Thursday, January 19, 2017

Valódi Változás, megkopó Remény - Az Obama kormányzat nyolc évének értékelése


A világ egy nagy és komplex hely. Sokan és gyakran szeretnek egyszerűsítésekkel élni, mert a figyelmünk és az időnk korlátozott, az elérhető információk köre viszont korlátlan, vagy legalábbis annak tűnik. Ezért nagyon nehéz bárki teljesítményét értékelni, legyen az egy magánember, vagy az emberiség legnagyobb felelősségével járó pozíció birtokosa, az Amerikai Elnök. Könnyű azt mondani, hogy Obama tevékenysége jó vagy rossz volt, de minél mélyebbre ásunk, annál inkább nehéz objektív igényű cikket írni arról, hogy mi történt az elmúlt nyolc évben a Fehér Házban. Ráadásul sok függ attól, hogy ki az, aki értékel, és akinek az életére így vagy úgy, kisebb vagy nagyobb mértékben milyen hatással voltak az ott született döntések.

Ezen sorok írója például úgy gondolja, hogy egy nőnek a terhesség korai szakaszában joga van eldönteni, hogy vállal-e gyereket; az azonos nemű pároknak ugyanúgy joga van összeházasodni, mint bárki másnak; nem képezheti a szabadságjogok részét, hogy szinte bárki sorozatlövő fegyverhez juthasson; ugyanakkor az eutanázia általánosan elérhetővé kellene, hogy váljon; ahhoz pedig nincs jogunk, hogy a saját fogyasztásunk érdekében korlátlanul tönkretegyük a természetet körülöttünk. Ezek klasszikusan Demokrata párti értékek. Ám ha az Állam szerepéről van szó, akkor a személyes értékeim már közelebb vannak a Republikánus párthoz, a kisebb államot és a valódi piacgazdaságot támogatom, és azt, hogy minden felnőtt ember felelősséget kell, hogy vállaljon a tetteiért ahelyett, hogy egy paternalista megközelítés alapján mindig kisegítsék őt a bajból. Ezek olyan személyes értékek, amelyekről a vélemény spektrum másik oldalán állókkal talán ezer év alatt sem győzhetnénk meg egymást, de egy politikus tetteinek megítélésére kihatással van. Már csak ezért sem lehet elérni a tökéletesen objektív nézőpontot, mindenki a saját szemszögét kell, hogy használja.

Az Amerikaiak abszolút többsége ennek mentén elégedett volt Obama munkájával, bár csak a nyolc éves elnöki időszak első és utolsó részére vonatkozik. Ezen sorok írásakor a leköszönő Elnök támogatottsága 56%-os. A mérések kezdete óta tizenketten töltötték be ezt a hivatalt és közülük igazán csak hárman voltak képesek arra, hogy a nemzet szemében sikeresek legyenek, vagyis mind a két elnöki ciklust betöltsék, tehát újraválasszák őket, valamint a leköszönés pillanatában is a többség pozitívan értékelje teljesítményüket. Eisenhower, Reagan és Clinton 59-66% közötti elfogadottsággal zárták nyolc évüket, kilencen vagy népszerűtlenül vonultak vissza ez időszak után, vagy eleve nem is tudták elérni, hogy újraválasszák őket. Hozzá kell tenni: Johnson meg sem próbálkozott ezzel, Kennedy esetén pedig halála miatt sosem tudhatjuk meg, mennyire lett volna sikeres nyolc év után (ha újraválasztották volna, ami azért valószínű). Ennek tükrében Obama sikeresnek tekinthető, de ha enyhén is, ugyanakkor statisztikailag kimutatható mértékben rosszabb, mint a három elődé. Külön érdekesség, hogy Obama népszerűsége magasabb, mint a munkájának elfogadottsága, van további 5%, aki szimpatikus figurának találja, de a tetteivel nagy átlagban már nem ért egyet. A végső elfogadottság egyébként erősen meghatározza a történelmi szemszögből alkotott megítélést is később.  Ez alapján a leköszönő Elnök 44 társa között a 10-15. helyen szerepel majd a listán.


Ha a számok mögé nézünk, akkor világossá válik, hogy a támogatottság, elfogadottság de még a népszerűség is mennyire értékvezérelt, illetve csordaszellem (herding) jellegű. A Demokraták rajonganak Obama-ért, a Függetlenek kedvelhetőnek és nyolc év távlatából már elfogadhatónak találják a munkáját (időközben inkább az ellenkező véleményen voltak), a Republikánusok viszont ki nem állhatják. A politikai hangulat egyre inkább polarizálttá vált az utóbbi évtizedekben és Obama nemhogy javított volna, de minden mutató alapján rontott is rajta. Ez a leköszönő elnök toronymagasan legnagyobb kudarca. Számomra olyan nagy csalódás ez, hogy még 4 éve, a második ciklus kezdetekor is azt hittem, hogy az Elnök el fog mozdulni a centrum irányába. Nem így történt.

Ki emlékszik még arra, hogy Obama a megválasztását követően, de nem egyszer már a kampány idején is, a kétpárti megoldások előtérbe helyezését ígérte. Nem lehet azt mondani, hogy nem tett kísérletet az árkok betemetésére, például meghagyta Védelmi Miniszterként azt a Robert Gates-t, akit még Bush nevezett ki 2006-ban, illetve a Közlekedési Miniszteri pozícióra egy Republikánus képviselőt, Ray LaHood-ot választotta. A valós egységet azonban gyorsan lehetetlenné tették azok az irányelvek és lépések, amelyek klasszikusan a Demokrata párt értékei közé tartoztak. Kínkeservesen áterőltette a védjegyévé vált Egészségügyi Reform-ot, az Affordable Care Act-et, közkeletű nevén Obamacare-t. Annak ellenére, hogy a Törvény már megszületése előtt, de azt követően sem élvezte a az emberek többségének támogatását, és az idő nagy részében 50% felett volt az elutasítottsága. Az idő lassan kezdi ugyan visszaigazolni Obama kérlelhetetlenségét, de a személyes jogokat minden fölé helyező és a kormányzat általi beleszólástól idegenkedő amerikai kultúra sokakból heves ellenreakciókat váltott ki, sok más tervvel együtt. Így tört felszínre a Tea Party mozgalom és nagy vonalakban ez váltotta ki a tengerentúli jobboldal radikalizálódását is.


Ezt a kisebbségben lévő, de a közéletben mégis markánsan megjelenő csoportot tovább hajtotta az elitellenesség, ami Obama másik - bár korántsem a legnagyobb - igazi kudarca. A kampány során az Elnök sokszor hangoztatta, hogy megváltoztatja Washington működését, visszaszorítja a lobbisták befolyását, és sokkal inkább visszaadja a hatalmat a nép, és az őket a nagyvállalatok helyett képviselők kezébe. Bár történtek olyan lépések, főleg az energia (Clean Air jogszabályok) és a pénzügy területén (pl. Dodd-Frank törvény), amelyek a többség érdekeit hozták előtérbe a kevesek profitérdeke előtt, a lobbisták és a mögöttük lévő cégek köszönik szépen jól vannak. Bár sokak szerint már azt is eredménynek kell tekinteni, hogy a lobbizásra szánt pénzek növekedése megállt, és a lobbisták száma több mint 20%-kal esett vissza, ezek a jó irány ellenére messze vannak a kampányban elhangzott ígéretektől.

A friss törvények egy része jó irányba tett lépés volt, egy részük egyértelmű kudarc, az elődje által felállított nem túl magas mércét Obama könnyen megugrotta, a saját kampánygépezete miatt szándékosan (!) felpörgetett elvárásoknak azonban már nem sikerült maradéktalanul megfelelni. 

A külpolitikai területen Obama a kockázatkerülést választotta, mintha kifejezetten azon fáradozott volna, hogy minél kevesebb amerikai élet vesszen el bármely konfliktusban is. Ha ez volt a cél, akkor sikeres volt, a korábbi időszakhoz képest töredékére esett vissza az amerikai halottak száma a különböző fegyveres konfliktusokban. Amíg az ifjabb Bush esetén több ezren vesztették életüket csak Irakban, addig Obama esetén a legfontosabb sztorit a Bengháziban elesettek jelentették - igaz, köztük az amerikai nagykövettel. Bár az Elnök kockázatkerülő volt, a háttérben a Héjákat megközelítő szigorúságú politikát folytatott az ellenség ellen. Sokan kritizálták, hogy nevetséges volt őt - pláne előre - Nobel-béke díjjal kitüntetni. A hibás norvég döntés a túl jól sikerült kampány eredménye volt, és az azt odaítélő bizottság józanságának a hiánya, mintsem az Elnök hibája, hiszen nem saját magát tüntette ki. 

Obama tehát egyáltalán nem érdemelte meg a Nobel-béke díjat, nemhogy előre, de utólag sem. Sokkal többet tett a békéért (pontosabban sokkal inkább kerülte a konfliktusokat), mint legtöbb elődje, de ha kellett simán elindította a bombázásokat Líbiában, támogatott fegyverrel és pénzzel baráti csoportokat háborús konfliktusokban, és szemrebbenés nélkül rendelt el rengeteg drón támadást (ezek kapcsán a műfaj korlátaihoz képest remek film is készült), vagy akár említhetnénk - hazájában hatalmas sikert jelentő, ugyanakkor alkotmányossági és nemzetközi jogokat felrúgó - Osama bin Laden megölését jelentő katonai akciót. Ráadásul hiába csökkentette tovább a Guantanamo-ban jogtalanul fogva tartottak számát, az egyik leglátványosabb ígéretét nem sikerült betartania, ha kevés emberrel is, de a fogolytábor még mindig működik. 

Ráadásul a csapatok kivonása azzal a következményekkel járt, hogy rehabilitáció híján, egy-egy ország szélsőségesek kezébe került, vagy jobb esetben is szétfeszítette a belső konfliktus. Ez volt a helyzet Afganisztánban, és még inkább Irakban, ahol a saját háborújukat sikerült ugyan befejezni, mégis ez csak az Egyesült Államoknak nyújthatott fellélegzést. Itt megint egy olyan erkölcsi kérdéseket a felszínre hozó döntést kellett meghozni, ahol nincs jó és rossz választás, valaki mindenképpen szenvedni fog. Obama úgy döntött, hogy ezek nem az amerikai katonák lesznek, és szándékosan csökkentette a szerepvállalást a Közel-Keleten.

A külpolitikai sikerek sokkal inkább kötődnek a diplomáciai manőverekhez. Sikerült gátat szabni az iráni atomprogramnak, ami évtizedkre a mostaninál is sokkal veszélyesebb hellyé tette volna a Közel-Keletet. Végre volt valaki, aki felvállalta a Kubához való közeledés gyomorgörcsös terhét, és ezt jól tette. A szankciók feloldása hozzájárul és hozzá fog a jövőben is járulni a szigetország fokozatos liberalizációjához. Igaz ugyanakkor, hogy két fontos szövetséges egyértelműen eltávolodott az Egyesült Államokban elnöksége vége felé: Törökország és Fülöp-Szigetek. Összességében az Obama-kormányzat lépései inkább a jó irányban történtek a korábbi vezetéshez képest, de messze nem voltak elegendőek, sőt egy-egy régióban kifejezetten károsak is voltak.

Az Obama kormányzat sok tekintetben hatalmas sikereket ért el a gazdaság területén. A zuhanórepülésben lévő ország szekerét megfordította, közepes mértékű, de tartós gazdasági növekedést tudott elérni, és egy elképesztően stabil, bár jóindulattal is közepes mértékű munkahely teremtési trendet tudott elérni, ahol nagyon konzisztens módon, hónapról hónapra több embernek lett munkája.


Nem szabad azonban elfelejteni, hogy az inaktivitási ráta továbbra is magas, az egyenlőtlenségek tovább nőttek az utolsó előtti évig, és egyes régiók és ágazatok még inkább leszakadtak, ahogy a technológia és az olcsó feltörekvő országoknál lévő munkaerő versenyképtelenné tette őket. Obama és stábja sosem találta meg a megoldást erre a problémára, sőt szinte csak mutatóban vannak olyan nyilatkozatok, hogy egyáltalán erre kísérletet tettek volna. Az ún. Rust Belt államokban részben emiatt is szerepeltek gyengén a Demokraták a 2016-os választáson.

Ráadásul Obama sokat köszönhet a monetáris politikának, amely sokat segített a gazdaság megfordításában és az államadósság olcsó finanszírozásáért. A piacra öntött dollár ezermilliárdok még így is alig jelentek meg a reálgazdaságban, inkább a részvénypiac és egyes régiók ingatlanpiacának emelkedésében játszottak elévülhetetlen szerepet.

Sok kritika érte az Elnököt az államadósság növekedése miatt. Tény, hogy a hivatalba lépés és a leköszönés közötti nyolc évben nagyot nőtt a szövetségi állam nettó tartozása. Aki azonban legalább egy pénzügy órát végigült életében, az tisztában van a jelen- és jövőérték fogalmával, illetve azzal, hogy a nominális érték önmagában nem mond semmit, így érdemes ezt az adatot például a GDP-hez viszonyítani. Továbbá első körben a hiányra lehet hatni, és egy kézifékes forduló sokkal veszélyesebb, mint a lassítást, majd megfordulás. Másképpen megfogalmazva: egy 1500 milliárd dolláros hiányt nem lehet egyik napról a másik napra (illetve évre) megfordítani, mert azonnal összeomlana a gazdaság. Viszont lehet és kell is fokozatosan csökkenteni a hiányt, ami miatt az adósság egyfajta tehetetlenség miatt tovább nő, még GDP arányosan is, ha egyébként ez utóbbi nő is. Obama éppen ezen az úton járt és 500 milliárd dollár közelébe, GDP arányosan 3%-ra csökkentette a hiányt, természetesen a törvényhozás segítségével.

További jó pont, hogy Obama Demokrata létére nemhogy növelte volna, de kis mértékben még csökkentette is az államapparátusban dolgozók számát, és bár új szabályozások voltak bőven, a költségeket tekintve egyáltalán nem növelte az állam szerepét. Az elején említettek mentén, egy piacgazdaság párti szemszögből elemzőnek ezt szintén jó látni. A korábbi évek gyakorlata és a hozamnövekedés miatt azonban egyre nehezebb dolga lesz a jövőben az országnak. Itt véleményem szerint Obama egy kicsit korán dőlt hátra, a hatalmas adósságállományt nem volt elég stabilizálni, érdemben csökkenteni is kellene, erre azonban már nem került sor. A gazdaság területén is elmondható, hogy nagy előrelépések voltak, de az igazi nagy sikerekhez ez azért kevés volt. 

Obama a kevéssé hazudozós politikusok közé tartozik, a legtöbb ellenfelét és kollégáját maga mögé utasítja abban, hogy hányszor nem mond igazat egy kis népszerűség, vagy elképzeléseinek keresztülvitele érdekében, de azért ez még így is jó pár alkalommal megtörtént. Hasonló a helyzet az ígéretek területén, ezeknek közel a felét váltotta be a leköszönő Elnök, igaz ugyanakkor, hogy egy további jelentős részénél kompromisszumit sikerült elérni, és csak a negyedük esetén szegte azokat meg, illetve nem sikerült véghezvinni ezeket. 


Érdemes egy pillantást vetni arra is, hogy mi az amit nem közvetlen Obama okozott az Egyesült Államokban, de közvetve hozzájárult ezekhez. Ugyanis nagyon is sokat változott az amerikai társadalom az elmúlt nyolc évben. Ami pár éve még elképzelhetetlen lett volna, mára az Egyesült Államok területén a valóság részévé vált. Számos (ottani) liberális értékrendhez közeli kérdésben nagy eredmények születtek. Ide tartozik a fű rekreációs célú használata, a melegek házasságának lehetősége, vagy akár a halálbüntetés egyre nagyobb, mostanra 50% feletti elutasítottsága. Ezek egyikét sem Obama hozta létre, hiszen folyamatosan változó társadalmi folyamatoknak, trendeknek köszönhetőek, valamint a Legfelsőbb Bíróság és egyes államok szavazóinak a döntésének. Ugyanakkor ő volt az első olyan Elnök, aki vállalta, hogy kipróbálta a füves cigit, és kijelentette, hogy a melegek is házasodhassanak össze. Ezzel pedig hozzájárult a magasabb társadalmi elfogadottsághoz is. A társadalmi kérdésekben is vannak azért kudarcok. Meglepő módon a származás alapú megkülönböztetés és az ún. faji ellentétek nemhogy csökkentek volna, de még nőttek is az elmúlt nyolc évben. Összességében lépések a jó irányba társadalmi téren, de néhol kudarcok jellemezték ezt a területet. 

Ahol az Obama kormányzat a legnagyobb lépéseket tette, az a környezetvédelem és a klímaváltozás elleni harc. A szabályozás egyértelműen a megújuló energiát képviselte, aminek meg is volt az eredménye, főként a napenergia elképesztő ütemben terjed, és az árak is zuhannak, versenyképessé téve ezt az energiaforrást is. Emellett Kína segítségével sikerült tető alá hozni egy ugyan gumiszabályokból is álló, de mégiscsak fontos kereteket kijelölő globális klímamegállapodást. 

Amikor nyolc éve Obama-t beiktatták, hatalmas várakozások voltak vele szemben. Ezeket ő maga, és kampánystábja korbácsolta fel, így nem lehet oka panaszra, ha közel 40% elégedetlen maradt vele szemben. Ugyanakkor ez egy fontos tanulság lehet minden választópolgár számára. Sok ismerősöm van, aki csak arra emlékszik a nagy ígéretekből, hogy "Hope" és "Change", illetve "Yes we can", de amikor megkérdezem, hogy említsen már meg pár konkrét ígéretet, alig vagy egyáltalán nem tudnak mondani semmit. Pedig ezekből is volt rengeteg és fent látszik, hogy mennyit is sikerült betartani.  Változás volt bőven (általában, de nem mindig a jó irányba), ám a Remény azért megkopott. Azonban még az intelligens, magukat tájékozottnak tartó választók is gyakran felületesek, lusták vagy nincs idejük elolvasni a programokat és érzelmek alapján döntenek. A demokráciát és a szabadságot nem adják ingyen, még jó esetben is csak az időnk egy részével kellene fizetnünk érte. Ha ezt nem tesszük meg, akkor nem is érdemeljük meg a szabadságot, nyugalmat, prosperitást, és a tiszta levegőt. A következő években kiderül, hogy valóban így lesz-e.



Wednesday, December 16, 2015

Hogyan növelheti (!) a női egyenjogúság a gyermekvállalást


Az elmúlt napok a magyar közéletben két egymásra erősen rímelő nyilatkozatról és az ezekre adott reakciókról szóltak. Először Kövér László, Magyarország harmadik közjogi méltósága beszélt arról, hogy mi a nők legfontosabb feladata, majd rá nem sokkal később előkert egy interjú, ahol a híres zenész, Kovács Ákos hasonló elveiről vallott, sőt: szerinte nem feladata a nőknek, hogy ugyanannyit keressenek, mint a férfiak. A lényeg szerintük, hogy egy egyenjogú társadalomban a nők nem fogják tudni ellátni anyai feladataikat, amelynek elsődlegesnek kell, kellene lennie.

Több súlyos elvi probléma van ezekkel a kijelentésekkel. Először is alapvető jog, hogy a nemre való tekintet nélkül mindenki, aki ugyanolyan végzettségű, tudású és tehetségű, ugyanolyan esélyekkel induljon a munkaerőpiacon, illetve akár a vállalkozói létben (például beszállítóként), továbbá ugyanazért az elvégzett munkáért ugyanakkora jövedelemben részesülhessen. Hovatovább számos tanulmány bizonyítja, hogy a diverzitás, így a nők jelenléte a vezető testületekben javítja egy-egy vállalat, illetve szervezet eredményeit. Ennek oka egyszerű: a különböző nézőpontok, habitusok, szokások, és megközelítésmód több lehetőséget tár fel, illetve rávilágíthat egy-egy egyoldalú döntés kockázataira. A nők vezetőként számtalan esetben bizonyították rátermettségüket, és egyre inkább elfogadott a jelenlétük a legfontosabb döntéshozó pozíciókban. Elég arra gondolni, hogy nemrég Európa legnagyobb hatalmú embere, aki egyben az Év Embere is lett, vagy a legfontosabb monetáris hatóság vezetője, illetve a legnagyobb Dél-Amerikai ország első embere is a hölgyek közül került ki. 


Természetesen az sem igaz, hogy egy nő ne lenne képes a munka világában helytállni, miközben anyaként is kiteljesedhet. A gyermekek ellátásának és felnevelésének igen földhözragadt víziója az, hogy a férj reggel elmegy a munkába, a feleség pedig otthon gondoskodik a háztartásról és a gyerekekről. Egyedülálló nők tízmilliói bizonyítják be nap mint nap, hogy képesek otthon és a munkahelyen is helytállni. Az édesanyám is gyerekkorunk jó részében egyedül nevelt minket a húgommal és mindketten boldog felnőttekké váltunk. Híres volt arról, hogy soha egy szülői értekezletet, vagy fogadóórát sem hagyott ki. Eközben a semmiből felépített sikeres cégeket, amelyek közül több a mai napig üzemel. A saját szememmel láttam és éltem meg, hogy miért nincs igaza Kövér Lászlónak és Kovács Ákosnak.

Bár elveik vészesen maradiak és a társadalmi progresszióra nézve rövidlátóak, aggodalmuk egy bizonyos pontja elsőre érthetőnek tűnik. Szépek az egyenjogúságra vonatkozó elvek, de ha a gyakorlatban valóban a gyerekvállalási kedv visszaesését látjuk, akkor érdemes átgondolni álláspontunkat - mondhatják. És valóban: szerte a fejlett világban a termékenységi arányszámok katasztrofálisan alakulnak. A gyermekhalandóságot és egyéb szomorú tényezőket figyelembe véve a demográfiával foglalkozó szakemberek szerint 2,1 az az átlag, amely gyermekszámra szükség van minden nő esetén, hogy a lakosság lélekszáma (a be- és kivándorlás hatását figyelembe nem véve) fennmaradjon. Ha pedig csökken a népesség, az komoly demográfiai és gazdasági gondokhoz vezethet. Az idősek száma arányaiban pár évtizeden belül megnő és egyre kevesebb aktív korúnak kell eltartania egyre több embert. Eközben a valós gazdasági jövedelemmel rendelkezők kisebb és kisebb mértékben képesek fogyasztani, ami a növekedésre is rányomja a bélyegét. Az első problémára Kövér sajátos módon ugyan, de szintén felhívta a figyelmet, mint ahogy sokan mások is. 

A helyzet valóban súlyos, a jellemzően jólétben élő társadalmakban elképesztően alacsony a gyerekvállalási kedv. Csak néhány példa: Svájc (1,55 gyermek minden nőre), Németország (1,44), Japán (1,40), Dél-Korea (1,25), Szingapur (0,81). Eközben a világátlag 2,4, ami lényegesen magasabb, mint a népesség fenntartásához szükséges 2,1-es érték, így nem is csoda, hogy a Föld népessége továbbra is dinamikusan nő. Jellemzően minél fejletlenebb gazdasági oldalról egy-egy ország, annál több gyerek születik. Ennek oka az, hogy a fogamzásgátlás nem ismert, nem terjedt el, nincs rá pénz, továbbá a gyenge közegészségügy miatt a gyermekhalandóság is magas, ami önkéntelenül is arra ösztönzi a szülőket, hogy minél több gyereket vállaljanak. Hans Rosling statisztikus rámutatott, hogy paradox módon éppen a gyermekhalandóság csökkentése az, ami miatt kevesebb gyerek nő fel, mert a szülők kevésbé félnek gyermekeik elvesztésétől. Természetesen több további társadalmi, kulturális és egyéni ok is közrejátszik, de számos példa jelzi, hogy ha nem kell alapvető problémákkal szembesülnie a családoknak, akkor a legtöbben 2 (vagy ehhez nagyon közeli számú) gyereket szeretnének vállalni, a világ szinte bármely pontján. Látványos példa erre Banglades, ahol az állapotok javulása után mára a világátlag szintje alá, kettő közelébe csökkent a párok átlagos gyerekszámának alakulása, vagy Vietnám ahol már a nyugati országokhoz hasonló: 1,83-as arány alakult ki. 

A konzervatív álláspont fő érvelése, hogy a fejlett országokban a szükségesnél alacsonyabb gyermekvállalás a nők önmegvalósítására, a hagyományos családmodell szétesésére vezethető vissza. Vannak azonban olyan országok, ahol komoly jólét alakult ki, de a jellemzően vallási hagyományok a nőknek nem engedik meg, hogy kitörjenek a klasszikus szerepükből. Tipikusan ide tartoznak a gazdag arab országok, így Katar (1,91), Bahrein (1,78) is, de még az ortodox berendezkedéséről elhíresült Szaud-Arábiában is csak 2,12 a termékenységi ráta, pedig ott az asszonyok gyakran még csak a saját házukból sem léphetnek ki, legalábbis nem a férjük nélkül. Szintén érdekes megfigyelni, hogy Kelet-Európában még a nyugati országoknál is rosszabb a helyzet, a demográfiai problémák, az elöregedés itt a legerősebb egy-két Távol-Keleti kis országot leszámítva, például: Románia (1,33), Szlovákia (1,39), Ukrajna (1,53), vagy akár Magyarország (1,43). Bár a nők munkavállalása már az ötvenes évektől megszokott ezekben az országokban a termékenységi mutatók mégis csak a nyolcvanas évek végétől kezdtek el érdemben romlani. A létbizonytalanság és a gazdasági mutatók egyértelműen rányomták a bélyegüket a gyermekvállalási kedvre, és tudjuk jól számos ismerősünk példáján, hogy anyagi okok miatt nem akartak gyereket egyáltalán, vagy legalábbis kevesebbet, mint eredetileg szerettek volna.



A családalapítás az egyik legnagyobb felelősséggel járó döntés egy pár, és sok helyen különösen egy nő életében. Ahhoz, hogy belevágjanak, rendelkezésre kell állnia anyagi feltételeknek, időbeli lehetőségeknek és annak, hogy a társadalmi elvárásoknak meg lehessen felelni. Ezek kultúraként eltérőek, de abban szinte sehol sincs vita, hogy szinte mindenki szeretne gyereket. Egy amerikai felmérés szerint mindössze minden huszadik felnőtt nem akar gyereket, ráadásul a szám az elmúlt közel 25 évben nem változott (és az ideálisnak tartott gyerekszám családonként átlag 2,6, de a medián érték 2 környékén van). Márpedig az amerikai társadalom ha nem is az elsők között, de a világ élvonalának második körében van a női egyenjogúságot tekintve. Rengeteg hölgy van, aki nemcsak családanyaként szeretné megvalósítani önmagát. A realitás azonban az, hogy egy-egy nőnek az életében végül 1,87 gyermeke lesz. Így szó nincs arról, hogy a két szám közti különbséget az igények hiánya, a szingli életforma, egyfajta "liberális" vagy "énközpontú" megközelítés adná. A nők szeretnének több gyereket vállalni, de nem mernek. 


Ennek két oka lehet. Az egyik puszta gazdasági: a félelem, hogy az elvárt életszínvonalat nem tudják a gyerekeknek biztosítani. Tipikus példa Kelet-Európa, ahol sokan ma rosszabbul élnek, mint azt ígérték nekik vagy korábban, és nem látnak fejlődést, perspektívát. Itt nem lehet mást tenni, mint az adott országban következetes és nyitott gazdaságpolitikával javítani az életszínvonalat. A másik kulturális: a nők félnek, hogy nem tudnak megfelelni a társadalmi elvárásoknak (amelyet már gyermekkorban észlelnek, így belső elvárássá is alakul). Ma egy nőnek számos helyen eredményeket kell felmutatnia, ráadásul erre nagyon kevés ideje van. Valamikor jellemzően 23 és 35 éves kora között karriert kell építenie, társat találni, lakást szerezni, gyereket szülni, és mindehhez elég pénzre is szüksége lesz. Persze sokan nincsenek ezzel egyedül, de a gyerekvállalás gyakran súlyos többletterhet okoz számukra. Aztán ha a gyerekek megszülettek a háztartás vezetése, a gyereknevelés, és a munka továbbra is ott van. Ez gyakran egész egyszerűen túl sok. 

Az egyik megoldás a problémára, hogy az elvárásokat úgy csökkentjük, hogy a lehetőségeket is kivesszük a kezükből. Ha egy nőnek nincs lehetősége saját maga és a gyerekei számára elegendő pénzt keresni, ha nem szeretne ő is felépíteni valamit az életében, nem szeretne munkában, vállalkozásban, művészetben kiteljesedni, hanem anyagilag ráhagyatkozik egy férfira, és csak a gyerekvállalással (és a háztartás vezetésével) foglalkozik, az elvárások sem lesznek olyan magasak, hogy ne lehessen ezeket teljesíteni. Ez Kövér László és Kovács Ákos és számos azonos platformon lévő konzervatív víziója. 

A gyakorlat azonban azt mutatja, hogy van más út, és a számok ezt egyértelműen alátámasztják. Ehhez nem kell messzire menni, csak a mintegy két órás repülőútra található Franciaországba. Itt ugyanis a termékenységi ráta magasabb, mint szinte bármely fejlett országban: 2,08, amely a statisztikai hibahatáron belül van a népesség újratermelődését jelentő 2,1-es értékhez. Ahogy a Guardian idei kiváló cikke is rávilágít, a "gallok" esetén éppen a nők magas szintű egyenjogúsága és az erős munkavállalás az, ami megfelelő társadalmi szemlélet mellett elősegíti a gyermekvállalás nagy arányát. A megfelelő életszínvonal mellett jó ellátórendszer alakult ki már a kisgyermekek felügyeletére is (Európában a franciák az első ötben vannak, ahogy az alsó ábrán is látszik), az állam segíti a nőket anyagilag, időben és erkölcsileg is, miközben nem várja el tőlük, hogy erőltetett szerepeket vállaljanak magukra. Ha nem házasodnak meg szülés előtt, ha kisgyerek mellett is elmennek dolgozni, ha a partnerük is vállalhat több részt a gyereknevelésből, akkor sem tartják őket rossz anyának. Emellett a munkahelyen is egyenrangú módon kezelik őket, és nincsenek még tudat alatt sem arra kondicionálva, hogy válasszanak két lehetőség közül, sőt: érdemi segítséget kapnak ahhoz, hogy mindezt végrehajtsák. Így nyugalommal hozhatják meg életük legfontosabb döntését, és közben szinte senki sem értékeli le a szerepüket vagy skatulyázza be őket.


A magam részéről csodálom a mai nőket (is), hogy mindezt végigcsinálják - és ahogy édesanyám - akár egyedül is siker koronázza az erőfeszítéseiket. Nincs jogunk ahhoz, hogy egy felvilágosult, fejlett társadalomban kizárólag a népességszám fenntartása érdekében erővel, jogszabályokkal, vagy alattomos társadalmi elvárások sulykolásával visszakényszerítsük őket egy olyan szerepbe, amiből több évszázados munkával kecmeregtek ki - bár a folyamat még mindig tart, és a világ számos pontján továbbra is súlyos elmaradások vannak. Ha a nők biztosak lehetnek abban, hogy női mivoltuk miatt nem éri őket hátrány sem otthon, sem a munkahelyen, akarnak és fognak is elég gyereket vállalni, mert legtöbbjük ugyanezt szeretné (ahogyan a férfiak is). A mi feladatunk nem az, hogy visszanyomjuk őket múlt század előtti szerepekbe, ahogy azt Kövér László és Kovács Ákos tenné. Éppen ellenkezőleg: segíteni kell őket abban, hogy ne csak a törvény előtt, hanem erkölcsi, gazdasági, társadalmi szinten is teljes mértékben egyenrangúak lehessenek. Abban a pillanatban, hogy ez megtörténik, a fejlett országokban és Magyarországon sem lesz több probléma a gyerekvállalási kedvvel. Amellett, hogy ez a helyes, mindannyiunk közös érdeke is. 


Faluvégi Balázs


Saturday, October 13, 2012

Miért volt jó döntés az Európai Uniónak adni a Nobel béke-díjat


A Nobel béke-díj 111 éves történelme során 91 alkalommal ítélték oda valaki(k)nek. Ebből 20 alkalommal egy szervezet kapta az elismerést, akár önállóan, akár megosztva azt. Például 2007-ben Al Gore nem egyedül, hanem a klímaváltozás hatásait vizsgáló IPCC-vel együtt kapta meg a díjat. Így korántsem kellene, hogy annyira meglepő legyen a tény, hogy nem egy személy, hanem egy szervezet, vagy még inkább egy eszmét megtestesítő szövetség és folyamat legyen a díjazott.

A kritikusok többsége még arra sem veszi a fáradságot, hogy a díj megnevezésén túl utánanézzen annak, hogy mi a célja annak. A Nobel béke-díjat elnyertek egy része soha életében nem látott harcmezőt vagy nem konkrét békekötésekben, enyhülési folyamatokban testesült meg a tevékenysége. Sokan az emberi jogok, a demokrácia, vagy éppen a klímaváltozás területén elért küzdelmük miatt kaphatták meg az elismerést. A Béke fogalma itt tágabb és átfogóbb értelmében jelenik meg, amely a társadalmi igazságosság és a konfliktusok csökkentését, az emberi jogok kiteljesedését szolgálja.

A bizottság nyilván nem tévedhetetlen. Három éve, Barack Obama esetén például egyértelműen hibás döntést hoztak. Még ha a jelenlegi Amerikai Elnök egy nap talán ki is érdemelné a címet, amelynek érdemtelenségét első nyilatkozatában még ő maga is elismerte, akkor is nagyon korai volt neki ítélni a díjat. Az Európai Unió esetén azonban hat évtized munkájának gyümölcse egyértelműen látszik, így szó nincs a bizalom megelőlegezéséről.

Európa az egyetlen földrész a világon, ahol a politikai és civil szabadságjogok alapján szinte minden nemzetnek szabadnak tekinthető a Freedom House jelentése alapján. Kivételt csupán azok az országok jelentenek, amelyek még nem tagjai az EU-nak, és jellemzően az elmúlt két évtizedben lettek (ismét)
Ám az EU még a Keleti Blokkból kivált számos országot – közük hazánkat - is befogadott és tett nyitottabb társadalommá, gyakran éppen a felvételt jelentő kritériumok és kiépítendő intézményrendszer megkövetelésének segítségével. Amikor a Freedom House 1973-ban elkezdte publikálni a szabadság fokát a Nyugat-Európai országok 72% volt teljesen szabad, mára ez a szám 100%, ha nem számolunk Törökországgal, amelyet a jelentés kevéssé érthető módon ide sorol. A Közép-Kelet Európai országok egyik sem volt szabad, mára mindegyik az lett.  Az elmúlt 4 évtized alatt a mostani EU tagok esetén 13 ország került át a nem szabad kategóriából a teljesen szabadba (ezek egy része a volt Jugoszláviából és Szovjetunióból vált ki), és további 3 a részben szabad csoportból lépett tovább.

Az Economist Intelligence Unit (EIU) Democracy Indexe 26 olyan országot különböztet meg, ahol a demokrácia tökéletesen működik, ebből 14 az Európai Unióban található. Az EU legrosszabbul teljesítő nemzete az 56. helyen található a 156 országot felsoroló listán, és csak úgy, mint hazánk: a nem tökéletes demokráciák között foglal helyet. Ezzel magasan a demokrációk leginkább koncentrált, magas minőségi fokú területeinek a legjobbját hoztuk létre a kontinensen. Sokan elfelejtik, hogy az integrációs törekvések megszületésénél, és még sokáig azt követően is, a mai tagok jelentős részében kőkemény elnyomás volt jelen. A hetvenes évekig Franco diktatúra volt Spanyolországban, és a teljes Keleti-blokk a vasfüggöny mögött volt. Mára ezek az országok teljes demokrációban élhetnek.

Az integráció miatt mára az EU a népességét tekintve a legnagyobb olyan közösség lett ahol a tőke, az áruk, de ami még fontosabb: az emberek korlátozás nélkül, szabadon mozoghatnak. Az ötvenes években, a folyamat kezdetén elképzelhetetlen lett volna, hogy bárki Szófiából (a benzinkutak kivételével) megállás nélkül Lisszabonba vagy Stockholmba mehetett volna. Ehhez hasonló mértékben ilyesmi sehol máshol nem történt a világban. Az EU nemcsak a saját határain belüli, vagy akár a tagságra esélyes országok életét tette szabadabbá és jobbá, hanem a távoli, lemaradt térségeket is segítette. Az Unió toronymagasan a legtöbbet adományozta humanitárius segélyek keretében, több mint kétszeresen megelőzve az Egyesült Államokat, amelynek külpolitikáját sokkal inkább a katonai kiadások dominanciája határozza meg. 

A Nobel-díj bizottság tagjai a norvég társadalom kiemelt alakjai. Tőlük külön komoly elismerés, hogy a díjat egy olyan nemzettől kaptuk, amelyik állhatatos módon ellenáll a nagy európai szövetség integrálási kísérleteinek, és amelyiknek valamennyi szomszéda, fontos kereskedelmi kapcsolata az Európai Unióban található országokban van. Más szóval: ismernek minket, mint a tenyerüket.

Az Európai Unió egy olyan összefogás, amelynek a tagjai két generációval ezelőtt a szó legszorosabb értelmében halomra gyilkolták egymást, és nem egynek közülük deklarált célja volt a másik fold színéről történő teljes eltörlése. Nincs az emberiség történetében még egy olyan politikai és társadalmi sikertörténet, mint az európai integrációé. 

Nagyon büszkék lehetünk arra, hogy egy olyan országban élünk, amely tagja ennek a szövetségnek. Azokat pedig, akik fanyalognak, és nem tudják értékelni az eredményeket, még akkor sem, amikor azt nem belülről ismerik el, őszintén sajnálom. Nem lehet könnyű az ő cinikus világukban élni.

Sunday, July 15, 2012

A Halálbüntetésről

A halálbüntetés visszaállításának a kérdése szinte minden egyes alkalommal napirendre kerül, amikor valamilyen brutális, kegyetlenül elkövetett, halált okozó bűncselekmény történik, és ez nagy sajtónyilvánosságot kap. Ez néha akkor történik meg, amikor egy híres ember az áldozat, ilyen volt Mariann Cozma tragikus halála, máskor a közösségi oldalak, vagy egyéb gyorsan terjedő hír miatt követik sokan az eseményeket. A tipikus reakció ilyenkor a gyász, az értetlenséget után a teljes mértékben érthető düh, és a büntetés iránti igény fellángolása, gyakran a halálbüntetés visszaállításának követelése. Az utóbbi napokban ez a fiatal rendőrségi pszichológus, Bándy Kata megrázó esete kapcsán történt meg.

A halálbüntetés azonban sokkal fontosabb kérdés, hogy egyetlen - akár még nagyon is megrázó - bűntett kapcsán ítéljük meg, de még ha meg is tennénk, vannak olyan esetek, ahol a nyomozás adott szakaszában a közvéleménynek csak sejtései vannak arról, hogy mi történhetett. A halálbüntetés nemcsak az igazságszolgáltatás, hanem a politikai, társadalmi viták egyik legfontosabb kérdése. Nagyon kevés embert érint ugyan, de olyan mély (egyaránt erkölcs- és társadalom-) filozófiai kérdéseket feszeget, amelyek mellett senki sem tud elmenni. Magyarországon tavaly 142 gyilkosság történt, és bár ez a szám népességarányos nemzetközi összehasonlításban nem számít magasnak, mégis egyetlen gyilkosság, a médián és a közösségi oldalakon át is érezhető fájdalmából lehet sejtésünk, hogy nemcsak egy ekkora szám, hanem akár egyetlen eset is mit jelenthet.

Az érthető felháborodást követő, halálbüntetést követelő hangok azonban egy nagyon komoly paradoxont teremtenének, ha elfogadásra kerülne, amit javasolnak. Az emberek túlnyomó többsége nem külön létező entitás, hanem számos más emberrel áll közösségben vagy külön-külön kapcsolatban. Itt főként nem a szakmai kötődésekre, hanem az érzelmi töltődésű kapcsolatokra gondolok. Abban a pillanatban, hogy valaki meghal, az közvetlen módon érinti azokat az embereket, akik ilyenfajta kapcsolatban álltak vele. Ez történt Bándy Kata esetében, ahol legtöbbünk még elképzelni sem tudja milyen fájdalmat élhetnek most át a családtagjai és barátai. Ám ugyanez történik szinte minden esetben, amikor valaki elveszíti egy szerettét, akár egy magányos gyilkos, akár a társadalom és a törvény ítélete által történik ez. Abban a pillanatban, hogy kimondják a halálos ítéletet, egy ember végleges sorsa, továbbá több másik ember hosszú távú lelkiállapota felett is ítéletet mondanak egyben. A gyilkosság és a halálbüntetés pontosan ugyanazzal az eredménnyel jár: kiolt egy emberi életet, és sok másikat tesz tönkre.

A Halálbüntetésről számos film és dokumentumfilm készült, ám ezek többsége nem a kérdéskör mélyét, hanem annak kísérőjelenségét taglalja. Az egyik ilyen tényező a kegyelem, amelynek egyik leghíresebb kapcsolódó filmje a Ments Meg Uram, amely ugyan nagyon erős alakításokkal van tele, nem a legfontosabb kérdéseket feszegeti. Még megrázóbb az a BBC dokumentumfilm, amely arról a kínai TV műsorról szólt, amelyik halálraítéltekkel készít interjút röviddel a kivégzésük előtt. Ebben nagyon pontosan érzékeltetik a halálraítélt családtagok fájdalmát, néha elképesztő kegyetlenséggel. Ide tartozik, amikor a TV stáb kivonul egy gyilkos apa lányához, és felveszik, amikor a 10 év körüli kislány végignézi apja videós bocsánatkérését, amiért feleségét, vagyis a lány anyját megölte (bár az arcát legalább nem mutatják). Gond nélkül mutatják be azt is, amikor a halálraítéltek egy udvaron, sok őr, a média társaságában, az érintés lehetősége nélkül búcsúznak el szeretteiktől. Itt a legszörnyűbb pillanat, amikor a búcsú pillanatában egy apa azt kérdezi meg a fiától, hogy hol hagyta a cuccait. Szintén megrázó az a pont, amikor az egyik, egyetlen élő vagy vele találkozni hajlandó rokon nélküli halálraítélt azt kéri a riportertől, hogy kezet foghasson vele. A riporter megsajnálja, nyújtja a kezét, majd végül csak egy pillanatra érinti meg. Mindez nagyon erős, de sokkal inkább szól a kegyelem és megbocsátás hiányáról. Itt zárójelben érdemes megjegyezni a kínai jog azon gyakorlatát amely szerint a halálbüntetés "kiváltható" azáltal, ha az áldozat családja megbocsájt, akár valamilyen ellenszolgáltatás fejében a gyilkosnak. Ezt a két család személyes találkozóján szokták rendezni, elképzelhetetlen, hogy ezeken a beszélgetéseken mi zajlik, de a TV-show még erről is ad egy részletet, sőt ezt bemutatják a gyilkosnak is, akinek a reakcióját szintén a nagyközönség elé tárják. Valós erőt csak a családtagok képesek adott esetben bemutatni.


Bár szintén fontos kérdés, de a halálbüntetés jogossága szempontjából félrevezetőek azok az alkotások, amelyek azzal foglalkoznak, hogy az igazságszolgáltatás hibái miatt ez az ítélet visszavonhatatlan, és éppen ezen kockázat miatt vállalhatatlan. Ide tartozik a legelejétől kezdve kiszámítható, máskülönben ügyes rendezésű David Gale Élete, vagy az olyan dokumentumfilmek, mint a Thin Blue Line és a Paradise Lost "sorozat" (a személyes véleményem szerint az első sokkal-sokkal jobb, mint az utóbbi). Egyrészt az jelenti itt problémát, hogy a hosszú börtönbüntetés ideje sem adható vissza senkinek téves ítélet esetén, másrészt - és ez a fontosabb - nem esik szó arról, hogy az esetek túlnyomó többségében meglévő bizonyított eset kapcsán van-e joga a társadalomnak halálra ítélni valakit. 

Bár a kérdéssel csak közvetett módon foglalkozik, de a Dear Zachary című dokumentumfilm hihetetlen élénken mutatja be azt, hogy mi történik, ha egy gyilkolásra hajlamos emberrel nem kellő erővel foglalkozik az igazságszolgáltatás. Az alkotás erejét egyrészt a személyes érintettség, másrészt az elkészítés közben történt események azonnali formáló jellege adja meg.

A kérdés igazi lényegét, valós mélységeivel való szembesülést talán az Into the Abyss című dokumentumfilm adja meg leginkább. Werner Herzog, aki sok más mellett a Grizzly Man-ben is bemutatta, hogy miként kell a lelkek legmélyére leásni, pontosan érzi itt is, hogy mi a fő kérdés. Nem avatkozik be, nem mond ítéletet, nem is sugall ilyesmit. Viszont bemutatja azt, hogy mik a következményei a gyilkosságnak és a halálbüntetésnek, és hogy ez egy és ugyanaz.

Miért van ennyi félreértés a halálbüntetés valós lényege kapcsán?

Az első félreértés már a terminológiából kiütközik. A bűncselekmény elkövetését az igazságszolgáltatásnak kell követnie. Az igazságot azonban két okból sem lehet megadni, "szolgáltatni". Az egyik az, hogy nagyon sok olyan bűntett van, amelynek következményei visszafordíthatatlanok, és jóvátételre, az eredeti állapot visszaállítására nincs lehetőség. A leégett ház, a tönkretett autó, ellopott pénztárca (és tartalma) visszaépíthető, visszaadható, értéke megtéríthető. Egy meggyilkolt vagy megnyomorított embernek a megelőző életét nem lehet visszaadni, egy lelki sokk miatti elvesztegetett évek vagy fiatalság nem adható vissza. Számára már nincs igazság többé, de sok más ember számára sem. Az áldozat rokonai, barátai élete sem lesz ugyanolyan a bűncselekmény után, mint annak előtte. Sőt, az elkövető (általában ha el sem kapják) élete is gyökeresen megváltozik, gyakran beleértve az ő környezetét. Nincsenek a kezünkben olyan eszközök, amelyek ezeket a folyamatokat visszafordíthatnák, ha gyilkosságról, vagy ehhez hasonló súlyú bűncselekményről beszélünk.

A terminológia egy másik része is problémás. A büntetés szó is azt akarja elhitetni velünk, hogy létezik az az erkölcsi szint a társadalom részéről, amely jogosult arra, hogy ítélkezzen mások felett. Ha valaki elveszi valaki más életét, akkor éppen ezt teszi: ítéletet mond felette és azt végre is hajtja. Ez gyilkosság. Mennyiben különbözik ettől az, hogy ugyanezt több ember, törvényhozók, bírók, esküdtek, akár maga az társadalom teszi? Ad-e erkölcsi felhatalmazást az, ha többen értenek egyet valamiben? Ad-e felhatalmazást az, hogy az illető ugyanezt tette?


Ebből származik az igazságszolgáltatás másik félreértése. Nem tudjuk pontosan, hogy mit is jelent az igazság. Bár van némi közmegegyezés, az nagyon valószínű, hogy az igazság fogalma szinte minden ember számára mást jelent. Az erkölcsi relativizmussal nem értek ugyan egyet, de számos esetben rátapint az idealizmus gyengeségeire és a valóság, a gyakorlat könyörtelen ébredésére. Ha például egy gyereket a saját szülei zaklattak kiskorában, majd az illető felnőve szexuális bűnöző lesz, vajon számára milyen "büntetés" jelenthet "igazságot"? A kérdés még akkor sem kerülhet megnyugtató megválaszolásra, ha az illető tisztában volt tettének következményeivel.

Persze bárki felvetheti, hogy a büntetésnek elrettentő súlya lehet. Talán igaza lenne, bár vannak ennek ellentmondó statisztikák is. Ez azonban már nem igazság-, hanem rend szolgáltatás. Azért zárjuk börtönbe a bűnözőket, hogy akik ugyanazt a bűncselekményt elkövetnék, ne tegyék meg, mert látják, hogy mi történne velük, ha ezt megtennék (és rájuk bizonyítják) a bűntettet. Még fontosabb, hogy egy visszaeső bűnöző, aki újra elkövetne egy hasonlót, jobb, ha nem kerül vissza a társadalomba.

A kulcs mindig az, hogy a lehető legnagyobb döntési szabadságot biztosítsuk az egyének számára. A szabadságnak különbözői szintjei és fokozatai vannak, csak úgy, mint az emberi jogoknak. Egy ember élete nagyobb súllyal esik latba, mint a személyi szabadság egy része. Más szóval: ha valakiről biztosan tudnánk, hogy szabad mozgás mellett elvenné valaki más életét annak akarata ellenére, akkor nem engedhetjük szabadon.  Persze a gyakorlatban ezt legtöbbször nem tudhatjuk biztosan, de az elv sorvezetőként alkalmazható. Egy példa: el tudjuk azt képzelni, hogy a norvég tömeggyilkos, Andreas Breivik valaha is szabadon mászkáljon az utcán? Azok után, amit tett, írt, és mondott? Azok után, hogy semmilyen megbánást nem tanúsított, még a látszat kedvéért sem? Nem vagyunk szentek. Sokunknak jutott már eszébe, hogy valaki halált érdemelne, nekem is. Például ha bárki, aki megölte egy szerettemet, a kezeim közé kerülne, valószínűleg megkínoznám és megölném. A rokonoktól nem várható el, hogy ne érezzenek hasonlókat, a fájdalmukból és veszteségükből fakadóan. A társadalomtól azonban elvárható, hogy megértse: a közösen eldöntött szándékos halál okozása is ugyanúgy gyilkosság.

Az embernek tehát nincs erkölcsi alapja elvenni más életét, még akkor sem, ha ezt magasan szervezett és társadalmilag kontrollált körülmények között teszi és még akkor sem, ha ezt előzetesen behatárolt esetekben teszi. Ez két dolgot jelent:
  • A halálbüntetés nem fogadható el, semmilyen tisztességes erkölcsi mércével mérve sem.
  • Mindent meg kell tennünk azért, hogy minél kevesebb alkalommal forduljon elő, hogy valaki elveszi más, mások életét. Aki ezt meg fogja tenni, ha szabadlábon lenne, annak nincs helye a társadalomban
Korábban bizonytalan voltam a halálbüntetés kérdésben. Tudtam, hogy a társadalomnak nincsen joga kioltani egy életet, azt is tudjuk, hogy bizonyos embereknek nincs helye a társadalomban, de nem ismertem arra alternatívát, hogy mi lehetne a megoldás. Eddig. 

A megoldást egy egészen más társadalmi vita szolgáltatja. A filozófiai vitákat gerjesztő kérdés az, hogy kinek van joga elvenni az életet. Azt már kifejtettem, hogy sem az egyénnek, sem a társadalomnak nincs joga kioltani senki másnak az életét. Azonban eddig nem volt szó arról, hogy mi a helyzet akkor, ha valaki a saját életét fejezi be szándékosan. Az eutanázia is nagy társadalmi vitákat kavar, azonban itt a véleményem eddig is egyértelmű volt: mindenkinek joga van a saját élete felett rendelkezni, amennyiben az egészségi állapota vagy egyéb tényező a szabadságát visszavonhatatlanul korlátozza. Mély embertelenség bárkit az életre kényszeríteni, aki azt szenvedésként kell, hogy megélje. Tekintettel arra, hogy a tényleges a társadalomtól véglegesen elszeparált, például tényleges életfogytiglanra ítélt, és még inkább az ő családja ezt a helyzetet szabadsága korlátozásának, és szenvedésnek éli meg, ezért az említett elv itt is alkalmazható. Ha valaki nem szeretné leélni az élete hátralévő idejét egy a képhez hasonló helyre zárva, és érthető okokból a társadalomba sincs lehetősége visszatérni, akkor joga lehet saját maga felett kimondani a halálos ítéletet.


Itt fontos kitérni arra, hogy ennek a megoldásnak is vannak kérdéses részei. Az, hogy egy embert végleg elzárunk a társadalomtól való hozzáférés lehetőségétől, beleértve azt is, hogy a családja időt töltsön vele, annak érdekében, hogy később ne okozhasson kárt másoknak, erősen emlékeztet az utilitarizmusra, hiszen adott mennyiségű fájdalmat vállalunk azért, hogy másoknak később ne kelljen ennél nagyobbat elszenvedniük. Fontos viszont tudatosítani, hogy nem erről van szó, hanem a felelősség és annak vállalásának kérdéséről is. Egy ember felelősséget kell, hogy vállaljon tetteiért és következményeiért, illetve a családtagok óhatatlanul is felelősséggel tartoznak az elkövetőhöz fűződő kapcsolatukért, még akkor is, ha semmi közük nem volt a bűncselekményhez, vagyis viselniük kell annak lelki terheit, ha rokonuk elkövet valamit. Amennyiben a fenti elveket vennénk figyelembe, továbbá csak az utilitarizmusra hagyatkoznánk, minden további nélkül, már az elkövetés másnapján szabadon engedhetnénk azokat az elkövetőket, akik máskülönben nem bűnöző hajlamúak. A fő ok a társadalomtól való elszakításra ugyan a későbbi biztonság növelése, de fontos a következmények vállalásának érzékeltetése. Ezért amíg például Breivik (és nagyon nagy valószínűséggel Bándy Kata gyilkosának) esetében nyilvánvalóan a tényleges életfogytiglan a jó döntés, addig egy férjét a mindennapi megverés miatt hirtelen felindulásból megölő asszony esetén néhány év a megfelelő ítélet. 

Sokszor merül fel még egy kritika a hosszú börtönbüntetések ellen, ez pedig az, hogy egy gyilkos, akit egyes országokban halálra ítélnének, itt komoly költségek mellett az adófizetők tartanak el. Azt nem tudom, hogy a luxusbörtön kifejezés használatának van-e bármekkora alapja, nyilván nem, de az elszeparálódás költségeit a lehető legnagyobb mértékben az elítélt saját vagyona, illetve munkájának hozadéka kell, hogy biztosítsa. Továbbá nm szabad elfelejteni, hogy a költségeket a társadalom nem az elítélttel összefüggésben, hanem a saját biztonsága érdekében viseli. Ezek egyébként általában el is törpülnek más, teljesen felesleges kiadások mellett is.

Ha pedig valaki, akit végleg elválasztottak a világtól, nem szeretne ilyen körülmények között élni, dönthet másképpen. Az egyén kimondhatja a halálbüntetést saját maga felett. Ezt sokan saját maguk megtették a börtönben. Az egyén szabadsága ezt lehetővé teszi, még ha ma ez nem is legális a jelenlegi törvényein szerint. Ezt az utat választotta Nagy László, az egyik Móri bankrabló. Ez jó döntés volt, hiszen neki nem volt szabad visszatérni a társadalomba. Bár talán van, aki azzal érvelne, hogy tettét megbánhatja, és új életet kezdhet, ezúttal törvénytisztelő állampolgárként, éppen ennek az ellenkezőjére utal, hogy szörnyű tettét követően is újabb rablásokat és gyilkosságot követett el.

Egy ideális világban bármely tényleges életfogytiglanra ítélt bármikor kérhetné a saját életének elvételét, olyan körülmények között, ahol a megfelelő gombot ő maga nyomja le. Ezt nyilván részletes pszichológiai vizsgálat és a döntés átgondolásához szükséges megfelelő időtartam kell, hogy megelőzze.

Igazságot nem tud a társadalom szolgáltatni. Ebben a kérdésben biztosan nem. Tud viszont kegyelmet, rendet, tisztességet, és legfőképpen azt, hogy azok, akik újra elkövetnének hasonló bűncselekményeket, ne tehessék ezt meg soha többet.

Thursday, December 30, 2010

A gyűlöletről

Ezt az érzést, sőt jelenséget igazán szemléletesen és mélyen egy kivételes művészi teljesítményben mutatták be. A Gyűlölet című film a kilencvenes évek egyik leginkább meghatározó alkotása volt, egy egész generáció, illetve társadalmi csoport mély kilátástalanságát, elfojtott konfliktusait ábrázolta kőkemény realitásérzékkel. Nem mellesleg ez a mozi indította be igazán két francia filmes géniusz, Matthieu Kassovitz és Vincent Cassel karrierjét. A cselekmény lényege, hogy három külvárosi fiatal Párizsban egy éjszaka során hogyan szembesül azzal, hogy mennyire kitaszított és ha jogi értelemben nem is, de társadalmi, gazdasági értelemben sokadrendű egy tipikus nyugati jóléti államban, jelen esetben Franciaországban. Az egyiküknél végig ott van egy fegyver és bár több erőszakos konfliktusba kerülnek, az valamiért nem sül el egyszer sem(?). Mégis a feszültség végig ott van a film során, azzal a pisztollyal embert fognak ölni. Aki kíváncsi a részletekre, nézze meg, érdemes.

A történetből egyértelműen kiderül, hogy a három fiatalnak és a rivális bandáknak, vagy akár a rendőröknek nem azzal van igazán problémája, akikkel éppen szemben állnak, hanem a saját helyzetükkel. A gyűlölet nem más, mint kivetülés.

Ez jutott eszembe akkor, amikor egy ismerősömtől az alábbi történetet hallottam. Egy apuka, akinek ma már felnőtt gyermeke van, nagyon nem kedvel egy bizonyos társadalmi csoportot, származási alapon (azt, hogy ez mely csoport valójában lényegtelen, mert nem ők a fontosak az eset szempontjából). Ez még lehetne a szalon rasszizmus egyik formája, ami ugyan értelmetlen, de nem feltétlenül okoz kárt senkinek. A helyzet azonban az utóbbi hónapokban igen élessé vált. Kiderült, hogy az illető egyetlen gyermeke történetesen éppen egy olyan emberrel került párkapcsolatba, aki ehhez, az általa gyűlölt társadalmi csoporthoz tartozik. Az apuka ahelyett, hogy legalább ebben az egyedi esetben túltette volna magát előítéletein, megmakacsolta magát. Az illetővel nem volt hajlandó találkozni, de ennél is tovább ment, a gyermekét kemény lelki nyomás alá helyezte, helyenként nyomdafestéket nem tűrő módon szidva mind a saját gyermeke kapcsolat során végrehajtott tetteit, mind az adott csoporthoz tartozó párját. A konfliktus a mai napig nem oldódott meg, a gyereke azt, akivel most együtt van, továbbra sem merte bemutatni az apjának.

Kinek okozott kárt ezzel az apa? Az adott csoportnak, amelyet gyűlöl aligha, hiszen még találkozni sem találkozott annak tagjával, így semmilyen formában nem kommunikáltak. Amennyiben a gyerek a párjának továbbadja, hogy az apjának mi a véleménye, akkor ez persze okozhat rossz érzéseket neki is. Egyértelmű kárt okozott viszont a saját gyermekének, akit megbántott, és őrlődhet két érzés között, továbbá oda kell figyelnie arra, hogy két általa fontos személy ne találkozzon egymással. Ám ezen felül van még valaki, akinek ártott, és ez nem más mint saját maga. Hiszen számára kellemetlen, hogy a gyermeke éppen olyan emberrel jár, akit ő gyűlölni szeretne.

A gyűlölet nem egy egyenlet, ahol az egyik oldalon lévő érzések a képlet másik oldalán kiegyensúlyozásra kerülnek. A gyűlölet mindenkitől elvesz valamit, és azt senki nem kapja vissza sehol. A gyűlöletre időt, energiát kell szánni, aki ezt az érzést választja, és a gyűlölet fájdalommal jár, hiszen aki ezt érzi, rendszeresen azt keresi, hogy miért utálhatná azt, aki ellen ez az egész a lelkében irányul. Természetesen, amikor a gyűlölet aktív cselekvéssé alakul, akár a verbalitás formájában, akár erőszakos cselekmények által, akkor annak tárgyának is árt, hasznot, tartós örömöt nem okozva az érzés viselőjének sem. Mindenki veszít. Ha valaki a négy fal között gyűlölködik, akkor az utálat tárgyának nem okoz közvetlen kárt, magának igen (ez az ő felelőssége, ő választotta ezt magának), de gyakran ártatlan szereplőknek is, néha éppen azoknak, akiket a legjobban szeret a világon. Mint a fenti történetben az apa a gyermekének.

Ha ennyire értelmetlen, és ekkora fájdalmat okoz éppen a viselőjének, akkor honnan származik és miért ilyen makacs dolog a gyűlölet? Egy másik, szintén mostanában történt eset jut erről az eszembe. Egy fiatal srác bekerül egy felsőoktatási intézménybe. Ahova jár, az egy költségtérítéses szak, ezt egy rokona állja, hogy el ne kallódjon a gyerek. Két hónap után a srác hazamegy és közli, hogy többet nem fog bemenni az iskolába. Amikor a család próbálja kihúzni belőle, hogy miért nem, eleinte vonakodik megmondani. Majd amikor az asztalra csapnak, annyit mond el, hogy utálja az egyik tanárt, az kifejezetten pikkel rá, és eközben annak származását minősíti. A család biztos benne, hogy durva konfliktus alakulhatott ki közte és a tanár között, ezért egyikük bemegy az iskolába, hogy megtudja mi történt, és ha kell elsimítsa az ügyet. A meglepetés itt éri. A tanárnak fogalma sem volt arról, hogy a srác utálja őt, és semmilyen konfliktusra nem emlékezett. Sőt, egy alapvetően jó eszű, csendes embert ismert meg benne. Előveszi a papírjait és kiderül, hogy a jegyei romlottak, és az utóbbi időben a ZH-król is hiányzott.

Napnál világosabb, hogy mi történt itt. A srác nem volt képes, vagy nem volt elég szorgalmas az eléje került akadályok legyőzéséhez, és egy súlyos kudarccal találta magát szemben. A szégyenérzetét tovább növelte, hogy erkölcsi értelemben elszámolással tartozik a rokona felé, aki ezek szerint hiába állta taníttatásának a költségeit. A gyűlölet a belső feszültség feloldása, a saját kudarc feldolgozása. Ahogy a srác a tanára felé (még ha titokban is) irányította belső negatív érzéseit, a fenti történetben az apa az életben tapasztalt nehézségeit, a filmben lévő fiatalok a társadalmi kitaszítottságukat transzformálták át.

A gyűlölet fertőző és tömegben erősebb, mint az egyedi gyűlöletek összessége. Aki nem hiszi ezt el, az látogasson el egy-egy politikai nagygyűlésre., vagy egyes csapatok focimeccseire. A gyűlölet egyben újratermeli önmagát, egyfajta mém-ként is felfogható. Volt jó pár éve egy híres ember, aki erőszakos tett által lelte a halálát fiatalon. Nagyon népszerű volt, sokan szerették, és a munkájában nagyon sokat is tett le az asztalra. A rokonai, barátai gyűlölete az elkövetők felé irányult, értjük, hogy miért. Ám idővel kiderült, hogy az elkövetők is gyűlöletből, azon belül is bosszúból tették, amit tettek. Évekkel később az illető gyereke mesélte el, hogy az apja erőszakos ember hírében állt, aki ok nélkül bántalmazott és fenyegetett másokat, ha nem is túl gyakran, de számos alkalommal. Az egyik ilyen esetből - ami ráadásul abból származott, hogy valaki rossz helyen parkolta le az autóját - egy életre szóló sérülés lett, innen vezetett az út a bosszúhoz. A gyűlölet mémjét továbbterjesztők semmit sem nyertek az esetből némi börtönbüntetésen, és életre szóló rettegésen felül, de akik viszontgyűlöltek, is sok fájdalommal kénytelenek együtt élni. Az eredmény továbbá sok gyászoló családtag, barát és árván maradt gyermekek.

A gyűlöletet a gyakorlatban gyakran tévesztik össze az érdekellentét miatti ellenérzésekkel, pedig a kettő teljesen más alapokon épült. Akármilyen szinten is fogadjuk el a szociáldarwinizmus szemléletét, azt el kell ismernünk, hogy empirikus tapasztalatok alapján valamilyen szinten van alapja, és az ezekből származó konfliktusoknak van létjogosultsága. Nem lehet megúszni őket. Emberek harcolnak egymással egy állásért, megrendelésért, első helyért, vagy egy nő/férfi kegyeiért, ez már látszik mikro szinten is. A másik véglet: világpolitikai nagyságokban is hasonló a helyzet. Paul Kennedy nagyszerű könyvében, amely a Nagyhatalmak Tündöklése és Bukása címmel aratott sikert világosan kifejti például azt, hogy miért Németországnak volt annyi konfliktusa a XX. század első felében. A németek egyesültek, és a lassan már globalizálódó világban ez volt az utolsó esélyük, hogy nagyhatalom legyenek. Túl sok erős ország volt kis helyen a megnőtt világban. A törekvésük érthető, a háború nem, de legalább lett volna érdekük ezzel kapcsolatban. Ami teljesen elfogadhatatlan, az az undorító ideológia, és az ezzel összefüggő tettek. Ráadásul ezzel maguknak is ártottak érzelmi szinten, erkölcsi értelemben és ha ez még nem lenne elég, a vélt ellenségek kezelése és ipari szintű kivégzése rengeteg erőforrást vont el a valós, szintén undorító, de legalább részben érdekkonfliktuson alapuló háborútól. A nácik gyűlölete itt is saját maguknak ártott, nem is keveset. A gyűlöletet azonban józan ész felhasználásával is meg lehet különböztetni a valós érdekkonfliktuson alapuló ellentéttől. Számomra a gyűlölet az, aminek nincs értelme, nincs igazi érdekellentét mögötte.

Mivel a gyűlöletnek önmagában nincs értelme, ezért mögöttes okok vannak a háttérben. Ez más érzések átváltozásából alakul ki. Félelem, csalódás, reménytelenség, komplexusok, amik dühöz vezetnek, amit valahol le kell vezetni. Érhetne az a vád, hogy magas lóról beszélek. Természetesen én is sokszor éreztem már gyűlöletet, ember, csoport, intézmény ellen, valószínűleg még fogok is, de ne felejtsük: soha nem személyeknek, hanem az érveknek van igazuk, vagy azok tévednek. A gyűlölet természete teljesen független attól, hogy ki az, aki ezt állítja. A gyűlölet érzése magjában teljesen egyetemleges. A hutu ugyanúgy gyűlöli a tutszi-t, mint egy antiszemita a zsidót és viszont. Emellett ugyanúgy ártanak vele saját maguknak. Onnan biztosan tudom, hogy valamit rosszul csinálok, hogy ha gyűlöletet érzek, és ez igaz bárki másra is.

Sunday, October 31, 2010

A friss gazdaságpolitika - Paternalizmus 2.0, új ösztönző funkciókkal!

Az elmúlt hetek a hazai költségvetés éles fordulatáról szóltak. Az új kormány legfontosabb gazdasági vezetője néhány hete már beharangozta, hogy forradalmat csinálnak a gazdaságpolitikában. Igazat mondott. Olyan gazdaságpolitika született, ami ambivalenciájában valóban egyedülálló a földön. A kinyilvánított gazdaságpolitika létezésének ténye önmagában is jó hír, hiszen az eddigiek során, sem a választási programban, sem azután nem volt semmilyen irány, sőt egyes ad-hoc lépések és szerencsétlen elszólások mind-mind az ellenkezőjét erősítették meg. Magát a kikristályosodni látszó programot elemezve egyszerre találunk benne nagyon jó, és nagyon rossz elemeket.

Kezdjük a jóval. A kormány végre megcsinálta azt az adórendszert, amire a rendszerváltás óta várunk, és a szűk körű liberális-piacpárti tábor szakértői vonala szorgalmazott jó ideje. Biztosat csak az eredmények későbbi tudatában lehet megállapítani, de megkockáztatom, hogy ez minden idők legjobb adórendszere Magyarországon.

Jövedelemadó

Mindjárt itt van az egykulcsos adórendszer. A magyar adórendszer két nagy problémája a túlzott terhelésen felül a bonyolultság, kiszámíthatatlanság és a munka túlzott terhelése. Az új adókulcsok és kedvezmények ha nem is oldja meg egyik problémát sem, hatalmas lépést tesz efelé.

Jó az, hogy alacsonyabb az adókulcs a legtöbb ember számára. Kisebb az elvonás a munkajövedelem után, ráadásul a magasabb keresetűek számára jelentősen csökkenti a trükközés értelmét, hiszen ezentúl jóval kevesebbet kell fizetniük. Több jövedelem marad a keresők zsebében, és ez ösztönözheti a fogyasztást, de ugyanúgy a befektetéseket is, ami nagyobb teret enged a beruházások hazai finanszírozásának is. Szintén jó az is, hogy a tőkejövedelmek adózása is egyazon szintre kerül a munkajövedelmekével, így igazságos módon valamennyi jövedelem egyazon megítélés alá kerül, és nincs értelme külön utakat keresni sem. Az egykulcsos rendszernek ugyancsak nagy előnye, hogy sokkal átláthatóbb, és egyszerűbben kalkulálható.

A 16%-os kulcs szinte mindenkinek javuló helyzetet jelent, amire nagy szükség van, a túlságosan megadóztatott magánszemélyek esetén, amely főleg a munkajövedelmek terén volt kiugróan magas. Természetesen az egyéb járulékok terén jól jönne még további csökkentés. Az egyetlen csoport, aki rosszul jár, azon befektetők, amelyek jelentős jövedelemre tettek szert rendszeresen olyan részvényekből, amelyek magas osztalékot fizettek és a tőzsdén forogtak az EU valamely piacán. Manapság az osztalékok kevéssé jelentik a lényeges jövedelmet (sokkal inkább az árfolyam emelkedésben csapódik le, vagy ha mégsem: gyakori még a részvény visszavásárlás), ezért ez kevés embert érint szignifikáns mértékben. A befektetéseket érintő adóváltozásokról bővebben itt lehet olvasni.

A Magyarországon nagyon régóta alkalmazott progresszív adórendszernek csak ott van értelme, ahol nincs lehetőség vagy szükség felzárkózásra más országokhoz képest és megengedhetik maguknak a nagyobb államot, a több szociális jellegű ellátással. Itthon, ahol még mindig nem alakult ki olyan vállalkozói, értékteremtő réteg, amely kellő, valós jövedelmet állít elő, és később az erős belső fogyasztás bázisa lehet, addig nincs értelme tőlük elvenni. Mi eddig úgy akarunk jóléti államot üzemeltetni, hogy nem engedhetjük meg magunknak.

Társasági adó

A társasági adó már a kilencvenes évek közepétől meglehetősen barátságos szinteken volt, ezen némileg rontottak 2006-ban, most egy olyan korrekció történik meg, ami tényleg nagyon leegyszerűsíti a vállalkozások életét, hiszen 10%-os adó a nyereség után már nemzetközi összehasonlításban is nagyon alacsony, így a legtöbb esetben értelmetlenné teszi a kiskapuk keresését, és kifejezetten ösztönzően hat az értékteremtésre itthon. Kevés értelme van az alacsony árbevételű vállalatoknak ezt külön biztosítani, de a tervek szerint ez 2013-ra egységesen érvényes lesz.

Családos kedvezmények

Az új adórendszerben az is jó, hogy a családosoknak úgy segít, hogy nem (további) segélyt ad a részükre, hanem a munkájukból származó jövedelemhez képest sokkal kevesebbet von el. Így csökkenti az újraelosztási hatást és egyszerre teszi könnyebbé a munkavállalást és a gyermekek felnevelését. A gyerekvállalás ösztönzése azért is fontos, mert a hazai alacsony aktivitási ráta mellett szintén fokozottan érint minket a társadalom elöregedése, és egyre inkább romlik az effektív aktivitási ráta, egyre kevesebb ember tart el egyre többet. A lépés hatásai nem beláthatóak, valószínűleg nem túl nagyok, de az biztos, hogy valamekkora mértékben pozitív hatást gyakorolnak a demográfia fára, ha tartósan megmaradnak.

Az adórendszer átalakítása, bár nem tökéletes, de nagy lépéseket tett meg afelé, hogy ösztönző legyen munkára, vállalkozásra, gyermekvállalásra, és ami még fontosabb hazánk versenyképes legyen. Manapság az országok is egyre fokozottabb módon versenyeznek egymással, ezért az új adókulcsoknak a külföldi befektetők ösztönzése szempontjából is nagy jelentősége van. A közép-kelet európai országok között már évek óta tart ez a verseny, ahogy a térség a 2000-es évek elejére közepére olyan életszínvonalra érkezett, ahol már kevésbé volt vonzó a nyugati cégek számára a munkaerő, ráadásul Ázsia komoly konkurenciát jelent, ma már a képzett munkaerő szempontjából is. Ezért az elmúlt években már komoly verseny alakult ki a térség országai között, ebben a versenyt Szlovákia nyitotta meg a híres Dzurinda-féle reformokkal. A csata most is zajlik, nemrégiben Ukrajnában és Romániában határoztak hasonló, alacsony, egykulcsos adórendszer mellett. Eddig Magyarország nem akarta elfogadni, hogy ebben a versenyben van, most végre igen, kénytelen vagyunk belátni, hogy ezekkel az országokkal is versenyben vagyunk. A lényeg, hogy felvettük a kesztyűt.

Kieső bevételek pótlása - kiadáscsökkentés helyett

Sajnos a gazdaságpolitika többi eleméről ez egyáltalán nem mondható el. Az adórendszer alapfilozófiája, a kisebb, vállalkozásokat békén hagyó, piaci erőre építő modell már nem érhető tetten másutt. Széleskörű adócsökkentést csak úgy lehet végrehajtani, ha nagy deficitbe és adósságnövekedésbe hajszoljuk magunkat, ez volt a Reagan-féle megközelítés lényege és eredménye, vagy ha a kiadásokat is csökkentjük. Itt jön elő a kormány valóban egyedi megközelítése. A kieső bevételeket extra adóbevételek formájában pótolják. Ez önmagában még nem lenne baj, de csak átmeneti megoldást jelentenek a deficit csökkentésére, ráadásul deklarált módon. A költségvetést a következő két évre eleve úgy tervezik, hogy tudják: utána ezek a tartalékok nem állnak majd rendelkezésre. Logikai úton elindulva három eset lehetséges. Az egyik, hogy a fennmaradó bevételek fognak megnőni igen rövid idő alatt, amelyek betömik a lukat. A második, hogy a hiányt később megint a kölcsönök nagyobb növelésével finanszírozzuk. A harmadik, hogy idővel a kiadásokat is csökkenteni kell.

A második az amúgy is nyomasztó államadósság kamatterhei és egyéb kockázatai miatt nem járható út. A kormány szemmel láthatóan az elsőre spekulál, de az esélyek nem túl jók. Ahhoz, hogy a mostantól érvényes adórendszer a különbséget kitermelje, a GDP-nek évente 4-6%-kal kellene nőnie. Még ha az adórendszer a legjobbat is hozza ki a cégekből, ekkora növekedés belső fogyasztásból, főleg ilyen hamar egy ilyen struktúrájú országban egyenlő a lehetetlennel. Tehát - mint valójában mindig - az exportpiacainkra kellene hagyatkoznunk, de ott aligha remélhetünk akkora növekedést, ami itthon ilyen nagy ugrást generálna. A kormány valójában egy szintetikus spekulatív részvény long pozíciót vett fel a világ, de főként EU piacain. Ha dinamikusan nő a gazdaság, a taktika kifizetődhet (de még ez is kevés). Csak úgy, mint az IMF tárgyalás felfüggesztés, ami a megnyugodó piacok miatt stabilizálódó forint és állampapírpiac esetén jól jött ki, egyelőre biztosan. Viszont még ez is csak idő nyerése, az alap problémára nem született megoldás. A kizárólag a probléma "kinövésére" alapozott elképzelés egyértelműen naív, de még ha nem is az lenne, akkor is feltételezi, hogy a kiadási szerkezet teljesen rendben van, amiben szinte mindenki egyetért, hogy téves. Rosszul működik az egészségügy, pazarló az oktatás, aggasztó a társadalombiztosítás, és nem éppen hatékony, viszont eléggé korrupt az államapparátus és az állami cégek. Ennek ellenére a kiadási oldalhoz nem nyúltak hozzá. Nem elég nyirbálgatni az állami szektort (amit szinte az összes hivatalba lépő kormány megígér), az összes ellátórendszerhez hozzá kell nyúlni, és strukturális átalakításra van szükség. Ez nehéz és hosszú folyamat, társadalmi konszenzus szükséges hozzá, vagy erős politikai támogatás. Ez utóbbihoz enyhén szólva is minden feltétel adott, mégsem történt semmi.

Ám a tét az államháztartás egyensúlyánál is sokkal nagyobb. Az államadósság kritikus szintek közelében van, és a kamatteher viszonylag alacsony mivolta miatt nem merül fel az adósságspirál elkerülhetetlensége. Ahogy korábban írtam, még nem tartunk itt, de az államadósság folyamatos csökkentése elkerülhetetlen, amihez a nettó finanszírozási képesség pozitív tartományban tartása szükséges lenne, de a külön bevételek későbbi eltűnésével ez szinte lehetetlennek tűnik a kiadások csökkentése nélkül.

A bevételi oldal csökkentésére adott logikus reakció a kiadási oldal csökkentése lenne. A kormányoldal azonban más utat választott. A bevételi oldalt tűzzel-vassal magasan tartották. Abba egy gazdaságpolitika elemzésénél nem szeretnék részleteiben belemenni, hogy alkotmányossági és szabad piacgazdaság jogi kereteinek a szemszögéből elfogadható-e az intézkedéssorozat, hiszen egy jogállamban nem lehet hozzányúlni a magántulajdonhoz vélt vagy valós szükségszerűség okán sem, csak úgy mint visszamenőleg érvényes adókat kivetni. A probléma az, hogy ennek nemcsak ebből a szempontból lehetnek negatív vonzatai. Az egyik - kevésbé valószínűen domináns - hozadék a kiszámíthatatlanság a jogi környezetben. Minden vállalkozás számára, de még a háztartásoknak is nagyon fontos a konzisztencia, mind a saját stratégiájuk, mind az őket körülvevő világban. Ha azt látják, hogy az általuk megteremtett értéket, utólagos döntéssel, a korábbi feltételeket egyértelműen felrúgva elveszik tőlük, az visszafoghatja a későbbi beruházásokat.A különadó még akkor is probléma lenne ebből a szempontból, ha jövő évtől élne, hiszen ennyi idő alatt nem lehet az üzleti stratégiát átalakítani, hogy erre megfelelő mértékben reagálni lehessen. Azért a kormány láthatóan tisztában volt ezzel a problémával, és viszonylag ügyesen lavírozva maximalizálta az extra bevételeket oly módon, hogy az még ne okozzon komoly presztizs veszteségeket hazánknak.

Az áthárítás sem kerülhető el, még a megfelelő szervezet vezetője is ezt mondja, a különadó bevételek egy része mindenképpen a gazdaságból, és azon belül is a fogyasztóktól kerül elvonásra, ami a növekedésnek érhető módon nem jó. Valójában a teljes évi 700 milliárd bevétel egy csavarosan megoldott új adó, amely nem csak részeit érinti a gazdaságnak, hanem annak egészét. Amikor egy tőzsdei ügyletet végrehajtasz, akkor is két költséged van. Az egyik, az előre deklarált tranzakciós díj. A másik pedig a bid/ask spread-ből és a teljesítés sebességéből és módjából eredő implicit költség, amelynek mértékét nem tudod előre, és sokan később sem veszik észre, vagy nem hajlandóak erről tudomást venni. Azt biztosan észreveszi a lakosság, hogy ha 5%-kal emelkedne a személyi jövedelemadó kulcsa (ha csökken is), hiszen megírta az újság. Azt viszont már kevesen veszik észre, hogy ha 10 Ft-tal többet fizetnek a kenyérért a hipermarketben.

Ezermilliárdok hiányoznak

A gyakran hangoztatott számok szerint a kormány a nyugdíjpénztári összeg visszatartásával, és a különadókkal együtt 700 milliárd forintot szed be. Tegyük ezt összefüggésbe azzal, hogy a költségvetés teljes nettó adóssága 20 450 milliárd forint volt augusztus végén. Ha emberi mértékűre szeretnénk a hiányt csökkenteni, ami legyen a GDP (kb. 26 000 mrd Ft) 60%-a, ami amúgy is maastricht-i kritérium (ha számít ez még valamit), akkor , így 15 600-ra kellene csökkenteni jelenlegi árakon., tehát nagyjából 5000 mrd-ot kellene találni (technikailag ez nem ilyen egyszerű, de a folyamat lényege ez). Tehát, ha 5 év alatt akarunk eljutni ide, akkor évente 1000 mrd Ft-ról beszélünk mostani értéken. Ám a költségvetés hiánya most is 1000 mrd Ft környékén van, tehát a mérleget közel 2000 mrd Ft-tal kellene évente arrébb billenteni. Ha igaz, hogy az adómódosítások csak 400 mrd-al csökkentik az adóbevételeket és évente 700 mrd Ft a plusz bevétel, akkor már "csak" 1700 mrd Ft a különbség (de csak pár évig). Ha feltételezzük, hogy az effektív törlesztést és a nem a teljes összeg újrafinanszírozását folytatjuk 2013-tól, akkor eddigre ennyivel kellene megnövekednie az adóbevételeknek reálértéken. Ez most az összes bevétel 20%-a. Ennyivel több előállított értéknek kellene keletkeznie, hogy az ország egészséges pályára álljon. Ez szinte lehetetlen. Hasonló következtetésre jutott sok elemző, például Madár István is. Nem meglepő, hogy Gyurcsány is ezt vezette le igen harcias módon, kérdés hogy az elmúlt években miért nem végzett hasonló számításokat. Ám a kiadások nemhogy csökkennének - és ismétlem: nem reálértékben, hanem nominális értékének kellene erősen csökkenniük - hanem nagyjából a reálérték szinten tartásának megfelelően emelkednek. A nem kis részben pénznyelő oktatás esetén 1445 mrd helyett 1515 mrd-ot költünk a tervek szerint (!) azaz átlagban minden egyes magyar ember több mint 150 000 Ft-ot évente akár jár iskolába, akár nem, akár befejezik a diákok az egyetemet, akár nem, akár itthon hasznosítják a tudásukat, akár külföldön, ha hasznosítják egyáltalán. Egészségügy esetén 1198 mrd után 1254 mrd a kiadás, vagyis akkor is kb. 120 000 fizet egy ember átlagosan, évente ha nem is ment orvoshoz. Az oktatást és az egészségügyet érintő valódi többletkiadásokról, amit az állampolgárok fizetnek meg, még nem is beszéltünk. Azt, hogy az állami működési kiadásokon való takarékoskodás miért nem elegendő: jelenleg közel 2000 mrd Ft-ot költünk erre. Hogy az adósság ne növekedjen tovább (ami mint írtam még kevés), akkor a kiadások felét el kellene tüntetni. Képzeljük el, hogy a rendőrök felét kirúgják, és minden második nagykövetséget bezárnak, stb. Egyébként ezek a kiadások is nőnek jövőre, a tervek szerint közel 8%-kal.

Az ellenkező oldalon van még a magánnyugdíjpénztárból az állami rendszerbe történő tömeges átlépés hatása, de ez egyelőre nem tervezhető. Véleményem szerint erősen optimista 50%-os visszalépés esetén is csak 1500 milliárddal csökken az adósság (a pénztárak a pénz nagy részét állampapírban tartják), és ez egy egyszeri hatás, a jövőben viszont további terhet ró az államra, mert több embernek kell majd nyugdíjat fizetni. Ennek a hatásai eleinte persze elenyészőek, de évtizedek alatt fokozatosan nőnek. Ha az 1500 mrd Ft-os adósság csökkenéssel számolunk is, akkor is kellene "találni" további minimum 3500 mrd Ft-ot, továbbá évente még a legoptimistább becslések szerint is 300 mrd Ft-ot, ehhez azonban jövőre már szárnyalnia kellene a gazdaságnak.

Paternalizmus 2.0

A költségvetés 2-3 év múlva történő fenntarthatatlansága mellett az is baj, talán még nagyobb, hogy nyíltan szembeszáll az öngondoskodás ellen és lándzsát tör a paternalizmus fenntartása mellett. Nem igaz az a kijelentés, hogy az állam nagyobb biztonsággal tud nyugdíjat adni. Valamennyit igen, de az elöregedő társadalom mellett a felosztó-kirovó rendszer egyre kisebb összeget tud majd adni a jövő nyugdíjasainak. Gyakran felmerülő kérdés, hogy szükség van-e egyáltalán "kötelező öngondoskodásra", azaz a második pillérre, és ha igen, miért? A válasz éppen a paternalizmusban és a kiút keresésben rejlik. A helyzet az, hogy a magyarok többsége az államtól várja a segítséget és a nyugdíjat és kötelezettség nélkül eszébe sem jutna ez irányban takarékoskodni. Viszont a rendszer fenntarthatatlan, ezért kellett kötelező érvényűen rászorítani az embereket, hogy ezzel foglalkozzanak, pontosabban nem is ők, de legalább a pénzt befizessék. Sokkal jobb lenne, ha a harmadik, negyedik pillért (a NYESZ-t, de még akár a TBSZ-t is, ami ha fennmarad évtizedekig, szintén megoldás lehetne) használnák, de nem nagyon teszik. A mostani lépések viszont egyértelműen arra sarkallják a lakosságot, hogy ne így gondolkodjanak. Sőt, ki is lett mondva, hogy a nyugdíj az államnál nagyobb biztonságban van, ami persze nem igaz, elég ránézni az államadósság mértékére. Ráadásul indikációként ott van a NYESZ adókedvezmény csökkentése is.

Nem marad más, mint a kiadáscsökkentés. A kérdés az, hogy a döntéshozók ezzel tisztában vannak, és csak időt akarnak nyerni, vagy még mindig nem esett le a tantusz. Ezt meg fogjuk tudni, valószínűleg legkésőbb a 2012-es költségvetés tervezésekor.