Digitális kommunikációs kultúra

A technológia fejlődése szinte mindig meghaladta azt, ahogyan az emberek alkalmazkodni képesek. Az ember - ahogyan a tőzsdén nap mint nap látszik - nem racionális lény, és életét a szokásai uralják. Ezekhez akkor is ragaszkodik, ha azok elhagyása, vagy megváltoztatása akár minden szepontból jelentős javulást hozna a számára.

Látványos példa erre, ahogy a kilencvenes években a többség a mobiltelefonok terjedését kezelte. A legtöbben felesleges felvágásnak tartották, és azt mondták, hogy nekik semmi szükségük rá. Ma már szinte mindenkinek van. Az is érdekes, ahogyan a hívásokat bonyolították az emberek a mobiljukról. Eleinte szentségtörésnek minősült nem felvenni a telefont, vagy kikapcsolni, mondván "hátha fontos ügyben keresnek", vagy "jobb ha felveszem, remélem nem a gyerek esett le a mászókáról". Ma már teljesen természetes, hogy diszkrét rezgő vagy villogó, esetleg alig hangot adó csengést állítanak be az emberek, adott szituációkban néma üzemmódra váltanak (ahelyett, hogy ki-be kapcsolgatnak). Az is, hogy ha éppen nem az a legfontosabb, vagy akár csak nincs kedvünk, nem vesszük fel a telefont, a számkijelzés alapján visszahívjuk az illetőt később, emellett hangposta és SMS is van a világon. A mobiltelefon nem annak az eszköze, hogy téged bármikor elérjenek, hiszen ezzel éppen a te kényelmed és rugalmasságod látja a kárát a technológiának. Helyette annak az eszköze, hogy a te szándékaid alapján használd bárhol és bármikor, azaz te indíts hívást róla, te használd amikor te akarod, és akkor fogadj hívást amikor arra lehetőséged van vagy érdekedben áll. Ez nem önző álláspont, hanem az egyéni szabadság álláspontja. Az egyéni szabadság az önzésnél tágabb fogalom. A te egyéni és szabad döntésed, hogy mennyire leszel önző vagy önfeláldozó. A technológia pedig ehhez a döntésedhez jelent segítséget.

A legtöbb internetes közösségi szolgáltatás esetén mostanában tartunk ott, ahol a mobiltelefonokkal 10-12 éve. A technológia rendelkezésre áll, egyre többen használják is, de általában nem úgy tekintenek rá, mint a cselekvési szabadságuk támogatójaként, hanem kényszerként, vagy nyűgként tekintenek rá, esetleg nem értik miként kellene használni. Pedig olyan forradalmat élünk meg ezekben az években, amilyet az emberiség történelmében még soha. A válasz arra a kérdésre, hogy ezeket a lehetőségeket, miként használjuk, a lehető legegyszerűbb: ahogyan akarod. Az új kommunikációs eszközökkel pontosan ott, akkor, és azt közölsz, amit akarsz. Mások közléséből pedig pontosan azt, akkor és adott helyen veszel fel, amit szeretnél. Megvalósul a tökéletes információáramlási szabadság, ami a digitális kommunikációs kultúra abszolút alapelve. Nézzük, hogy mely csatornákon ez milyen szinten van.

TV: nem tökéletes a fogadás sem, hiszen bár van sokféle csatorna és műsor, nem tudhatod pontosan mit fogsz látni, a lehetőségeid korlátozottak, a reklámok adott időszakokban teljes szélességben lezárják a kommunikációs csatornát, és nem abban az időpontban nézel meg egy adott tartalmat, amikor te szeretnéd. A küldés pedig gyakorlatilag nem létezik. A TV-t jelenleg még az emberek megszokása és lustasága tartja életben, a szerzői jogok mesterséges korlátja mellett.

Telefon: a mai eszközökkel már megvalósul a tökéletes információáramlási szabadság, ugyanakkor eredeti formájában csak a hangbeli kommunikációra korlátozódna. Mivel a telefonok fejlődnek, és a hangbeli kommunikáció fokozatosan összeolvad a netes kommunikációval, ezért önmagában maga a telefon sem marad majd olyan, mint ahogy ma gondolkozunk róla.

Email: Nem valósul meg a tökéletes információáramlási szabadság. A fogadás oldalán a spam-ek jelentik a problémát, még akkor is, ha ezek szűrésére vannak hatékony eszközök. Szintén probléma az, hogy nem teljes mértékben azt és úgy közölsz, amit szeretnél, illetve a többség ennek a kultúráját még nem ismeri. Az emberek tonnaszám küldenek csatolmányként file-okat, de ezeknek méretbeli korlátai vannak, és akkor is megkapod, ha téged az egyáltalán nem érdekel. Zárójelben: az email kommunikációs logikája teljesen a hagyományos postai levelezésre épül, és ezért zseniális felismerés már önmagában a Google Wave alkotóinak felismerése a logika kiszélesítésére.

Web: Megvalósul a tökéletes információáramlási szabadság. Akkor és olyan jellegű információt fogadsz, amit szeretnél, ráadásul elképesztő sebesség és kényelem mellett. Olyan RSS feed-re iratkozol fel, amilyenre akarsz, akkor olvasod, amikor akarod, ha mégsem érdekel leiratkozol. Olyan tartalmat fogadsz, amit szeretnél, legyen az szöveg, kép, hang, videó, és ezekből te is azt közölsz, amit szeretnél.

Az emberek többsége egyelőre mégsem él ezekkel a lehetőségekkel. Ha híreket akar olvasni, akkor felmegy egy portál-ra, és céltalanul, vagy rendszertelenül böngész, még rosszabb esetben újságot vásárol, ahelyett, hogy feliratkozna egy kategoriát jelentő RSS-re, vagy akár egy adott szót tartalmazó hír feed-re. Ha a nyaralás alatt elkészített képeket szeretné másnak elküldeni, akkor email-en csatolva küldi, pendrive-on másolgatja, rosszabb esetben kinyomtatja és fizikai formában küldi, ahelyett, hogy felnyomná egy képmegosztóra, pl. a Flickr vagy Picasa, ahol kényelmesen beállíthatja azokat, annak küldi, akinek akarja (akár mindenki, akár a nagymama és senki más), a fogadó fél pedig akkor nézi meg, és thumbnail-ek alapján azokat, amelyik érdekli. Ha talál egy érdekes weboldalt, akkor egyszerűen bookmarkolja a böngészőben, kategória nélkül, vagy egy kategóriában, rosszabb esetben felírja egy post-it cetlire, ahelyett, hogy egy online linkmegosztón, pl. Delicious tetszőleges számú tag-gel, és szándék szerint másokkal megosztva, illetve közvetlenül elküldve menthetné azt el. Ha egy fontos információt szeretne megosztani másokkal, például egy projekten dolgozó ismerőseivel azt, hogy megfázott és adott munkafolyamattal 2 nappal később készül el, akkor körbeemail-ezi azt, vagy rosszabb esetben egyenként felhívja őket, ahelyett, hogy egy nyílt vagy zárt közösségi térben a saját "üzenőfalán" közzé tenné azt, például Twitter, Facebook, illetve ezeken belül, vagy ezeken kívül zártláncú megoldásokon. Természetesen mindezekhez az is kell, hogy a másik fél is ismerje és használja ezeket. Ha pedig valakit nem érdekel valaki másnak a kommunikációs folyamata, egyszerű a dolga: leiratkozik róla, illetve automatikusan elrejti azt. Mindenki szabadon dönt, az egész gyorsabb, egyszerűbb, praktikusabb, minőségibb, "környezetvédőbb", és ez gyönyörű.

Néhány példa, amit én használok:

• Blog: hosszabb, részletesebb tartalom, ez itt, és a szakmai blog.
• Tumblr: rövidebb, gyorsabb információközlés, képek és videók is, szakmai és nem szakmai tartalom is.
• Google Reader Shared: az adott, engem érdeklő kategóriákban lévő híreket és nem feltétlenül hír feed-eket itt olvasom 90%-ban, és a legérdekesebbeket megosztom, esetleg rövid megjegyzést fűzök hozzá. Inkább szakmai jellegű.
• Digg: Főként nem szakmai jellegű, vicces és/vagy érdekes cikkek-videók megosztására használom. (Stumbleupon-t is, bár azt nagyon ritkán)
• Delicious: weboldalcímek mentése, és adott esetben megosztása.
• Last.fm: kedvenc zenéim hallgatása, és megosztása.
• Picasa: képek megosztása.
• Youtube: videók megosztása.
• Twitter: a fentiek mindegyike automatikusan bekerül ide egy rövid cím és link formájában, néha rövid szövegeket közvetlenül ide is írok, így egyfajta üzenőfalként is funkcionál. A képek-videók-zenék nem kerülnek be automatikusan, mert ezekből adott időszakban akár többszáz is lehet, és ez feleslegesen nyomná agyon a többit. Ami ezekből külön is érdekes, azt manuálisan megosztom.
• Facebook: Külön itt ritkán írok vagy küldök üzenetet, viszont a Twitter automatikusan át van nyomva ide is.

Az egészben az a legjobb, hogy nem lehet azt mondani, hogy ez így jó, vagy nem jó. Akit érdekel csak egyiket-másikat nézi, akit érdekel, az az egészet eléri Twitteren keresztül. Akit pedig egyik sem, az nem olvassa, nem iratkozik fel egyikre sem. Sokan vannak, akik a Twitterre azt is kiírják, hogy ha éppen a WC-re mennek, vagy onnan jöttek. Zavar ez engem? Nem, mert egyszerűen az övéket nem követem és kész.

Kifogyó olaj = Apokalipszis?

A friss HVG-ben olvastam, hogy bár régen nem fedeztek fel annyi új olajmezőt, mint idén, a kereslet növekedésével az új feltárt készletek nem tartanak lépést. Magyarul, minden felhasznált 10 hordóra jut 1-5 új még kitermelésre váró. Ez táptalajt adhat az ún peak oil theory híveinek, akik szerint nemcsak a feltárás, de a kitermelés is tetőzött.

Természetesen nem vagyok a geológia, kémia és az energiapolitika szakértője, de az értelmetlen pánikkeltésé annyiban igen, hogy a szakmámban nagyon sokszor találkoztam már vele.

Mindenekelőtt szögezzük le, hogy a szénhidrogének felhasználása tulajdonképpen elképesztő pazarlás. Több millió (!) év alatt keletkezett biológiai alapú erőforrásokat, illetve azok gazdaságosan még kitermelhető részét arra használjuk fel, hogy néhány száz (!) évig fejlesszük és fenntartsuk a civilizációnkat és életszinvonalunkat.

Azt is fontos tudatosítani, hogy amit a peak oil theory hívei állítanak, az előbb-utóbb menthetetlenül be fog következni. Lehet, hogy éppen most történik, lehet, hogy 20 év múlva, lehet, hogy 100 év múlva. (egyes elméletek szerint a kőolaj nemcsak biológiai alapja van, és a mezők idővel újratermelődnek, ez azért igen valószínűtlen) Ezért a készletek kiapadására mindenképpen fel kell készülni, technológiai szempontból, és gazdasági-társadalmi hatásaival is kalkulálva.

Miért probléma akkor, hogy egy lehet, hogy már most is releváns, de valamikor bekövetkező hatást emlegetnek?

Egyrészt pánikot keltenek. A pániknak, minél nagyobb, annál jelentősebb visszaható ereje van. Ez növeli az olaj iránti spekulatív keresletet, csökkenti beruházási hajlandóságot, így árt a gazdaságnak, főleg a szegényebb rétegeknek, és nőnek a társadalmi feszültségek.

Másrészt feltételezéseket tényekként állítanak be, spekulatív összefüggéseket garantáltnak veszik, és időben biztos pontokat jelölnek meg, például a kitermelés csúcsára. Amikor és ha kiderül, hogy nincs igazuk, hiteltelenné válnak, és gyakran az elméleteik is. Később pedig, amikor az esemény valóban a küszöbön van, már nemcsak nekik nem fog hinni senki, hanem senkinek sem, aki hasonlókat állít ("Ugyan már! Többször megjósolták az olajkorszak végét, és mindig tévedtek!").

Az állításaik pedig igen messzemenőek. A legtöbb forrás a Fenntartható Fejlődés és Erőforrások Kutatócsoport oldalon és Hetési Zsolt írásaiban és előadásaiban lelhető fel. Ha túl is lépünk a források egyoldaló megválogatásán és a nem éppen elegáns laza következtetés láncon, a szövegben árulkodó jelek vannak a durva érzelmi alapú elfogultságra (kiemelés tőlem).

"Márpedig a mai társadalom energia nélkül nem létezhet. És a rengeteg vacak gyártásához, a naponta 240 ezerrel növekvő népességhez, a mindennapi élet egyre több területéhez olcsó energia kell, ami jórészt a múlté." (forrás)

Ha valaki szídja az anyósát/főnökét, főként érzelmi alapon, akkor az anyós/főnök lehet jó vagy rossz ember is, de az állítás gazdáját senki nem fogja autentikus forrásnak tekinteni. Ezért lenne jó, ha a szakértők hideg fejjel érvelnének. Nem ezt teszik. Az ffek.hu-ról már eltűnt kijelentés még megtalálható pár cikkben, és mintapéldája a pánikkeltésnek:

„Ha az olvasó 1960 után született, nagyon jó esélye van rá, hogy erőszak, járványok vagy éhínség végezzen vele.”Ennek valószínűsége a tanulmány szerint földrészről földrészre változó. A harmadik világban 80–90, a fejlett Nyugaton 40–50 százalék." (forrás)

A pánikkeltők verziója nem zárható ki, de nem is valószínű. A riogatás viszont visszahat az eseményekre, nem független azoktól, ezért nem mindegy mit állítanak. Egyrészt a pánik rossz reakciókat szül. Másrészt, ha a peak oil és egyéb állítások nem jönnek be, akkor senki nem fogja komolyan venni később a potenciális valós veszélyt. Ráadásul elterelhetik az egyik pánikkeltéssel a másikról a figyelmet, könnyen lehet, hogy a vízhiány vagy a klímaváltozás sokkal komolyann és sürgősebb megoldásért kiáltó gond, mint az olajkitermelés vélt vagy valós csúcsa. Még ha teljesen igazuk is van, aminek kicsi a valószínűsége, az állításaikkal több bajt okozhatnak, mint amennyit megoldanak. Ha hisznek nekik, akkor "már úgyis mindegy" alapon felgyorsul a folyamat, felesleges konfliktusok keletkeznek, és a viharban a racionális megoldásokat elsodorja az őrület.

Az elfogultság a "bizonyítékok" enyhén szólva is kritikátlan elfogadását okozza. Egy előadásában Hetesi (26:50-nél) egy olyan kísérletet említ példaként (nem mellesleg az előadás témájától legalább tíz perce jócskán elkanyarodva), amely valójában így meg sem történt, a hatásait is jóval később, egészen más lefutású kísérletben, és más következtetéseket levonva tapasztalták. (forrás és a cáfolat)

Az is érdekes, hogy valaki 2008 októberében azzal érvel, hogy 2006-ban termelték ki a legtöbb olajat, azóta esés van. Az esés azonban egyetlen adatot tartalmaz, 2007-et, hiszen más nem is állhat rendelkezésre az elaődás időpontjában. Abban az évben a kitermelés 0,07%-kal csökkent. Ez semmiképpen sem nevezhető drámainak. Azóta a 2008-as adatot is ismerjük, amely 0,46%-os emelkedést mutat, miközben a tavalyi év második felében a világ belesodródott a válságba. Hetesi Zsolt pedig mostantól valószínűleg nem érvel azzal, hogy 2006-ban volt a maximum, bár jövőre ismét előkerülhet az indoklás, mert a várakozások szerint 2009-ben éppen a válság miatt a fogyasztási igények csökkenése miatt lesz a kitermelésben is mérséklődés.

"A korábbi gazdasági válságokból a világ mindig úgy jött ki, hogy több energiát használt, mint a válság alatt vagy azelőtt." (forrás)

Látványos cáfolata ennek az, ami a nyolcvanas években és kicsit azon túl is történt. A hetvenes évek két olajsokkja ellenére nőtt a kitermelés, egészen 1979-ig. A világ gazdaságainak nagy része a nyolcvanas évek elejétől expanziót mutatott és a kilencvenes évek elejének recessziója kivételével végig fenn is tartotta azt. Mégis, az 1979-es szintet először 1994-ben értük el! A világ úgy volt képes dinamikusan növekedni, hogy eközben másfél évtizedig bővült a gazdaság. Tehát a megtermelt érték/felhasznált energia arány, annak hatékonysága sokat javult.

Érdemes megnézni, hogy most mire számíthatunk. Bár ahogy az idei adatok is mutatják, a mai napig is bukkannak fel új felfedezett készletek, induljunk ki abból a feltételezésből, hogy ezentúl egyetlen hordónyit sem találnak majd. A már meglévő készletek kitermelését és változatlan fogyasztást feltételezve 2049-ig, 1%-os fogyasztás növekedés esetén 2043-ig, az 1965-től mostanáig tartó 2,4%-os növekedésből kiindulva 2037-ig, az 1990-től máig lévő fogyasztás növekedés átlagot (1,35%) alapul véve 2041-ig áll rendelkezésre olaj. Kétségtelen, hogy ezek kitermelése nem garantált, technikai és gazdaságossági problémák merülhetnek fel, ezért a készlet adatok kétharmadát alapul véve a fenti számok sorrendben: 2034, 2031, 2029, 2031. Látható, hogy a legkorábbi időpont is két évtized múlva lesz. Az is fontos, hogy jóval a teljes kiapadás előtt a kimerülőben lévő erőforrásokért háborúk indulhatnak, és gazdasági összeomlás következhet be egyes régiókban. Továbbá a kitermelés hatékonyságától függően esetleg ellátási zavarok keletkezhetnek ciklusos jelleggel. Így is, legalább 15 évig elegendő tartalékok állnak rendelkezésre a legrosszabb forgatókönyvet alapul véve, amely egyáltalán nem számol új feltárt készletekkel. Még ha így is van, az átállásra elegendő idő van, ha határozott lépések történnek ebbe az irányba.

A szélenergia közel ötszörösen, a napenergia hétezerszeresen (!) múlja felül az emberiség aktuális energia igényét. Nyilván az energiaforrások kis töredékét lehet csak felhasználni, de ez még így is bőségesnek tűnik. Az átmenet több évtized kényelmesen, és legalább 15 év rohamléptekben. Ebben az időszakban és később is jó szolgálatot tehet az atomenergia. Tehát egyáltalán nem szükséges, hogy a kifogyó kőolaj, és általában a szénhidrogének eltűnése a civilizációnk és életmódunk összeomlását okozza, sőt ha nem pánikolunk, további életminőség javulást hozhat magával, az apokalipszis minduntalan visszatérő próféciája helyett.

A pánikkeltők hitelességének és pártatlanságának utolsó morzsáit is eltünteti, amikor abszolút kritika nélkül politikusokat reklámoznak (forrás), a "Teremtővel" példálóznak (forrás), vagy az, hogy a pánikkeltésből üzletet csinálnak, hiszen megjelenik a szélenergia, vagy a tönkölybúza hirdetése, és könyveket is reklámoznak: "Alapművet vehet kezébe az olvasó, mely a kiadónál 20% kedvezménnyel vásárolható meg." (az mélyen tisztelendő, ha valaki hívő, de nem ad arra neki bármilyen alapot, hogy tudományos igényességű elemzések mellé tegye hitét érvként, és arra sem, hogy ezzel erőltesse a véleményét másokra)

Nekem ez az egész folyamat nagyon ismerős. A pánikkeltés a tőzsdén nagyon jellemző jelenség. Két esetben fordul elő gyakrabban. Az egyik, a nagy árfolyamesések utolsó szakaszai. A másik, amikor egy "pozitív" trend már jó ideje tart. Ez utóbbi esetben, azok szoktak farkast kiáltani, akik kimaradtak belőle (jártam már így én is, mint mindenki), és szeretnék ha az élet mégis őket igazolná, vagy egyszerűen csak irígyek. Néha a pánikkeltőknek lesz igazuk, de sokkal többször tart a trend tovább, és a világ olajkitermelése tavaly mindenkori csúcsot döntött, a trend egyelőre egyértelműen él. Nem tudom, hogy mikor fog végleg megfordulni, lehet, hogy jövőre, lehet, hogy 100 év múlva, de ezt most senki sem tudja. Az a bölcsebb, aki megvárja a tényeket, ahelyett, hogy neki éppen szimpatikus elméletekkel áll elő.

Mi táplálja a pesszimizmust és a pánikkeltést? Két potenciális okot látok. Egyrészt akik ezt terjesztik, ritkán sikeres emberek, és sokszor maguk elől is titkolt irígykedéssel nézik azokat, akiknek több jut a javakból. Ezért szivesebben szimpatizálnak vagy találnak ki elméleteket, amelyek az aktuális társadalom vagy gazdaság fenntarthatatlanságáról szólnak. Másrészt olyan értékrendet vallanak, amelyek a világban jellemző értékrenddel nehezen egyeztethető össze. Kívülállókká lesznek. Kívülállónak lenni pedig rossz, de nem ők változtatnak, hanem titkon fantáziálnak arról, hogy a többség téved, és nekik van igazuk. Nem véletlen a szélsőjobbos kötődés, vagy a mélyebb vallásosság iránti érdeklődés. Hangsúlyozom, hogy ezek csak potenciális lehetőségek, és hogy a konkrét esetekben melyik igaz, vagy akár egyik sem, azt nem áll módomban megítélni. Mindez nem jelenti azt, hogy ezek az emberek ne jót akarnának, és esetleg ne lenne tiszteletreméltóbb értékrendjük, mint a világ nagy részének. Ez mégsem jelenti azt, hogy az övék fog érvényesülni a többség fejében. Amikor a riogatók a saját meggyőződésükhöz igazítják a tényeket, a negatívakat felnagyítják, a pozitívakat pedig lekicsinyítik vagy nem vesznek róluk tudomást, a pszichológiából és ezáltal a behavioral finance-ből is ismert "anchoring" jelenség ékes példáját mutatják be.

A meglévő ismereteink szerint lehetséges minden szinten az átállás más energiaforrásokra. Energia a jelenlegi emberiség és életszinvonalhoz több mint elegendő van a bolygónkon (élelmiszer, víz és tiszta levegő, megfelelő klíma már nem biztos). Az lenne a legjobb, ha most elkezdődne egy fokozatos átállás, és szükség esetén fel is gyorsulhatna, amihez ha úgy tetszik lenne egy akcióterv nemzetközi szinten. Ha ilyen nem létezik (nem tudunk róla), akkor sem jelenti azt, hogy itt a vég, hanem azt, hogy értelmetlen kockázatokat vállalt a világ. Ha nincs pánikolás, hideg fejjel megoldhatjuk ezt a problémát.

OV TV

Vannak dolgok a világban, amire nincs magyarázat. Mesélték és olvastam is, hogy igaz, mégsem hittem el, amíg a saját szememmel nem láttam. Orbán Viktor a honlapjára, azon belül is a stílusosan OV TV-nek nevezett videógyűjteményen belül a saját családja életébe enged bepillantást. Az alábbi linken érhető el, (most) a harmadik, szeptember 2.-i video az alsó kis képeken, "OV TV Extra, Nyárutó az Orbán családnál" címmel, először nézd meg, aztán ha érdekel a véleményem olvass tovább.

Nem is akárhogyan és akármilyen szinten. A politika iránt érdeklődők eddig is tudták, hogy tudták, hogy ki az a Lévai Anikó vagy hogy 5 gyerek, a család eddig azonban sosem volt az előtérben, ahogy a legtöbb hazai politikus esetén sem. Most viszont egy nyár végi hétvégi napot mutatnak be az Orbán család kertjében, közös sütéssel, focizgatással, játékkal, viccelődéssel, gyermeki ártatlansággal. Csak azt az egyet nem értem, hogy ehhez mi köze van a nyilvánosságnak? Nem volt úgy jó és helyénvaló, hogy a közélet és magánélet különválik? Obama-tól vették az ötletet? (Bár idáig ő sem ment el, elég volt egy beszélgetés a gyerekekkel, és a kutyás sztori, de Amerikában az Elnök othona és munkahelye ugyanaz, illetve egy "épületszárny" különbség van, nehéz a családnak nem szem előtt lenni). Azt gondolják, hogy ettől Orbán szeretnivalóbb lesz? Vagy tényleg őszintén hiszik, hogy mindez az ország bármely lakójára tartozhatna?

Fontos leszögezni, hogy nem a családon gúnyolódom. A videó alapján egyértelmű, hogy mindenki ilyen családot képzel el magának. A gyerekek vidámak, értelmesek, sportolnak, jól neveltek, mégsem karót nyeltek és stréberek, ha kell egy kicsit rosszalkodnak is, Anikó mély türelemmel kezeli a körülötte folyó nyüzsgést, szerettel gondoskodnak a gyerekekről, és még sorolhatnám. A probléma az, hogy ennek a nyilvánosság előtt semmi köze nem lehetne a politikához, és Orbán Viktorhoz, a közéleti személyiséghez. Etikátlannak érzem az ilyesfajta népszerűséghajhászást. Plusz a videó által egy sor abszurd jelenet bukkan fel, ahol nem tudjuk, hogy sírjunk vagy nevessünk, hogyha ezt tényleg komolyan gondolták.

Az embernek egy idő után az az érzése, hogy ez mégsem lehet komoly, de mégis, vagy mégsem...zakatol a fejünkben. Mintha egy utolsó részletig kidolgozott Tarantino mozit látnánk, a gúny és szatíra, paródia, de mégis a kimért, őszinte és önmagában is megálló történetmesélés határmezsgyéjén egyensúlyozva. Mert bár a jelenetek legalább fele tényleg spontán alapanyagból készült, de ez az egész valakinek a fejében megszületett, utána odament, leforgatta, összevágta, zenét tett alá, és felpakolta a weboldalra: mindez tudatos cselekvés eredménye. Félő, hogy mindezt komolyan gondolta, és egyes jeleneteket, amik kifejezetten komikusnak hatnak, ő legkevésbé sem szánt tréfásnak. Néhány példa:

Viktor 06:36-tól a gyereket ügyesen és határozottan csendre inti, rendet tesz. Majd utána a L'ecso zenéjére belekezd a főzésbe.

Később tájékoztat minket, hogy őzsült készül, majd 04:38-tól belpolitikai helyzetelemzésbe kezd. Az őzsült mellett, a szépen zöldellő kertben kijelenti, hogy az ország csődben van, a kormány gazdaságpolitikája az összeomlás felé viszi az országot, és a munkanélküliség is az egekben van.

Kiderül az is, hogy az ország már a legfontosabb döntését meghozta, változást akar, és az is hamar napvilágra kerül, hogy a megváltást senki más nem hozhatja magával, mint maga a mesélő, Orbán Viktor. Ő maga "az életéből néhány évet szívesen ÁLDOZ (!) arra, hogy helyreüssük, amit a szocialisták tönkretettek". Mondandójának horrorfilmre hajazó jelentőséget ad, ahogy eközben a 20 centis kést a kezében tartja.

A család hangsúlyt fektet a magyar termékek használatára, a cukor és az ásványvíz is hazai, de fekete pont jár azért, mert a krumpli egy hatalmas Spar-os zacskóban van.

A kegyelemdöfés (emlékszünk még a késre?) 01:04-nél jön el, amikor Viktor ismét felbukkan, ezúttal Hrutkáék Magyar Vándort lezáró zenei aláfestésével, együtt eszik a rétest, előkerül a focilabda is, az ember szíve csordultig megtelik reménykedéssel és szeretettel.

...és ahogy Orbán Viktor 07:59-nél a távolból közeledve, hangeffektek mellett, kackiás kötényében megjelenik, arra nincs más szó: priceless.

A magam részéről még mindig nem tudtam feldolgozni.

Láthatatlan Kiállítás

Nemrég voltam a Láthatatlan Kiállításon, és mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy menjen el. Néha éppen az okoz különleges élményt, ha kevesebbet érzékelünk valamiből, és ezáltal egészen más oldalról ismerhetjük meg azt. Ezúttal teljesen hétköznapi dolgokat, például utcarészletet, zöldségest, lakást, egy kis faházikót, viszont mindezt teljes sötétségben, kizárólag a tapintás, illetve valamelyest a hallásunk alapján.

Sokan ezt félelmetesnek és kellemetlennek gondolhatnák, pedig ennek éppen az ellenkezője igaz, a kiállítást fesztelenül, érdeklődve és gyakran nevetve járja végig az ember. Ami jó, tekintve, hogy a cél az, hogy azoknak az életébe nyerjünk betekintést, akik az egész életüket így élik le. A "túravezetők" is a vakok közül kerülnek ki, és természetes, hogy ők sokkal otthonosabban mozognak ebben a világban. Emellett viszont végtelen türelemmel és jó adag humorral kísértek végig minket, elviselve a csetlés-botlásokat. Kalap le előttük.

Az ember fény nélkül teljesen más világba kerül, még akkor is, ha éppenséggel szinte teljesen ugyanazok a helyszínek és tárgyak veszik körül, mint a mindennapok során. Mivel órát nem látsz, és a napszakod sem tudod a nap helyzete vagy annak fénysugarai és az árnyékok alapjén meghatározni, teljesen elveszted az időérzékedet. Amikor kijöttünk a kiálllításról, én 20-25 percnek tippeltem volna azt, ami bő egy óra volt. Szintén összeomlik az ember irány és térérzékelése, ami elsőre nem tűnne meglepőnek, de aki bent járt, és tudja, hogy a látogatók megfelelő irányítása érdekében viszonylag szűk helyről van szó, az néha nagyon is meglepődik. Például a teljes területét a kiállításnak 4-500 nm-nek hittem, de vezetőnk a végén elmondta, hogy mindössze 180 nm területet jártunk be, azt már csak én teszem hozzá, hogy ezek szerint csigalassúsággal. Az egyes termekben bóklászva hiába mondják el, hogy mi található jobbra vagy balra, néhány kisebb elfordulás után már fogalmam sem volt arról, hogy merről jöttem és mi melyik irányban van. Olyan is előfordult velem, hogy megérintettem egy agancsot, ami a falra volt szerelve, majd elléptem tőle kettőt, és fél perc múlva az általam ugyanannak hitt irányban teljesen más volt, majd kiderült, hogy a lépésem és tapogatózásom alatt 120 fokot tértem el attól, amit eredetileg gondoltam, így a kis faházikó-belső egy teljesen más pontján kötöttem ki. Még nagyobb meglepetés volt az, hogy a kiállítás végéig abban a hitben voltam, hogy nagyjából egyenes vonalon mentünk végig a termeken, a végén kiderült, hogy a bejárathoz tertünk vissza, vagyis egy teljes kört írtunk le. Azt nem tapasztaltam, hogy a látás "eltűnésével" más érzékeim javultak volna, a zöldségek tapintása és szaglása közben sem voltam minden esetben biztos abban, hogy mit is tartok a kezemben. A többi látogató hangja alapján is nehéz volt megbecsülni azt, hogy milyen irányban és pláne milyen messze vannak tőlem. Nem igazán lehet felkészülni erre, az emberből egy órára egy tántorgó és ügyetlenül tapogatózó szerencsétlen lesz garantáltan, mégis nagyon élvezi minden pillanatát, mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy menjen el és nézze...illetve tapasztalja meg.

Forma-1

Nagyon régóta követem a Forma-1-et, az első verseny amire emlékszem az első Hungaroringen megrendezett grand-prix volt, és egyből megtetszett az akkor még fekete Lotus-ban versenyző Senna stílusa. Hosszú évekig neki szurkoltam, és néztem, ahogy izgalmas csatákat vív Mansell-el, a ma fiát a versenysorozatban tudó terelgető Piquet-vel, és persze Prost-tal. A sors végül igazságos volt egy ideig, mert mindegyikük világbajnok lett, Mansell 1, Piquet és Senna 3, Prost 4 alkalommal is. Akkor azt hittem, hogy ennél több VB címet nyerni lehetetlen, de pár év múlva kiderült, hogy tévedtem. Senna halála (máig is áldom a sorsot, hogy éppen azt a versenyt nem láttam) után, és a nagy generáció visszavonulását követően valahogy szürkébb lett a sorozat, kevesebb izgalommal és jóval kevesebb szimpatikus arccal. A Hill győzelmek után Hakkinen minden idők legsótlanabb világbajnoka lett, aztán pedig jött a számomra elképzelhetetlen Schumacher széria, ami rettenetes, végtelenül unalmas futamokat hozott. Ez az időszak kinevelte a sumanoid nemzedéket, akit nem érdekeltek a technikai részletek, a vezetéstechnika, pláne az izgalmak, csak az, hogy kedvencük minél többször nyerjen. Nem számított, hogy ez az időszak majdnem teljesen tönkretette a Forma-1-et, mert a sumanoidok kivételével már senkit sem érdekelt az egész. Persze Schumacher megérdemelten lett minden idők legeredményesebb versenyzője, és még a legnagyobb ellendrukkerek sem tagadhatják, hogy bármilyen mércével mérve ő az eddigi legjobb három pilóta egyike, ha nem éppen az első. Engem mégis zavart pökhendi stílusa, gátlástalansága, a sumanoidok elvakult lelkesedése, és az, hogy Schumacher gyerekes módon a mezőny magasan legjobb autójával (amelynek fejlesztésében elévülhetetlen érdemei vannak neki is), új kihívások keresése helyett évekig magányosan kőrözgetett.

Közben 2003-ban Fernando Alonso megnyerte a magyar nagydíjat, és végre az élen láttam egy olyan versenyzőt, akinek érdemes szurkolni, azóta is ezt teszem. Tetszik a vezetési stílusa, az hogy kimondja a véleményét, és az is, hogy szinte mindig érzi, hogy mikor kell taktikusan vezetni (2005-ben, amikor a Mercedes kezdte behozni, tudatosan csak a dobogóra törekedett és várta, hogy a másik fél kövesse el a hibát, és meg is történt, ellenfele többször az út szélén maradt), és azt is érzi, hogy mikor kell kockáztatni és olyankor Senna óta nem látott módon látványosan vezetett (lásd az alábbi videót, amikor igen valószerűtlen helyen megelőzte Schumacher-t)



Azt, hogy ismét egy nagy nemzedék idejét éljük, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy Alonso, Raikkönen és Hamilton is már nyert világbajnokságot, és a VB-címért folyó harc 2005 óta mindig kiélezett (bár unalmas versenyek is vannak bőven). A tehetségek tolongása és a nagy tét érzékelhető. Aki a F1-be kerül, az már önmagában is elképesztő tehetség, és gyakran megszokta, hogy nyerő típus, de odakerülve szembesülnie kell azzal, hogy a középmezőnyben kullog, és 2-3 kg-ot veszít másfél óra alatt, hogy összekaparjon egy-egy pontot. Én egy 100 lóerős Astrával (az Astra kupákra felkészített autóval) voltam egy háromnapos tréningen a Hungaroringen és a tanpályán, de már ott is látszik, hogy minden tizedmásodpercért keményen meg kell küzdeni, és egyetlen csepp eső alapjaiban változtatja meg az ideális íveket (nem kellemes 140-nél megpördülni), mégis eszelős élmény. Pedig az Astra kupa és a Forma 1 nem ugyanabban az univerzumban van, elég annyit elmondani, hogy az utóbbi majdnem fele annyi idő alatt teszi meg a Hungaroring egy körét. Az is eszembe jut, hogy egyszer egy német autós újságíró, gokart tapasztalatokkal és millió kilométer feletti vezetési tapasztalattal több napon át tesztelhetett egy akkor még éles versenyben szereplő Jaguár csapathoz tartozó F1 autót. A társa ebben Pizzonia volt, ha nem ismerős, ne szégyelld magad, a F1-ben nem tudott érdemi eredményt elérni. Mégis, az újságíró elmondása alapján vért izzadva és tökéletesre csiszolva a körét 10 egész másodperccel maradt el Pizzoniától, aki akkor sem volt egy különösen ismert név. Aki a Forma 1-be kerül, az elképesztő tehetség, de az élen csak egy versenyző lehet, sőt csapaton belül is kialakul erősorrend két pilóta között. Aki 15 évnyi munka után 1-2 tizedmásodperc miatt a korábbi sikereket elfeledtetve ilyen megalázó helyzetbe kerül, annak rettentő nehéz lehet ezt feldolgozni, márpedig a F1 pilóták többsége általában ezzel szembesül.

Feljebb említettem Piquet-t, az ő fiával is ez a helyzet. Másfél év után kirúgták, mert nem ért el elég jó eredményeket. Briatore, a csapatfőnök szerint nem volt elég jó és a kifogásokat keresi, Piquet viszont éppen a főnökét hibáztatja. Piquet erről egy részletes nyilatkozatot adott ki, ami a kifogáskeresők bibliája is lehetne, de az alábbi szavai sokat elárulnak:

"Nyolcévesen kezdtem a versenyzést, és egymás után döntögettem a rekordokat. Minden gokart-bajnokságot megnyertem, amiben csak elindultam. Dél-amerikai F3-as bajnok voltam, 14 futamgyőzelemmel és 17 pole pozícióval. 2003-ban Angliában folytattam a saját csapatunkban, a brit F3-as bajnokságban versenyeztem. Itt is bajnok lettem, 12 futamgyőzelemmel és 13 pole pozícióval, és én lettem minden idők legfiatalabb bajnoka. 2005-ben és 2006-ban már a GP2-ben versenyeztem, 5 futamgyőzelmet és 6 pole pozíciót szereztem. A második évem igazán kiválóan sikerült, nagy csatát vívtam Lewis Hamiltonnal és csak a csapatom műszaki hibája miatt maradtam le a bajnoki címről, de én is a csapathoz tartozom, így együtt hibáztunk, akkor is, amikor a pályán fogyott ki az üzemanyagom."

Érthető Piquet csalódottsága, egy szerencsés második helytől eltekintve semmi említésre méltót nem tudott felmutatni, pláne úgy, hogy mindezt apja három VB címének árnyékában kellett elszenvednie. Mégsem gondolom, hogy a körülmények a hibásak, főleg nem Briatore, hiszen neki is érdeke, hogy az általa menedzselt és a csapatában szereplő versenyző a lehető legjobb eredményeket érje el. Piquet hatalmas tehetség (ezt a fenti sikerek bizonyítják), de a F1-ben mindenki az. Az a vékony különbség, pár tized vagy századmásodperc, ami közte és Hamilton között a GP2-ben, vagy közte és a csapattársa, Alonso között volt az F1-ben ég és föld, menny és pokol.

Ezek az emberek szinte folyamatos és hétköznapi ember számára felfoghatatlan nyomás alatt végzik a munkájukat az év nagy részében, minden apró mozdulatuknak nagy jelentősége van, az ő feladatuk, hogy több száz ember, gyakran 3-400 millió dollárnyi munkáját néhány óra alatt a mennybe emeljék, ha nem járnak sikerrel, akkor az egész hiábavaló volt. Eközben gyakran az életüket és a testi épségüket is kockára teszik, lásd legutóbb Massa-t. A világ egyik legnehezebb munkája, de ha ez még nem lenne elég, gyakran a sajtó és a rajongók is szétcincálják őket. Ilyen körülmények között nem csodálom, hogy előbb-utóbb majdnem mindegyiküknél elszakad a cérna. Ahelyett, hogy ezen csámcsognánk és ítéleteket hoznánk felettük, mindegyiküket tisztelnünk kellene, amiért ilyen már-már emberfeletti teljesítményre képesek.

Ugyanazon színészek különböző "nácis" filmekben

Csak engem zavar, hogy a náci Németországot (vagy annak utóhatásait) ábrázoló filmekben jó pár jellemzően német színész állandóan feltűnik, és homlokegyenest ellenkező jellegű szerepeket tölt be?

Itt van Thomas Kretschmann, aki a Tom Cruise főszereplésével filmre vitt leghíresebb Hitler elleni összeesküvést bemutató The Valkyrie-ben (érdemtelenül leszólt film, egészen jól sikerült) egy különleges hadtest parancsokát alakítja, aki a kritikus pillanatban Hitler-ék mellett dönt, így főként miatta nem sikerül az államcsíny. Később a Hitler bukását bemutató Untergang-ban Eva Braun sógora, akit parancsmegtagadásért kivégeznek, de egy egészen más poszton (a lenti képen Himmler mellett).

Szintén az Untergang - Valkyrie kombinációban vesz részt Christian Berkel. Az utóbbi filmben őt a Hitler elleni összeesküvésben magas rangú tisztként (és bombaszakértőként) kivégzik 1944 nyarán, hogy aztán a másik filmben majdnem 10 hónappal később orvosként asszisztáljon Berlin elestéhez, egy rendszeréhez végig hű, de azért inkább józannak beállított szerepben (szemüveg nélkül, időközben áteshetett egy lézeres látásjavító műtéten).

Még inkább zavaró, hogy az Untergang protagonist-ja, Hitler titkárnője, illetve az őt alakító Alexandra Maria Lara, a The Reader-ben éppen egy koncentrációs táborban szenvedett és elhunyt nő gyermekét alakítja egy tárgyaláson. Homlokegyenest ellenkező szerep, majdnem ugyanolyan frizura, ami így a korrekt alakítás ellenére is zavaró tényező.

Az Untergang (Bukás) egyébként egy zseniális film, nemcsak az eléggé magas fokú történelem hűsége, a remek alakítások, a nagyon jó zene miatt lett ekkora siker, hanem azért is, mert a legnagyobb őrülteket és tömeggyilkosokat képes volt emberi oldalukról is bemutatni, motivációikkal és félelmeikkel, reményeikkel és gyengeségeikkel. Nagy hatást vált ki, ahogy Hitler az egyik percben mély udvariassággal bánik női alkalmazottjaival, majd a másikban magából kikelve, fröcsögve üvöltözik, utána nem sokkal megszállotan szövögeti tovább nagy terveit a teljes összeomlás utolsó napjaiban.

Ám őt is viszontláthatjuk a The Reader-ben, egy idős, joviális, és igazságérzetét megcsillogtató, megértő és kedves jogász professzor személyében. Hiába egyedi és bravúros film (remekül tapint rá egy háború és egy gyilkos rendszer évtizedekig fájdalmas utóhatásaira), ha ennyire éles eltérések vannak a szerepek között. Ha külön-külön láttam volna csak az egyik vagy másik filmet, nem lenne probléma, de így zavaró.

Arról már nem is beszélve, hogy a főszerepben Ralph Fiennes évtizedeken át segíti egykori szerelmét, majd annak halála után a nevében kér bocsánatot a fent már említett zsidó gyermek időskori megfelelőjétől, miközben a Schindler Listájában ő volt az, aki szórakozásból a teraszáról lövöldözte le az embereket a munkatáborban.

Mindent összevetve, hiába játszik jól, mindegyik színész, különösen Bruno Ganz, azért nem hiszem, hogy nagy nemzetközi koprodukciókra nem lehetett volna ennyire eltérő szerepekre nem ennyire belterjes társaságból választani.

Ui: 2011-ben jön Alexandra Maria Lara és Thomas Kretschmann közös filmje, a cím: The Nazi Officer's Wife. Addig reménykedjünk az új frizurában.

Populista ámokfutás

Régóta figyelhetjük Karsai József ámokfutását a médiában, ahogy a kisemberek megmentőjeként szeret tetszelegni, de gyakran alaptalan, és kifejezetten ostoba, populista szövegeivel többet árt nekik mint használ. Amellett, hogy sokszor nincs igaza, még azt az érzést is elülteti a hívei körében, hogy nekik nem kell saját magukért felelősséget vállalni, az állam vagy valami jótevő majd segít, a gonoszok szerepében pedig mindig megtalálhatóak a gonosz nagyvállalatok, vagy a pénzintézetek.

Már az sem volt szimpatikus, ahogy a Providentet támadja. A Provident valóban nevetségesen magas THM mellett ad mikrohiteleket, de a kedves hitelfelvevők erről tudnak. Minek veszik fel a kölcsönt? Saját szabad akaratukból döntöttek így, nem volt kötelező nekik, ezek után a saját döntésük ellen tiltakoznak. Ha ebben a nagy melegben a közlekedési dugóban hideg üdítőt árulok a sorok között 3900 Ft/dl áron, akkor megveszed tőlem, hiszen akkor és ott az jól esett, majd leparkolsz és elkezdesz ellenem tüntetni? Nem, hanem hülyének nézel, továbbállsz és kihúzod a következő közértig. Hasonlóképpen kellene a Providentet hülyének nézni, ahelyett, hogy kölcsönt vennél fel tőle.

Karsai azonban most még tovább ment. Tüntetést szervezett Mezőkövácsházán a K&H bank fiókja elé. Hogy miért ott arra csak az a tippem, hogy onnan volt könnyen szervezhető busszal 300 ember, képgaléria itt található, az egyiken látszik is, ahogy a szegény megtévesztett (először a bankok, utána Karsai által) nénik ugyanarról a buszról szállnak le. A szervezésre utal az is, hogy szemmel láthatóan minden táblát ugyanaz készítetett el, gondolom a helyi pártiroda munkatársai, ami populizmusuk aljasságát még tovább növeli. A táblák feliratából néhány csemege:

• Hozzátok vissza a külföldre vitt 2000 milliárd forintunkat. - A szám forrása kérdéses, de feltehetőleg az állampapír eladásokra céloz, kár, hogy azt külföldi intézményi befektetők fekteték be, majd - hazai gazdaságpolitikai okok és a válság miatt - érthető módon és persze jogosan adtak el. Az nem a kedves tiltakozók pénze. De ha valaki bankbetétjéhez szeretne hozzájutni, bármikor megteheti.
• Miattatok nincs 13. havi nyugdíjunk. - Elképesztő baromság. 2002-ig nem is volt, utána lett, de nem bírta el a költségvetés és az ország, ezért most megint nincs. Mi köze ennek a bankokhoz?
• Földönfutóvá tettetek 800 ezer devizahitelest / Csődbe viszitek Magyarországot a devizahitelekkel - Egyrészt, akik tényleg elvesztették lakásukat a törlesztőrészletek emelkedése miatt, az pár ezer fő, de ők sem lettek földönfutók nagyon nagy részben. Másrészt a devizahitelek felvételéről megintcsak szabad akarat alapján a hitelfelvevők döntöttek. Nem volt kötelező felvenni. Ha pedig valakinél nem kongatta meg a vészharangot az a tény, hogy 5%-os hitelköltség mellett tud hitelt felvenni, miközben a bankbetét 10%-on ketyeg, és hogy a forint romolhat is, annak ideje egy kicsit jobban utánanéznie a tényeknek. Persze a bankok az ügyfelek tudatlanságára gyakran rá is játszottak, ezért szégyellhetik is magukat.
• A belga gazdaságot ne a mi betétjeinkből hitelezzétek - Megnézném azt a bolondot, aki 10%-ot fizet azért, hogy Belgiumban hitelezhessen, és még vállalja is a devizakockázatot, ahelyett, hogy 2-3%-on eleve Euroban fizethessen.

Mennyire jó lenne, ha egy olyan országban élhetnénk, ahol az emberek hajlandóak felelősséget vállalni a döntéseikért, és a politikusok nem kilóban mérve szornák szét a butítást, cserébe szavazatokat várva. Az embereknek pedig lenne annyi esze, hogy nem hisznek el nekik minden baromságot, és veszik a fáradságot, hogy utánanézzenek az összefüggéseknek.

Karsai József egyébként agrármérnökként végzett még bőven a múlt rendszerben, így bizonyára nagy rálátása lehet a makrogazdaság, monetáris politika, és a banküzemtan szakmai mélységeibe. Szerintem össze kellene dobni neki egy kis pénzt egy közgazdasági gyorstalpalóra.

Vannak, akiknél már dereng valami. Rétvári Bence - szintén képviselő - vetette fel, hogy tanítsák a középiskolában a pénzügyi alapismereteket. Az már neki sem esett le, hogy évek óta nyitott kapukat dönget, és a BÉT-en, MNB-n, és számos szervezeten túl még a kormánypárti politikusok is ezen vannak, de az egész a még mindig elavult oktatási rendszer saját belső válsága miatt áll meg. Mindenesetre ahol akarják, ott már taníthatják. Persze egy kis populizmusért ő sem megy a szomszédba, a legviccesebb az volt, amikor Gyurcsány külföldi tanulásra és munkavállalásra bátorító mondataira reagálva úgy vélte, hogy az ellentétes a Szózattal ("Itt élned, halnod kell"). Nemrég az a morbid ötlete támadt, hogy koporsót vitt az MSZP székháza elé. Ma pedig az MNB előtti sajtótájákoztatóján (a semmilyen törvényt meg nem szegő Simorba még egyet rúgva, és az MNB függetlenségére szinte fittyet hányva) a divatos offshore hullámot meglovagolni kívánandó úgy gondolta, hogy be kellene tiltani az offshore cégek reklámozását. Tájékoztathatná valaki, hogy offshore céggel nemcsak adót csalni lehet. Esetleg neki is kijárna egy közgazdasági gyorstalpaló, jogi csak azért nem mert olyan diplomája már van neki, csak át kellene ismét futnia a jegyzeteit.

Rétvárival egyébként évfolyamtársak voltunk az általános iskolában. Én A-s voltam, ő B-s. Emiatt sok mindenre nem emlékszem róla, de az beugrik és azt hiszem jól emlékszem, hogy egyszer valami szakkör után ugyanazon a 61-es villamoson utaztunk, és beszélgettünk, majd megkérdezte mennyi az idő. Mondtam neki, hogy fél 4. Erre megdöbbent: "Már ennyi az idő?". Kérdem én: "Miért ilyenkor te már otthon langyos tejet kortyolgatva tanulni szoktál?". Erre ő a legnagyobb természetességgel: "Igen, ilyenkor mindig a leckémet csinálom és készülök a holnapi órákra". Persze rajta kívül minden normális ember ugyanezt este 10-kor, vagy másnap az órák közti szünetekben csinálta. Szorgalma ellenére azonban - mivel pénzügyi ismeretek akkoriban nem voltak - nem tanulhatta meg, hogy a jegybank független intézmény, és a politikusoknak az ország érdekében ezt kutya kötelességük tiszteletben tartani.