Wednesday, April 4, 2018

A pártok választási programjának értékelése (2018)


Az Országgyűlési Választások legnagyobb tétje nem az, hogy melyik párt nyeri azt meg, vagy jut hatalomra, hanem, hogy mihez kezd a kormányzás területén. Éppen ezért semmi értelme az árokásós, pártpolitikában fulladozó politizálásnak. Sajnos a legtöbb kampány - így a mostani is - teljesen értelmetlen, és kizárólag emócionális alapú témakörökkel van tele.

Pedig nincs komoly jelentősége, hogy:

- Melyik politikust verte át egy öregasszony a mesés örökséggel.
- Ki mit csinált a válása során.
- Melyik pártelnök veszett össze a szomszédjával.
- Vagy ki az a listavezető, aki részegnek tűnt az utolsó sajtótájékoztatóján.

A közhiedelemmel ellentétben a korrupciós ügyek sem a legfontosabbak között vannak. Persze nagy áltálánosságban a korrupció egy komoly probléma, de korántsem a legkomolyabb, sokkal inkább egy tünete, felszíne egy mélyebb problémahalmaznak.

A politikának, sőt tágabb értelemben a társadalmi párbeszédnek, az adott országot, régiót, vagy a világot általában is érintő fontos problémakörök, vagy ha úgy tetszik témakörök alapján van értelme előrevinni és elemezni. Néhány példa:

- Az állam szerepe az egészségügyben.
- Milyen adórendszer lendítené előre a gazdaságot, ami még elfogadható társadalmi különbségeket okoz.
- Hogyan tudunk harmonikusabban együtt élni a környezetünkkel, fenntartva az energiabiztonságot és az életszínvonalat.
- Miként lehetne minél hatékonyabbá tenni az oktatást a jövő kihívásaival szemben.
- Hogyan szabályozzuk az abortuszt, a könnyűdrogokat, az azonos neműek házasságának lehetőségét, a fegyvertartást, és hasonló megosztó, de fontos kérdések.
- ....a felsorolást szinte a végtelenig lehetne sorolni.

Azt, hogy egy párt mit is szándékozik tenni a törvényhozásban, illetve a kormányzás során, rendszerint pártprogramok útján szokta a választók tudomására hozni. Ezekben optimális esetben az összes, a választópolgárok vagy akár azok egy kis részének is fontos témakörökkel kapcsolatos meglátások, illetve ezekkel összefüggő lépések találhatóak. Ez a legfontosabb forrása annak, hogy eldöntsük, kire is adjuk a voksunkat.

Sajnos a legtöbben nem veszik a fáradságot, hogy ezeket elolvassák és kiértékeljék, pedig egy ideális demokráciában az állampolgárok tudatosan törekednek arra, hogy minél többet megismerjenek a lehetőségekből. Ez teszi lehetővé, hogy nem, vagy legalábbis minél kisebb mértékben manipulálják őket. Elsősorban ettől lesz erős egy demokrácia.

Az erre szánt idő valahol 5-10 óra között van, nem hiszem hogy négy évente ez olyan nagy idő lenne, hogy megfontolt döntést tudjunk hozni. Az utóbbi időszakban egyszerre viszek egy startup-ot és építkezem, mégis meg tudtam oldani, hogy végigolvassam és kiértékeljem a saját szemszögemből a programokat, sőt még azt is, hogy itt írjak róluk.

Azoknak a pártokban a programjait olvastam el, amelyek:

- Várhatóan átlépik az 1%-os szintet az országos listán, tehát legalább valamilyen minimális bázisuk van.
- Közzétettek az elmúlt három hónapban a 2018-as választással összefüggő, részletes programot.
- Legalább egy éve aktív, országos szintű közéleti tevékenységet folytatnak. (Értsd: nem kamupártok.)

Így a rostán ABC sorrendben az alábbi pártok maradtak fent (linkekkel a programokra, külön elmentve, mert többen úgyis törölni fogják, amint lehet):

- DK
- LMP

Itt sajnos ki kell térni arra, hogy a legtöbb parlementi helyre, a kormányzás lehetőségére leginkább esélyes, és most is hatalmon lévő párt nem tartotta annyira tiszteletben a szavazatuk leadásán valóban komolyan gondolkozó és tájékozódó állampolgárokat, hogy közölje, mégis mit szeretne elérni a következő négy évben. Annak ellenére, hogy a Fidesz szemmel láthatóan több témakörben egyértelmű elképzelésekkel rendelkezik, és vannak olyan területek, ahol hitelesség vagy akár sikeresség tekintetében is előrébb van, mint bármely más jelenlegi politikai erő Magyarországon. Ezek közé tartozik például a fiskális politika (a monetáris csak azért nem, mert az elvileg nem tartozik a kormányzás hatókörébe), vagy a közbiztonság. Persze más területekről - így nagyon tipikusan az egészségügyről vagy az oktatásról, jó pár társadalmi kérdésről nem is beszélve - ez nem mondható el, de itt sem éltek a lehetőséggel, hogy részletesen ismertetessék, miként javítanának ezeken.

A pártok programjait az alábbi 5 dimenziós térben értékeltem:

1. Részletesség. Mennyire figyeltek oda az összes szakpolitikai területre, régiókra, társadalmi csoportra, és azok problémaköreire. Fontos, hogy ez a pont a felvetések tényéről szól.

2. Specifikusság. Az egyes felvetéseken belül milyen pontos, számonkérhető ígéretek, elképzelések, konkrét lépések szerepelnek.

3. Megvalósíthatóság. Az ígéreteknek van-e pénzügyi és társadalmi fedezete, mennyire reális, hogy a programban szereplő elképzelések meg is valósulnak a következő négy évben, vagy a megjelölt időtartamban.

4. Egyezőség az értékrendemmel. Az adott programban szereplő elképzelések és a saját társadalmi nézeteim mennyire vannak átfedésben. Fontos, hogy ez szinte mindenkinél más, és ez így van jól.

5. Hitelesség. Mennyire képes a párt és azok meghatározó politikusai, a hozzájuk kapcsolódó társadalmi szervezetek és rétegek megvalósítani ezeket, mennyire lehet nekik elhinni, hogy komolyan gondolták, amit leírtak. Értelemszerűen ehhez nem elég a pártprogramot elolvasni, hanem az adott szervezet előéletét, hátterét is figyelembe kell venni.

Bár elméletileg az első három tényezőnek objektívnek kellene lennie, és csak az utolsó kettő egyértelműen szubjektív (ezek közül is főleg a 4. pont), nem ringatom magam abban az illúzióban, hogy ezt bárki teljes mértékben képes megtenni az 1-3. pontok esetén. A 4. pont a klasszikus szubjektív tényező, az 5. pedig nehezen mérhető objektív eszközökkel, ezért ezt is inkább a második csoportba lehet sorolni.

Bármelyiket is nézzük az 5 dimenzió közül, a szubjektivitást minden bizonnyal növeli, a józan kiértékelést a végén megkönnyíti, hogy minden program esetén minden tényezőt 1-10-ig tartó pontszámmal láttam el, ahol 1 - a teljesen értéketelent/elfogadhatatlant jelzi, amíg a 10-es a tökéletest az adott kategória esetén. Még a kiértékelés előtt eldöntöttem, hogy súlyozni nem fogok, tehát csak simán összeadom a számokat, de nem fogok olyan programot jónak, és komolyan szavazásra érdemesnek tartani, ahol egyetlen olyan tényező is van, amelyik nem éri el a 6 pontot.

---

DK

Itt azonnal problémát jelentett és némi jóindulatot követelt meg, hogy a párt által közzétett választási program csak egy brossúra, de a DK a végén legalább itt is hivatkozik a részletes, korábbi programra, amely "Sokak Magyarároszága" címen fut, így ezt értékeltem.

1. Részletesség: 6 pont. A program viszonylag széleskörűen foglalkozik a legtöbb társadalmi probléma felszínével, és bár ritkán ás mélyre, azt el lehet hinni, hogy a háttérben a szakpolitikusok kellő számban vonultak fel és adták hozzá a tudásukat. Azért van nem egy terület, ami hiányzik az anyagból: államadósság, demográfiai problémák integrált megközelítése; illetve olyanok, ahol meg sem probáltak a problémakör mélyére ásni: drogprevenció-könnyűdrogok, határon túli magyarok, vállalkozásfejlesztés.

2. Specifikusság: 3 pont. A dokumentum tele van nagyra törő szólamokkal, de konkrét javaslatokat alig lehet olvasni. Tipikus példa, hogy az ÁFA-t célzottan csökkentenék, de nem hangzik el konkrét szám, csak annyi, hogy az "internet" - feltételezhetően ISP szolgáltatás forgalmi adóját törölnék el.

3. Megvalósíthatóság: 3 pont. A program 6-800 milliárd forint többletforrásról beszél ágazatonként (!), amit EU és egyéb források átcsoportosítával, illetve valamennyi gazdasági növekedéssel indokol. Az ÁFA csökkentés miatt kieső súlyos összegek pótlásáról szó sem esik. Legalább a személyi jövedelemadó kapcsán nem hangzik el fedezet nélküli ígérgetés.

4. Egyezőség az értékrendemmel: 7 pont. Itt is: hangsúlyozottan nem a párt megnyilvánulásait, hanem kizárólag a programot értékeltem. Kevés a valódi gazdasági progresszivitás, helyenként ez túlságosan is balos, de társadalmi kérdésekben nagyon magas az átfedés.

5. Hitelesség: 2 pont. A DK egyértelműen Gyurcsány Ferenc személye köré épült, akinek volt másfél ciklusa bizonyítani, de ez inkább kudarccal végződött, nem is beszélve arról, hogy mennnyit rombolt a hitelességén a 2006-os események során (és persze előtte is). Ráadásul a párt listáján és vezetői között számos olyan politikus van jelen, aki segítette a Gyurcsány kormányok munkáját. Nem hiszem el nekik, amit mondanak és írnak.

---

Együtt

Minden kétséget kizáróan az Együtté a legszebb pártprogram. Úgy néz ki, mint egy IKEA katalógus, de az ötletet egy külföldi párttól vették, viszont alaposan megcsinálták. Szimpatikus, hogy a párt helyi és szakpolitikusai egy kicsit erőltetett spontaneitás látszot keltve, de azért mégis hétköznapi helyzetekben jelennek meg a fényképeken. Ettől persze még a tartalom a lényeg, de az Együtt vezetése szemmel láthatóan megértette, hogy az érzelmek és a felhasználói élmény is nagyon fontos. Ugyanakkor az üzenetet és az igyekezetet csökkenti, hogy az Együtt nem áll jól sem a közvéleménykutatásoknál, és a többi szervezethez (kivéve a kamupártokat) képest nevetségesen kevés helyen gyűjtötte össze a szükséges számú ajánlószelvényt.

1. Részletesség: 7 pont. A programban a főbb lépések mellett annak végén összesen 491 db - szó szerint - ígéret olvasható. Ez elsőre lehengerlőnek tűnhet, de az összeszedettség helyenként a mélység hiányát takarja, szinte sehol nem jelennek meg a háttérben lévő összefüggések. Másrészt vannak területek, amelyek egyáltalán nem kerülnek megemlítésre: e-mobilitás, pénzügyi közvetítő rendszer szerepe a vállalkozásfejlesztésben.

2. Specifikusság: 4 pont. A konkrétumok keresésénél már komoly gondok adódnak. A legtöbb ígéret nem tartalmaz egyetlen értelmezhető paramétert sem, csak átszervezéssel, megújítással próbálnak érvelni. Van azért néhány máshol nem látott specifikus elképzelés, ezek közé tartozik, hogy állami vezető ne lehessen egyben sportvezető, vagy a maximum két ciklikusos miniszterelnökség egy személyre.

3. Megvalósíthatóság: 5 pont. Mind társadalmi, mind gazdasági kérdésekben közepes szintű problémák vannak a programmal. A legkritikusabb rész a személyi jövedelemadó progresszív rendszerűvé alakításánál van, ahol állításuk szerint a számos kiadásnövelő ígéret mellett úgy tartanák egyensúlyban a költségvetést, hogy az adózok 75%-a járna jobban, és csak a felső 8-10% rosszabbul, de közben nem lenne a legfelső kulcs 30% felett. Nem véletlen, hogy itt sem mondanak konkrét számokat, egész egyszerűen azért, mert a matek nem jön ki sehogy sem. Naivításnak látom azt is, hogy az azonos neműek házasságához társadalmi vita vezessen, vagy hogy a menekültek befogadása EU-s átlagra (!) emelkedjen, ha még 1200 embertől is kiveri a frász a hazai lakosságot.

4. Egyezőség az értékrendemmel: 8 pont. Kevés kivéltől (pl. adórendszer fő elemei) eltekintve ez a program békén hagyja az embereket, hogy épeszű keretek között maguk boldogulhassanak. A személyes szabadság megléte az egyik legfontosabb cél, amit egy társadalom elérhet, és az Együtt ezt - legalábbis írásban - szintén kiemelt fontosságúnak tartja. Ahol mégis szabályozni kell ott sokkal gyakrabban ösztönöz, mint szankcionál.

5. Hitelesség: 8 pont. Az Együtt még sohasem volt kormányzati szerepkörben, minimális az önkormányzati jelenléte is, ami sok kérdőjelet okoz. Ugyanakkor egyetlen elhasználódott politikusa sincs, talán egy kicsit Szigetvári kivételével, és akik aktívak, azok nagyon komoly eredményeket értek el az ellenszél ellenére is. Ezek közé tartozik az Illatos-úti környezetszennyezés feltárásában játszott szerepük, a korrupciós ügyek kérlelhetetlen felhozása is. Tovább növeli a hitelességet, hogy ahol lehet a párt bizonyítani látszik, például a női egyenjogúságot olyan komolyan veszi, hogy nekik van a legtöbb nő az országos lista első 30 helyén (szám szerint 12).

---

Jobbik

A Jobbik programjának az olvasása volt a legnehezebb. Tömör sorok, szoros kéthasábos tördelés, hosszú és nehezen átlátható bekezdések. A formai hibáktól eltekintve a tartalmi részek tekintetében viszont hozta a pártprogramok átlagának színvonalát.

1. Részletesség: 7 pont. Bármennyire is furcsa, a Jobbik választási programja a DK-éhoz legközelebb mind a részletességet, mind akár a felvetett témák tekintetében, mindkettő esetén valamivel több gesztussal a törzszavazók felé. Látványos példa, hogy a Jobbik az egyetlen párt, amelyik említést tesz az e-sport támogatásáról. Összességében minden fontos terület megjelenik, még ha komoly hangsúly eltolódásokkal is. 

2. Specifikusság: 3 pont. Itt máris elkezdődnek a bajok, és megérthetjük a tömör szófolyam lényegét: hogy elfedje a tartalom hiányát. Amíg a problémafelvetéseknél olykor-olykor még megjelennek paraméterek és konkrét adatok, addíg a megoldásoknál ez szinte teljesen hiányzik. Helyenként ez már egészen röhejes szintet üt meg, a legdurvább példa a devizakárosultak megmentése, ahol az egyetlen konkrétum az MNB nyereségének átcsatornázása, ami egyébként a monetáris politika lényegi megértésének is a teljes hiányáról tanúskodik.

3. Megvalósíthatóság: 2 pont. A program alig rejtett üzenete, hogy mindent meg lehet oldani központi kézivezérléssel, amin már régóta túl vagyunk. Hogy a hozzá nem értést tovább fokozzák, talán a Jobbik ment el a legmesszebb a szociális demagógia területén, a tavaly óta PR hadjáratként felhasznált EU-s bérúniós elképzelésekkel, ami a legkeményebb kommunista szólamokat idézi meg. Ez különösen azért meglepő, mert a program egy bekezdés erejéig még ki is fejti a bérszínvonal és a termelékenység közötti összefüggést. Azért is kár a felelőtlen ígérgetésért, mert a programban egyes szakpolitikai területeken nyomokban fellelhető a nem is gyenge progresszív irány, de vélhetően a párt vezetése ezeket a kezdeményezéseket karanténba zárva tárja az olvasók elé.

4. Egyezőség az értékrendemmel: 4 pont. Nagyon messze áll tőlem, hogy az állam szerepét mind gazdasági, mind társadalmi kérdésekben a mostaninál is magasabb szintre emelné a párt. Ugyanakkor az utóbbi 4 év egyértelmű hozadékának tűnik, hogy a Jobbik valóban európai értékrenden belül képzeli el magát, még ha annak a perifériáján is. A civil társadalom tisztelete, a megújuló energia és a digitalizáció jelentőségének megfelelő szintű kiemelése sokat javít mind a korábbi fertelmes megnyilvánulásokhoz, mind a program fenti magas szintű gyenge pontjaihoz képest. 

5. Hitelesség: 5 pont. Ez a párt sem volt még kormányon, kevés a klasszikus értelemben véve rutinos öreg róka politikusa van, az önkormányzati területen néhány látvány intézkedés kivételével semmi pozitív vagy negatív kiugrót sem láttunk tőlük. Ront a helyzeten, hogy milyen mértékben árulta el a párt vezetése a korábbi törzsszavazók egy részét az utóbbi években, persze ez a hazai demokrácia előnyére válik, de nem sok jót sejtet a a pártvezetés gerincességével kapcsolatban. 

---

LMP

Az LMP-é az egyik legkönyebben áttekinthető, és allurők nélküli program. A szerkesztő imádja a számozást, és a struktúrát, amitől helyenként már egy kicsit unalmasnak is érződik az egész szerkezete. Talán ennek is köszönhető, hogy a körültekintőbb választókat összezavarva, a többieknek gumicsontot dobva az ún. Szél-tervet is kitették az oldalukra. Ez már csak egy rövid ígérethalmaz, komoly tartalom nélkül, ezért itt is némi jóindulattal élve a Választási Program nevű dokumentumot értékeltem. Ezzel a módszerrel egyébként más pártok is éltek.

1. Részletesség: 6 pont. A program végig megy az összes slágertémán és a valóban fontos területeken is, de azt semmiképpen sem lehet állítani, hogy a részletekben elveszne. Nehéz eldönteni, hogy a szakpolitikusok csak a fő csapásirányokat látják, vagy nincsenek elegen, esetleg valaki kiradírozta a nem nagybetűs részeket.

2. Specifikusság: 4 pont. Nagyon ígéretesen indult a program az alkotmányossági, jogállami kérdésekben történő intézkedések meglehetősen pontos leírásával, ám hamar kifogy a lendület. Már az ökormányzati rendszerek átalakításánál egy pont kivételével üres szövegelés történik, bármilyen érdemi konkrétum megnevezeése nélkül, ami a Budapest-agglomeráció együtt kezelésénél csúcsosodik ki, szó szerint leírva, hogy annak bármely részletét még át kell gondolni. Csak tudnám, hogy akkor minek írtak pártprogramot. A paraméterek maró hiánya ezután is a program szerves részét képezi. Az adózásnál is megjelenik a mindenhol végigvonuló differenciált ÁFA csökkentés slágere, ismételten egy darab szám leírása nélkül. 

3. Megvalósíthatóság: 6 pont. Mivel konkrétumokkal nincs teletömve a program, így itt is nehéz értékelni annak realitását. Az LMP azon kevés pártok közé tartozik, amelyik legalább megpróbálja megindokolni, hogy a klasszikus baloldali agendát miből finanszíroznának, de ebben nem járhat teljes sikerrel, ha a számok nélkül szeretnének eredményre jutni. A megvalósíthatóságot itt azért növeli, hogy nem egy kevésbé népszerű adóemelést is meghirdetnek, például a környezetvédelemmel kapcsolatban. Apropó környezetvédelem: az ökopárt identitás mellett abszolút reális megújuló energia bővítési terveket jeleznek előre, bár a kieső nukleáris kapacitások pótlásának magyarázata nem elégséges. Szintén naivitásra (akár a pártére, akár a szavazóbáziséra) utal, hogy a szigorúbb ÁFA csalás megelőzés, vagy egyes presztizsberuházások leállítása százmilliárdokat hozhat a költségvetésnek.

4. Egyezőség az értékrendemmel: 7 pont. Számomra a program és egyébként a párt kommunikációja túlságosan balos, és a kelleténél valamivel többet vár el az államtól gazdasági területen, mint kellene. Társadalmi kérdésekben a progresszivitás és azok következetes képviselete sok jó pontot hoz. Némi csalódás, hogy visszafogott a környezetvédelemmel történő foglalkozás mind mennyiségében, mind mélységében, de a lényegi vonal azért megfelelő, nem is várnánk mást egy zöld párttól. 

5. Hitelesség: 6 pont. Az igazi választási sikerek eddigi hiánya itt sem könnyítette meg a dolgomat, de van pár pont, ami egy kis mértékben a pozitív irányba viszi a mérleget. Az egyik, hogy az LMP a főbb elveiből viszonylag rövid története során nem adott fel, és független szereplőként próbál meg a víz felszíne felett maradni, eddig sikerrel. Az LMP az egyetlen párt, amelyik közzéteszi a kampányszámla költéseit, még ha igencsak elnagyoltan is, de valamennyit legalább áldoz a transzparencia területén. Szintén jó pont, hogy ez a párt adja a második női miniszterelnök jelöltet a komolyabb szereplők közül, és emellett a lista első 30 helyéből 11-en női politikusok szerepelnek, ami a program releváns részének a hitelességét növeli. Mindettől függetlenül a kissé visszatetsző, fellengzős névnek azonban sem korábban, sem mostanában nem sikerül megfelelni, az LMP nem változtatta meg a politika légkörét. Ha rajtuk múlik, akkor sem Lesz érdemben Más a Politika.

---

Momentum

A legfiatalabb hazai országos szinten érzékelhető politikai szereplő a nevéhez híven nagyon lendületes programot rakott össze. Nemcsak terjedelmes, de áttekinthető és források hivatkozásával olykor azért ellátott, és közben vidám színezetű anyagot készített el, amin csak az izzadságszagú és teljes név nélkül vállalt "átlag polgár" idézetei rontanak csak egy kicsit.

1. Részletesség: 9 pont. A Momentum nem kevesebb, mint 363 oldalon részletezi elképzeléseit a kormányzásról. Bár kissé csapkodó struktúrában, de a program szinte minden fontosabb területet és azok fontos részeit is érinti. Eléggé meg kellett erőltetnem magam, hogy találjak olyan területet, ami (legalábbis explicite) nem kerül megemlítésre, de végül találtam: a program nem említi a robotizáció kérdését (de az arra adott válaszról közvetve esik szó). Mást nemigen találtam. Ráadásul a program rendszeresen kiegészítésre került külföldi és hazai példákkal, amit vélhetően át lehetne ültetni hazai, országos szintű lépések közé.

2. Specifikusság: 2 pont. Talán itt ért a legnagyobb sokk az összes program közül. Amit a Momentum elkövetett a remek és részletes problémafelvetés után, az nem is program, hanem valamiféle furcsa és nagy erővel összedobott alibi játék. Iszonyat kínszenvedés volt bármi konkrét intézkedés tervet találni a programban (ilyen volt például a gépjárművek adózásának terén pár szám). Hiába tudjuk meg az alapelveket, hogy mit is kezdenének a hatalommal, arról szinte semmit nem tudhatunk meg. Az "átszervezzük", "ösztönözzük" és a hasonló tipikus szavakkal tele van a dokumentum, de hogy ezt hogyan tennék meg, arról szinte soha sehol nem derül ki semmi. 

3. Megvalósíthatóság: 5 pont. A Momentum is azon kevés pártok közé tartozik, aki az adócsökkentés, a bérlakás program és az egyéb hiánynövelő csomagok fedezetének megteremtését legalább megpróbálja megindokolni. Sőt, az LMP-nél annyival előrébb jut, hogy itt már konkrét számok is megjelennek - sajnos. Itt ugyanis csak a Fidesz-éra tipikus presztizs jellegű kiadásainak megvágásával számolnak, kevés realitásérzékkel, az igazi lyukakat jelentő tételeknél (pl. járulékcsökkentés) mindenféle számítás és igazi konkrétumok nélkül állítanak párba más intézkedéseket, amik ellentételezsként szolgálnának. A naív programalkotásra jellemző, hogy Budapesten központi szervezéssel startup konferenciákat és eseményeket szeretnének szervezni. Pedig ezekből már most is annyi van, hogy Dunát lehetne rekeszteni velük, a jegyeket a legtöbb estén ingyen vágják hozzá az emberhez és szakmai oldalról sincs probléma ezeknek a minőségével. A Momentum nagy sietségében egy sor nyitott kaput is dönget. 

4. Egyezőség az értékrendemmel: 8 pont. A Momentum indításképpen egy európai integrációt fontosnak tartó, megújuló energiát támogató, az egyéni szabadságot kiemelten fontosnak tartó, modern, progresszív, és a szó valódi értelmben véve liberális üzenetet fogalmaz meg a programban, amellyel nagyon sok az átfedés a saját értékrendem halmazával. Talán az egyházak támogatása az egyetlen pont, ahol éles eltérés van, úgy gondolom, hogy nem az állam feladata résztvenni a finanszírozásban, egy valóban szekuláris országban. 

5. Hitelesség: 5 pont. A legfiatalabb valamirevaló pártként semmilyen előzetes információnk sincs arról, hogy akik a program mögött állnak, milyen vezetők lennének. Az egy rossz előjel, hogy a párt a növekvő olimpia ellenes hangulatot meglovagolva tett szert országos ismertségre. Az viszont pozitív, hogy teljesen önerőből építkeznek és egyelőre (?) nincs mögöttük semmilyen érdekcsoport. 

---

MSZP - Párbeszéd

Itt voltam a legnagyobb dilemmában, ugyanis az ad-hoc pártszövetségnek három programja is megjelent az elmúlt hónapokban, egyet az MSZP, egyet a Párbeszéd jelentetett meg, végül a szinte teljes mértékben Karácsony Gergelyre építő kampány és annak legalább ebből a szempontból egyértelmű üzenete miatt volt bennem annyi jóindulat, hogy az ő nevével ellátott, legutolsó ún. kormányprogramot értékeljem. A másik kettőt olvasgatva talán még így jártam el a legkevésbé kritikusan.

1. Részletesség: 4 pont. A program kizárólag a kiemelt területeket érinti, enyhén szólva sem mélyed el a részletekben, és rengeteg terület van, amivel egyáltalán nem foglalkozik, ezek közé tartoznak a drogokkal kapcsolatos teendők, a digitalizáció, a demográfiai problémák, az adórendszer integrált megjelenését vagy a költségvetést, csak hogy párat említsek. Már itt nagyon alibi szagú a program, és érezhető, hogy az utolsó pillanatokban olvasztották össze.

2. Specifikusság: 5 pont. Karácsony és vállalásai gyakran meglepően pontos paraméterek mellett jelennek meg. Sokszor pontosan leírják, hogy az adókat, nyugdíjakat, béreket, egyéb limiteket milyen mértékben módosítanák főleg ott, ahol az szavazatokat hozhat (nagyon tipikus példa az ún oligarcha adó). Máshol, így a személyi jövedelemadónál vagy a KKV-k támogatásánál már hiányoznak a specifikus lépések. A társadalmi kérdésekben is elnagyolt, megúszós szövegek úsznak az ember szeme elé. 

3. Megvalósíthatóság: 2 pont. A program folytatja a rendszerváltás óta beágyazódott felelőtlen és fedezet nélküli ígérgetés hagyományát. Az egészségügyben 50%-os béremelés, 13. havi nyugdíj, megemelt szociális juttatások és állami programok szerepelnek mindenütt, miközben a másik oldalról csak a politikai korrupció konkrétumok nélküli emlegetése jelenik meg. Biztosak lehetünk benne, hogy ha ez megvalósulna, az azonnal felrúgná a stabil fiskális politikát. 

4. Egyezőség az értékrendemmel: 5 pont. Amíg a társadalmi issue-k többségével egyezik a véleményem, az osztogató és paternalista jellegű gazdaságpolitika elég távol áll tőlem, a pontszám ezért valahol a középúton helyezkedik el. 

5. Hitelesség: 5 pont. Az egyik oldalon ott áll egy megöregedett, a hibáiból tanulni nem szándékozó, cinikussá és fáradttá vált párt még mindig sok régi arccal. A másik oldalon ott van egy fiatal, lendületes polgármester, aki ugyan nem tűnik az elvek bajnokának, mégis nagyon hiteles, kevésbé pártpolitikus és nagytudású emberekből rakott össze árnyékkormányt (Andor és Wittinghoff szakmai tudását különösen nagyra értékelem). A pontszám itt is ezt a fajta kettősséget tükrözi. 

---

Összpontszámok (maximum 50 pontból):

- DK: 21
- Együtt: 32
- Jobbik: 21
- LMP: 29
- Momentum: 29
- MSZP - Párbeszéd: 21

Igen érdekes, hogy a hat program közül fele-fele arányban 21-21, illetve 29-32 pont közötti értékek szerepelnek. Az utóbbiakat csak részben magyarázza az értékrendbeli különbség (pláne, hogy volt olyan párt, ahol ez magas volt mégis az első csoportba tartozik), így a vállalások minőségének is volt szerepe. Összességében az beszédes, hogy még a legjobb program sem tudda az elérhető pontszám kétharmadát elérni, és a felük bőven az 50%-is szint alatt maradt.

Hány kritériumban végeztek 6 pont alatt (ahol már nem elfogadható a program):

- DK: 3
- Együtt: 2
- Jobbik: 4
- LMP: 1
- Momentum: 3
- MSZP - Párbeszéd: 5

Nem is a fenti számok, hanem ezek az igazán lesújtóak. Nincs ma egyetlen országos politikai erő, amelyik legalább egy területen ne bukna meg, így nincs olyan lista, amelyre jó szívvel szavazhatnának a választók. Ráadásul minden párt esetén az első három pontnál (is) előfordult elfogadhatatlan pontszám. 

A sok hasonlóság oka egyébként részben az, hogy a balliberális pártok programjai között - ahol van egyáltalán konkrétum - elképesztően magas az egyezőség, egyes ígéretek sorra követik egymást: Paks2 leállítása, a progresszív jövedelemadó visszavezetése, a stadionépítések leállítása. Így nincs könnyű helyzetben, aki közülük szeretne választani a programok alapján. A fenti listából nem túl meglepő módon egyedül a Jobbik lóg ki valamelyest, de még ők sem nagyon látványosan. 

Kategória átlagok:

- Részletesség: 6,5
- Specifikusság: 3,5
- Megvalósíthatóság: 3,8
- Egyezőség az értékrendemmel: 6,5
- Hitelesség: 5,2

Itt már azonnal látszik, hogy mi a problémák gyökere. A pártokat nem érdekli, hogy valós, reális képet adó, és egyértelmű programokat rakjanak le az asztalra. A 2. és 3. pont alacsony átlaga jelzi, hogy nem fontos számukra, mennyire pontos képet adnak, hogy mégis milyen törvényeket és rendeleteket hoznának, illetve az sem, hogy ha azt helyenként mégis megtennék, annak milyen valós hatása lenne. Ennek alapvetően két oka lehet:

- Fogalmuk sincs, hogy mit szeretnének csinálni, és minek milyen következményei lennének
- Tudják, hogy a programokat úgysem sokan olvassák, és ha mégis, akkor kevesen győzödnek meg annak relitásáról. 

Inkább a második túlsúlyára tippelek. Ez a következtetés egyben azt is jelenti, hogy ha hatalomra kerülnek, akkor az ígéretek egy részét eszük ágában sem lesz teljesíteni. Ez nem is meglepő az elmúlt  évtizedek tapasztalatai után, és talán nem is csoda, ha van olyan párt, amelyik már látszat szinten sem szeretne úgy csinálni, mintha részleteiben szeretné az emberek elé tárni, hogy mégis mire készül. 

Felmerül a jogos kérdés:

Miért csinálják ezt a pártok?

A kérdésre kétféle válasz adható:

- Mert mindegyik csak a saját zsebét tömi, és nem is akarnak megvalósítani semmit.
- Mert az átlagszavazó (persze korántsem mindenki) elvárásai nem reálisak, és a pártok a szavazatok érdekében inkább csúsztatnak, felszíneskednek, hazudnak és manipulálnak, mintsem megpróbálnák meggyőzni őket.

Bár az elsőben is van igazság, de sokkal inkább a másodikat érzem erősebb válasznak. Számos kutatás és maguk a választások is sokszor bebizonyították, hogy a magyar társadalom zárt, fél az újításoktól, nem tájékozódik őket érintő kérdésekben proaktívan, erősen paternalista, az államtól várja el, hogy megoldja a problémáit, az egyéni szabadság kevésbé érdekli, nem szeret újítani, és fél elhagyni a komfortzónáját. Hozzáteszem, hogy ez egyáltalán nemcsak magyar, hanem pár ország kivételével világjelenség, de Európában nálunk ezek az átlagnál jóval hangsúlyosabbak.

Ahhoz, hogy a magyarok tényleg a saját kezükbe vegyék a sorsukat, nem elég szavazni, vagy akár a híreket olvasgatni, de időt és energiát kellene szánniuk arra, hogy tájékozottak legyenek, és aktívnak kellene lenniük, hogy a (reális) elvárásokat ki is kényszerítsék azokból, akiknek éppen őket kellene képviselniük. Amíg ez az attitűd változás nem történik meg, addig az ország sorsában sem várható érdemi előrelépés.

Thursday, January 19, 2017

Valódi Változás, megkopó Remény - Az Obama kormányzat nyolc évének értékelése


A világ egy nagy és komplex hely. Sokan és gyakran szeretnek egyszerűsítésekkel élni, mert a figyelmünk és az időnk korlátozott, az elérhető információk köre viszont korlátlan, vagy legalábbis annak tűnik. Ezért nagyon nehéz bárki teljesítményét értékelni, legyen az egy magánember, vagy az emberiség legnagyobb felelősségével járó pozíció birtokosa, az Amerikai Elnök. Könnyű azt mondani, hogy Obama tevékenysége jó vagy rossz volt, de minél mélyebbre ásunk, annál inkább nehéz objektív igényű cikket írni arról, hogy mi történt az elmúlt nyolc évben a Fehér Házban. Ráadásul sok függ attól, hogy ki az, aki értékel, és akinek az életére így vagy úgy, kisebb vagy nagyobb mértékben milyen hatással voltak az ott született döntések.

Ezen sorok írója például úgy gondolja, hogy egy nőnek a terhesség korai szakaszában joga van eldönteni, hogy vállal-e gyereket; az azonos nemű pároknak ugyanúgy joga van összeházasodni, mint bárki másnak; nem képezheti a szabadságjogok részét, hogy szinte bárki sorozatlövő fegyverhez juthasson; ugyanakkor az eutanázia általánosan elérhetővé kellene, hogy váljon; ahhoz pedig nincs jogunk, hogy a saját fogyasztásunk érdekében korlátlanul tönkretegyük a természetet körülöttünk. Ezek klasszikusan Demokrata párti értékek. Ám ha az Állam szerepéről van szó, akkor a személyes értékeim már közelebb vannak a Republikánus párthoz, a kisebb államot és a valódi piacgazdaságot támogatom, és azt, hogy minden felnőtt ember felelősséget kell, hogy vállaljon a tetteiért ahelyett, hogy egy paternalista megközelítés alapján mindig kisegítsék őt a bajból. Ezek olyan személyes értékek, amelyekről a vélemény spektrum másik oldalán állókkal talán ezer év alatt sem győzhetnénk meg egymást, de egy politikus tetteinek megítélésére kihatással van. Már csak ezért sem lehet elérni a tökéletesen objektív nézőpontot, mindenki a saját szemszögét kell, hogy használja.

Az Amerikaiak abszolút többsége ennek mentén elégedett volt Obama munkájával, bár csak a nyolc éves elnöki időszak első és utolsó részére vonatkozik. Ezen sorok írásakor a leköszönő Elnök támogatottsága 56%-os. A mérések kezdete óta tizenketten töltötték be ezt a hivatalt és közülük igazán csak hárman voltak képesek arra, hogy a nemzet szemében sikeresek legyenek, vagyis mind a két elnöki ciklust betöltsék, tehát újraválasszák őket, valamint a leköszönés pillanatában is a többség pozitívan értékelje teljesítményüket. Eisenhower, Reagan és Clinton 59-66% közötti elfogadottsággal zárták nyolc évüket, kilencen vagy népszerűtlenül vonultak vissza ez időszak után, vagy eleve nem is tudták elérni, hogy újraválasszák őket. Hozzá kell tenni: Johnson meg sem próbálkozott ezzel, Kennedy esetén pedig halála miatt sosem tudhatjuk meg, mennyire lett volna sikeres nyolc év után (ha újraválasztották volna, ami azért valószínű). Ennek tükrében Obama sikeresnek tekinthető, de ha enyhén is, ugyanakkor statisztikailag kimutatható mértékben rosszabb, mint a három elődé. Külön érdekesség, hogy Obama népszerűsége magasabb, mint a munkájának elfogadottsága, van további 5%, aki szimpatikus figurának találja, de a tetteivel nagy átlagban már nem ért egyet. A végső elfogadottság egyébként erősen meghatározza a történelmi szemszögből alkotott megítélést is később.  Ez alapján a leköszönő Elnök 44 társa között a 10-15. helyen szerepel majd a listán.


Ha a számok mögé nézünk, akkor világossá válik, hogy a támogatottság, elfogadottság de még a népszerűség is mennyire értékvezérelt, illetve csordaszellem (herding) jellegű. A Demokraták rajonganak Obama-ért, a Függetlenek kedvelhetőnek és nyolc év távlatából már elfogadhatónak találják a munkáját (időközben inkább az ellenkező véleményen voltak), a Republikánusok viszont ki nem állhatják. A politikai hangulat egyre inkább polarizálttá vált az utóbbi évtizedekben és Obama nemhogy javított volna, de minden mutató alapján rontott is rajta. Ez a leköszönő elnök toronymagasan legnagyobb kudarca. Számomra olyan nagy csalódás ez, hogy még 4 éve, a második ciklus kezdetekor is azt hittem, hogy az Elnök el fog mozdulni a centrum irányába. Nem így történt.

Ki emlékszik még arra, hogy Obama a megválasztását követően, de nem egyszer már a kampány idején is, a kétpárti megoldások előtérbe helyezését ígérte. Nem lehet azt mondani, hogy nem tett kísérletet az árkok betemetésére, például meghagyta Védelmi Miniszterként azt a Robert Gates-t, akit még Bush nevezett ki 2006-ban, illetve a Közlekedési Miniszteri pozícióra egy Republikánus képviselőt, Ray LaHood-ot választotta. A valós egységet azonban gyorsan lehetetlenné tették azok az irányelvek és lépések, amelyek klasszikusan a Demokrata párt értékei közé tartoztak. Kínkeservesen áterőltette a védjegyévé vált Egészségügyi Reform-ot, az Affordable Care Act-et, közkeletű nevén Obamacare-t. Annak ellenére, hogy a Törvény már megszületése előtt, de azt követően sem élvezte a az emberek többségének támogatását, és az idő nagy részében 50% felett volt az elutasítottsága. Az idő lassan kezdi ugyan visszaigazolni Obama kérlelhetetlenségét, de a személyes jogokat minden fölé helyező és a kormányzat általi beleszólástól idegenkedő amerikai kultúra sokakból heves ellenreakciókat váltott ki, sok más tervvel együtt. Így tört felszínre a Tea Party mozgalom és nagy vonalakban ez váltotta ki a tengerentúli jobboldal radikalizálódását is.


Ezt a kisebbségben lévő, de a közéletben mégis markánsan megjelenő csoportot tovább hajtotta az elitellenesség, ami Obama másik - bár korántsem a legnagyobb - igazi kudarca. A kampány során az Elnök sokszor hangoztatta, hogy megváltoztatja Washington működését, visszaszorítja a lobbisták befolyását, és sokkal inkább visszaadja a hatalmat a nép, és az őket a nagyvállalatok helyett képviselők kezébe. Bár történtek olyan lépések, főleg az energia (Clean Air jogszabályok) és a pénzügy területén (pl. Dodd-Frank törvény), amelyek a többség érdekeit hozták előtérbe a kevesek profitérdeke előtt, a lobbisták és a mögöttük lévő cégek köszönik szépen jól vannak. Bár sokak szerint már azt is eredménynek kell tekinteni, hogy a lobbizásra szánt pénzek növekedése megállt, és a lobbisták száma több mint 20%-kal esett vissza, ezek a jó irány ellenére messze vannak a kampányban elhangzott ígéretektől.

A friss törvények egy része jó irányba tett lépés volt, egy részük egyértelmű kudarc, az elődje által felállított nem túl magas mércét Obama könnyen megugrotta, a saját kampánygépezete miatt szándékosan (!) felpörgetett elvárásoknak azonban már nem sikerült maradéktalanul megfelelni. 

A külpolitikai területen Obama a kockázatkerülést választotta, mintha kifejezetten azon fáradozott volna, hogy minél kevesebb amerikai élet vesszen el bármely konfliktusban is. Ha ez volt a cél, akkor sikeres volt, a korábbi időszakhoz képest töredékére esett vissza az amerikai halottak száma a különböző fegyveres konfliktusokban. Amíg az ifjabb Bush esetén több ezren vesztették életüket csak Irakban, addig Obama esetén a legfontosabb sztorit a Bengháziban elesettek jelentették - igaz, köztük az amerikai nagykövettel. Bár az Elnök kockázatkerülő volt, a háttérben a Héjákat megközelítő szigorúságú politikát folytatott az ellenség ellen. Sokan kritizálták, hogy nevetséges volt őt - pláne előre - Nobel-béke díjjal kitüntetni. A hibás norvég döntés a túl jól sikerült kampány eredménye volt, és az azt odaítélő bizottság józanságának a hiánya, mintsem az Elnök hibája, hiszen nem saját magát tüntette ki. 

Obama tehát egyáltalán nem érdemelte meg a Nobel-béke díjat, nemhogy előre, de utólag sem. Sokkal többet tett a békéért (pontosabban sokkal inkább kerülte a konfliktusokat), mint legtöbb elődje, de ha kellett simán elindította a bombázásokat Líbiában, támogatott fegyverrel és pénzzel baráti csoportokat háborús konfliktusokban, és szemrebbenés nélkül rendelt el rengeteg drón támadást (ezek kapcsán a műfaj korlátaihoz képest remek film is készült), vagy akár említhetnénk - hazájában hatalmas sikert jelentő, ugyanakkor alkotmányossági és nemzetközi jogokat felrúgó - Osama bin Laden megölését jelentő katonai akciót. Ráadásul hiába csökkentette tovább a Guantanamo-ban jogtalanul fogva tartottak számát, az egyik leglátványosabb ígéretét nem sikerült betartania, ha kevés emberrel is, de a fogolytábor még mindig működik. 

Ráadásul a csapatok kivonása azzal a következményekkel járt, hogy rehabilitáció híján, egy-egy ország szélsőségesek kezébe került, vagy jobb esetben is szétfeszítette a belső konfliktus. Ez volt a helyzet Afganisztánban, és még inkább Irakban, ahol a saját háborújukat sikerült ugyan befejezni, mégis ez csak az Egyesült Államoknak nyújthatott fellélegzést. Itt megint egy olyan erkölcsi kérdéseket a felszínre hozó döntést kellett meghozni, ahol nincs jó és rossz választás, valaki mindenképpen szenvedni fog. Obama úgy döntött, hogy ezek nem az amerikai katonák lesznek, és szándékosan csökkentette a szerepvállalást a Közel-Keleten.

A külpolitikai sikerek sokkal inkább kötődnek a diplomáciai manőverekhez. Sikerült gátat szabni az iráni atomprogramnak, ami évtizedkre a mostaninál is sokkal veszélyesebb hellyé tette volna a Közel-Keletet. Végre volt valaki, aki felvállalta a Kubához való közeledés gyomorgörcsös terhét, és ezt jól tette. A szankciók feloldása hozzájárul és hozzá fog a jövőben is járulni a szigetország fokozatos liberalizációjához. Igaz ugyanakkor, hogy két fontos szövetséges egyértelműen eltávolodott az Egyesült Államokban elnöksége vége felé: Törökország és Fülöp-Szigetek. Összességében az Obama-kormányzat lépései inkább a jó irányban történtek a korábbi vezetéshez képest, de messze nem voltak elegendőek, sőt egy-egy régióban kifejezetten károsak is voltak.

Az Obama kormányzat sok tekintetben hatalmas sikereket ért el a gazdaság területén. A zuhanórepülésben lévő ország szekerét megfordította, közepes mértékű, de tartós gazdasági növekedést tudott elérni, és egy elképesztően stabil, bár jóindulattal is közepes mértékű munkahely teremtési trendet tudott elérni, ahol nagyon konzisztens módon, hónapról hónapra több embernek lett munkája.


Nem szabad azonban elfelejteni, hogy az inaktivitási ráta továbbra is magas, az egyenlőtlenségek tovább nőttek az utolsó előtti évig, és egyes régiók és ágazatok még inkább leszakadtak, ahogy a technológia és az olcsó feltörekvő országoknál lévő munkaerő versenyképtelenné tette őket. Obama és stábja sosem találta meg a megoldást erre a problémára, sőt szinte csak mutatóban vannak olyan nyilatkozatok, hogy egyáltalán erre kísérletet tettek volna. Az ún. Rust Belt államokban részben emiatt is szerepeltek gyengén a Demokraták a 2016-os választáson.

Ráadásul Obama sokat köszönhet a monetáris politikának, amely sokat segített a gazdaság megfordításában és az államadósság olcsó finanszírozásáért. A piacra öntött dollár ezermilliárdok még így is alig jelentek meg a reálgazdaságban, inkább a részvénypiac és egyes régiók ingatlanpiacának emelkedésében játszottak elévülhetetlen szerepet.

Sok kritika érte az Elnököt az államadósság növekedése miatt. Tény, hogy a hivatalba lépés és a leköszönés közötti nyolc évben nagyot nőtt a szövetségi állam nettó tartozása. Aki azonban legalább egy pénzügy órát végigült életében, az tisztában van a jelen- és jövőérték fogalmával, illetve azzal, hogy a nominális érték önmagában nem mond semmit, így érdemes ezt az adatot például a GDP-hez viszonyítani. Továbbá első körben a hiányra lehet hatni, és egy kézifékes forduló sokkal veszélyesebb, mint a lassítást, majd megfordulás. Másképpen megfogalmazva: egy 1500 milliárd dolláros hiányt nem lehet egyik napról a másik napra (illetve évre) megfordítani, mert azonnal összeomlana a gazdaság. Viszont lehet és kell is fokozatosan csökkenteni a hiányt, ami miatt az adósság egyfajta tehetetlenség miatt tovább nő, még GDP arányosan is, ha egyébként ez utóbbi nő is. Obama éppen ezen az úton járt és 500 milliárd dollár közelébe, GDP arányosan 3%-ra csökkentette a hiányt, természetesen a törvényhozás segítségével.

További jó pont, hogy Obama Demokrata létére nemhogy növelte volna, de kis mértékben még csökkentette is az államapparátusban dolgozók számát, és bár új szabályozások voltak bőven, a költségeket tekintve egyáltalán nem növelte az állam szerepét. Az elején említettek mentén, egy piacgazdaság párti szemszögből elemzőnek ezt szintén jó látni. A korábbi évek gyakorlata és a hozamnövekedés miatt azonban egyre nehezebb dolga lesz a jövőben az országnak. Itt véleményem szerint Obama egy kicsit korán dőlt hátra, a hatalmas adósságállományt nem volt elég stabilizálni, érdemben csökkenteni is kellene, erre azonban már nem került sor. A gazdaság területén is elmondható, hogy nagy előrelépések voltak, de az igazi nagy sikerekhez ez azért kevés volt. 

Obama a kevéssé hazudozós politikusok közé tartozik, a legtöbb ellenfelét és kollégáját maga mögé utasítja abban, hogy hányszor nem mond igazat egy kis népszerűség, vagy elképzeléseinek keresztülvitele érdekében, de azért ez még így is jó pár alkalommal megtörtént. Hasonló a helyzet az ígéretek területén, ezeknek közel a felét váltotta be a leköszönő Elnök, igaz ugyanakkor, hogy egy további jelentős részénél kompromisszumit sikerült elérni, és csak a negyedük esetén szegte azokat meg, illetve nem sikerült véghezvinni ezeket. 


Érdemes egy pillantást vetni arra is, hogy mi az amit nem közvetlen Obama okozott az Egyesült Államokban, de közvetve hozzájárult ezekhez. Ugyanis nagyon is sokat változott az amerikai társadalom az elmúlt nyolc évben. Ami pár éve még elképzelhetetlen lett volna, mára az Egyesült Államok területén a valóság részévé vált. Számos (ottani) liberális értékrendhez közeli kérdésben nagy eredmények születtek. Ide tartozik a fű rekreációs célú használata, a melegek házasságának lehetősége, vagy akár a halálbüntetés egyre nagyobb, mostanra 50% feletti elutasítottsága. Ezek egyikét sem Obama hozta létre, hiszen folyamatosan változó társadalmi folyamatoknak, trendeknek köszönhetőek, valamint a Legfelsőbb Bíróság és egyes államok szavazóinak a döntésének. Ugyanakkor ő volt az első olyan Elnök, aki vállalta, hogy kipróbálta a füves cigit, és kijelentette, hogy a melegek is házasodhassanak össze. Ezzel pedig hozzájárult a magasabb társadalmi elfogadottsághoz is. A társadalmi kérdésekben is vannak azért kudarcok. Meglepő módon a származás alapú megkülönböztetés és az ún. faji ellentétek nemhogy csökkentek volna, de még nőttek is az elmúlt nyolc évben. Összességében lépések a jó irányba társadalmi téren, de néhol kudarcok jellemezték ezt a területet. 

Ahol az Obama kormányzat a legnagyobb lépéseket tette, az a környezetvédelem és a klímaváltozás elleni harc. A szabályozás egyértelműen a megújuló energiát képviselte, aminek meg is volt az eredménye, főként a napenergia elképesztő ütemben terjed, és az árak is zuhannak, versenyképessé téve ezt az energiaforrást is. Emellett Kína segítségével sikerült tető alá hozni egy ugyan gumiszabályokból is álló, de mégiscsak fontos kereteket kijelölő globális klímamegállapodást. 

Amikor nyolc éve Obama-t beiktatták, hatalmas várakozások voltak vele szemben. Ezeket ő maga, és kampánystábja korbácsolta fel, így nem lehet oka panaszra, ha közel 40% elégedetlen maradt vele szemben. Ugyanakkor ez egy fontos tanulság lehet minden választópolgár számára. Sok ismerősöm van, aki csak arra emlékszik a nagy ígéretekből, hogy "Hope" és "Change", illetve "Yes we can", de amikor megkérdezem, hogy említsen már meg pár konkrét ígéretet, alig vagy egyáltalán nem tudnak mondani semmit. Pedig ezekből is volt rengeteg és fent látszik, hogy mennyit is sikerült betartani.  Változás volt bőven (általában, de nem mindig a jó irányba), ám a Remény azért megkopott. Azonban még az intelligens, magukat tájékozottnak tartó választók is gyakran felületesek, lusták vagy nincs idejük elolvasni a programokat és érzelmek alapján döntenek. A demokráciát és a szabadságot nem adják ingyen, még jó esetben is csak az időnk egy részével kellene fizetnünk érte. Ha ezt nem tesszük meg, akkor nem is érdemeljük meg a szabadságot, nyugalmat, prosperitást, és a tiszta levegőt. A következő években kiderül, hogy valóban így lesz-e.



Wednesday, December 16, 2015

Hogyan növelheti (!) a női egyenjogúság a gyermekvállalást


Az elmúlt napok a magyar közéletben két egymásra erősen rímelő nyilatkozatról és az ezekre adott reakciókról szóltak. Először Kövér László, Magyarország harmadik közjogi méltósága beszélt arról, hogy mi a nők legfontosabb feladata, majd rá nem sokkal később előkert egy interjú, ahol a híres zenész, Kovács Ákos hasonló elveiről vallott, sőt: szerinte nem feladata a nőknek, hogy ugyanannyit keressenek, mint a férfiak. A lényeg szerintük, hogy egy egyenjogú társadalomban a nők nem fogják tudni ellátni anyai feladataikat, amelynek elsődlegesnek kell, kellene lennie.

Több súlyos elvi probléma van ezekkel a kijelentésekkel. Először is alapvető jog, hogy a nemre való tekintet nélkül mindenki, aki ugyanolyan végzettségű, tudású és tehetségű, ugyanolyan esélyekkel induljon a munkaerőpiacon, illetve akár a vállalkozói létben (például beszállítóként), továbbá ugyanazért az elvégzett munkáért ugyanakkora jövedelemben részesülhessen. Hovatovább számos tanulmány bizonyítja, hogy a diverzitás, így a nők jelenléte a vezető testületekben javítja egy-egy vállalat, illetve szervezet eredményeit. Ennek oka egyszerű: a különböző nézőpontok, habitusok, szokások, és megközelítésmód több lehetőséget tár fel, illetve rávilágíthat egy-egy egyoldalú döntés kockázataira. A nők vezetőként számtalan esetben bizonyították rátermettségüket, és egyre inkább elfogadott a jelenlétük a legfontosabb döntéshozó pozíciókban. Elég arra gondolni, hogy nemrég Európa legnagyobb hatalmú embere, aki egyben az Év Embere is lett, vagy a legfontosabb monetáris hatóság vezetője, illetve a legnagyobb Dél-Amerikai ország első embere is a hölgyek közül került ki. 


Természetesen az sem igaz, hogy egy nő ne lenne képes a munka világában helytállni, miközben anyaként is kiteljesedhet. A gyermekek ellátásának és felnevelésének igen földhözragadt víziója az, hogy a férj reggel elmegy a munkába, a feleség pedig otthon gondoskodik a háztartásról és a gyerekekről. Egyedülálló nők tízmilliói bizonyítják be nap mint nap, hogy képesek otthon és a munkahelyen is helytállni. Az édesanyám is gyerekkorunk jó részében egyedül nevelt minket a húgommal és mindketten boldog felnőttekké váltunk. Híres volt arról, hogy soha egy szülői értekezletet, vagy fogadóórát sem hagyott ki. Eközben a semmiből felépített sikeres cégeket, amelyek közül több a mai napig üzemel. A saját szememmel láttam és éltem meg, hogy miért nincs igaza Kövér Lászlónak és Kovács Ákosnak.

Bár elveik vészesen maradiak és a társadalmi progresszióra nézve rövidlátóak, aggodalmuk egy bizonyos pontja elsőre érthetőnek tűnik. Szépek az egyenjogúságra vonatkozó elvek, de ha a gyakorlatban valóban a gyerekvállalási kedv visszaesését látjuk, akkor érdemes átgondolni álláspontunkat - mondhatják. És valóban: szerte a fejlett világban a termékenységi arányszámok katasztrofálisan alakulnak. A gyermekhalandóságot és egyéb szomorú tényezőket figyelembe véve a demográfiával foglalkozó szakemberek szerint 2,1 az az átlag, amely gyermekszámra szükség van minden nő esetén, hogy a lakosság lélekszáma (a be- és kivándorlás hatását figyelembe nem véve) fennmaradjon. Ha pedig csökken a népesség, az komoly demográfiai és gazdasági gondokhoz vezethet. Az idősek száma arányaiban pár évtizeden belül megnő és egyre kevesebb aktív korúnak kell eltartania egyre több embert. Eközben a valós gazdasági jövedelemmel rendelkezők kisebb és kisebb mértékben képesek fogyasztani, ami a növekedésre is rányomja a bélyegét. Az első problémára Kövér sajátos módon ugyan, de szintén felhívta a figyelmet, mint ahogy sokan mások is. 

A helyzet valóban súlyos, a jellemzően jólétben élő társadalmakban elképesztően alacsony a gyerekvállalási kedv. Csak néhány példa: Svájc (1,55 gyermek minden nőre), Németország (1,44), Japán (1,40), Dél-Korea (1,25), Szingapur (0,81). Eközben a világátlag 2,4, ami lényegesen magasabb, mint a népesség fenntartásához szükséges 2,1-es érték, így nem is csoda, hogy a Föld népessége továbbra is dinamikusan nő. Jellemzően minél fejletlenebb gazdasági oldalról egy-egy ország, annál több gyerek születik. Ennek oka az, hogy a fogamzásgátlás nem ismert, nem terjedt el, nincs rá pénz, továbbá a gyenge közegészségügy miatt a gyermekhalandóság is magas, ami önkéntelenül is arra ösztönzi a szülőket, hogy minél több gyereket vállaljanak. Hans Rosling statisztikus rámutatott, hogy paradox módon éppen a gyermekhalandóság csökkentése az, ami miatt kevesebb gyerek nő fel, mert a szülők kevésbé félnek gyermekeik elvesztésétől. Természetesen több további társadalmi, kulturális és egyéni ok is közrejátszik, de számos példa jelzi, hogy ha nem kell alapvető problémákkal szembesülnie a családoknak, akkor a legtöbben 2 (vagy ehhez nagyon közeli számú) gyereket szeretnének vállalni, a világ szinte bármely pontján. Látványos példa erre Banglades, ahol az állapotok javulása után mára a világátlag szintje alá, kettő közelébe csökkent a párok átlagos gyerekszámának alakulása, vagy Vietnám ahol már a nyugati országokhoz hasonló: 1,83-as arány alakult ki. 

A konzervatív álláspont fő érvelése, hogy a fejlett országokban a szükségesnél alacsonyabb gyermekvállalás a nők önmegvalósítására, a hagyományos családmodell szétesésére vezethető vissza. Vannak azonban olyan országok, ahol komoly jólét alakult ki, de a jellemzően vallási hagyományok a nőknek nem engedik meg, hogy kitörjenek a klasszikus szerepükből. Tipikusan ide tartoznak a gazdag arab országok, így Katar (1,91), Bahrein (1,78) is, de még az ortodox berendezkedéséről elhíresült Szaud-Arábiában is csak 2,12 a termékenységi ráta, pedig ott az asszonyok gyakran még csak a saját házukból sem léphetnek ki, legalábbis nem a férjük nélkül. Szintén érdekes megfigyelni, hogy Kelet-Európában még a nyugati országoknál is rosszabb a helyzet, a demográfiai problémák, az elöregedés itt a legerősebb egy-két Távol-Keleti kis országot leszámítva, például: Románia (1,33), Szlovákia (1,39), Ukrajna (1,53), vagy akár Magyarország (1,43). Bár a nők munkavállalása már az ötvenes évektől megszokott ezekben az országokban a termékenységi mutatók mégis csak a nyolcvanas évek végétől kezdtek el érdemben romlani. A létbizonytalanság és a gazdasági mutatók egyértelműen rányomták a bélyegüket a gyermekvállalási kedvre, és tudjuk jól számos ismerősünk példáján, hogy anyagi okok miatt nem akartak gyereket egyáltalán, vagy legalábbis kevesebbet, mint eredetileg szerettek volna.



A családalapítás az egyik legnagyobb felelősséggel járó döntés egy pár, és sok helyen különösen egy nő életében. Ahhoz, hogy belevágjanak, rendelkezésre kell állnia anyagi feltételeknek, időbeli lehetőségeknek és annak, hogy a társadalmi elvárásoknak meg lehessen felelni. Ezek kultúraként eltérőek, de abban szinte sehol sincs vita, hogy szinte mindenki szeretne gyereket. Egy amerikai felmérés szerint mindössze minden huszadik felnőtt nem akar gyereket, ráadásul a szám az elmúlt közel 25 évben nem változott (és az ideálisnak tartott gyerekszám családonként átlag 2,6, de a medián érték 2 környékén van). Márpedig az amerikai társadalom ha nem is az elsők között, de a világ élvonalának második körében van a női egyenjogúságot tekintve. Rengeteg hölgy van, aki nemcsak családanyaként szeretné megvalósítani önmagát. A realitás azonban az, hogy egy-egy nőnek az életében végül 1,87 gyermeke lesz. Így szó nincs arról, hogy a két szám közti különbséget az igények hiánya, a szingli életforma, egyfajta "liberális" vagy "énközpontú" megközelítés adná. A nők szeretnének több gyereket vállalni, de nem mernek. 


Ennek két oka lehet. Az egyik puszta gazdasági: a félelem, hogy az elvárt életszínvonalat nem tudják a gyerekeknek biztosítani. Tipikus példa Kelet-Európa, ahol sokan ma rosszabbul élnek, mint azt ígérték nekik vagy korábban, és nem látnak fejlődést, perspektívát. Itt nem lehet mást tenni, mint az adott országban következetes és nyitott gazdaságpolitikával javítani az életszínvonalat. A másik kulturális: a nők félnek, hogy nem tudnak megfelelni a társadalmi elvárásoknak (amelyet már gyermekkorban észlelnek, így belső elvárássá is alakul). Ma egy nőnek számos helyen eredményeket kell felmutatnia, ráadásul erre nagyon kevés ideje van. Valamikor jellemzően 23 és 35 éves kora között karriert kell építenie, társat találni, lakást szerezni, gyereket szülni, és mindehhez elég pénzre is szüksége lesz. Persze sokan nincsenek ezzel egyedül, de a gyerekvállalás gyakran súlyos többletterhet okoz számukra. Aztán ha a gyerekek megszülettek a háztartás vezetése, a gyereknevelés, és a munka továbbra is ott van. Ez gyakran egész egyszerűen túl sok. 

Az egyik megoldás a problémára, hogy az elvárásokat úgy csökkentjük, hogy a lehetőségeket is kivesszük a kezükből. Ha egy nőnek nincs lehetősége saját maga és a gyerekei számára elegendő pénzt keresni, ha nem szeretne ő is felépíteni valamit az életében, nem szeretne munkában, vállalkozásban, művészetben kiteljesedni, hanem anyagilag ráhagyatkozik egy férfira, és csak a gyerekvállalással (és a háztartás vezetésével) foglalkozik, az elvárások sem lesznek olyan magasak, hogy ne lehessen ezeket teljesíteni. Ez Kövér László és Kovács Ákos és számos azonos platformon lévő konzervatív víziója. 

A gyakorlat azonban azt mutatja, hogy van más út, és a számok ezt egyértelműen alátámasztják. Ehhez nem kell messzire menni, csak a mintegy két órás repülőútra található Franciaországba. Itt ugyanis a termékenységi ráta magasabb, mint szinte bármely fejlett országban: 2,08, amely a statisztikai hibahatáron belül van a népesség újratermelődését jelentő 2,1-es értékhez. Ahogy a Guardian idei kiváló cikke is rávilágít, a "gallok" esetén éppen a nők magas szintű egyenjogúsága és az erős munkavállalás az, ami megfelelő társadalmi szemlélet mellett elősegíti a gyermekvállalás nagy arányát. A megfelelő életszínvonal mellett jó ellátórendszer alakult ki már a kisgyermekek felügyeletére is (Európában a franciák az első ötben vannak, ahogy az alsó ábrán is látszik), az állam segíti a nőket anyagilag, időben és erkölcsileg is, miközben nem várja el tőlük, hogy erőltetett szerepeket vállaljanak magukra. Ha nem házasodnak meg szülés előtt, ha kisgyerek mellett is elmennek dolgozni, ha a partnerük is vállalhat több részt a gyereknevelésből, akkor sem tartják őket rossz anyának. Emellett a munkahelyen is egyenrangú módon kezelik őket, és nincsenek még tudat alatt sem arra kondicionálva, hogy válasszanak két lehetőség közül, sőt: érdemi segítséget kapnak ahhoz, hogy mindezt végrehajtsák. Így nyugalommal hozhatják meg életük legfontosabb döntését, és közben szinte senki sem értékeli le a szerepüket vagy skatulyázza be őket.


A magam részéről csodálom a mai nőket (is), hogy mindezt végigcsinálják - és ahogy édesanyám - akár egyedül is siker koronázza az erőfeszítéseiket. Nincs jogunk ahhoz, hogy egy felvilágosult, fejlett társadalomban kizárólag a népességszám fenntartása érdekében erővel, jogszabályokkal, vagy alattomos társadalmi elvárások sulykolásával visszakényszerítsük őket egy olyan szerepbe, amiből több évszázados munkával kecmeregtek ki - bár a folyamat még mindig tart, és a világ számos pontján továbbra is súlyos elmaradások vannak. Ha a nők biztosak lehetnek abban, hogy női mivoltuk miatt nem éri őket hátrány sem otthon, sem a munkahelyen, akarnak és fognak is elég gyereket vállalni, mert legtöbbjük ugyanezt szeretné (ahogyan a férfiak is). A mi feladatunk nem az, hogy visszanyomjuk őket múlt század előtti szerepekbe, ahogy azt Kövér László és Kovács Ákos tenné. Éppen ellenkezőleg: segíteni kell őket abban, hogy ne csak a törvény előtt, hanem erkölcsi, gazdasági, társadalmi szinten is teljes mértékben egyenrangúak lehessenek. Abban a pillanatban, hogy ez megtörténik, a fejlett országokban és Magyarországon sem lesz több probléma a gyerekvállalási kedvvel. Amellett, hogy ez a helyes, mindannyiunk közös érdeke is. 


Faluvégi Balázs


Saturday, October 13, 2012

Miért volt jó döntés az Európai Uniónak adni a Nobel béke-díjat


A Nobel béke-díj 111 éves történelme során 91 alkalommal ítélték oda valaki(k)nek. Ebből 20 alkalommal egy szervezet kapta az elismerést, akár önállóan, akár megosztva azt. Például 2007-ben Al Gore nem egyedül, hanem a klímaváltozás hatásait vizsgáló IPCC-vel együtt kapta meg a díjat. Így korántsem kellene, hogy annyira meglepő legyen a tény, hogy nem egy személy, hanem egy szervezet, vagy még inkább egy eszmét megtestesítő szövetség és folyamat legyen a díjazott.

A kritikusok többsége még arra sem veszi a fáradságot, hogy a díj megnevezésén túl utánanézzen annak, hogy mi a célja annak. A Nobel béke-díjat elnyertek egy része soha életében nem látott harcmezőt vagy nem konkrét békekötésekben, enyhülési folyamatokban testesült meg a tevékenysége. Sokan az emberi jogok, a demokrácia, vagy éppen a klímaváltozás területén elért küzdelmük miatt kaphatták meg az elismerést. A Béke fogalma itt tágabb és átfogóbb értelmében jelenik meg, amely a társadalmi igazságosság és a konfliktusok csökkentését, az emberi jogok kiteljesedését szolgálja.

A bizottság nyilván nem tévedhetetlen. Három éve, Barack Obama esetén például egyértelműen hibás döntést hoztak. Még ha a jelenlegi Amerikai Elnök egy nap talán ki is érdemelné a címet, amelynek érdemtelenségét első nyilatkozatában még ő maga is elismerte, akkor is nagyon korai volt neki ítélni a díjat. Az Európai Unió esetén azonban hat évtized munkájának gyümölcse egyértelműen látszik, így szó nincs a bizalom megelőlegezéséről.

Európa az egyetlen földrész a világon, ahol a politikai és civil szabadságjogok alapján szinte minden nemzetnek szabadnak tekinthető a Freedom House jelentése alapján. Kivételt csupán azok az országok jelentenek, amelyek még nem tagjai az EU-nak, és jellemzően az elmúlt két évtizedben lettek (ismét)
Ám az EU még a Keleti Blokkból kivált számos országot – közük hazánkat - is befogadott és tett nyitottabb társadalommá, gyakran éppen a felvételt jelentő kritériumok és kiépítendő intézményrendszer megkövetelésének segítségével. Amikor a Freedom House 1973-ban elkezdte publikálni a szabadság fokát a Nyugat-Európai országok 72% volt teljesen szabad, mára ez a szám 100%, ha nem számolunk Törökországgal, amelyet a jelentés kevéssé érthető módon ide sorol. A Közép-Kelet Európai országok egyik sem volt szabad, mára mindegyik az lett.  Az elmúlt 4 évtized alatt a mostani EU tagok esetén 13 ország került át a nem szabad kategóriából a teljesen szabadba (ezek egy része a volt Jugoszláviából és Szovjetunióból vált ki), és további 3 a részben szabad csoportból lépett tovább.

Az Economist Intelligence Unit (EIU) Democracy Indexe 26 olyan országot különböztet meg, ahol a demokrácia tökéletesen működik, ebből 14 az Európai Unióban található. Az EU legrosszabbul teljesítő nemzete az 56. helyen található a 156 országot felsoroló listán, és csak úgy, mint hazánk: a nem tökéletes demokráciák között foglal helyet. Ezzel magasan a demokrációk leginkább koncentrált, magas minőségi fokú területeinek a legjobbját hoztuk létre a kontinensen. Sokan elfelejtik, hogy az integrációs törekvések megszületésénél, és még sokáig azt követően is, a mai tagok jelentős részében kőkemény elnyomás volt jelen. A hetvenes évekig Franco diktatúra volt Spanyolországban, és a teljes Keleti-blokk a vasfüggöny mögött volt. Mára ezek az országok teljes demokrációban élhetnek.

Az integráció miatt mára az EU a népességét tekintve a legnagyobb olyan közösség lett ahol a tőke, az áruk, de ami még fontosabb: az emberek korlátozás nélkül, szabadon mozoghatnak. Az ötvenes években, a folyamat kezdetén elképzelhetetlen lett volna, hogy bárki Szófiából (a benzinkutak kivételével) megállás nélkül Lisszabonba vagy Stockholmba mehetett volna. Ehhez hasonló mértékben ilyesmi sehol máshol nem történt a világban. Az EU nemcsak a saját határain belüli, vagy akár a tagságra esélyes országok életét tette szabadabbá és jobbá, hanem a távoli, lemaradt térségeket is segítette. Az Unió toronymagasan a legtöbbet adományozta humanitárius segélyek keretében, több mint kétszeresen megelőzve az Egyesült Államokat, amelynek külpolitikáját sokkal inkább a katonai kiadások dominanciája határozza meg. 

A Nobel-díj bizottság tagjai a norvég társadalom kiemelt alakjai. Tőlük külön komoly elismerés, hogy a díjat egy olyan nemzettől kaptuk, amelyik állhatatos módon ellenáll a nagy európai szövetség integrálási kísérleteinek, és amelyiknek valamennyi szomszéda, fontos kereskedelmi kapcsolata az Európai Unióban található országokban van. Más szóval: ismernek minket, mint a tenyerüket.

Az Európai Unió egy olyan összefogás, amelynek a tagjai két generációval ezelőtt a szó legszorosabb értelmében halomra gyilkolták egymást, és nem egynek közülük deklarált célja volt a másik fold színéről történő teljes eltörlése. Nincs az emberiség történetében még egy olyan politikai és társadalmi sikertörténet, mint az európai integrációé. 

Nagyon büszkék lehetünk arra, hogy egy olyan országban élünk, amely tagja ennek a szövetségnek. Azokat pedig, akik fanyalognak, és nem tudják értékelni az eredményeket, még akkor sem, amikor azt nem belülről ismerik el, őszintén sajnálom. Nem lehet könnyű az ő cinikus világukban élni.