont kihúzva, egymás után, a kettő között egy órás szünettel a következő sorrendben nézzétek meg az alábbi két filmet: The Uninvited (2009, magyar cím: Hívatlan Vendég), Janghwa, Hongryeon (2003, magyar cím: Két Nővér). Hangsúlyozom: a sorrend fontos. Mindkettő beszerezhető DVD-n. Az elsőt is, de különösen a másodikat felirattal, eredeti nyelven nézd. Javasolt, hogy legalább ketten, de inkább hárman-négyen nézzétek őket, egyrészt mert ijesztőek ;), másrészt nagyon jó beszélgetni utána a filmekről, és rádöbbeni, hogy mindenkinek egy kicsit más az értelmezése. Még egyszer: ezt a most tedd meg, ha még nem láttad egyiket sem, és ha érdekel, utána olvasd végig a bejegyzést!
A horrorfilmek kapcsán kezdjük ott, hogy számomra a horror nem az öncélú és gyomorforgató vérfürdőt jelenti. Az ilyen filmeket ki nem állhatom, a leggyengébb, amit valaha láttam a Viasztestek volt, de a Motel vagy az Utolsó Ház Balra című borzalmak kiagyalóira is ráfér egy hosszú pszichiátriai kezelés. Fogalmam sincs mi a jó abban, hogy végignézhetjük, ahogy elektromos fűrésszel belevágnak emberek arcába, vagy ahogy az erdő közepén durván megerőszakolnak egy lányt, közvetlenül azután, hogy a szeme láttára brutálisan megölték a legjobb barátnőjét. Az ilyet átpörgetem, de még gyakrabban nem nézem tovább.
A horror célja nem a gusztustalankodás, hanem a félelem és az ijesztgetés megfelelő adagolása, néhol fordulatokkal tűzdelve, elérve azt a hatást, hogy hónapok múlva is emlékszel az alkotásra, megborzongva, de anélkül, hogy hányingered lenne. Egy jó horror akár egyetlen csepp vér nélkül is elkészülhet (és itt nem arra gondolok, hogy a forgatás során "vért izzadtak" a készítők). Egy jó horror sokkal inkább emlékeztet egy ügyes krimire, mint a pokol legalsó bugyraira. Sok tekintetben találok párhuzamot az Agatha Christie regényekkel, köztük is a legfélelmetesebb Tíz Kicsi Négerrel, ahol megvan a zseniális csavar, és mindvégig ott van az ún. életellenes feszültség, tudod, hogy meg fognak halni, és rettegsz, hogy kire mikor és hogyan kerül sor.
Sokan a hatást úgy akarják elérni, hogy még 3 liter kiloccsant agyvelőt és két levágott végtagot dobnak a jelenetbe, de egy idő után ez sem elég, és 6 liter + 4 végtag kell. Amerikában a legtöbbször ezt alkalmazzák hatásfokozónak, és az egyre véresebb igények miatt, csapdába kerülnek, és már nem tudnak újat mutatni. Én nem tartozom a "Hollywood-ban" készült filmek többnyire sznob ellenzői közé, szerintem a legtöbb igazán élvezhető film a mai napig ott készül, de nyilván ha ennyi film készül, akkor azok között rengeteg szemét is akad, ugyanakkor rengeteg az értékes darab és már csak mennyiségi elven is az élen járnak. A horrorfilmeknél a fenti hatásfokozás helyett az okos történet az elsődleges, és ebben nem Amerika, hanem a Távol-Kelet, elsősorban Japán áll az élen. Ott van mindjárt az Audition (Meghallgatás), minden idők talán legiszonytatóbb horrorfilmje, amely lassan indul, és fokozatosan alakul át vérfagyasztó borzalommá úgy, hogy csak a film kb. 10%-ban vannak rémisztő jelenetek, a többi lassú építkezés és finom sejtetés. Ezen felül pedig eléri még azt is, hogy a végét követően órákra, napokra leköt az értelmezés, és a mélyebb mögöttes tartalom boncolgatása.
De vannak bőven más példák is a szigetországból: A Szem, A Kör, A Fekete Víz. Nem véletlen, hogy Amerikában is ide nyúlnak inspirációért, ötletekért és persze rengeteg a remake. Mint például az alábbi:Hívatlan Vendég (The Uninvited)
Ez a film valóban egy tipikus hollywood-i horror remake. Az alkotók nem akarták megváltani a világot, csak egy sikeres filmet akartak készíteni, ezért nem kockáztattak sokat. A legtöbb ijesztő jelenet a már megszokott klisékre épül, például az éjjel autóval menekülő lány indulásnál megijed a szélvédőre vetődő mostohaanyukától. A három kisgyerek szellemes jelenetek és az egyéb képzelgések sem verik ki a biztosítékot. A film majdnem végéig azt hihetjük, hogy egy közepes, de legalább nem a véres vonalba tartozó horrort látunk, középszerű forgatókönyvvel és alakításokkal. A végkifejlet fokozatosan közeledik, tudjuk jól, hogy a protagonist (Anna, a kislány) és az Antagonist (Rachel, az ápolóból lett mostohaanya) össze kell csapjon, és valakinek bizony meg kell halnia. Ekkor jön két gyors twist: a nővére öli meg Rachel-t, majd kiderül, hogy a nővére az elmegyógyintézetből való kilépés után már csak a képzeletében létezik, ugyanis meghalt az anyjával is végző balesetben. Anna pedig attól lett skizofrén, hogy a balesetet és a bűntudatát képtelen volt feldolgozni, ezért a családot szétverő, befurakodó mostohát végül másik személyiségével ölte meg. A csattanó tehát az, hogy a filmben végig látott testvér nem is volt, csak az elméjében. Bevallom, nekem egy pillanatig eszembe nem jutott ez a csavar, pedig gyanakodtam mindenfélére, beleértve még azt is, hogy Anna-t vagy éppen az apát véltem gyanúsnak. A filmet visszatekerve azt láthatjuk, hogy az igazság nemhogy nyilvánvaló volt, hanem egyenesen az arcunkba nyomták, mégsem vettem észre. A filmet velem nézők sem, sőt ha megnézzük a film IMDB-s releváns fórumát, ott is a ki találta ki előre? c. topic-ban 80% szintén nem, 20% azt állítja igen, de a részletek elárulása után sokan közülük is gyanússá válnak, hogy ez mégsem így volt. Hogyan lehetséges az, hogy egy ilyen egyszerű, sablonokra építő film, gyakorlott mozinézőket tömegével képes volt ilyen csúnyán megvezetni, sőt egyenesen játszani velük?
A vászon bármit elbír, bármi lehet álom, vagy képzelgés, amit látunk film közben. Ezt a poént már számos filmben elsütötték, és már csak ezért is bosszantó, hogy nem esett le a tantusz. Sokan emlegetik a (véleményem szerint nevetséges mértékben túlértékelt) Harcosok Klubját, ahol a főszereplő Edward Norton és Brad Pitt ugyanaz a személy. Ott azonban az illető mindkét személyiségére reflektál a többi, valós szereplő is. Ezért sokkal jobb párhuzam a Hatodik Érzék Syhamalantól, ahol Bruce Willis a szellemeket látó kisfiúval beszélget, majd kiderül, hogy ő is szellem. Itt valóban ügyesen meg van oldva, hogy a kisfiún kívül senki más nem beszél hozzá, mégis csak a végén derül ki, hogy ennek oka van. Számomra bosszantó, hogy a Hatodik Érzék nézése közben viszonylag hamar (éttermi jelenet) felmerült bennem, hogy mi az ábra, bár csak mint lehetőség, a Hívatlan Vendég esetében azonban egyáltalán nem. Pedig ez utóbbi semmilyen szempontból nem nevezhető sem különösnek, sem eredetinek. A trükk éppen az egyszerűségben, és a kiszámítható felépítésben rejlik. A Hatodik Érzékben maga Bruce Willis a protagonist, a filmen végig az ő sorsával, illetve a kisfiúval foglalkozol. A Hívatlan Vendég esetén viszont Anna nővére mellékszereplő. Nem figyelsz rá annyira, mert másképp várod a meglepetést. A protagonist-antagonist Anna és Rachel, a kislány és a mostoha. A film összes utalása Rachel-re tereli a gyanút, de aki nézett már pár hasonló kategóriájú és szintű filmet, az pontosan tudja, hogy nem lehet ennyire egysíkú a megoldás, ezért ösztönösen keresni kezdi a csavart. Ez a csel lényege. Mint egy jól megkonstruált bűvésztrükk: a megoldás ott van az orrod előtt, de nem oda nézel, mert elterelik a figyelmedet, ráadásul éppen a saját kiszámíthatóságukat felhasználva erre. A film közben hamar kiderül, hogy Anna-val nem stimmel valami. Legkésőbb akkor, amikor a sheriff irodájába megy, és a sheriff arcán látszik, hogy őrültségeket beszél. A testvérnek azonban mindaddig nincs dramaturgiai szerepe, amíg meg nem öli a nőt. Ekkor már felmerülhetne bennünk a gyanú, de a leleplezés szinte azonnal érkezik, és addigra már garantált a megdöbbenés.
Nehéz eldönteni, hogy a készítőknek ekkora szerencséjük volt, vagy tényleg képesek voltak az átlag-horror sutaságára ilyen arcátlanul és ügyesen reagálni, de az élményhez ennek kevés köze van, a lényeg, hogy működik. Persze a trükkhöz kellett néhány mozdulatokig megkoreografált jelenet, ahol Anna és a testvér mellett mások is jelen vannak, és nem reflektálnak semmilyen módon a lányra, ugyanakkor nem is teszik egyértelművé, hogy nem látják.
Ezek után érdemes elővenni a film koreai eredetijét. Azt hittem, hogy ebben semmi újat nem fogok látni, pedig életem egyik legnagyobb meglepetésével találkoztam.
Tale of Two Sisters (Janghwa, Hongryeon, magyar cím: Két Nővér)
Ez a film olyat tett, amit horror előtte még sohasem. Egyszerre volt képes azt elérni, hogy ijesztő, szórakoztató, mély és gyönyörű legyen. Tudom, hogy ez a négy szó egy jellemzésben abszurdnak hat, de ha megnézted, valószínűleg érted miért írom ezt.
A film nézése közben láthatunk egy csomó hasonló elemet, amit a tengerentúlon átvettek, például a stéget a vízzel, vagy a lány fölé lebegő rémisztő szellemet. A másik testvérre nem reflektáló apát kevésbé ügyesen oldották meg (például amikor a kép széle csak az egyik lányig ér el), de nem vészes. Azt is hamar meglátjuk, hogy valójában sokkal messzebbre nyúló és más stílusú a két film. Az eredeti sokkall nyugodtabb és lassabb folyású, szép beállításokkal dolgozik, és teret hagy a színészeknek, akik valami fergeteges alakítást nyújtanak. Főként a főszereplőt, Soo-Mi-t alakító Su-jeong Lim, aki nagyon fiatalon is zseniálisan ábrázolja a végtelen szomorúságot, félelmet, bűntudatot, gyűlöletet, és a mostohát, Eun-Joo-t alakító Jung Ah-Yum, aki hátborzongató mint Soo-Mi fejében lévő őrült, és mint számító gonosz a valóságban.
Szebb a testvérek közötti szeretet és a történet szempontjából talán lényeges is az azonos életkor, illetve az, hogy nem az idősebb testvér pátyolgatására vágyik a főszereplő, hanem éppen ő a védelmező, illetve annak gondolja magát. Az első gyanús körülmény az, hogy a mostoha mindkettőjüket felismeri, és mindkettőjükhöz beszél. Van egy nehezen értelmezhető vacsorajelenet, majd a nagy meglepetés már a film kétharmadánál lelepleződik, szemben a remake-el, itt már ekkor tudhatjuk, hogy a testvér meghalt. Na de akkor mi lesz ezután? És ekkor indul be az igazi őrület. Soo-Mi és Eun-Joo között a harc felfokozódik, az apa nincs is a közelben, és egy fergeteges kameramozgású jelenetben jön az igazi csavar: a házban a vendégség kivételével mindvégig csak Soo-Mi és az apja volt, és Soo-Mi mindvégig nemcsak a testvérét, hanem a mostohaanyát is elképzelte. Az utolsó act során láthatjuk a kivátló okot, az anya öngyilkosságát és a testvér végtelenül kegyetlen halálát, de legfőképpen azt, ahogy Soo-Mi a segítségére sietés helyett az Eun-Joo elleni haragját részesíti előnyben és ha nem is akarva, de cserben hagyja szeretett testvérét, miközben Eun-Joo bár önmagával is viaskodva, de erre még rá is játszik. Az egész film egy családi tragédiát, illetve a kislány önmarcangolását mutatja be, ahogyan képtelen feldolgozni a bűntudatot, és elméjében úrrá lesznek a képzelt képek, kibontakoztatva meghasadt elméjét. Egy igaz, mély pszichológiai dráma ez, valódi mestermű. A film utolsó előtti jelenetében megélhetjük a katarzist is, ahogy az elhunyt anyuka vagy testvér szelleme kegyetlen bosszút áll a családot széttúró és aljas módon cserbenhagyó mostoha ellen, akit azért mardos a lelkiismeret. Legalábbis az én értelmezésemben, másom szerint ezt is Soo-Mi képzelte el, mint ahogy mindent, csak hogy elrejtse bűneit és igazságot szolgáltasson, legalább az elméjén belül. Tény, hogy a házban valóban voltak szellemek, ezt az egyik vacsoravendég egyértelműen ki is mondja a házból távolodva. Ám így csak még rémisztőbb az egész. Azt, hogy a film mennyire szerteágazó, részletekben is jelentést hordozó, és többféleképpen értelmezhető, jól mutatja, hogy az IMDB-n már a harmadik értelmező topic-ot kellett megnyitni, mert az előző kettő túl hosszú volt, és egy felhasználó legalább 15 alkalommal nézte meg, egyrészt mert szereti, másrészt mert összerakta a puzzle darabkáit, majd ebből egy lenyűgöző hosszúságú és zseniális meglátásokkal teli "kérdezz-felelek"-et készített.
Nos, valahogy így néz ki, hogy ha egy horror fényévekkel túlmutat a szimpla vérfürdőn vagy akár a jól felépített félelemkeltésen is. Nem is beszélve a zseniális csavarokról.
Ha már csavarok, akkor a legjobb filmvégi meglepetések valaha a fent említetteken túl:
The Others abszolút a legjobb filmvégi meglepetés valaha, és lehet-e elfelejteni Nicole Kidman rémült és átszellemült arcát?
A rendező Amenábar egy géniusz, az Abre Los Ojos is zseniális, a Vanilla Sky eredetije, ami még jobb is lett, de csak egy kicsivel.Ott van még az idősíkok közötti észrevétlen és a film végéig leleplezetlen ugrálást mesterien alkalmazó Rendition. Aztán Nolan filmjei, a The Prestige és az ötletben utolérhetetlen Memento. Meg kell említeni még Shyamalan jobban sikerült misztikus filmjeit, kedvencem a The Village, de nagyon jó a Signs is (az is megér egy misét, hogy Shyamalan ilyen jó filmek mellet hogy képes olyan kukába valót csinálni, mint a Lány a Vízben, vagy a filmtörténelem egyik legjobb nyitójelenete után olyan semmitmondó produkcióba fulladni mint a Happening esetén). Továbbá ne feledkezzünk meg a szintén horror El Orfanato-ról, illetvea Közönséges Bűnözők, Remény Rabjai és Hetedik című kilencvenes éveket forgatókönyvi aranykorrá változtató darabokról sem. Na és persze a Japánokról...
További szép mennyiségű gyűjtés a filmtörténelem "twist"-jeiről (szintén SPOILER WARNING)
