A toleranciáról

Sokáig azt hittem, hogy a a társadalmi tolerancia az utóbbi években kezdett el gyengülni, a gazdasági nehézségek miatti feszültségek hatására. Sokkal inkább valószínű, hogy a tolerancia hiánya mindig is ott volt a felszín alatt, csak kevésbé voltak olyan problémák, amelyek az intolerancia beszédtémáit felszínre hozták. Könnyen lehet, hogy az emberek egy része soha nem értette és ma sem érti, hogy mi a társadalmi tolerancia lényege.

Az alapelv az, hogy a személyes szabadságát senkinek sem sérthetik meg. Az ember önálló, szabad akarattal rendelkező, értelmes entitás. Szerveződhet bármilyen közösségbe, de ezt csak és kizárólag a saját szabad döntéséből teheti (és ki is léphet onnan). Senkinek nincs joga egy másik felnőtt embernek megmondani, hogy mit tegyen, mit gondoljon, és mit mondjon ki. Véleményem szerint a tolerancia azt jelenti, hogy ezt a jogot teljes mértékben elfogadjuk bármely más ember számára. Érdemes megjegyezni, hogy a "személyes szabadság" fogalma nem azonos a "személyi szabadság" fogalmával. Az utóbbi, illetve annak megsértése már egy bűntetőjogban szereplő kategória. Itt most egy tágabb értelmű fogalomról beszélek, ahogy fent írtam is.

Persze a toleranciának inkább kulturális vetületei vannak, és köznapi fogalma természetesen nem ebben merül ki. Sokkal inkább türelmességet, az eltérő kultúra, megjelenés, világnézet és még sok más iránti barátságos hozzáállást jelenti a legtöbb ember számára.

A különbség a fenti és az általános meghatározásban árnyalatnyinak tűnik és lényegtelennek. Pedig a kulcs éppen abban van, hogy nem a türelmességet, vagy a megértést helyezzük a középpontba. Senkinek nem kell megértőnek lennie a másikkal szemben. Jó ha az, de nem feltétlenül elvárható. A türelmességben benne rejlik az, hogy van ok a türelemre. Van a másik emberben, népcsoportban, szubkultúrában olyan jellemvonás, amely nekünk problémát okozhat, nekünk nem tetszhet, ezért azzal szemben megértőnek kell bizonyulni. Szintén ott van a sorok között, hogy a megértés valamilyen kisebbség, elesett csoport felé történő kegy, felkarolás formájában történjen.

Valójában irreleváns, hogy a másik fél tulajdonsága vagy viselkedése bosszantó-e. Annak sincs jelentősége, hogy kisebbségben van-e az illető a véleményével. A lényeges kérdés az, hogy a személyes szabadságjogok sérülnek-e azáltal, ami történik. Nem kell, hogy tetsszen az, amit a másik ember csinál. A lényeg az, hogy a személyes szabadságát tarts tiszteletben. Fontos kiemelni, hogy ez nem azt jelenti, hogy "békén hagyod", hanem ténylegesen, lelked mélyén elfogadod ezt az alapelvet. Ennek következménye kellene legyen az is, hogy a társadalom és annak minden tagja maximális mértékben kiáll amellett, hogy senkinek ne legyenek megsértve ezek a jogai.

Amikor rasszizmusról beszélünk, pláne egy amerikai, tipikus hollywood-i film keretében, biztos vagyok benne, hogy mindenkinek egy "redneck" fehér, jellemzően fiatal férfi jut az eszébe, aki pick-up-pal közlekedik és egy kisvárosban, de méginkább egy farmon él. Gyűlöli a feketéket (és a legritkább esetben mást), valószínűleg éjjelenként fehér lepedőben Ku-Klux Klán szeánszokon vesz részt. Ez előítélet és súlyos probléma. Az előítélet és a tolerancia kéz a kézben járnak. Aki intoleráns, az nem fogja a fáradságot venni, hogy a sajátjától lényegesen eltérő csoportok vagy emberek valós jellemzőinek utánanézzen, hanem felületes tapasztalatok alapján, esetleg kulturális örökségre alapozva alkot majd véleményt.

Ezért az is előítélet, ha az intoleranciát gyakorló személyeket egy csoportba kategorizáljuk és hasonló jellemzőket feltételezünk róluk. Rosszabb esetben azt hisszük, hogy az intolerancia a sajátjuk és mással nem fordulhat elő. Innen jön elő a kategorizálás. Ez pedig az intoleráns csoportokban azt a képzetet kelti, hogy nem maga az intolerancia miatt neheztelnek rájuk, hanem amiatt, amilyen kategóriába kerülnek. Továbbra is mi és másokra osztják fel a világot, noha elfogadás szempontjából ez lényegtelen.

Intoleráns az is lehet, aki kisebbségben van. Nem a kisebbség vagy többség a lényeg, hanem az intolerancia léte önmagában. Samuel L Jackson egyik filmjében (Lakeview Terrace - a hazai forgalmazó úgy vélte, hogy a "Kínzó Közelség" a legjobb fordítás) egy gyermekeit egyedül nevelő férfit játszik, akinek a szomszédjába egy fekete nő - fehér férfi kapcsolatban lévő pár költözik. A film maga közepes szintű, de fontos abból a szempontból, hogy a fehér kirekesztő férfi sztereotípiáját durván áttörve ezúttal egy fekete férfi oldaláról mutatja meg az intoleranciát. Jackson karaktere mélyen elítéli a rasszok közti kapcsolatot és eleinte apróbb bosszantásokkal, majd egyre durvább eszközökkel igyekszik megkeseríteni szomszédai életét. Eközben rendőrként intézkedés közben sem leplezi rasszista nézeteit. Csakhogy neki semmi köze ahhoz, hogy a szomszédai miként élik az életüket mindaddig, amíg az ő életébe nem avatkoznak bele. Ha egy fehér, egyébként intoleráns ember megnézi a filmet, joggal háborodik fel a látottakon. Véleménye mégis kettős mérce. Az elfogadhatatlan ugyanis nem az adott személy, vagy a konkrét esetben meglévő véleménye, hanem az intolerancia önmagában, annak a ténye és megléte.

Emlegethetném a fekete nacionalista mozgalmat az Egyesült Államokban. Nemrég láttam Loius Theroux jó 10 éves dokumentumfilmjét, amelyben ezeknek s szervezeteknek néhány prominens képviselőivel beszélget. Egyikük, az azóta betegségben elhunyt Khalid Abdul Muhhamad arról győzködte a riportert, hogy a földön minden baj forrása az erőszakos, együttélésre alkalmatlan fehér ember. Ismerős szavak, sokszor hallottam már ezeket szélsőjobboldali vezetőktől, csak éppen nem a fehér, hanem a sötétebb bőrű emberekről állította ugyanezt. Azt, hogy két csoport, csupán kinézet alapján egymást vádolja a legszörnyűbb bűnökkel, a kollektív bűnösséget gátlások nélkül alkalmazva, túllép az abszurditás határain (ennek az abszurditását figurázták ki ennek az írásomnak az aljában szereplő videóban is). A kisebbség is lehet intoleráns a többséggel szemben. Sem a többségtől, sem a kisebbségtől nem elfogadható ez. Amit az intoleráns emberek, az ellenük irányuló kritikákban nem értenek meg, hogy az nem ellenük, hanem az intolerancia ellen irányul. Nem az adott csoport védelméről, hanem a támadás értelmetlenségéről van szó.

A tolerancia kérdése, és annak gyakorlati megléte, elvárhatósága nem függ attól, hogy valaki a kisebbséghez vagy a többséghez tartozik. A nyugati demokráciákban igen nagy az érzékenység a gyengébbel, a kisebbséggel való bánásmód kapcsán. Például egy munkaügyi perben szinte biztos, hogy a munkavállalóknak adnak igazat a munkavállalókkal szemben, mivel ők a védtelenebbek. Hasonlóképpen sokkal jobban odafigyelnek a kisebb lélekszámú csoportok jogaira, mint a többségiekre. Bizonyos szempontból ez érthető, de az alapelvvel nem egyeztethető össze a használata, ezért teljes mértékben a jogalkotó vagy jogalkalmazó, vagy véleményformáló média jóindulatára van bízva, hogy nem él-e vissza vele.

Itthon a rasszista szó hallatán egy bakancsos, kopasz srác jut az eszébe a többségnek, aki mellényben vonul, Árpád-sávos zászlót visz, és szabadidejében cigányok ellen szervezkedik. Sokszor igazuk is van. Ám ellenük is irányulhatnak előítéletek, gyűlölet és intolerancia. Amikor ezt tapasztalják, azt hihetik, és általában azt is hiszik, hogy az eltérő csoportok közötti véleménykülönbség általános, és ha más megteheti ellenük, ők is megtehetik, sőt meg is kell tenniük mások ellen.

A Holokauszt az öreg kontinensen zajlott le, a fő csoport, akik ellen lezajlott a Közel-Keleten alapított saját országot, mégis a legjobb, leginkább átfogó múzeum, az óceán túloldalán, több ezer kilométerre az említett országoktól és kontinensektől, Amerikában, azon belül is annak a fővárosában a legnagyobb Smithsonian múzeumok mellett található. Miért van az, hogy a világtörténelem legnagyobb méretű, gyakorlatilag ipari szintre emelt népirtásának bemutatását csak ott vállalják fel igazán? A válasz meglepő módon nem magában a Holokausztot prezentáló területeken található. Van egy szekció, amelyben a manapság, elmúlt években, vagy akár még most is zajló népírtásokról szól. Találhatunk itt filmeket, képi anyagot, írásokat a Délszláv háborúban, Ruandában, Szudánban elkövetett bűnökről. A Holokauszt-ot kritizáló, annak jelentőségét degradálni igyekvőknek az a legnagyobb félelme és kétsége az egész kérdéskör kapcsán, hogy a zsidókról beszélnek közben. Hogy a Holokauszt emlegetése a zsidók érdekében történik. Azonban ez súlyos tévedés. A megtervezett népirtás emlegetése azért fontos, mert maga a cselekmény az ami mélyen elítélendő, és elfogadhatatlan. Teljesen mindegy, hogy ki ellen irányul, soha nem lenne szabad megtörténnie.

A napokban egy hír foglalkoztatta elsősorban a Közép-Európai sajtót. Pozsonyban egy ember fegyverrel kiirtott családot. Mint utóbb kiderült, a szomszédai voltak, egy cigány család, amelyik életvitelével, hangoskodásával váltotta ki a borzalmas reakciót a gyilkosból. Fontos leszögezni, hogy természetesen nem tudhatom, hogy tényleg ez történt-e, ezek a sajtó értesülései, amelyek akár kisebb nagyobb mértékben, vagy teljesen tévesek is lehetnek. Tételezzük fel, hogy valóban ez történt. Felmerül a kérdés: ki volt intoleráns ebben az esetben? Az egyértelmű, hogy a lövöldöző az volt, hiszen más emberek személyes szabadságát a lehető legbrutálisabb módon sértette meg, sőt vette el. Elképzelhető, hogy a gyilkos nem volt toleráns más népcsoportokkal, jelen esetben a cigányokkal szemben. A kérdés azonban nem az, hogy ki ellen követte el a tettét, hanem önmagában az, hogy elkövette. Az, hogy a gyilkosban volt-e rasszista indíték, tulajdonképpen lényegtelen, még ha szomorú is. Lehet, hogy tényleg rettenetes volt az illető család szomszédságában élni. Azonban a másik félnél is felmerül ennek a gyanúja, hiszen a személyes szabadság megsértésébe az is beletartozik, ha valaki a saját lakásában sem tudja kipihenni magát a szomszédai hangoskodása miatt. Ha így volt, akkor a tett itt is elítélendő, még akkor is ha a bűn sokkal kisebb, mint a lövöldöző esetén. A lényeg az, hogy senkinek nincs joga bárki más személyes szabadságát megsérteni. A tett a lényeg, és nem az adott személy aki ellen elkövették, vagy akár az, aki elkövette.

Kérdésként felmerül, hogy mennyire lehet toleráns valaki, ha a másik fél nem az, és éppen vele szemben? Mennyire lehetünk, vagy lehetünk-e toleránsak az intoleranciával szemben? Amikor ezek a kérdések felmerülnek, mindig az jut az eszünkbe, hogy a másik fél, az intoleranciával gyanúsított személy mit gondol. Azonban, ahogy fent is, nem a gondolat a lényeg, hanem az, hogy azt cselekedetekre váltja. Cselekedet az is, ha kirekeszt valakit. Ha csak nem kedveli, az ellen nem tehetünk semmit, és nincs is jogunk tenni. A probléma mindig ott kezdődik, hogy egyes csoportok, nemcsak a szélsőjobb, meg akarja mondani a másiknak, egyes esetekben elő akarja írni, hogy mi legyen a véleménye. Ez nem működik, és valahol a távolban az Orwell-féle 1984 gondolatrendőrségének rémképét villantja fel. A tolerancia hiánya onnantól lép fel, hogy valakinek a személyes szabadságát megsértik. Akár azáltal, hogy megmondják neki mit gondolhat és mit nem.

Nem kell szeretnünk a másikat, az eltérő szubkultúrát, nemzetiségeket, vallásokat. Senki sem kötelezhet minket erre. Ugyanakkor semmilyen jogunk nincs arra, hogy őket korlátozzuk személyes szabadságukban. Legyen szó valódi kisebbségről, vagy akár a többségről. Meggyőződésem, hogy ha ezt a jogot mindenki tiszteletben tartaná, akkor maguk az ellenségeskedések is jelentős mértékben lecsökkennének. Nem lenne ok az ellenségeskedésekre, kevesebb lenne a konfliktus, hiszen senki nem akarná előírni a másiknak, hogy mit tegyen és hogyan éljen. Nem a szeretet és a megértés jön előbb, és utána a tolerancia, hanem éppen fordítva. A tolerancia alapérték, és annak betartatása alapjog. A többi választás kérdése.