Miért volt jó döntés az Európai Uniónak adni a Nobel béke-díjat

A Nobel béke-díj 111 éves történelme során 91 alkalommal ítélték oda valaki(k)nek. Ebből 20 alkalommal egy szervezet kapta az elismerést, akár önállóan, akár megosztva azt. Például 2007-ben Al Gore nem egyedül, hanem a klímaváltozás hatásait vizsgáló IPCC-vel együtt kapta meg a díjat. Így korántsem kellene, hogy annyira meglepő legyen a tény, hogy nem egy személy, hanem egy szervezet, vagy még inkább egy eszmét megtestesítő szövetség és folyamat legyen a díjazott.

A kritikusok többsége még arra sem veszi a fáradságot, hogy a díj megnevezésén túl utánanézzen annak, hogy mi a célja annak. A Nobel béke-díjat elnyertek egy része soha életében nem látott harcmezőt vagy nem konkrét békekötésekben, enyhülési folyamatokban testesült meg a tevékenysége. Sokan az emberi jogok, a demokrácia, vagy éppen a klímaváltozás területén elért küzdelmük miatt kaphatták meg az elismerést. A Béke fogalma itt tágabb és átfogóbb értelmében jelenik meg, amely a társadalmi igazságosság és a konfliktusok csökkentését, az emberi jogok kiteljesedését szolgálja.

A bizottság nyilván nem tévedhetetlen. Három éve, Barack Obama esetén például egyértelműen hibás döntést hoztak. Még ha a jelenlegi Amerikai Elnök egy nap talán ki is érdemelné a címet, amelynek érdemtelenségét első nyilatkozatában még ő maga is elismerte, akkor is nagyon korai volt neki ítélni a díjat. Az Európai Unió esetén azonban hat évtized munkájának gyümölcse egyértelműen látszik, így szó nincs a bizalom megelőlegezéséről.

Európa az egyetlen földrész a világon, ahol a politikai és civil szabadságjogok alapján szinte minden nemzetnek szabadnak tekinthető a Freedom House jelentése alapján. Kivételt csupán azok az országok jelentenek, amelyek még nem tagjai az EU-nak, és jellemzően az elmúlt két évtizedben lettek (ismét)

Ám az EU még a Keleti Blokkból kivált számos országot – közük hazánkat - is befogadott és tett nyitottabb társadalommá, gyakran éppen a felvételt jelentő kritériumok és kiépítendő intézményrendszer megkövetelésének segítségével. Amikor a Freedom House 1973-ban elkezdte publikálni a szabadság fokát a Nyugat-Európai országok 72% volt teljesen szabad, mára ez a szám 100%, ha nem számolunk Törökországgal, amelyet a jelentés kevéssé érthető módon ide sorol. A Közép-Kelet Európai országok egyik sem volt szabad, mára mindegyik az lett.  Az elmúlt 4 évtized alatt a mostani EU tagok esetén 13 ország került át a nem szabad kategóriából a teljesen szabadba (ezek egy része a volt Jugoszláviából és Szovjetunióból vált ki), és további 3 a részben szabad csoportból lépett tovább.

Az Economist Intelligence Unit (EIU) Democracy Indexe 26 olyan országot különböztet meg, ahol a demokrácia tökéletesen működik, ebből 14 az Európai Unióban található. Az EU legrosszabbul teljesítő nemzete az 56. helyen található a 156 országot felsoroló listán, és csak úgy, mint hazánk: a nem tökéletes demokráciák között foglal helyet. Ezzel magasan a demokrációk leginkább koncentrált, magas minőségi fokú területeinek a legjobbját hoztuk létre a kontinensen. Sokan elfelejtik, hogy az integrációs törekvések megszületésénél, és még sokáig azt követően is, a mai tagok jelentős részében kőkemény elnyomás volt jelen. A hetvenes évekig Franco diktatúra volt Spanyolországban, és a teljes Keleti-blokk a vasfüggöny mögött volt. Mára ezek az országok teljes demokrációban élhetnek.

Az integráció miatt mára az EU a népességét tekintve a legnagyobb olyan közösség lett ahol a tőke, az áruk, de ami még fontosabb: az emberek korlátozás nélkül, szabadon mozoghatnak. Az ötvenes években, a folyamat kezdetén elképzelhetetlen lett volna, hogy bárki Szófiából (a benzinkutak kivételével) megállás nélkül Lisszabonba vagy Stockholmba mehetett volna. Ehhez hasonló mértékben ilyesmi sehol máshol nem történt a világban. Az EU nemcsak a saját határain belüli, vagy akár a tagságra esélyes országok életét tette szabadabbá és jobbá, hanem a távoli, lemaradt térségeket is segítette. Az Unió toronymagasan a legtöbbet adományozta humanitárius segélyek keretében, több mint kétszeresen megelőzve az Egyesült Államokat, amelynek külpolitikáját sokkal inkább a katonai kiadások dominanciája határozza meg. 

A Nobel-díj bizottság tagjai a norvég társadalom kiemelt alakjai. Tőlük külön komoly elismerés, hogy a díjat egy olyan nemzettől kaptuk, amelyik állhatatos módon ellenáll a nagy európai szövetség integrálási kísérleteinek, és amelyiknek valamennyi szomszéda, fontos kereskedelmi kapcsolata az Európai Unióban található országokban van. Más szóval: ismernek minket, mint a tenyerüket.

Az Európai Unió egy olyan összefogás, amelynek a tagjai két generációval ezelőtt a szó legszorosabb értelmében halomra gyilkolták egymást, és nem egynek közülük deklarált célja volt a másik fold színéről történő teljes eltörlése. Nincs az emberiség történetében még egy olyan politikai és társadalmi sikertörténet, mint az európai integrációé. 

Nagyon büszkék lehetünk arra, hogy egy olyan országban élünk, amely tagja ennek a szövetségnek. Azokat pedig, akik fanyalognak, és nem tudják értékelni az eredményeket, még akkor sem, amikor azt nem belülről ismerik el, őszintén sajnálom. Nem lehet könnyű az ő cinikus világukban élni.