A gyűlöletről

Ezt az érzést, sőt jelenséget igazán szemléletesen és mélyen egy kivételes művészi teljesítményben mutatták be. A Gyűlölet című film a kilencvenes évek egyik leginkább meghatározó alkotása volt, egy egész generáció, illetve társadalmi csoport mély kilátástalanságát, elfojtott konfliktusait ábrázolta kőkemény realitásérzékkel. Nem mellesleg ez a mozi indította be igazán két francia filmes géniusz, Matthieu Kassovitz és Vincent Cassel karrierjét. A cselekmény lényege, hogy három külvárosi fiatal Párizsban egy éjszaka során hogyan szembesül azzal, hogy mennyire kitaszított és ha jogi értelemben nem is, de társadalmi, gazdasági értelemben sokadrendű egy tipikus nyugati jóléti államban, jelen esetben Franciaországban. Az egyiküknél végig ott van egy fegyver és bár több erőszakos konfliktusba kerülnek, az valamiért nem sül el egyszer sem(?). Mégis a feszültség végig ott van a film során, azzal a pisztollyal embert fognak ölni. Aki kíváncsi a részletekre, nézze meg, érdemes.

A történetből egyértelműen kiderül, hogy a három fiatalnak és a rivális bandáknak, vagy akár a rendőröknek nem azzal van igazán problémája, akikkel éppen szemben állnak, hanem a saját helyzetükkel. A gyűlölet nem más, mint kivetülés.

Ez jutott eszembe akkor, amikor egy ismerősömtől az alábbi történetet hallottam. Egy apuka, akinek ma már felnőtt gyermeke van, nagyon nem kedvel egy bizonyos társadalmi csoportot, származási alapon (azt, hogy ez mely csoport valójában lényegtelen, mert nem ők a fontosak az eset szempontjából). Ez még lehetne a szalon rasszizmus egyik formája, ami ugyan értelmetlen, de nem feltétlenül okoz kárt senkinek. A helyzet azonban az utóbbi hónapokban igen élessé vált. Kiderült, hogy az illető egyetlen gyermeke történetesen éppen egy olyan emberrel került párkapcsolatba, aki ehhez, az általa gyűlölt társadalmi csoporthoz tartozik. Az apuka ahelyett, hogy legalább ebben az egyedi esetben túltette volna magát előítéletein, megmakacsolta magát. Az illetővel nem volt hajlandó találkozni, de ennél is tovább ment, a gyermekét kemény lelki nyomás alá helyezte, helyenként nyomdafestéket nem tűrő módon szidva mind a saját gyermeke kapcsolat során végrehajtott tetteit, mind az adott csoporthoz tartozó párját. A konfliktus a mai napig nem oldódott meg, a gyereke azt, akivel most együtt van, továbbra sem merte bemutatni az apjának.

Kinek okozott kárt ezzel az apa? Az adott csoportnak, amelyet gyűlöl aligha, hiszen még találkozni sem találkozott annak tagjával, így semmilyen formában nem kommunikáltak. Amennyiben a gyerek a párjának továbbadja, hogy az apjának mi a véleménye, akkor ez persze okozhat rossz érzéseket neki is. Egyértelmű kárt okozott viszont a saját gyermekének, akit megbántott, és őrlődhet két érzés között, továbbá oda kell figyelnie arra, hogy két általa fontos személy ne találkozzon egymással. Ám ezen felül van még valaki, akinek ártott, és ez nem más mint saját maga. Hiszen számára kellemetlen, hogy a gyermeke éppen olyan emberrel jár, akit ő gyűlölni szeretne.

A gyűlölet nem egy egyenlet, ahol az egyik oldalon lévő érzések a képlet másik oldalán kiegyensúlyozásra kerülnek. A gyűlölet mindenkitől elvesz valamit, és azt senki nem kapja vissza sehol. A gyűlöletre időt, energiát kell szánni, aki ezt az érzést választja, és a gyűlölet fájdalommal jár, hiszen aki ezt érzi, rendszeresen azt keresi, hogy miért utálhatná azt, aki ellen ez az egész a lelkében irányul. Természetesen, amikor a gyűlölet aktív cselekvéssé alakul, akár a verbalitás formájában, akár erőszakos cselekmények által, akkor annak tárgyának is árt, hasznot, tartós örömöt nem okozva az érzés viselőjének sem. Mindenki veszít. Ha valaki a négy fal között gyűlölködik, akkor az utálat tárgyának nem okoz közvetlen kárt, magának igen (ez az ő felelőssége, ő választotta ezt magának), de gyakran ártatlan szereplőknek is, néha éppen azoknak, akiket a legjobban szeret a világon. Mint a fenti történetben az apa a gyermekének.

Ha ennyire értelmetlen, és ekkora fájdalmat okoz éppen a viselőjének, akkor honnan származik és miért ilyen makacs dolog a gyűlölet? Egy másik, szintén mostanában történt eset jut erről az eszembe. Egy fiatal srác bekerül egy felsőoktatási intézménybe. Ahova jár, az egy költségtérítéses szak, ezt egy rokona állja, hogy el ne kallódjon a gyerek. Két hónap után a srác hazamegy és közli, hogy többet nem fog bemenni az iskolába. Amikor a család próbálja kihúzni belőle, hogy miért nem, eleinte vonakodik megmondani. Majd amikor az asztalra csapnak, annyit mond el, hogy utálja az egyik tanárt, az kifejezetten pikkel rá, és eközben annak származását minősíti. A család biztos benne, hogy durva konfliktus alakulhatott ki közte és a tanár között, ezért egyikük bemegy az iskolába, hogy megtudja mi történt, és ha kell elsimítsa az ügyet. A meglepetés itt éri. A tanárnak fogalma sem volt arról, hogy a srác utálja őt, és semmilyen konfliktusra nem emlékezett. Sőt, egy alapvetően jó eszű, csendes embert ismert meg benne. Előveszi a papírjait és kiderül, hogy a jegyei romlottak, és az utóbbi időben a ZH-król is hiányzott.

Napnál világosabb, hogy mi történt itt. A srác nem volt képes, vagy nem volt elég szorgalmas az eléje került akadályok legyőzéséhez, és egy súlyos kudarccal találta magát szemben. A szégyenérzetét tovább növelte, hogy erkölcsi értelemben elszámolással tartozik a rokona felé, aki ezek szerint hiába állta taníttatásának a költségeit. A gyűlölet a belső feszültség feloldása, a saját kudarc feldolgozása. Ahogy a srác a tanára felé (még ha titokban is) irányította belső negatív érzéseit, a fenti történetben az apa az életben tapasztalt nehézségeit, a filmben lévő fiatalok a társadalmi kitaszítottságukat transzformálták át.

A gyűlölet fertőző és tömegben erősebb, mint az egyedi gyűlöletek összessége. Aki nem hiszi ezt el, az látogasson el egy-egy politikai nagygyűlésre., vagy egyes csapatok focimeccseire. A gyűlölet egyben újratermeli önmagát, egyfajta mém-ként is felfogható. Volt jó pár éve egy híres ember, aki erőszakos tett által lelte a halálát fiatalon. Nagyon népszerű volt, sokan szerették, és a munkájában nagyon sokat is tett le az asztalra. A rokonai, barátai gyűlölete az elkövetők felé irányult, értjük, hogy miért. Ám idővel kiderült, hogy az elkövetők is gyűlöletből, azon belül is bosszúból tették, amit tettek. Évekkel később az illető gyereke mesélte el, hogy az apja erőszakos ember hírében állt, aki ok nélkül bántalmazott és fenyegetett másokat, ha nem is túl gyakran, de számos alkalommal. Az egyik ilyen esetből - ami ráadásul abból származott, hogy valaki rossz helyen parkolta le az autóját - egy életre szóló sérülés lett, innen vezetett az út a bosszúhoz. A gyűlölet mémjét továbbterjesztők semmit sem nyertek az esetből némi börtönbüntetésen, és életre szóló rettegésen felül, de akik viszontgyűlöltek, is sok fájdalommal kénytelenek együtt élni. Az eredmény továbbá sok gyászoló családtag, barát és árván maradt gyermekek.

A gyűlöletet a gyakorlatban gyakran tévesztik össze az érdekellentét miatti ellenérzésekkel, pedig a kettő teljesen más alapokon épült. Akármilyen szinten is fogadjuk el a szociáldarwinizmus szemléletét, azt el kell ismernünk, hogy empirikus tapasztalatok alapján valamilyen szinten van alapja, és az ezekből származó konfliktusoknak van létjogosultsága. Nem lehet megúszni őket. Emberek harcolnak egymással egy állásért, megrendelésért, első helyért, vagy egy nő/férfi kegyeiért, ez már látszik mikro szinten is. A másik véglet: világpolitikai nagyságokban is hasonló a helyzet. Paul Kennedy nagyszerű könyvében, amely a Nagyhatalmak Tündöklése és Bukása címmel aratott sikert világosan kifejti például azt, hogy miért Németországnak volt annyi konfliktusa a XX. század első felében. A németek egyesültek, és a lassan már globalizálódó világban ez volt az utolsó esélyük, hogy nagyhatalom legyenek. Túl sok erős ország volt kis helyen a megnőtt világban. A törekvésük érthető, a háború nem, de legalább lett volna érdekük ezzel kapcsolatban. Ami teljesen elfogadhatatlan, az az undorító ideológia, és az ezzel összefüggő tettek. Ráadásul ezzel maguknak is ártottak érzelmi szinten, erkölcsi értelemben és ha ez még nem lenne elég, a vélt ellenségek kezelése és ipari szintű kivégzése rengeteg erőforrást vont el a valós, szintén undorító, de legalább részben érdekkonfliktuson alapuló háborútól. A nácik gyűlölete itt is saját maguknak ártott, nem is keveset. A gyűlöletet azonban józan ész felhasználásával is meg lehet különböztetni a valós érdekkonfliktuson alapuló ellentéttől. Számomra a gyűlölet az, aminek nincs értelme, nincs igazi érdekellentét mögötte.

Mivel a gyűlöletnek önmagában nincs értelme, ezért mögöttes okok vannak a háttérben. Ez más érzések átváltozásából alakul ki. Félelem, csalódás, reménytelenség, komplexusok, amik dühöz vezetnek, amit valahol le kell vezetni. Érhetne az a vád, hogy magas lóról beszélek. Természetesen én is sokszor éreztem már gyűlöletet, ember, csoport, intézmény ellen, valószínűleg még fogok is, de ne felejtsük: soha nem személyeknek, hanem az érveknek van igazuk, vagy azok tévednek. A gyűlölet természete teljesen független attól, hogy ki az, aki ezt állítja. A gyűlölet érzése magjában teljesen egyetemleges. A hutu ugyanúgy gyűlöli a tutszi-t, mint egy antiszemita a zsidót és viszont. Emellett ugyanúgy ártanak vele saját maguknak. Onnan biztosan tudom, hogy valamit rosszul csinálok, hogy ha gyűlöletet érzek, és ez igaz bárki másra is.

A friss gazdaságpolitika - Paternalizmus 2.0, új ösztönző funkciókkal!

Az elmúlt hetek a hazai költségvetés éles fordulatáról szóltak. Az új kormány legfontosabb gazdasági vezetője néhány hete már beharangozta, hogy forradalmat csinálnak a gazdaságpolitikában. Igazat mondott. Olyan gazdaságpolitika született, ami ambivalenciájában valóban egyedülálló a földön. A kinyilvánított gazdaságpolitika létezésének ténye önmagában is jó hír, hiszen az eddigiek során, sem a választási programban, sem azután nem volt semmilyen irány, sőt egyes ad-hoc lépések és szerencsétlen elszólások mind-mind az ellenkezőjét erősítették meg. Magát a kikristályosodni látszó programot elemezve egyszerre találunk benne nagyon jó, és nagyon rossz elemeket.

Kezdjük a jóval. A kormány végre megcsinálta azt az adórendszert, amire a rendszerváltás óta várunk, és a szűk körű liberális-piacpárti tábor szakértői vonala szorgalmazott jó ideje. Biztosat csak az eredmények későbbi tudatában lehet megállapítani, de megkockáztatom, hogy ez minden idők legjobb adórendszere Magyarországon.

Jövedelemadó

Mindjárt itt van az egykulcsos adórendszer. A magyar adórendszer két nagy problémája a túlzott terhelésen felül a bonyolultság, kiszámíthatatlanság és a munka túlzott terhelése. Az új adókulcsok és kedvezmények ha nem is oldja meg egyik problémát sem, hatalmas lépést tesz efelé.

Jó az, hogy alacsonyabb az adókulcs a legtöbb ember számára. Kisebb az elvonás a munkajövedelem után, ráadásul a magasabb keresetűek számára jelentősen csökkenti a trükközés értelmét, hiszen ezentúl jóval kevesebbet kell fizetniük. Több jövedelem marad a keresők zsebében, és ez ösztönözheti a fogyasztást, de ugyanúgy a befektetéseket is, ami nagyobb teret enged a beruházások hazai finanszírozásának is. Szintén jó az is, hogy a tőkejövedelmek adózása is egyazon szintre kerül a munkajövedelmekével, így igazságos módon valamennyi jövedelem egyazon megítélés alá kerül, és nincs értelme külön utakat keresni sem. Az egykulcsos rendszernek ugyancsak nagy előnye, hogy sokkal átláthatóbb, és egyszerűbben kalkulálható.

A 16%-os kulcs szinte mindenkinek javuló helyzetet jelent, amire nagy szükség van, a túlságosan megadóztatott magánszemélyek esetén, amely főleg a munkajövedelmek terén volt kiugróan magas. Természetesen az egyéb járulékok terén jól jönne még további csökkentés. Az egyetlen csoport, aki rosszul jár, azon befektetők, amelyek jelentős jövedelemre tettek szert rendszeresen olyan részvényekből, amelyek magas osztalékot fizettek és a tőzsdén forogtak az EU valamely piacán. Manapság az osztalékok kevéssé jelentik a lényeges jövedelmet (sokkal inkább az árfolyam emelkedésben csapódik le, vagy ha mégsem: gyakori még a részvény visszavásárlás), ezért ez kevés embert érint szignifikáns mértékben. A befektetéseket érintő adóváltozásokról bővebben itt lehet olvasni.

A Magyarországon nagyon régóta alkalmazott progresszív adórendszernek csak ott van értelme, ahol nincs lehetőség vagy szükség felzárkózásra más országokhoz képest és megengedhetik maguknak a nagyobb államot, a több szociális jellegű ellátással. Itthon, ahol még mindig nem alakult ki olyan vállalkozói, értékteremtő réteg, amely kellő, valós jövedelmet állít elő, és később az erős belső fogyasztás bázisa lehet, addig nincs értelme tőlük elvenni. Mi eddig úgy akarunk jóléti államot üzemeltetni, hogy nem engedhetjük meg magunknak.

Társasági adó

A társasági adó már a kilencvenes évek közepétől meglehetősen barátságos szinteken volt, ezen némileg rontottak 2006-ban, most egy olyan korrekció történik meg, ami tényleg nagyon leegyszerűsíti a vállalkozások életét, hiszen 10%-os adó a nyereség után már nemzetközi összehasonlításban is nagyon alacsony, így a legtöbb esetben értelmetlenné teszi a kiskapuk keresését, és kifejezetten ösztönzően hat az értékteremtésre itthon. Kevés értelme van az alacsony árbevételű vállalatoknak ezt külön biztosítani, de a tervek szerint ez 2013-ra egységesen érvényes lesz.

Családos kedvezmények

Az új adórendszerben az is jó, hogy a családosoknak úgy segít, hogy nem (további) segélyt ad a részükre, hanem a munkájukból származó jövedelemhez képest sokkal kevesebbet von el. Így csökkenti az újraelosztási hatást és egyszerre teszi könnyebbé a munkavállalást és a gyermekek felnevelését. A gyerekvállalás ösztönzése azért is fontos, mert a hazai alacsony aktivitási ráta mellett szintén fokozottan érint minket a társadalom elöregedése, és egyre inkább romlik az effektív aktivitási ráta, egyre kevesebb ember tart el egyre többet. A lépés hatásai nem beláthatóak, valószínűleg nem túl nagyok, de az biztos, hogy valamekkora mértékben pozitív hatást gyakorolnak a demográfia fára, ha tartósan megmaradnak.

Az adórendszer átalakítása, bár nem tökéletes, de nagy lépéseket tett meg afelé, hogy ösztönző legyen munkára, vállalkozásra, gyermekvállalásra, és ami még fontosabb hazánk versenyképes legyen. Manapság az országok is egyre fokozottabb módon versenyeznek egymással, ezért az új adókulcsoknak a külföldi befektetők ösztönzése szempontjából is nagy jelentősége van. A közép-kelet európai országok között már évek óta tart ez a verseny, ahogy a térség a 2000-es évek elejére közepére olyan életszínvonalra érkezett, ahol már kevésbé volt vonzó a nyugati cégek számára a munkaerő, ráadásul Ázsia komoly konkurenciát jelent, ma már a képzett munkaerő szempontjából is. Ezért az elmúlt években már komoly verseny alakult ki a térség országai között, ebben a versenyt Szlovákia nyitotta meg a híres Dzurinda-féle reformokkal. A csata most is zajlik, nemrégiben Ukrajnában és Romániában határoztak hasonló, alacsony, egykulcsos adórendszer mellett. Eddig Magyarország nem akarta elfogadni, hogy ebben a versenyben van, most végre igen, kénytelen vagyunk belátni, hogy ezekkel az országokkal is versenyben vagyunk. A lényeg, hogy felvettük a kesztyűt.

Kieső bevételek pótlása - kiadáscsökkentés helyett

Sajnos a gazdaságpolitika többi eleméről ez egyáltalán nem mondható el. Az adórendszer alapfilozófiája, a kisebb, vállalkozásokat békén hagyó, piaci erőre építő modell már nem érhető tetten másutt. Széleskörű adócsökkentést csak úgy lehet végrehajtani, ha nagy deficitbe és adósságnövekedésbe hajszoljuk magunkat, ez volt a Reagan-féle megközelítés lényege és eredménye, vagy ha a kiadásokat is csökkentjük. Itt jön elő a kormány valóban egyedi megközelítése. A kieső bevételeket extra adóbevételek formájában pótolják. Ez önmagában még nem lenne baj, de csak átmeneti megoldást jelentenek a deficit csökkentésére, ráadásul deklarált módon. A költségvetést a következő két évre eleve úgy tervezik, hogy tudják: utána ezek a tartalékok nem állnak majd rendelkezésre. Logikai úton elindulva három eset lehetséges. Az egyik, hogy a fennmaradó bevételek fognak megnőni igen rövid idő alatt, amelyek betömik a lukat. A második, hogy a hiányt később megint a kölcsönök nagyobb növelésével finanszírozzuk. A harmadik, hogy idővel a kiadásokat is csökkenteni kell.

A második az amúgy is nyomasztó államadósság kamatterhei és egyéb kockázatai miatt nem járható út. A kormány szemmel láthatóan az elsőre spekulál, de az esélyek nem túl jók. Ahhoz, hogy a mostantól érvényes adórendszer a különbséget kitermelje, a GDP-nek évente 4-6%-kal kellene nőnie. Még ha az adórendszer a legjobbat is hozza ki a cégekből, ekkora növekedés belső fogyasztásból, főleg ilyen hamar egy ilyen struktúrájú országban egyenlő a lehetetlennel. Tehát - mint valójában mindig - az exportpiacainkra kellene hagyatkoznunk, de ott aligha remélhetünk akkora növekedést, ami itthon ilyen nagy ugrást generálna. A kormány valójában egy szintetikus spekulatív részvény long pozíciót vett fel a világ, de főként EU piacain. Ha dinamikusan nő a gazdaság, a taktika kifizetődhet (de még ez is kevés). Csak úgy, mint az IMF tárgyalás felfüggesztés, ami a megnyugodó piacok miatt stabilizálódó forint és állampapírpiac esetén jól jött ki, egyelőre biztosan. Viszont még ez is csak idő nyerése, az alap problémára nem született megoldás. A kizárólag a probléma "kinövésére" alapozott elképzelés egyértelműen naív, de még ha nem is az lenne, akkor is feltételezi, hogy a kiadási szerkezet teljesen rendben van, amiben szinte mindenki egyetért, hogy téves. Rosszul működik az egészségügy, pazarló az oktatás, aggasztó a társadalombiztosítás, és nem éppen hatékony, viszont eléggé korrupt az államapparátus és az állami cégek. Ennek ellenére a kiadási oldalhoz nem nyúltak hozzá. Nem elég nyirbálgatni az állami szektort (amit szinte az összes hivatalba lépő kormány megígér), az összes ellátórendszerhez hozzá kell nyúlni, és strukturális átalakításra van szükség. Ez nehéz és hosszú folyamat, társadalmi konszenzus szükséges hozzá, vagy erős politikai támogatás. Ez utóbbihoz enyhén szólva is minden feltétel adott, mégsem történt semmi.

Ám a tét az államháztartás egyensúlyánál is sokkal nagyobb. Az államadósság kritikus szintek közelében van, és a kamatteher viszonylag alacsony mivolta miatt nem merül fel az adósságspirál elkerülhetetlensége. Ahogy korábban írtam, még nem tartunk itt, de az államadósság folyamatos csökkentése elkerülhetetlen, amihez a nettó finanszírozási képesség pozitív tartományban tartása szükséges lenne, de a külön bevételek későbbi eltűnésével ez szinte lehetetlennek tűnik a kiadások csökkentése nélkül.

A bevételi oldal csökkentésére adott logikus reakció a kiadási oldal csökkentése lenne. A kormányoldal azonban más utat választott. A bevételi oldalt tűzzel-vassal magasan tartották. Abba egy gazdaságpolitika elemzésénél nem szeretnék részleteiben belemenni, hogy alkotmányossági és szabad piacgazdaság jogi kereteinek a szemszögéből elfogadható-e az intézkedéssorozat, hiszen egy jogállamban nem lehet hozzányúlni a magántulajdonhoz vélt vagy valós szükségszerűség okán sem, csak úgy mint visszamenőleg érvényes adókat kivetni. A probléma az, hogy ennek nemcsak ebből a szempontból lehetnek negatív vonzatai. Az egyik - kevésbé valószínűen domináns - hozadék a kiszámíthatatlanság a jogi környezetben. Minden vállalkozás számára, de még a háztartásoknak is nagyon fontos a konzisztencia, mind a saját stratégiájuk, mind az őket körülvevő világban. Ha azt látják, hogy az általuk megteremtett értéket, utólagos döntéssel, a korábbi feltételeket egyértelműen felrúgva elveszik tőlük, az visszafoghatja a későbbi beruházásokat.A különadó még akkor is probléma lenne ebből a szempontból, ha jövő évtől élne, hiszen ennyi idő alatt nem lehet az üzleti stratégiát átalakítani, hogy erre megfelelő mértékben reagálni lehessen. Azért a kormány láthatóan tisztában volt ezzel a problémával, és viszonylag ügyesen lavírozva maximalizálta az extra bevételeket oly módon, hogy az még ne okozzon komoly presztizs veszteségeket hazánknak.

Az áthárítás sem kerülhető el, még a megfelelő szervezet vezetője is ezt mondja, a különadó bevételek egy része mindenképpen a gazdaságból, és azon belül is a fogyasztóktól kerül elvonásra, ami a növekedésnek érhető módon nem jó. Valójában a teljes évi 700 milliárd bevétel egy csavarosan megoldott új adó, amely nem csak részeit érinti a gazdaságnak, hanem annak egészét. Amikor egy tőzsdei ügyletet végrehajtasz, akkor is két költséged van. Az egyik, az előre deklarált tranzakciós díj. A másik pedig a bid/ask spread-ből és a teljesítés sebességéből és módjából eredő implicit költség, amelynek mértékét nem tudod előre, és sokan később sem veszik észre, vagy nem hajlandóak erről tudomást venni. Azt biztosan észreveszi a lakosság, hogy ha 5%-kal emelkedne a személyi jövedelemadó kulcsa (ha csökken is), hiszen megírta az újság. Azt viszont már kevesen veszik észre, hogy ha 10 Ft-tal többet fizetnek a kenyérért a hipermarketben.

Ezermilliárdok hiányoznak

A gyakran hangoztatott számok szerint a kormány a nyugdíjpénztári összeg visszatartásával, és a különadókkal együtt 700 milliárd forintot szed be. Tegyük ezt összefüggésbe azzal, hogy a költségvetés teljes nettó adóssága 20 450 milliárd forint volt augusztus végén. Ha emberi mértékűre szeretnénk a hiányt csökkenteni, ami legyen a GDP (kb. 26 000 mrd Ft) 60%-a, ami amúgy is maastricht-i kritérium (ha számít ez még valamit), akkor , így 15 600-ra kellene csökkenteni jelenlegi árakon., tehát nagyjából 5000 mrd-ot kellene találni (technikailag ez nem ilyen egyszerű, de a folyamat lényege ez). Tehát, ha 5 év alatt akarunk eljutni ide, akkor évente 1000 mrd Ft-ról beszélünk mostani értéken. Ám a költségvetés hiánya most is 1000 mrd Ft környékén van, tehát a mérleget közel 2000 mrd Ft-tal kellene évente arrébb billenteni. Ha igaz, hogy az adómódosítások csak 400 mrd-al csökkentik az adóbevételeket és évente 700 mrd Ft a plusz bevétel, akkor már "csak" 1700 mrd Ft a különbség (de csak pár évig). Ha feltételezzük, hogy az effektív törlesztést és a nem a teljes összeg újrafinanszírozását folytatjuk 2013-tól, akkor eddigre ennyivel kellene megnövekednie az adóbevételeknek reálértéken. Ez most az összes bevétel 20%-a. Ennyivel több előállított értéknek kellene keletkeznie, hogy az ország egészséges pályára álljon. Ez szinte lehetetlen. Hasonló következtetésre jutott sok elemző, például Madár István is. Nem meglepő, hogy Gyurcsány is ezt vezette le igen harcias módon, kérdés hogy az elmúlt években miért nem végzett hasonló számításokat. Ám a kiadások nemhogy csökkennének - és ismétlem: nem reálértékben, hanem nominális értékének kellene erősen csökkenniük - hanem nagyjából a reálérték szinten tartásának megfelelően emelkednek. A nem kis részben pénznyelő oktatás esetén 1445 mrd helyett 1515 mrd-ot költünk a tervek szerint (!) azaz átlagban minden egyes magyar ember több mint 150 000 Ft-ot évente akár jár iskolába, akár nem, akár befejezik a diákok az egyetemet, akár nem, akár itthon hasznosítják a tudásukat, akár külföldön, ha hasznosítják egyáltalán. Egészségügy esetén 1198 mrd után 1254 mrd a kiadás, vagyis akkor is kb. 120 000 fizet egy ember átlagosan, évente ha nem is ment orvoshoz. Az oktatást és az egészségügyet érintő valódi többletkiadásokról, amit az állampolgárok fizetnek meg, még nem is beszéltünk. Azt, hogy az állami működési kiadásokon való takarékoskodás miért nem elegendő: jelenleg közel 2000 mrd Ft-ot költünk erre. Hogy az adósság ne növekedjen tovább (ami mint írtam még kevés), akkor a kiadások felét el kellene tüntetni. Képzeljük el, hogy a rendőrök felét kirúgják, és minden második nagykövetséget bezárnak, stb. Egyébként ezek a kiadások is nőnek jövőre, a tervek szerint közel 8%-kal.

Az ellenkező oldalon van még a magánnyugdíjpénztárból az állami rendszerbe történő tömeges átlépés hatása, de ez egyelőre nem tervezhető. Véleményem szerint erősen optimista 50%-os visszalépés esetén is csak 1500 milliárddal csökken az adósság (a pénztárak a pénz nagy részét állampapírban tartják), és ez egy egyszeri hatás, a jövőben viszont további terhet ró az államra, mert több embernek kell majd nyugdíjat fizetni. Ennek a hatásai eleinte persze elenyészőek, de évtizedek alatt fokozatosan nőnek. Ha az 1500 mrd Ft-os adósság csökkenéssel számolunk is, akkor is kellene "találni" további minimum 3500 mrd Ft-ot, továbbá évente még a legoptimistább becslések szerint is 300 mrd Ft-ot, ehhez azonban jövőre már szárnyalnia kellene a gazdaságnak.

Paternalizmus 2.0

A költségvetés 2-3 év múlva történő fenntarthatatlansága mellett az is baj, talán még nagyobb, hogy nyíltan szembeszáll az öngondoskodás ellen és lándzsát tör a paternalizmus fenntartása mellett. Nem igaz az a kijelentés, hogy az állam nagyobb biztonsággal tud nyugdíjat adni. Valamennyit igen, de az elöregedő társadalom mellett a felosztó-kirovó rendszer egyre kisebb összeget tud majd adni a jövő nyugdíjasainak. Gyakran felmerülő kérdés, hogy szükség van-e egyáltalán "kötelező öngondoskodásra", azaz a második pillérre, és ha igen, miért? A válasz éppen a paternalizmusban és a kiút keresésben rejlik. A helyzet az, hogy a magyarok többsége az államtól várja a segítséget és a nyugdíjat és kötelezettség nélkül eszébe sem jutna ez irányban takarékoskodni. Viszont a rendszer fenntarthatatlan, ezért kellett kötelező érvényűen rászorítani az embereket, hogy ezzel foglalkozzanak, pontosabban nem is ők, de legalább a pénzt befizessék. Sokkal jobb lenne, ha a harmadik, negyedik pillért (a NYESZ-t, de még akár a TBSZ-t is, ami ha fennmarad évtizedekig, szintén megoldás lehetne) használnák, de nem nagyon teszik. A mostani lépések viszont egyértelműen arra sarkallják a lakosságot, hogy ne így gondolkodjanak. Sőt, ki is lett mondva, hogy a nyugdíj az államnál nagyobb biztonságban van, ami persze nem igaz, elég ránézni az államadósság mértékére. Ráadásul indikációként ott van a NYESZ adókedvezmény csökkentése is.

Nem marad más, mint a kiadáscsökkentés. A kérdés az, hogy a döntéshozók ezzel tisztában vannak, és csak időt akarnak nyerni, vagy még mindig nem esett le a tantusz. Ezt meg fogjuk tudni, valószínűleg legkésőbb a 2012-es költségvetés tervezésekor.

A toleranciáról

Sokáig azt hittem, hogy a a társadalmi tolerancia az utóbbi években kezdett el gyengülni, a gazdasági nehézségek miatti feszültségek hatására. Sokkal inkább valószínű, hogy a tolerancia hiánya mindig is ott volt a felszín alatt, csak kevésbé voltak olyan problémák, amelyek az intolerancia beszédtémáit felszínre hozták. Könnyen lehet, hogy az emberek egy része soha nem értette és ma sem érti, hogy mi a társadalmi tolerancia lényege.

Az alapelv az, hogy a személyes szabadságát senkinek sem sérthetik meg. Az ember önálló, szabad akarattal rendelkező, értelmes entitás. Szerveződhet bármilyen közösségbe, de ezt csak és kizárólag a saját szabad döntéséből teheti (és ki is léphet onnan). Senkinek nincs joga egy másik felnőtt embernek megmondani, hogy mit tegyen, mit gondoljon, és mit mondjon ki. Véleményem szerint a tolerancia azt jelenti, hogy ezt a jogot teljes mértékben elfogadjuk bármely más ember számára. Érdemes megjegyezni, hogy a "személyes szabadság" fogalma nem azonos a "személyi szabadság" fogalmával. Az utóbbi, illetve annak megsértése már egy bűntetőjogban szereplő kategória. Itt most egy tágabb értelmű fogalomról beszélek, ahogy fent írtam is.

Persze a toleranciának inkább kulturális vetületei vannak, és köznapi fogalma természetesen nem ebben merül ki. Sokkal inkább türelmességet, az eltérő kultúra, megjelenés, világnézet és még sok más iránti barátságos hozzáállást jelenti a legtöbb ember számára.

A különbség a fenti és az általános meghatározásban árnyalatnyinak tűnik és lényegtelennek. Pedig a kulcs éppen abban van, hogy nem a türelmességet, vagy a megértést helyezzük a középpontba. Senkinek nem kell megértőnek lennie a másikkal szemben. Jó ha az, de nem feltétlenül elvárható. A türelmességben benne rejlik az, hogy van ok a türelemre. Van a másik emberben, népcsoportban, szubkultúrában olyan jellemvonás, amely nekünk problémát okozhat, nekünk nem tetszhet, ezért azzal szemben megértőnek kell bizonyulni. Szintén ott van a sorok között, hogy a megértés valamilyen kisebbség, elesett csoport felé történő kegy, felkarolás formájában történjen.

Valójában irreleváns, hogy a másik fél tulajdonsága vagy viselkedése bosszantó-e. Annak sincs jelentősége, hogy kisebbségben van-e az illető a véleményével. A lényeges kérdés az, hogy a személyes szabadságjogok sérülnek-e azáltal, ami történik. Nem kell, hogy tetsszen az, amit a másik ember csinál. A lényeg az, hogy a személyes szabadságát tarts tiszteletben. Fontos kiemelni, hogy ez nem azt jelenti, hogy "békén hagyod", hanem ténylegesen, lelked mélyén elfogadod ezt az alapelvet. Ennek következménye kellene legyen az is, hogy a társadalom és annak minden tagja maximális mértékben kiáll amellett, hogy senkinek ne legyenek megsértve ezek a jogai.

Amikor rasszizmusról beszélünk, pláne egy amerikai, tipikus hollywood-i film keretében, biztos vagyok benne, hogy mindenkinek egy "redneck" fehér, jellemzően fiatal férfi jut az eszébe, aki pick-up-pal közlekedik és egy kisvárosban, de méginkább egy farmon él. Gyűlöli a feketéket (és a legritkább esetben mást), valószínűleg éjjelenként fehér lepedőben Ku-Klux Klán szeánszokon vesz részt. Ez előítélet és súlyos probléma. Az előítélet és a tolerancia kéz a kézben járnak. Aki intoleráns, az nem fogja a fáradságot venni, hogy a sajátjától lényegesen eltérő csoportok vagy emberek valós jellemzőinek utánanézzen, hanem felületes tapasztalatok alapján, esetleg kulturális örökségre alapozva alkot majd véleményt.

Ezért az is előítélet, ha az intoleranciát gyakorló személyeket egy csoportba kategorizáljuk és hasonló jellemzőket feltételezünk róluk. Rosszabb esetben azt hisszük, hogy az intolerancia a sajátjuk és mással nem fordulhat elő. Innen jön elő a kategorizálás. Ez pedig az intoleráns csoportokban azt a képzetet kelti, hogy nem maga az intolerancia miatt neheztelnek rájuk, hanem amiatt, amilyen kategóriába kerülnek. Továbbra is mi és másokra osztják fel a világot, noha elfogadás szempontjából ez lényegtelen.

Intoleráns az is lehet, aki kisebbségben van. Nem a kisebbség vagy többség a lényeg, hanem az intolerancia léte önmagában. Samuel L Jackson egyik filmjében (Lakeview Terrace - a hazai forgalmazó úgy vélte, hogy a "Kínzó Közelség" a legjobb fordítás) egy gyermekeit egyedül nevelő férfit játszik, akinek a szomszédjába egy fekete nő - fehér férfi kapcsolatban lévő pár költözik. A film maga közepes szintű, de fontos abból a szempontból, hogy a fehér kirekesztő férfi sztereotípiáját durván áttörve ezúttal egy fekete férfi oldaláról mutatja meg az intoleranciát. Jackson karaktere mélyen elítéli a rasszok közti kapcsolatot és eleinte apróbb bosszantásokkal, majd egyre durvább eszközökkel igyekszik megkeseríteni szomszédai életét. Eközben rendőrként intézkedés közben sem leplezi rasszista nézeteit. Csakhogy neki semmi köze ahhoz, hogy a szomszédai miként élik az életüket mindaddig, amíg az ő életébe nem avatkoznak bele. Ha egy fehér, egyébként intoleráns ember megnézi a filmet, joggal háborodik fel a látottakon. Véleménye mégis kettős mérce. Az elfogadhatatlan ugyanis nem az adott személy, vagy a konkrét esetben meglévő véleménye, hanem az intolerancia önmagában, annak a ténye és megléte.

Emlegethetném a fekete nacionalista mozgalmat az Egyesült Államokban. Nemrég láttam Loius Theroux jó 10 éves dokumentumfilmjét, amelyben ezeknek s szervezeteknek néhány prominens képviselőivel beszélget. Egyikük, az azóta betegségben elhunyt Khalid Abdul Muhhamad arról győzködte a riportert, hogy a földön minden baj forrása az erőszakos, együttélésre alkalmatlan fehér ember. Ismerős szavak, sokszor hallottam már ezeket szélsőjobboldali vezetőktől, csak éppen nem a fehér, hanem a sötétebb bőrű emberekről állította ugyanezt. Azt, hogy két csoport, csupán kinézet alapján egymást vádolja a legszörnyűbb bűnökkel, a kollektív bűnösséget gátlások nélkül alkalmazva, túllép az abszurditás határain (ennek az abszurditását figurázták ki ennek az írásomnak az aljában szereplő videóban is). A kisebbség is lehet intoleráns a többséggel szemben. Sem a többségtől, sem a kisebbségtől nem elfogadható ez. Amit az intoleráns emberek, az ellenük irányuló kritikákban nem értenek meg, hogy az nem ellenük, hanem az intolerancia ellen irányul. Nem az adott csoport védelméről, hanem a támadás értelmetlenségéről van szó.

A tolerancia kérdése, és annak gyakorlati megléte, elvárhatósága nem függ attól, hogy valaki a kisebbséghez vagy a többséghez tartozik. A nyugati demokráciákban igen nagy az érzékenység a gyengébbel, a kisebbséggel való bánásmód kapcsán. Például egy munkaügyi perben szinte biztos, hogy a munkavállalóknak adnak igazat a munkavállalókkal szemben, mivel ők a védtelenebbek. Hasonlóképpen sokkal jobban odafigyelnek a kisebb lélekszámú csoportok jogaira, mint a többségiekre. Bizonyos szempontból ez érthető, de az alapelvvel nem egyeztethető össze a használata, ezért teljes mértékben a jogalkotó vagy jogalkalmazó, vagy véleményformáló média jóindulatára van bízva, hogy nem él-e vissza vele.

Itthon a rasszista szó hallatán egy bakancsos, kopasz srác jut az eszébe a többségnek, aki mellényben vonul, Árpád-sávos zászlót visz, és szabadidejében cigányok ellen szervezkedik. Sokszor igazuk is van. Ám ellenük is irányulhatnak előítéletek, gyűlölet és intolerancia. Amikor ezt tapasztalják, azt hihetik, és általában azt is hiszik, hogy az eltérő csoportok közötti véleménykülönbség általános, és ha más megteheti ellenük, ők is megtehetik, sőt meg is kell tenniük mások ellen.

A Holokauszt az öreg kontinensen zajlott le, a fő csoport, akik ellen lezajlott a Közel-Keleten alapított saját országot, mégis a legjobb, leginkább átfogó múzeum, az óceán túloldalán, több ezer kilométerre az említett országoktól és kontinensektől, Amerikában, azon belül is annak a fővárosában a legnagyobb Smithsonian múzeumok mellett található. Miért van az, hogy a világtörténelem legnagyobb méretű, gyakorlatilag ipari szintre emelt népirtásának bemutatását csak ott vállalják fel igazán? A válasz meglepő módon nem magában a Holokausztot prezentáló területeken található. Van egy szekció, amelyben a manapság, elmúlt években, vagy akár még most is zajló népírtásokról szól. Találhatunk itt filmeket, képi anyagot, írásokat a Délszláv háborúban, Ruandában, Szudánban elkövetett bűnökről. A Holokauszt-ot kritizáló, annak jelentőségét degradálni igyekvőknek az a legnagyobb félelme és kétsége az egész kérdéskör kapcsán, hogy a zsidókról beszélnek közben. Hogy a Holokauszt emlegetése a zsidók érdekében történik. Azonban ez súlyos tévedés. A megtervezett népirtás emlegetése azért fontos, mert maga a cselekmény az ami mélyen elítélendő, és elfogadhatatlan. Teljesen mindegy, hogy ki ellen irányul, soha nem lenne szabad megtörténnie.

A napokban egy hír foglalkoztatta elsősorban a Közép-Európai sajtót. Pozsonyban egy ember fegyverrel kiirtott családot. Mint utóbb kiderült, a szomszédai voltak, egy cigány család, amelyik életvitelével, hangoskodásával váltotta ki a borzalmas reakciót a gyilkosból. Fontos leszögezni, hogy természetesen nem tudhatom, hogy tényleg ez történt-e, ezek a sajtó értesülései, amelyek akár kisebb nagyobb mértékben, vagy teljesen tévesek is lehetnek. Tételezzük fel, hogy valóban ez történt. Felmerül a kérdés: ki volt intoleráns ebben az esetben? Az egyértelmű, hogy a lövöldöző az volt, hiszen más emberek személyes szabadságát a lehető legbrutálisabb módon sértette meg, sőt vette el. Elképzelhető, hogy a gyilkos nem volt toleráns más népcsoportokkal, jelen esetben a cigányokkal szemben. A kérdés azonban nem az, hogy ki ellen követte el a tettét, hanem önmagában az, hogy elkövette. Az, hogy a gyilkosban volt-e rasszista indíték, tulajdonképpen lényegtelen, még ha szomorú is. Lehet, hogy tényleg rettenetes volt az illető család szomszédságában élni. Azonban a másik félnél is felmerül ennek a gyanúja, hiszen a személyes szabadság megsértésébe az is beletartozik, ha valaki a saját lakásában sem tudja kipihenni magát a szomszédai hangoskodása miatt. Ha így volt, akkor a tett itt is elítélendő, még akkor is ha a bűn sokkal kisebb, mint a lövöldöző esetén. A lényeg az, hogy senkinek nincs joga bárki más személyes szabadságát megsérteni. A tett a lényeg, és nem az adott személy aki ellen elkövették, vagy akár az, aki elkövette.

Kérdésként felmerül, hogy mennyire lehet toleráns valaki, ha a másik fél nem az, és éppen vele szemben? Mennyire lehetünk, vagy lehetünk-e toleránsak az intoleranciával szemben? Amikor ezek a kérdések felmerülnek, mindig az jut az eszünkbe, hogy a másik fél, az intoleranciával gyanúsított személy mit gondol. Azonban, ahogy fent is, nem a gondolat a lényeg, hanem az, hogy azt cselekedetekre váltja. Cselekedet az is, ha kirekeszt valakit. Ha csak nem kedveli, az ellen nem tehetünk semmit, és nincs is jogunk tenni. A probléma mindig ott kezdődik, hogy egyes csoportok, nemcsak a szélsőjobb, meg akarja mondani a másiknak, egyes esetekben elő akarja írni, hogy mi legyen a véleménye. Ez nem működik, és valahol a távolban az Orwell-féle 1984 gondolatrendőrségének rémképét villantja fel. A tolerancia hiánya onnantól lép fel, hogy valakinek a személyes szabadságát megsértik. Akár azáltal, hogy megmondják neki mit gondolhat és mit nem.

Nem kell szeretnünk a másikat, az eltérő szubkultúrát, nemzetiségeket, vallásokat. Senki sem kötelezhet minket erre. Ugyanakkor semmilyen jogunk nincs arra, hogy őket korlátozzuk személyes szabadságukban. Legyen szó valódi kisebbségről, vagy akár a többségről. Meggyőződésem, hogy ha ezt a jogot mindenki tiszteletben tartaná, akkor maguk az ellenségeskedések is jelentős mértékben lecsökkennének. Nem lenne ok az ellenségeskedésekre, kevesebb lenne a konfliktus, hiszen senki nem akarná előírni a másiknak, hogy mit tegyen és hogyan éljen. Nem a szeretet és a megértés jön előbb, és utána a tolerancia, hanem éppen fordítva. A tolerancia alapérték, és annak betartatása alapjog. A többi választás kérdése.

Kire Szavazzak? + Választási programok elemzése

Elolvastam mindegyik párt programját, emellett szakértői elemzéseket, (például itt) megnéztem az összes választási bemutatkozó beszélgetést az MTV-n, de más TV és rádió beszélgetéseket is, továbbá számos politikai elemző blog-ot olvastam, nem is beszélve a kampány híreiről. Összehasonlításul a korábbi kormányprogramot (PDF) is átnéztem. Az elmúlt hónapokban legalább napi fél órát foglalkoztam politikával (tudom, minek). mégsem könnyű dönteni. A nemrég írt, társadalmi nézeteimről szóló bejegyzés alapján leírom, hogy mi alapján és hogyan döntöttem. Ez utóbbi miatt döntésem még véletlenül sem lehet más számára objektív és teljes erejű tanács, hiszen az értékrendje mindenkinek más. Csak 5 párt programját és egyéb tényezőit vizsgáltam. Azoknak, amelyek biztosan az Országgyűlésbe jutnak és amelyeknek erre van számottevő esélye. Mindegyiket a lent leírt szempontok alapján sorrendbe tettem, ahol fontos volt ehhez magyarázatot fűztem. Ezután kiemelt szempontként írtam a pártok programjairól, néhány szóban az általános benyomások, utána felsorolva a pozitívumok és negatívumok, ahol szükséges volt, szintén megjegyzéseket tettem. A végén fontos tényezők alapján a programokat is rangsoroltam. A legvégén még pár mondat összefoglalásként a pártokról és a döntés, indoklással.

Korábbi értékrend vizsgálatok itt: 1, 2. EU választás döntésről a bejegyzésem.

Programokon kívüli döntési kritériumok

Jelöltek
(pl. Jobbik esetén sok a tapasztalatlan fiatal, FIDESZ esetén nagyon egysíkú a jelöltek mezőnye: szinte mindenki 2-3 gyerekes édesapa és jellemzően negyvenes éveiben jár, amíg kevés nő van közöttük. Viszont a Fidesz esetén szimpatikus, hogy jelzésértékűen van mozgássérült országgyűlési és siketnéma EP képviselőjük (Európából egyedül!). Az MDF esetén megdöbbentően gyenge volt a jelöltek felkészültsége, a párt belső viszonyai a végsőkig erodálódtak.)

1. FIDESZ
2. MSZP
3. LMP
4. MDF
5. JOBBIK

Vezetők megbízhatósága és erős vezetői képessége

1. FIDESZ (kevés a belső harc, világosak a viszonyok, legtöbbször egységes a kommunikáció, és ugyanaz az erős vezető közel két évtizede)
2. JOBBIK (a friss sikerek ellenére Vona határozottan tartja kézben az ügyeket, Szabó Gábor pedig egy zseniális kampányfőnök)
3. MSZP (ha baj van, összekapják magukat)
4. MDF (egyensúlyozás jó, de az utóbbi hónapok rettenetes vezetői kudarcot sugallnak)
5. LMP (nincs is igazán látható vezetés)

Retorika

1. MDF
2. MSZP
3. LMP (Ivády nélkül megelőznék az MSZP-t)
4. FIDESZ
5. JOBBIK

Kormányzati és szakmai tapasztalat

1. MSZP
2. FIDESZ
3. MDF
4. LMP
5. JOBBIK

Profizmus a kampányban

1. JOBBIK
2. LMP
3. FIDESZ
4. MSZP
5. MDF

Nyilatkozataik hitelessége

1. LMP
2. MDF
3. FIDESZ
4. JOBBIK
5. MSZP

Programok elemzése

MSZP (PDF link)

Elsőre profinak tűnik, de beleolvasva fájdalmas felületességről tanúskodik. Hosszasan sorolja az eredményeket, adatokkal, majd utána valós tartalom nélküli szöveget nyom le. A végén egy sűrített, már-már ömlesztett vállalás lista, ahol a folytonosság a program korábbi részeivel nem létezik, de a megvalósíthatóság is problémás, érdemi források nincsenek megjelölve. Ráadásul a konkrétumok itt is csak elvétve fordulnak elő. „segítjük, kiterjesztjük, bővítjük”, ilyen fogalmakkal van tele ez a rész.

Pozitívumok

• Nem engedik a sorkatonaság visszaállítását (OK de ki akarja visszaállítani?)
• Internet elérés állampolgári jogon alacsony költség mellett (kérdés a finanszírozás)
• A munkajövedelmeket terhelő járulékok csökkentésénél viszonylag keveset ígérnek (de a fedezetről nincs szó)

Negatívumok

• Az eredmények résznél csúsztat ahol csak tud, például a Ratkó unokák születését is ide sorolja.
• A gazdasági eredmények felsorolásánál kapásból elfeledkeznek az inflációról
• Tobin adó
• Vállalkozásfejlesztésnél semmilyen számbeli vagy bármilyen kritérium
• M8, M9 autópálya (eddigi kezdés nélkül 4 év alatt?)
• Populizmus a földvásárlási moratórium meghosszabbítása
• Pénzintézetek vezetőinek adóemelése szintén
• Magasabb SZJA kulcs 15 m felett (populizmus megint)

LMP

Viszonylag sok konkrétum. Elvileg válaszol a „Miből?” kérdésre, de naivan. Nagyon tiszta és jó probléma felismerés. Viszont a problémák részletezésében feleslegesen túlterjengő, főleg a környezetvédelmi részeknél.

Pozitívumok

• Liberális demokrácia fejlesztése – a környezetvédelem céljai esetén is hisznek ebben
• Foglalkoztatottsági probléma felismerése, lényegi kérdésének kiemelése
• Az „outsider” hozzáállás a programban nem rendszerellenes, elismeri a jogállam eddigi eredményeit
• Demokráciára nevelés az iskolákban
• Ajánlószelvények rendszerének változtatása morális kaucióra és 3%-os listás küszöb
• Európa Tanács – minősített többség
• Világszervezetek erősítése, pénzügyi felügyeleti, környezetvédelmi szinten
• Környezetterhelés hangsúlyosabb adóztatása
• Sokáig boncolgatja, de nem világos az iskolarendszer szegregációt erősítő hatása, viszont az iskolaérettségi vizsga megszűntetése jó pont
• Cigánykérdés korrekt tárgyalása
• Adminisztrációs terhek csökkentése: felesleges bemutatni a cégkivonatot, közjegyzők szerepének csökkentése, kötelező könyvvizsgálat eltörlése
• Kannabisz származékok dekriminalizációja
• Budapest, behajtási díj (a részletekről elvi szinten sincs szó)

Negatívumok

• Egészségbiztosítás privatizációját azért ellenzik, mert nem tartják elég okosnak az embereket. Még több állami pénzt akarnak nyomni a rendszerbe.
• Adócsökkentés helyett adóátrendezés, nem jó irány (az adóegyszerűsítés táblázat viszont tetszik)
• Közös EU adóminimum: nem ide tartozik és nem reális
• Nyugdíjrendszer: öngondoskodásról egy szó sem esik
• Lakhatáshoz való jog az Alkotmányban, utána lakáskérdésben pénzszórás
• Igenis magas az elvonás az állam részéről a gazdaságban, ebben tévednek
• Munkajövedelem adóinak csökkentése. Miből? Van rá válasz legalább, de elnagyolt becslés.
• Tobin adó
• Nagyon erős bölcsészkedés, jogászkodás – értelmes, de terjengős

Jobbik

Összességében: kevésbé riasztó, mint a párt retorikai megjelenése, de naiv és konkrétumok nélküli a megvalósítás területén. Alapvető elvi szintű tévedések is vannak benne. Források sehol sincsenek, osztogatnának nyakló nélkül. Kőkemény baloldali irányultság.
Pozitívumok
• Konkrétum a KKV adókról. ÁFA fizetésről szintén (kérdés hogy az állam likviditására ez milyen hatással van)
• Közmunkaprogram (a kérdés a hogyan)
• Munkát terhelő járulékok csökkentése jó (miből?)
• Vidék Bankja nem rossz ötlet (de miből?)
• Informatika: nyílt forráskód, online állami tárhely, teljes körű netes államigazgatás (hogy veszik rá az embereket a használatra?). Elég jó és részletes a többihez képest, látszik hogy fiatalok és jól használják a netet.
• Sok gyereknél már adókedvezményt adnának, nem osztogatnának
• A cigánykérdés tárgyalása viszonylag szofisztikált (az undorító retorika azért itt is megjelenik tompított formában)
• Internetes fájlcserélő liberalizálás és egyéni letöltés dekriminalizálása
• Szociális kártya (részletek hiányoznak)
• Vállalkozói magyar igazolvány (nincs pontosan meghatározva, hogy mire jó)
• Gyermekneveléshez 0% ÁFA kulcs (érdekes ötlet, akár működhet is)
• Szabad nyugdíjpénztár választás (önkéntes is?)

Negatívumok

• A globális kapitalizmus a program állításával szemben nem bukott meg, soha nem látott tömegeket emelt át a középosztályba.
• Az erős állam nem a nézeteim szerinti
• Elherdált vagyonokat visszaszerezik (mi minősül annak és hogyan? )
• Életfogytiglani börtönbüntetés ígérgetése olyan bűncselekményeknél ahol ez nem indokolt
• Állami segítség csőd közeli vállalatoknál (finanszírozás?)
• Államadósság törlesztés és visszafizetésről tárgyalás? (Hogyan, kivel, mit? Lásd ezt) Törvényben nem lehet rögzíteni, hogy működési kiadásra nem, hiszen az állami kiadásokat fizetni kell, ha éppen katasztrófa van, akkor is.
• Állam átszervezése, nincs konkrétum.
• Külgazdasági orientáció keletre (rosszabb és gyengébb piac, mint az EU)
• Banki alapkamat csökkentés nem így megy, aki ezt írta, annak alapvető közgazdasági fogalmai hiányoznak
• Kilakoltatás felfüggesztése nem mindenkinél indokolt a legnagyobb jóindulattal sem
• Bérlakás program. (OK, de miből?)
• Válaszd a hazait, önmagában felesleges protekcionizmus
• Magyar vállalkozások hónapokon belül nem tudják betölteni az űrt mindenhol, ha „kirúgunk” egy nagyobb multit
• Felülvizsgált jogszabályok, eddig miért nem tették?
• Nagyon gyakori, hogy kiírják, hogy egyszerűsítenek, áttekinthetővé tesznek stb., de nem írják le még nagyvonalakban sem hogyan
• Földvásárlás – nem jó az alacsony finanszírozás miatt.
• Környezetvédelem: semmi, de semmi konkrétum, így a finanszírozásra sem.
• Energia: államosítás (hogyan?)
• Bölcsőde, anyaság: osztogatás
• Nyugdíjrendszer: fent szabad választás, itt kötelező-mnyp államosítás, ellentmondás?
• Devizahitelek leállítása (miért?)
• Patikaliberalizáció leállítása (miért?)
• Abortusz leállítása: nem kerülne törvénybe, de teljesen meg akarják szűntetni ösztönzéssel.
• Felesleges kultúrpolitikai erőfitogtatás, mint Turulmadár külön (!) törvényi védelme, Roosevelt tér átnevezése Széchenyi térré
• TV2, RTL Klub koncessziós jog felfüggesztés, totalitárius megoldás és nincs jogbiztonság (majd ha lejár a jog, akkor, de akkor is demokratikus keretek között, szerintem is 90%-ban gyenge a műsor, de nem kötelező nézni)
• Áttelepülés nélküli állampolgárság és kétkamarás parlamentben döntési jogkör (csak annak legyen beleszólása és szavazati joga aki hosszútávon itt is él, amit a program ír a legmélyebben ellenzem, ha ide költözik és egy honfitársat szívesen látunk, annál más a helyzet)
• Kötelező országhatáron túli osztálykirándulás (majd mindenki eldönti)
• Keresztény gyökerek Alkotmányban (veszélyezteti a vallásszabadság elvét)
• Regisztrált élettársi kapcsolat eltörlése
• Hit és erkölcstan kötelezően (ez családi és nem állami kérdés)
• Honvédelmi költségvetés növelése
• Gárdából Magyar Nemzeti Gárda
• Külpolitikában feltűnő Oroszország szimpátia
• Nemzetek Európája (gyengítené az integrációt és ezen keresztül az EU világgazdasági súlyát)
• Szent Korona tan
• Alapvető tévedés a liberális emberkép meghatározásánál. A függetlenség nem azonos a szabad döntéssel.

MDF

Rövid, hiába képvisel jó irányokat. Olyan, mintha egy okos embernek pár óra alatt kellett volna megírnia. Egyedül ez a program ad valamelyest megnyugtató válaszokat a bevételi és kiadási ígéretek egyensúlyára.

Pozitívumok

• Ikerhiány felismerés jó. A 36 oldalas amúgy sem túl hosszú program 15. oldalánál már van arra remény, hogy a tényleges programot is olvashatjuk hamarosan.
• Támogatásokat feleslegesnek tartja, ez jó
• Újraelosztás GDP arányos csökkentése 8-10%-kal. Államadósság hosszú távon 40% alá csökkentése.
• És itt szó van arról, hogy miből: a közkiadások érdemi csökkentéséből.
• Aktivitási ráta felismerés.
• Munkaügy és Oktatás egy platform alá hozása
• Minimális iskolaméret
• Járási önkormányzatok, falusi önkormányzatok helyett, budapesti önkormányzatok csökkentése
• Minimálbér adóztatása
• Forgalmi és vagyoni adók növelése a jövedelmek adójával szemben
• Iparűzési adó kiváltása valós ingatlanadóval

Negatívumok

• Az elején felesleges elmélkedés a magyar demokrácia múltjáról és működéséről. Utána az alapelveik fejtegetésébe kezd. Értelmetlen visszautalgatás Antall Józsefre.
• 11. oldal átcsúszott lábjegyzet!
• „2001-ben - részben az Egyesült Államokban végrehajtott terrortámadások lélektani hatásaként - megtorpant a világgazdasági fellendülés.”
• Nyugdíjváltoztatás langyos
• Teljesen üres szövegelés a korrupció mentesítésről
• Vannak a választási programnak mellékletei, ezek is inkább csak körvonalazzák a szakpolitikai megoldásokat.

FIDESZ

A program régi, a nemzeti oldalon mindenképpen nagy tekintélynek számító arcok rövid ajánlásával kezdi: Mádl, Makovecz, Martonyi, Schmitt, Vizi E. Szilveszter. Csak az ő jó meglátásaikban bízhatnunk(?). Nem igazán van benne szó szinte semmiről. Ahol ígérnek valamit nagy ritkán, a forrást ott sem jelölik meg. Annyira defenzív a stratégia, hogy semmit nem kockáztatnak. Csak következtetni tudunk (például így). Azért a Fidesz biztos, hogy ennél sokkal felkészültebb.

Pozitívumok

• Itt is jó az inaktivitási probléma jelentőségének felismerése.
• Tetszetős konkrétumok a fizetési fegyelem szabályozása esetén
• Protekcionizmus csak módjával, és jó az elv, hogy a minőség miatt vásároljanak a fogyasztók magyar terméket.

Negatívumok

• Bürokrácia csökkentése állandó jolly joker, de semmilyen konkrétum nincs rá.
• A kormány vigye le a kamatokat (alapvető közgazdasági tévedés)
• Közmunka programok (jó jó, de részletek?)
• a belügyi programra jellemző, hogy rögtön az elszámoltatással kezd
• több rendőr és minden települése (de miből?)

A programokról összességében

Értékrendnek megfelelő (hangsúlyozom: ez egyénenként eltérő)

1. MDF
2. LMP
3. MSZP
4. FIDESZ
5. JOBBIK

Reális

1. MDF
2. LMP
3. FIDESZ
4. MSZP
5. JOBBIK

Részletes

1. JOBBIK
2. LMP
3. MSZP
4. MDF
5. FIDESZ

Hiteles

1. LMP
2. MDF
3. JOBBIK
4. FIDESZ
5. MSZP

Összességében (pártok és progarmjaik alapján)

LMP: A párt tavalyhoz képes jobban felvállalja baloldaliságát, kevésbé akarja megvezetni a bizonytalan, kiábrándult szavazókat. A névválasztás továbbra sem szimpatikus, csak úgy mint egyes agresszív megjelenéseik. Viszonylag jó program, szimpatikus társadalompolitika és elvek, naiv és túlságosan baloldali gazdaságpolitika.

Jobbik: Szavazatszerzés szempontjából profi párt, de a valóságtól elrugaszkodott, mesebeli elképzelésekkel. Irányvonala nagyon rossz, megnyilvánulásai enyhén finomodtak, de továbbra is sokszor egész egyszerűen undorítóak.

FIDESZ: Jól szervezett párt, teljes tartalom nélküliséggel. Csak sejteni lehet, mit szándékoznak tenni, de a centrum felé mozduló elképzelésekkel még jó is lehet, amit tenni fognak. Mivel ezt nem közlik, abszolút megbízhatatlanok ezen a ponton.

MSZP: Nagyrészt hiteltelenné vált párt, amelyik a programjával sem szerez hitelességéből vissza semmit. Azok, akikben még lehetne bízni, nem indulnak, vagy teljesen a háttérbe szorultak.

MDF: Belsőleg teljesen szétzilált párt, jó irányelvű, de nem kellően részletes programmal, egy nagyon hiteles frontemberrel, aki nélkül teljesen esélytelen lenne, hogy rájuk szavazzak.

Összesített lista valamennyi felsorolt tényező esetén:

1. MDF
2. LMP
3. MSZP
4. FIDESZ
5. JOBBIK

A 3. helytől kezdve mindegyik pártról kifejezetten negatív véleményem van. Ám egyik párt sem kifejezetten szimpatikus, az MDF és LMP esetén látok jóval több pozitív, mint negatív elemet.

A programokat átolvasva még elmondható, hogy végül is működik a demokrácia, az ígérgetés tovább él, de a kiábrándult szavazókat már nem lehet olyan nagy szavakkal megvezetni, így idén legalább nem ígérnek például 14. havi nyugdíjat. Ez is valami.

A végső döntésemben még szerepet játszott az is, hogy a hárompárti parlament nagyon kevés, túlzott hatalomkoncentrációval járhat. Mivel a két küszöb közeli szervezet amúgy is a fentiek többségénél jó pontokat szerzett, ezért ez inkább csak megkönnyítette a döntést. Lehet, hogy el fog veszni a szavazatom, de olyan pártokat választottam, amelyek nem állnak messze az értékrendemtől, reálisabb célokat fogalmaznak meg, békésebb megnyilvánulások mellett.

Listán az MDF-re fogok szavazni.

Egyéni jelöltként pedig Bajomi Ivánra, az LMP jelöltjére. MDF-es jelölt amúgy sem indul, Bajomit alig ismerem, de a civil szférából jön és nagyon erős szakmai háttere van az oktatáspolitika területén.

A második fordulóban szinte biztos, hogy Bajomi nem marad a szavazólapon, ha lesz egyáltalán második forduló. Ha lesz is, csak olyan pártok vesznek rajta részt, akikre nem szívesen szavazok. Amennyiben elmegyek 25.-én is szavazni, az elsődleges szempont, hogy ne a Jobbik jelöltje nyerjen. A másodlagos az, hogy a FIDESZ kétharmada lehetőleg ne jöjjön létre a parlamentben. Tehát ha úgy látom, hogy a Jobbik jelöltje erős, akkor arra fogok szavazni, akinek több esélye van nyerni, ez valószínűleg Kupper András (FIDESZ) lesz. Ha a Jobbik gyengén szerepel, akkor megfontolom, hogy Józsa Istvánra (MSZP) szavazok.

Adósságspirálban vagyunk?

Mostanában sokszor hallom, hogy Magyarország adósságspirálban van, és az egyedüli kiút az adósság visszafizetési feltételeinek újratárgyalása, illetve egy részének elengedése. Az adósságspirál lényege a közbeszédben az értelmezésem szerint az, hogy (itt) az állam a korábbi hitelek törlesztési és kamatkötelezettségeit már kizárólag vagy nagy részben csak újabb hitelek felvételével képes megoldani, és ennek a folyamatnak a megállítására már nincs reális esély.

Korábban már írtam, hogy elméleti szinten nagyon komoly adósságok is törleszthetőek. A kérdés annak szerkezete, külső-belső irányban történt-e, hazai vagy más deviza alapú, és még sorolhatnám.

Az egyik tévhit, hogy a külföld, nagy bankok, multinacionális vállalatbirodalmak felé lennénk eladósodva, ráadásul egy viszonylag szűk kör felé. Ebben az esetben szimplán technikai és jogi értelemben (is) a tárgyalás az egyszeri adósság csökkentésről, részbeni elengedésről könnyebb lenne. A helyzet azonban az, hogy az adósság jelentős része hazai kezekben van. (erre ZSV az oldalán mutatott rá, azóta eltűnt a szöveg az oldalról, mivel mindig csak a legfrissebb bejegyzéseit teszi ki). Az államkötvények összes értéke (deviza és forintalapú együtt), amely technikai szempontból könnyebben tárgyalható lenne, 12 330 mrd Ft. Ez természetesen nem a teljes államadósság, csak annak hosszú lejáratú, nem specializált része (például éven belül lejáró kincstárjegyeket érdekes lenne "újratárgyalni"). Ebből 6 102 mrd Ft van közvetlenül külföldi kézen. A magyarba beletartoznak a hazai vállalatok is, ezek azonban összesen kevesebb mint 108 mrd Ft-nyi értékben tartanak államkötvényeket, ezek aránya alacsony, hogy ebből mennyi értékben van külföldi tulajdonú cégek kezében, nem tudni. Nagyon sok államkötvényt tartanak az egyéb monetáris intézmények, ezek nagy része azonban befektetési alap, amelyeket 60 mrd Ft kivételével hazai magánszemélyek és intézmények tartanak, összesen majdnem 3100 mrd Ft értékben. Ha úgy számoljuk, hogy az MNB statisztikákban nem magyar háztartások, de magyarnak tekintett szektorokat 20-80%-ban megbontjuk külföld-hazai arányban, ami már erős feltételezés, akkor is a teljes államkötvény adósság 5 192 mrd Ft és 7 138 mrd Ft hazai - külföldi arányt mutat. Mivel az, hogy ki külföldi és ki nem lehetetlen megállapítani, vagy nagyon súlyos jogi problémákat okozna, így nem tehető különbség, tehát egy elengedés mindenkit érintene. Külföldi alapokat csak úgy, mint itthon a nyugdíjára gyűjtő embert, vagy megtakarításokkal rendelkező állampolgárt. Ahogy ZSV is írta, ez egyszeri, befelé szóló brutális vagyonadó lenne. Ennek összes makrogazdasági hatásával, lassabb növekedés, pénzek külföldre menekítése, és társadalmi feszültségével együtt. Ám még ha saját magunkkal való kiszúrást elkerülendő, csak külföldiek felé történő tartozás elengedéséről tárgyalnánk, akkor is maximum 7100 mrd Ft körüli összeg csökkentéséről beszélhetnénk. Akár ennek az oroszlánrésze, páldul 5000 mrd Ft elengedése milyen hatást okozna, olvasható lejjebb.

A másik tévedés, hogy nincs esély a törlesztésre és az adósság csökkenésére. Most nem vagyunk adósságcsapdában (közbeszédben az adósságspirál szinonimája), és az elkerülés is megoldható, ha nem is könnyű. Ezt a kulcstényezők vizsgálata egy viszonylagosan gyors áttekintés révén megmutatja. Amit itt írok azon belül minden egy igencsak egyszerűsített elméleti modell része, viszonylag kevés változóval. Nem tudományos igényű elemzés, a lényeg, hogy a folyamatokra világítson rá.

Mitől függ az adósság jövőbeni pályája? Az egyszerűsített modellben, itt, a válasz könnyen megadható. Függ a költségvetés elsődleges egyenlegének jövőbeni alakulásától, továbbá a kamatlábak mértéke miatt a kamatkiadások mértékétől. Az előbbi függ a bevételektől és a kiadásoktól, az előbbi indirekt módon a gazdaság növekedésétől, és természetesen mindenre az infláció is hatással van.

Minden tényezőt vizsgáltam, és minden esetben a többit változatlanul hagyva három forgatókönyvet néztem. A kék a legrosszabb, a piros a közepes, a zöld a legjobb változat az adósság nagyságának szempontjából. A vízszintes tengelyen az évek láthatóak 2030-ig, a függőlegesen a GDP arányos államadósság.
A módszertan kapcsán még fontos megemlíteni, hogy az adatok kerekítettek, egyéb tényezők nincsenek rájuk hatással és egy teljes mértékig lineáris modellt alkalmaztam. A cél nem az adósságcsapda és elkerülésének, illetve ezek forgatókönyveinek részletes látlelete, hanem az, hogy a lényeges tényezők hatására mutassak rá.

Az első esetben minden változatlan, a GDP növekedés 3%, az infláció 3%, és az adósságszolgálat kamatlábai 10%, 6% (ami a most kibocsátottakra igaz nagyjából) és 2%. Nyilvánvalóan egyik napról a másikra még ha az új papírok esetén elérhető 2%, jó darabig nem ez a kamatláb érvényes átlagosan a teljes állományra. Mégis, elméleti szinten látható, hogy a fizetendő kamat az adósságspirált beindíthatja +4% esetén, és veszélyét eltűntetheti -4% esetén, a mostani állapothoz képest. Az első az alacsony bizalom a magyar államadósság iránt, a második a magas. Nagyon nagy jelentősége van, hogy a piacon mit gondolnak rólunk.



Ha sikerül elérni egyszeri, 5000 mrd Ft-os (!) adósságcsökkentést, akkor a fenti számokkal az alábbi pályák várnak ránk. Lényegi különbség nincs, mindegyik ugyanabban az irányban van, és 20 év után már csak kicsit enyhébb annál, mint az elengedés nélküli állapot.



A helyzet azonban ennél valamivel rosszabb lenne. Az engedmény kikönyörgése, netán a deklarált nemfizetés (be nem vallott államcsőd) nagy bizalomvesztést eredményezne, ami a kamatlábak emelkedését okozná. A feltételezett kamatlábak 13%, 9% és egy nagyon jó gazdasági környezetet alapul véve optimistán 5% lennének. Így rosszabbul járnánk, mint az első esetben, mindhárom forgatókönyv esetén. (továbbá abba ne is menjünk bele, hogy morálisan mit jelent a felvett kötelezettség nem teljesítése)



Nézzük meg mi történne akkor, ha minden tényező az első esethez képest változatlan, a kamatláb minden esetben egységesen 6%, viszont a GDP növekedése 1%, 3%, és 5%. A legjobb esetben a gyorsan növekvő adóbevételek miatt a hatás ugyanolyan jó, mint az alacsony kamatláb mellett.



Amennyiben ugyanezen növekedési ráták mellett az elvonásokat, adóbevételeket úgy csökkentjük, hogy a GDP 40%-a kerüljön az államhoz (durván 10%.-os csökkentés), de a kiadásokat, a szociális ellátórendszert, államapparátust változatlanul hagyjuk, az mindhárom esetben kezelhetetlen helyzetet eredményezne.



Ha a kiadási oldalon is csökkentünk, az első esetben egy évig nem emelünk nominálértékben (reálértékben csökkentünk), a második esetben 1000 mrd Ft-tal, a harmadikban pedig 2000 mrd Ft-tal nyomjuk le a kiadási oldalt és onnantól inflációkövetés történik (kamatláb mindenhol 6%, GDP növekedés 3%), akkor csak az utóbbinál érhetünk el érdemi hatást.



Feltételezhetjük azonban, hogy az elvonás csökkentése jótákonyan hat a gazdaság fejlődésére, a több ottmaradó tőke (elsősorban) beruházásra fordítása és a gazdaság kifehéredése miatt. Ha minden változatlan az előző esethez képest, de 5%-os GDP arányos elvonáscsökkentés (1000 mrd Ft) esetén 1%-os többletnövekedést valószínűsítünk (tehát itt 5%-os növekedést produkálunk), akkor az alábbi forgatókönyveket kapjuk. Már az 1000 mrd Ft-os kiadáscsökkentés is csökkenő államadósságot eredményez, a 2000 mrd-os lefaragás által pedig 20 év alatt gyakorlatilag teljesen eltüntethető az adósság. Ez azt jelenti, hogy egy ma születő gyermek már úgy kezd munkát vállalni, hogy az államnak nem kell elvonnia tőle pénzt arra, hogy évek, vagy évtizedek összegyűlt adósságát az ő munkája finanszírozza.



További feltételezés, hogy a csökkenő adósság barátságosabb kamatlábakat hoz magával. Az előző eset adatai alapján, de 2%-os kamatláb mellett a lenti, még optimistább forgatókönyvek fordulnának elő.



Következtetések:

• Az adósság nyomasztóan nagy, de még ezer út van fel és le is, nem kerültünk még bele az örvénybe.
  
• A legfontosabb önálló külső tényező a kamatláb mértéke, utána szorosan a gazdasági növekedés.
• Az egyszeri adósságelengedés (ami rózsaszín álom, pláne ilyen nagyságrendben), már középtávon sem okozott számottevő eltérést a többi forgatókönyvhöz képest.
  
• Ha a gazdaság a magas adókkal nemigen terhelhető tovább, az adócsökkentés csak a kiadások drasztikus lefaragásával együtt valósulhat meg államcsőd nélkül. Még a legoptimistább forgatókönyv vegyítés esetén (2%-os kamatláb, 5%-os növekedés), a sima egyszeri reálérték stop sem eredményezett érdemi adósság csökkenést. Magyarul: ha elfogadjuk a fentit, muszáj nagymértékben csökkenteni a kiadásokat.

Ez a szociális ellátórendszer erős visszavágását, az állami kiadások drasztikus csökkentését kell hogy jelentse. Nyugdíj, oktatás és egészségügy. Azt hisszük, hogy most jut kevés ezekre, valójában ennél sokkal kevesebb fog. Már amennyiben mindenképpen el akarjuk kerülni az adósságspirált.

Politikai - társadalmi nézeteim

Jönnek a választások, és soha ennyire dilemmában nem voltam, hogy kire szavazzak. Úgy érzem, hogy nincs olyan politikai erő, ami akárcsak elfogadható mértékben képviseli azt, ami az én értékrendemnek megfelel. Hogy ezek mik lennének, azt itt leírom. Jó lenne egy olyan pártot látni, amelyik nagyjából az alábbiakat képviseli.

Most ezek a nézeteim, de nem kizárt, hogy egyes pontok változhatnak ha a tapasztalatok mást mutatnak, mint amit korábban gondoltam. Biztosan sok mindenben tévedek, vagy naiv vagyok. A tapasztalatok bizonyára hozzátesznek majd idővel az itt leírtakhoz.

Kiindulópont: a társadalmi berendezkedésnek és ennek keretein belül a politika feladata: az egyén maximális szabadságának lehetővé tétele. Az egyén a szabadsága és az ehhez tartozó felelősségtudata birtokában maga dönt arról, hogy mit csinál az életben (lásd még ezt). Fontos a Nyílt társadalom erősítése és megvédése. A totalitáriánus vagy ahhoz egy kicsit is közelíteni szándékozó elméletek megkérdőjelezése, de nem minden elemének feltétel nélküli elutasítása mellett. El kell fogadnunk, hogy nem tudhatjuk milyen a tökéletes társadalmi rendszer, ezért mindig nyitottnak kell maradnunk az újdonságokra, az örök kétely használata mellett.


Alkotmány
Az alaptörvénynek az egyéni szabadságot, a Nyílt Társadalmat és ennek stabilitását kell szolgálnia. A jelenlegi Alkotmány ehhez közel áll. Idővel a Népképviseleti helyett a Közvetlen Demokrácia irányába lenne jó elmozdulni, de azt látom, hogy jelenleg erre még nem elég érett a társadalom.

Választási rendszer
A bejutási küszöb kifejezetten a Nyílt Társadalom elleni lépés, mert a meglévő vélemények és szervezetek törvényhozó hatalomban lévő bebetonozását segíti elő. Az egyéni körzeteknek ma már alig van értelme, listás rendszerű szavazásnak van létjogosultsága. Kispártoknak esély, listás szavazatot tovább lehet adni.

Gazdaság
A termelés és szolgáltatás teljes mértékben magánkézben kell, hogy legyen, tisztességes és működő piaci verseny mellett.

Állam szerepe (és mérete)
Kis állam szükséges, és elsősorban a jogszabályi keretek és azok használatának biztosítása a feladata. Szolgáltatásokat szinte egyáltalán nem, a szabadság megteremtésében viszont általános jelleggel részt kell vennie.
A liberteriánus állásponttal azért nem tudok teljes mértékben egyetérteni, mert szociális juttatások nélkül a társadalom szétszakadása olyan mértéket ölt, amely már az egyéni szabadság meglétét veszélyezteti. Emiatt a minimális életkörülmények biztosítása közös társadalmi érdek, ezt azonban nem állami szolgáltatásokkal, hanem a létminimum feltételeinek anyagi támogatásával kell elérni.
Néhány kifejezetten stratégiai fontosságú, elsősorban energia szektorba tartozó vállalat kivételével valamennyi vállalat magánkézben lenne jó helyen, beleértve a közlekedést, a postai szolgáltatásokat, szerencsejáték szervezést is.
Az államapparátus és a minisztériumok száma csökkentendő, felesleges önálló önkormányzati és társadalompolitikai, közlekedési-energiaügyi minisztérium.

Adórendszer
Mindenképpen alacsonyabb elvonásokkal, alacsonyabb kulcsokkal, kevesebb progresszív és jövedelemadó jellegű elemmel. Erre két fő irányt tartok elképzelhetőnek:
Egykulcsos, erősen egyszerűsített adórendszer
Fair tax és vagyonadó domináns adórendszer
Hosszabb távon elképzelhetőnek tartok egy decentralizált adórendszert, erősen az egyes állami feladatok illeték jellegű finanszírozására épülve.
Mindegyik megoldásnál a munkákat terhelő adók és járulékok jelentős mértékben csökkentendőek. Az állampolgárok maguk döntik el, hogy milyen egészség és nyugdíjbiztosítás választanak és ezt maguknak vásárolják meg.

Államadósság
60% GDP arányos mérték feletti érték esetén abszolút prioritás a lecsökkentése. Kőkemény fiskális politikára van szükség ehhez, évente 2-3% GDP arányos csökkentés elvárt. 60% alatt ez évei 1-1,5%-ra csökkenhet mindaddig, amíg 40%-ra nem megy le.

Monetáris politika
A jegybank függetlensége alapvető fontosságú. Elsődleges feladata az infláció elleni küzdelem, és a pénzügyi piacokon keresztül a gazdaság stabilitásának elősegítése. A recesszió elleni küzdelem nem a feladata.

Piacok felügyelete
Transzparensebb, de enyhébb ellenőrzésű piacok. A piaci szereplőknek és a fogyasztóknak szabadon kell dönteniük arról, hogy milyen megállapodásokat kötnek. Viszont a szabályozó hatóságoknak erre, mind azok betartatása, mind a rendszerszintű kockázatok felismerése érdekében teljes rálátással kell rendelkezniük. A derivatív piacokat amennyire csak lehetséges, szabályozott tőzsdékre kell bevezetni, elszámolóházzal.

Mezőgazdaság támogatása
Az államnak nem feladata a mezőgazdaság támogatása. Ennek fokozatos csökkentés, majd megszüntetés, de stratégiai szinten minimális mérték előírása és biztosítása akár állami forrásból. Elképzelhető, hogy a támogatások megvonásának csak össz-európai szinten történő összehangolt van értelme.

KKV szektor fejlesztése
A kis és középvállalati szektor gyenge, de éppen az erős állami jelenlét miatt. Támogatás helyett adócsökkentés és adókedvezményekkel érdemes őket segíteni.

Kutatás és Fejlesztés
Néhány stratégiai ágazat, például energia kivételével egyáltalán nem állami feladat. Elősegítését kizárólag adókedvezmények formájában kellene végrehajtani.

Honvédelem
Hadkötelezettség megszüntetésének fenntartása, de nem tartom elképzelhetetlennek az 5 (esetleg 3, 2) évenkénti két hetes kötelező gyakorlat bevezetését. NATO tagság megtartása. Önálló EU haderő támogatása. Országhatárokon belüli hadi esemény esetén kötelező szolgálat, azokon kívüli, például NATO hadműveletek esetén kizárólag hivatásos haderő biztosítása.

Környezetvédelem
A környezetszennyezés helyi és gyakran teljes társadalmi költségeket okoz. Értelemszerűen ennek a költségeit a szennyezőnek kell állnia. Nemcsak a nagyipari CO2 kibocsátást, hanem minden más szennyezés egy bizonyos szintig piacosítható (megvásárolható), afelett pedig a jelenleginél keményebben büntethető. A piacosítható mennyiséget fokozatosan csökkenteni kell.
Mivel a környezetvédelem össz-társadalmi feladat, ezért ezen folyamatok ellenérzését az államnak kell ellátnia. A globális felmelegéds tény, az hogy ezt az emberi tevékenység okozza nem bizonyított, de nagyon valószínű (kb. 90%), ez már bőven szükségessé teszi a megoldás államilag és nemzetközi szinten koordinált keresését és betartatását.

Egészségügy
Ahol emberek szolgáltatásokat nyújtanak mások részére az üzlet (is). Ez a helyzet az egészségüggyel. A kötelező állami biztosítás igénybevételének megszüntetése. Magánosítás, és az esetleges egy állami biztosító mellett magánbiztosítók lehetőségeinek a kitágítása, külön célirányos, pénzbeni támogatás a rászorulóknak. Jelentős, de nem teljes körű kórház privatizáció. Valamilyen biztosítóval történő szerződés kötelező valamilyen minimális szinten/lefedettséggel. A gyógyszerek árát a piacnak kell kialakítania, egyedi gyógyszer ár támogatásra nincs szükség.

Drogliberalizáció
Marihuána liberalizációja, halucinogének dekriminalizációja. Minden más kábítószer kereskedelmének még szigorúbb büntetése. A legalizált kábítószerek kemény megadóztatása és szigorú büntetés feketekereskedelem esetén. A legalizálás természetesen csak 18 év feletti fogyasztókra vonatkozik. A befolyó bevételekből rehabilitáció és oktatás finanszírozása. Alkoholisták és drogfüggők rehabilitációjának saját vagyonukból történő finanszírozása.

Bűnüldözés
A közrend biztosítása állami feladat. Valamennyi lopás bűntény, ezért a 20 e Ft-os lopási értékhatárt (amely alatt szabálysértésnek minősül ma) 0 Ft-ra csökkenteném.

Magyar Föld
Véleményem szerint nincs értelme a kizárólag hazai tulajdon mellett kiállni, ha egy-egy tőkeerős külföldi magánszemély azt hatékonyabban tudná hasznosítani, és ezzel munkahelyet biztosítani. Külföldi illetőséggel, csak magánszemély vehessen, de ne legyen továbbadható örökösnek (igen tudom, hogy ez komoly jogi kérdéseket vet fel)

Kereskedelem
Protekcionizmus elvetése, szabad kereskedelem pártolása.

Energia
Még egy atomerőmű építése, részben akár privát finanszírozás által. Megújulók lassú és fokozatos erősítése, adókedvezmények által.

Fegyvertartás
A fegyver inkább az egyén szabadságának korlátozását, mint védelmét szolgálja. Az embernek nem joga fegyvert tartani, erre csak speciális munkakörökben és esetekben kerülhet sor.

Szólásszabadság, Holokauszt tagadás
A szólásszabadság a Nyílt Társadalom legfontosabb pillére. Minden körülmények között meg kell védeni valamennyi véleményt, mindaddig, amíg az nem kifejezetten mások szólásszabadságának vagy emberi jogainak a korlátozására irányul. Hogy hol a határ azt nehéz megmondani, de semmiképpen nem az ízléstelenségnél, hanem jóval messzebb. A Holokauszt tagadása kifejezetten undorító megnyilvánulás, de nem büntetendő. Az már büntetendő, ha valaki például újabb Holokauszt-ra buzdítana. (lásd még ezt)

Halálbüntetés
Nagyon nehéz kérdés. Meggyőződésem, hogy még objektív tárgyalási folyamat esetén is, egyetlen embernek, illetve azok csoportjának sincs joga megvonni mások életét senkitől. Ugyanakkor az is igaz, hogy nagyon veszélyes bűnözők esetén a társadalomból való teljes és végleges kivonásuk a megoldás. Az elítélt választhasson a valós életfogytiglan, vagy a halálbüntetés között. Hangsúlyozom: csak azoknak, akik utólag is veszélyesek a társadalomra. Csak Rendszolgáltatás létezik, Igazságszolgáltatás nem.

Európai Unió
Támogatom a jelenleginél még erősebb integrációt. Szükség lenne erősebb végrehajtói hatalomra az EU-ban, főleg a vezető poszton. A törvényhozó hatalmat fokozatosan csak az Európa Parlament kezébe kellene helyezni, élesen különválasztva azt a helyi törvényhozások hatáskörétől, akár alkotmányos szinten. Elképzelhető egy föderalista rendszerű Európa létrehozása. Szerintem ez nem gyengítené a nemzeteket, és a nemzet tudatot. Viszont a globális világban, két másik pólus ellen csak egy nagyon egységes Európa veheti fel a gazdasági küzdelmet.

Határon túli magyarok
A magyar államnak felelőssége valamennyi magyar származású ember erkölcsi és diplomáciai támogatása. Kulturális autonómia, és magyar nyelvű oktatás erélyesebb képviseletére lenne szükség, viszont a kettős állampolgársággal nem értek egyet.

Külpolitika
Az Észak-Atlanti szférába tartozás megőrzése.
Nagyon közel állónak érzem magam a pacifista meggyőződéshez, de egy országnak saját belül minden eszközzel joga van megvédenie magát, továbbá egységes ENSZ felhatalmazás esetén nemzetközi erőknek a béke vagy az emberi jogok érdekében joga van más országokban beavatkoznia.

Oktatás
Nem állami feladat, néhány stratégiai terület (pl. rendőri, nemzetbiztonsági képzés) kivétel a magánszférának kell ellátnia.

Homoszexualitás – azonos neműek házassága
Nincs joga senki másnak beleszólni, hogy két felnőtt ember saját akaratából összeköti az életét. A szexuális beállítottság semmilyen formában nem tehet felsőbb vagy alsóbb rendűvé egy embert.
A felvonulásokhoz természetesen mint mindenki másnak, joguk van, az erős szexuális tartalom nyílt mutogatásához nem, ugyanúgy mint a heteroszexuálisoknak sem.

Abortusz
Teljes mértékben a pro-choice álláspont mellett vagyok. A nők szabadon dönthessenek arról, hogy mikor vállalnak gyereket.

Vallás és egyház finanszírozás
Nem az Államnak, hanem a híveknek kell eltartani az egyházakat. Állami támogatás fokozatos csökkentése, majd megvonása. Egyházak minden tevékenysége adómentes lehessen.

Pártfinanszírozás
Nyílt kampányszámla kötelező bevezetése, a támogatók neve 1m Ft feletti összesített adomány esetén nyilvános legyen, továbbá a nem pénzbeli juttatások nyilvánossá tétele. Az Államnak nem feladata a politikai pártok finanszírozása, ezért a támogatások fokozatos csökkentése, majd megszüntetése.

Önkormányzati rendszer, közigazgatás
Kisebb rendszer, adott önkormányzatra, polgármesterre és képviselőtestületre jóval több helyi lakos jusson. A helyi szerveződések erősítése, több döntési jogkör helyben. Decentralizáció miatt több pénz marad a helyszínen, ebből pl. közbiztonság fejlesztése.

Országgyűlés átalakítása
Kisebb Országgyűlés, kb. 150 taggal. Mindent csak számlával, ez adómentes, jövedelem magasabb, de mással nem foglalkozhat. A mentelmi jog a törvényhozás stabil működésének eleme, a jelenlegi rendszer talán enyhén szigorítandó, de lényegében megfelelő.

Korrupció
Tünet. Igazságos, egyéni szabadságot lehetővé tevő rendszerben jelentősen csökkenne. Tüneti kezelésre önmagában nem éri meg a jelenleginél nagyobb energiákat fordítani. Természetesen a bűncselekményeket szigorúan büntetni kell.

Sportfinanszírozás
Nem állami feladat, de esetleg néhány kiemelt sportág évtizedes fejlesztésében részt lehetne venni, a társadalom jó közérzetének érdekében.

Kisebbségi politika
Teljes jogi védelem a kisebbségeknek, de a támogatások leépítése és megszüntetése. A kisebbségek hátrányos helyzetének eltűnéséhez a társadalom többségének az egyébként elvárható toleranciája vezet. Ezt nem lehet megvenni, és nem lehet az állam feladata. (lásd még ezt)

Esélyegyenlőség elősegítése
Specifikus helyzetekben és területeken társadalmi, civil szervezetek feladata, nem az államé.

Szociális rendszer
Vagyon és jövedelem alapú támogatás, nem egyedi szolgáltatás és nem gyerek vagy egészségügyi helyzet alapján. Állami nyugdíjak lassú, de fokozatos reálérték csökkentése, GYES, GYED és egyéb specifikus szociális juttatások fokozatos leépítése. A családok fognak gyereket vállalni, ha az állam nem terheli őket agyon adókkal, egy álságos szociális rendszer fenntartása érdekében. Kizárólag egyféle támogatás létezzen, amely viszont a minimális létfeltételeket kompromisszumok nélkül fenntartja, kizárólag pénzbeni juttatás által.

Olimpia
Teljes mértékben támogatom, a finanszírozás jórészt koncessziókból és magántőkéből kell finanszírozni, az államnak jogilag, erkölcsileg, társadalmi hatását tekintve kell a projekt mögé állnia.

Infrastruktúra fejlesztése
Irányvonal kijelölése és ellenőrzése állami feladat, a végrehajtás elsősorban nem. A fejlesztés továbbra is főként koncesszióban, PPP útján mehetne. Infrastruktúra fejlesztő cég a tőzsdén.

Tőzsde
Nagyon fontos eleme kellene, hogy legyen a fejlődő vállaltok finanszírozásának és a befektetések terepének, de nem állami feladat az istápolása, és túl kicsi ország vagyunk, hogy egyedül működjön igazán hatékonyan.

Nyugdíjrendszer, öngondoskodás
Felosztó-kirovó rendszer fokozatos csökkentése kb. 30 éven át majd megszüntetése. Ezután, illetve a mai fiataloknak (kb. 35 év alatt), már kizárólag öngondoskodás alapú rendszer. Valamilyen nyugdíjbiztosítás(illetve NYESZ) választása kötelező.

Média
Köztévé, szerepének, költségvetésének csökkentése, kizárólag szűk értelemben vett közszolgálatiság megteremtése. A média szerepének és tartalmának kialakítását az egyének igényei szabják meg, piaci folyamatokon keresztül.


Még dobok egy blog bejegyzést hamarosan, hogy a fentiek függvényében a pártok programja és egyéb megnyilvánulásai alapján kire szavazzak. Még nem tudom, de gondolkodom rajta. Lehet, hogy arról is lesz egy, hogy mit gondolok a rendszerváltás óta eltelt 20 évről.

(Rövidebb politikai és társadalmi témakörben leírt vélemények)

A Paternalizmus vége? – Talán már nem sokáig fogjuk azt hinni, hogy mindent megoldanak helyettünk.

Este van, és a konyhában kavargatod a levest. A gyerekek már éhesek. Arra gondolsz, hogy hulla fáradt vagy és a vacsora után, ha a csemeték már ágyba kerültek te is alszol végre. Hiába, még nem teheted meg. Később az éjszakába nyúlóan, ha elcsendesedett a lakás, még vár a munka. Másod vagy harmad állásod adminisztrációját kell elvégezned. Kénytelen vagy ilyen sokat dolgozni, mert nincs más jövedelemforrás, amiből ki tudnád fizetni a lakáshitel részleteid. Így is minden hónapban rettegsz, hogy időben megkapd a pénzt a munkáltatódtól, vagy hogy a számlákat csak kis késéssel fizessék ki neked. Késő éjjel végre le tudsz feküdni, az aggódásodat elnyomja a tompa fáradtság, de csak alig néhány órád van aludni, holnap a gyereket iskolába viszed, majd vár a munka.

Ezekben a sorokban ma több százezer, vagy akár több millió ember ismer a sorsára Magyarországon. Keményen dolgoznak, eltartják a családjukat, de így is csak nehézségek árán képesek a számlákat kifizetni. Hónapról hónapra élnek. Miért van ez? Nem érdemlik meg, hogy nagyobb anyagi biztonságban, és valamivel kevesebb erőfeszítés árán tartás fent a normális életvitel lehetőségét? De igen, megérdemlik. A helyzet azonban az, hogy hiába is érdemlik meg a több pénzt vagy több időt, egyikből sincs elég.

Talán nem termelnek eleget? De igen, megtermelik. A probléma az, hogy az egész ország szintjén nincs elég. Ezért tőlük veszik el, ami szükséges. Adók, járulékok formájában bekerül egy (pontosabban néhány) nagy kalapba, ahonnan a pénzt szétosztják. Ha ma Magyarországon valaki értéket állít elő, attól ennek egy nagy részét elveszik, majd mások döntése által nagyrészt más emberekhez kerül, vagy más embereknek való szolgáltatásban jelenik meg újra.

Az újraelosztó mechanizmust működtető állami alkalmazottakat nem számítva a 10 milliós országban ma 3,1 millió ember termel értéket, amelyből mindenki megél. Ők azok, akik gyakran este 11-kor is dolgozni kényszerülnek az íróasztal fölé görnyedve, akik alig tudják kifizetni a számláikat, és akik élete a folyamatos félelem és egyensúlyozás a nehezen csordogáló bevétel és az ajtón dörömbölő kifizetetlen számlák között. Akár vállalkozóként, akár alkalmazottként, akár tulajdonképpen mindkettőként tengetik életüket.

A fenti szám úgy jön ki, hogy a teljes lakosságból levonjuk azokat, akik koruk miatt még vagy már nem részei a potenciális munkavállalóknak, tehát a nyugdíjasokat, és a gyerekeket. Ezután megnézzük, hogy az aktív korú lakosokból ki végez munkát (munkavégzők aránya), és ebből levonjuk azokat az állásokat, amely a fent említett módon gazdasági értéket már nem állít elő. A kapott arány a teljes lakossághoz képest (is) az egyik legalacsonyabb az OECD tagországok közül, tágan értelmezve a fejlett világban. Tegyük hozzá, hogy az állami alkalmazásban állók munkája számos területen, államigazgatásban, rendvédelmi, szociális területen még a legvadabb liberteriánus berendezkedés esetén sem lenne elkerülhető. Ha nem is gazdasági, de társadalmi értéket előállítanak. Azt is hozzá kell tenni, hogy az elmúlt 4 év során az államigazgatásban foglalkoztatottak létszáma valamivel 800 ezer fő feletti értékekről 700 ezer közelébe csökkent. A takarékoskodás azonban hiábavalónak bizonyult, a magánszféra nem tudta felszívni ezeket az embereket, sem a munkanélkülieket, sem a fiatal és frissen a munkaerőpiacra került munkavállalókat. Ma az aktív népesség 7,7 millió embert tesz ki, közülük csupán 3,8 milliónak dolgoznak – beleértve az állami szektort – több mint 400 ezer ember dolgozna, de nincs munkája, és majdnem 3,5 millió ember vagy feladta, vagy nem is akar dolgozni, esetleg tanul, és gyakran segélyekből él. Az aktivitási arány kevesebb, mint 55%, és ha levonjuk a munkanélkülieket (megkapva a foglalkoztatási rátát), akkor láthatjuk, hogy ma minden felnőtt, dolgozni képes emberből kevesebb mint minden második van foglalkoztatva. Ha konzervatívabb korosztály meghatározást nézünk az aktivitási ráta akkor sem éri el a 62%-ot, vagyis a népesség majdnem 40%-a még ezen számításnál is, meg sem próbál elhelyezkedni.

Elvileg lehetne vitatkozni azzal, hogy azért vannak más országok is, ahol ehhez hasonló arány előfordul, ők mégsem élnek ennyire híján az anyagi és időbeli erőforrásoknak. Ott van például Olaszország, ahol még kevesebben dolgoznak. Ott ugyan jóval magasabb az életszínvonal, de az államadósság is magasabb, és a lezser életmódnak meg is van az eredménye. A tekintélyelvűség ott is igény, lásd Berlusconit, akinél faragatlanabb és könnyen lehet, hogy korruptabb politikust nehéz találni, mégis megválasztották, és csupán attól megnő a népszerűsége, hogy valaki hozzávág egy szuvenír tárgyat. A gondoskodás iránti túlzott igény valahogy mindig lustasághoz, a korrupt politikusokhoz és az eladósodáshoz vezet.

Nálunk nincs tekintélyelvűség? Bár mindenki azt mondja, hogy ódzkodik a politikától, a tekintély iránti igény, a teljes politikai osztállyal szemben hihetetlenül magas. Olykor a sorok között és félmondatokból is egyértelműen nyakon lehet csípni. A Magyar Narancs idei évfolyamának 5. számában Váradi Balázs írt egy remek cikket arról, hogy a politika játszma, de korántsem csak ez. A cikk záró szavai az alábbiak voltak: „(…)akár tetszik, akár nem, az életünk következő négy éve a tét.”

Éppen ellenkezőleg. Nem mindegy, hogy ki és hogyan vezeti az országot, de egy nyílt társadalomban, egy szabad és stabil piacgazdasággal rendelkező demokráciában – szeretném azt hinni, hogy ebben élünk – az egyén saját szabadsága és felelőssége alapozza meg a sorsát, nem az, hogy a feje felett mit döntenek. A probléma gyökere a fejekben keresendő. Sokan még ma is elvárják az államtól, hogy oldja meg a problémákat. A politikusok igyekeznek ennek megfelelni (legalábbis szóban), mert ők a hatalomrajutási / hatalombanmaradási üzletben vannak. A paternalizmus itt az állami gondoskodás iránti igényt jelenti. Gondoskodás alapszolgáltatásokról, jólétről. A döntés kiengedése a kezünkből az állam javára, mert őt bölcsebbnek ítéljük. Bár a legtöbb emberben még ezen döntés lehetősége sem tudatosul, természetesnek veszi, és alternatíva fel sem merül benne. Ez a Kádári örökség.

A paternalizmus iránti igény, sőt annak teljesen természetesnek vétele néha egészen megdöbbentő módokon és helyeken is mély gyökereket vert mind a mai napig. Sosem felejtem el, amit egy fuvarozással foglalkozó cég vezetője mondott nekem egy tárgyalás során. Akkoriban befektetési és pénzügyi tanácsadóként kidolgoztam egy olyan szolgáltatást, ami a benzináremelés ellen nyújtott védekezést. Ennek a lényege az volt, hogy a pénzügyi piacokon olyan ügyleteket hajt végre az adott vállalkozás, amelyek esetén az olajár emelkedése, illetve a forint gyengülése esetén nyereséget ér el, ellensúlyozva az üzemanyag költségek emelkedését. Természetesen ezzel a benzinár emelkedés hatásainak kockázatát nem lehet tökéletesen kizárni, mert az ár az adók emelése miatt is nőhet, és nem teljes mértékben korrelál a dollárban mért adott piacon lévő olajárral. Odafigyeléssel és kellő tervezéssel azonban jó eséllyel ki lehet zárni, hogy a faktorok többsége negatív hatást gyakoroljon azokra a cégekre, ahol az üzemanyag fontos költségtétel. Az ügyfélnek egyszerű és olcsó megoldás volt, csupán a szándék kellett volna hozzá. Az egyik potenciális ügyfél szemmel láthatóan a saját erejéből építette fel a cégét, és kőkeményen küzdött érte minden nap. Mégis azt mondta, hogy bár neki a benzinár komoly problémát okoz, ő egészen biztos abban, hogy ha már elviselhetetlen lesz a helyzet, az állam majd megoldja, adót csökkent, támogatást ad, újratárgyalja (!) a benzin import árát. Mindez egyrészt álom, másrészt az is pénzbe kerülne, ha támogatnának, kisebb adót szednének be: az adófizetők pénzébe. Mindannyiunk pénzébe. Pedig a fuvarozónak csak egy kis odafigyelést, minimális időt jelentene, hogy saját akaratából eltüntesse a probléma nagy részét. Mit tesznek ehelyett a fuvarozók? Tüntetést szerveznek a Parlament elé ha magas az üzemanyag ára…

A paternalizmus olyan mély gyökereket vert a magyar emberek elméjében, hogy még egy realitásból élő, abban nap mint nap küzdő ember is ebben hisz. A mesékben. Újra és újra elkövetjük ezt a hibát. Még mindig nem kapcsoltunk. Pedig amiről le kellene mondanunk sokkal kevesebbet ígér, mint amit elérhetnénk.

Paternalizmus elvetése nem egyenlő a szociális biztonság hiányával, a hatékony szabályok hiányával, vagy akár a kis állammal. Nem feltétlenül egyenlő az állami szektorban lévő foglalkoztatás alacsony arányával sem. Remek példa Dánia, ahol 5,5 millió ember él, ebből 2,86 millió aktív ember, és belőlük 2,66 millió ember dolgozik, vagyis a lakosság – ebbe beleértve a nyugdíjasokat és a gyerekeket - mintegy fele. Magyarországon ugyanez az arány 10 millióból kevesebb, mint 4,2, illetve 3,8 millió. Igen, a statisztikai módszertanban vannak különbségek, és abban is biztosak lehetünk, hogy nálunk nagyobb a be nem jelentett, KSH táblázatokban meg nem jelenő munkaerő aránya, de a különbség még így is szembetűnő. Ráadásul a helyi alkalmazásban álló munkaerő közel 30%-át foglalkoztatja maga az állam, mégsem látszik ez egy fejnehéz szervezetnek.

Bár Dánia a világ egyik legerősebb szociális hálójáról és a vele járó magas adók országaként lett ismert, sokkal kevésbé gondoskodik automatikusan válogatás nélkül bárkiről, és sokkal kevésbé véd meg mindenkit, akinek teljesítményére vagy szándékára nincs jelzés. A flexibilis munkaerőpiac lehetővé teszi a vállalatoknak, hogy viszonylag szabadon növelhessék és csökkenthessék alkalmazottaik számát, és bár a szakszervezetek erősek (egyes becslések szerint az összes alkalmazott 80%-át érintik a kollektív szerződések!), az esetleges elbocsátások ellenére a sztrájkok mégis ritkák. Az emberek nem várják el az „ingyenes”, illetve annak vélt gondoskodást, és nem követelnek ki olyat, amit a piac, vagy a lehetőségek nem biztosítanak az adott időszakban.

Dánia azon kevés fejlett országok közé tartozott, amely a válság előtt költségvetési többletet tudott felmutatni, és annak kitörése után is sokkal enyhébb deficittel megúszni látszik a fél globális pénzügyi rendszert majdnem romba döntő vihart. Az államadósság arányaiban a hatoda-nyolcada a legtöbb EU tagországénak, egészen pontosan a GDP 11%-a 2008 végén. Dánia az egyik legszabadabb gazdaság az egész világon. Az emberek pedig nem várják el, hogy az állam megvédje őket a nemzetközi versenytől, hanem részt vesznek benne. A dánok 76%-a szerint a globalizáció pozitív folyamat.

Noha a szociális juttatások garantáltak, az országban nincs automatikus munkanélküli járulék, az embereknek saját döntés alapján kell csatlakozniuk a rendszerint a szakszervezetekhez kötött biztosítási rendszerbe. Más szóval: a Dánokról a rendszer gondoskodik, de ezért nekik is tenniük kell, így sokkal kevésbé nevelték beléjük az automatikus gondoskodás iránti igényt.

Még maga a szocialista állam sem egyenlő a paternalizmussal. Ott van Kína, az utóbbi három évtized gazdasági sikertörténete, amelyre egyesek még mindig szeretnek úgy hivatkozni, mint egy szocialista országra. Ehelyett inkább már egyfajta mázba borított puhán diktatórikus kapitalizmus született meg a Teng Hsziao-ping által elindított reformokkal. A kínai polgárok még csak nem is álmodozhatnak szociális hálóról, állam által garantált nyugdíjról, egészségbiztosításról. Nem is teszik, ami kell, azt megszerzik a piacon, és a gazdaság szárnyal.

A lényeg, hogy nem mástól várják el a segítséget. Az persze önmagában nem baj, ha az állam segít megoldani a gondjainkat, netán teljes mértékben meg is oldja azokat. A baj ott kezdődik, hogy mást nem tartunk elképzelhetőnek. Nem véletlenül mondják egyre többen itthon is a „segélyt csak munkáért” szlogent. Bár ehhez gyakran más jellegű hangok is társulnak, önmagában valóan okkal lép fel az a társadalmi igény, hogy ne járjon automatikusan az ország dolgozó emberei által megtermelt érték senkinek alanyi jogon.

Az ország lakossága a rendszerváltás óta várhatóan hatodik alkalommal követi el ugyanazt a hibát a választásokon. Őszintén hisz benne még mindig, hogy a politikusok hozzák el nekik a megváltást. Utána pedig menetrendszerűen csalódik. A legtöbb emberben fel sem merül, hogy a saját gondolatmenetében van a hiba. Azt hiszi, hogy minden politikus gazember, és minden bajunk erre vezethető vissza. Ez már jó ideje a „rossz apa komplexus” esete a paternalizmuson belül. Lehet, hogy ebben a kérdésben túlságosan optimista az álláspontom, de talán a sokadik csalódás után eljön a felismerés időszaka.

Ha véget akarunk vetni a paternalizmusnak: ne az ígérgetést nézzük. Ne mást, hanem személyesen magunkat okoljuk, ha nem vagyunk elégedettek sorsunkkal. Arra szavazzunk, aki a legkevesebbet ígéri, és ezáltal teszi lehetővé, hogy a saját életünket éljük. Nyugdíjat ne az államtól várjuk, hanem a saját megtakarításainktól – legalábbis, akik ma 40 alatt vannak.

Hogy soha többé ne mást, hanem adott esetben csak saját magunkat okolhassuk, ha hibáztunk, ne függjünk mástól, alakíthassuk a sorsunkat szabadon, és ha sikeres vagyunk, akkor okkal legyünk büszkék magunkra.