Obama – az első év értékelése. Sokat markol?

Mint ha ma lett volna, ahogy Obama és csapata végigvitte a kampányt, esélytelen jelöltből győztes lett, ahogy meglepetésszerűen Clinton elé került, majd izzadságos háborút folytatott vele a végsőkig, aztán McCain elleni fordulatos kampányban végül kényelmes többséggel nyert. Pedig ma már a South Carolina-i győzelme is két éves. Olyan sok idő telt el, hogy David Plouffe kampányfőnök, egyébként igen érdekes könyve is megjelent hónapokkal ezelőtt. Obama túl van elnöksége első évén. Jelen írás arra irányuló kísérlet, hogy az eredményeket és azok megítélését elemezze részletesen.

Bár teljes képet egy elnök tevékenységéről csak 4 vagy 8 év után kaphatunk, szinte mindenki értékel. Igazán kemény kritika ugyan ritka, kivéve persze a legádázabb politikai ellenfeleket, az elemzésekben mindenhol ott van valahol a kisebb-nagyobb csalódás. Ahogy egy párkapcsolatban: az esküvő és a mézes hetek elmúltak, és itt van a szürke hétköznapok taposómalma, ami már nem is tűnik annyira vonzónak. Az Elnök hivatalos fotósa készített egy összeállítást az első évről. Ezt igyekezet vidámmá tenni, láthatjuk, ahogy Rahm és Obama hógolyó csatát vív, az Elnök személyesen pakolja át a díványt a szobájában, futkározik a kutyával, horgászik, DeNiro-val és Springsteen-el csacsog, vidáman táncol egy bálon feleségével, vagy éppen gyanútlanul ül, mielőtt lánya megijesztené. De az arcokon egyre több a ráncolt homlok, és a gondterhelt pillantás.

Sokan felületes módon csak Obama fő kampányüzeneteire emlékeznek, és ez alapján ítélkeznek. Szerintük a várt „Change” nem jött el. Pedig mélyebben vizsgálva a programot és az ígéreteket árnyaltabb képet kapunk. Nyilvánvaló, hogy Obama a kampányban rájátszott azok szavazataira is, akiknek néhány szlogen is elég, hogy döntsenek, így most a saját maga által főzött kissé savanykásra sikerült levest kell kortyolgatnia. Amikor már nyert, finoman próbálta csökkenteni a várakozásokat, nem sok sikerrel.

Ha részletesen megnézzük, hogy mik voltak Obama tervei és abból mi valósult meg, sokkal érdekesebb összképre bukkanhatunk. Nem arról van szó, hogy Obama nem csinált igazán semmit, éppen ellenkezőleg: túl sok mindent csinál, sokat markol, és eddig (egyelőre) keveset fog.

Gazdaság

A legfontosabb terület, a kampány domináns témaköre a gazdaság, itt volt a legtöbb és legfontosabb teendője Obama-nak. Beiktatása után villámgyorsan összeállított American Recovery and Reinvestment Act összesen 787 milliárd dollár értékű adókedvezmények és támogatások összességeként. Mindezidáig 272 milliárd dollárt költöttek el rá. Ez nagy összegnek tűnik, de valójában nem olyan nagy a gazdaság teljes méretéhez képest, vagy akár a pénzügyi mentőcsomag összegéhez hasonlítva.

Az eredmények enyhén javulóak, de nem meggyőzőek. A gazdaság és a fogyasztás tavasz óta enyhén javuló számokat mutat, a munkanélküliség azonban romlott, és sokkal tovább, mint azt Obama és tanácsadói gondolták. Feltűnést okozott az alelnök, Joe Biden nyári kijelentése, amelyben elismerte, hogy nem számítottak ennyire rossz helyzetre, még a beiktatást követően sem. A munkanélküliségi ráta jelenleg is 10%-on van, és bár úgy tűnik, hogy a növekedés lelassult, majd megállt októberre, látványos javulásra kevés az esély. Mint szinte minden esetben, most is igazolódni látszik az a makrogazdasági törvényszerűség, hogy a munkanélküliség jelentős mértékben lemaradó, követő indikátor, a vállalatok csak lassan és óvatosan vesznek vissza embereket egy-egy rossz időszak után. Még ha gőzerővel be is indul a gazdaság (amiben sokan kételkednek), akkor is csak lassú csökkenésre lehet számítani, és Obama örülhet, ha első (?) terminusa végére 8% közelébe esik vissza a munkanélküliségi ráta.

Ráadásul a gazdaság élénkítésének ára a költségvetési hiány és az államadósság növekedése. Akárhogy is nézzük Obama Elnöksége erős balra tolódás a világ legnagyobb gazdaságában, ami emelkedő adókat, növekvő költségvetést, és emelkedő jóléti kiadásokat jelent. A finanszírozás csak részben valósulhat meg – legalábbis eleinte – a vagyonosabb rétegeket jobban sújtó adókból, amely egyébként Obama programjának markáns része. Az első költségvetés tervezésekor a 10 éves prognózisok alapján 1-2 évnyi magas költségvetési hiány után óvatos megszorításokkal, a 10. év végére nagyjából 80%-os GDP arányos államadóssággal számoltak. Ez nem sokkal magasabb, mint a válság előtti szint, és ha azt nézzük, hogy időközben a gazdaság sokat nő, illetve az emberek nagyrészt megszabadultak nyomasztó adósságterheiktől, eközben a kamatlábak alacsonyan maradtak, kifejezetten jó eredmény lenne, és ebből 8 (?) évet az Obama kabinet tevékenységének is köszönhetne a gazdaság. Ahhoz azonban, hogy ez megvalósuljon, minden évben nehéz, és nem feltétlenül népszerű lépéseket kell majd megtennie az Elnöknek.

Jó kompromisszum született az autógyárak területén. Detroit, tehát gyakorlatilag az amerikai autógyártás már évek óta a haláltusáját vívja Japán és Németország ellen. A válság megadta volna a kegyelemdöfést, ezzel áttételesen több millió embernek adó iparág nagy része tűnt volna el a süllyesztőben. Az Obama-vezetés kisegítette a három nagy autógyárat, kérte az amerikaiakat, hogy vásároljanak hazai gyártású autókat, garantálta az alkatrész ellátást, de mindezt azzal a feltétellel, hogy az autóipar átszervezi, karcsúsítja magát a nyereséges működés érdekében, illetve lezárja a tárgyalásokat egy-egy másik vállalat általi átvételről. Ezzel az évtizedek óta jószerével versenyképtelen ágazat ügye nincs véglegesen megoldva, de most már rá van kényszerítve, hogy életképessé tegye magát, és mindez nem fog milliók állásába kerülni. A látszat ellenére ez nemcsak a féktelen költekezés kormánya, történtek költségcsökkentő, racionalizáló lépések is, ilyen például a Pentagon-t ésszerűbb beszerzésre kötelező törvény. Ezek hatása azonban a válság és a nagyléptékű tervek mellett egyelőre árnyékban maradt.

A Pénzügyi Szektor megregulázása folyamatosan napirenden volt az első évben. Született is néhány részeredmény, például a sokkal tisztességesebb hitelkártya szabályozás, vagy a szövetségi szinten is szigorúbb ellenőrzése a csalásoknak, elsősorban a jelzéloghitelezés területén. Mégis az az érzése az embernek, hogy Obama szavazói bázisának a kedvében járva, és kevésbé a valós megoldásra fókuszálva teszi ezt. Szinte rendszeressé váltak a populista ízű kirohanások a nagy bankok és befektetési bankok ellen, főleg azok bónuszai kapcsán. Mentségére legyen mondva, hogy az irígységre játszó, és „blame game” kártyát szinte minden vezető előhúzza, említsük például Nicholas Sarkozy-t. Mindenesetre Obama lépéseket tett a hasznosabb területeken is, így a felügyeletek megerősítése, és ami eddig még nem történt meg a világtörténelemben soha, nemzetközi szintű tételéhez. Ebben egyébként Obama csak követő, hiszen a javaslatok éllovasa az angol miniszterelnök, Gordon Brown.

Egyenlő esélyek

Az Obama kabinet minden idők legszínesebbje. Nem elég, hogy maga az Elnök is csak félig fehér, és a felesége magában hordozza az Afrikából Amerikába hurcolt Afro Amerikaiak génjeit, a kormányzat legfelső szintje mindenféle származású vezetővel van tele. Van, akinek a szülei Kínából (Steven Chu – Energiaügy, nem mellesleg fizikai Nobel-díjas, illetve Gary locke - Kereskedelem), van, akinek Mexikóból és Nicaraguából (Hilda Solis – Munkaügy), Japánból (Eric Shinseki), vagy éppen a nagyszülők Magyarországról (Peter Orszag – Költségvetés), hogy csak néhányat említsünk. Emellett több a nő: Hillary Clinton, Sebelius, Napolitano, vagy az ENSZ nagykövet Susan Rice. A legelső Afro-Amerikai főügyész, első Afro-Amerikai NASA vezér is ehhez a kabinethez köthető. Szintén Obama-hoz kötődik az első spanyolajkú és egyben harmadik nő a Legfelsőbb Bíróságban, Sonia Sotomayor.

Igaz, a rasszizmussal legalább három évtizede nincs már probléma, így a Bush-éra is olyan meghatározó embereket emelt be (és vissza) a legfelsőbb körökbe mint Condoleeza Rice, vagy a már korábban, többek között éppen idősebb Bush elnöksége alatt is nagy karriert befutó Colin Powell.

Kinevezéseket ugyanakkor néhány mellényúlás is tarkította. Egyrészt ott volt Daschle és Geithner ügye, az elmaradt, illetve be nem vallott adótartozásokkal kapcsolatba, Daschle emiatt az egészségügyi tárcát el is veszítette. A Kereskedelmi bársonyszékbe pedig először Richardson nem tudott beülni, igaz ő a kinevezésig sem jutott a New Mexicoban (saját maga által kormányzott államban) kirobbanni készülő botrány miatt. A rossz nyelvek szerint a Clinton házaspár húzta ki alóla a szőnyeget, amiért a kampányban az oldalukról átállt Obama-hoz. Richardson kiesésével egyébként egyedül a spanyolajkú vonal nem került be a legfelső vezetésbe.

Obama a Szociális politika terén sem feledte el közösségi munkás előéletét, és számos intézkedéssel próbált egy szociálisan érzékenyebb, egyenlőbb, és persze drágább államot felépíteni.

A meleg közösség azon egyetlen kisebbség volt Amerikában, amelynek tagjai között nem nőtt, hanem csökkent a Demokrata elnökjelölt támogatottsága 2004-hez képest Obama megválasztásakor. Obama nem is lépett előre jelentőset ezen a területen, inkább csak kisebb, gesztusértékű megnyilvánulásokra futotta tőle. Ilyen volt például a Mathew Shepard törvény, amely a korábban csak faji, vallási csoportok ellen irányuló bűncselekményeket kiterjeszti a szexuális irányultság ellen elkövetett esetekre is.

A Lily Ledbetter – törvény az azonos képességekért és munkáért, azonos fizetést ír elő, nemre, korra és származásra való tekintet nélkül. Obama kiterjesztette a gyerekeknek szóló egészségvédelmi programot, továbbá magasabb adót kívánt kivetni a cigarettára, a befolyó összeg egészségügyre való fordítása érdekében.

A válság idején a jelzálogot nehezen fizetők számára nyújt némi segítséget a Helping Families Save Their Homes törvény.

Tipikusan a liberális álláspontot képviselte akkor is, amikor az őssejt kutatás állami finanszírozásának tiltását oldotta fel, vagy hogy ismét támogat olyan szervezeteket, amelyek a terhesség megszakításról adnak tájékoztatást, ehhez finanszírozást adnak.

Egészségügy

Bár a gazdaság kínlódik, Amerika háborút vív sok ezer kilométerre, és a globális felmelegedésre nincs válasz, a legnagyobb vitákat mégis az egészségügyi rendszer átalakítása okozta. Ezzel már Clinton is megpróbálkozott 1993-ban, de nem tudta átvinni az elképzeléseit. Az egészségügyi rendszer jelenleg drága, és közel 50 millió embernek nincs biztosítása. Bár közülük sokan önként nem kérnek ernyőt a fejük fölé, így is tízmilliós nagyságrendű azok száma, akik ezt egészen egyszerűen nem engedhetik meg maguknak. Ha őket komoly betegség döntené le a lábukról, az teljes anyagi csődöt jelentene. A reform célja az lenne, hogy egyszerre csökkentsenek költségeket, de tegyék elérhetővé az ellátást a szegényebb rétegek számára is. Nyilvánvaló, hogy ez a két cél nehezen összefésülhető, és számos gazdasági érdeket is sérthet, a deficit növelésének félelméről nem is beszélve. Obama, tanulván Clinton hibájából, nem akarta az akaratát ráerőltetni a törvényhozásra, hagyta, hogy a részletekkel ők maguk bíbelődjenek. A nyár folyamán a Republikánusok kemény ellenkampányt indítottak a reform ellen, és ezzel nem is keveset értek el. A reform támogatottsága csökkent, ezen keresztül Obama támogatottsága is, a képviselőkre és szenátorokra pedig nyomást gyakoroltak, és a Demokrata többség ellenére nem alakult ki teljesen egységes elképzelés. Végül Obama mégis messzebbre jutott, mint az előző Demokrata Elnök, és a Képviselőház, illetve a Szenátus is elfogadta a saját verzióját. Ebben ugyan felpuhult Obama terve, de az elvi kérdésekben, talán a teljes állami garancia kivételével reális közelségbe került a törvény végleges, összefésült változatának elfogadása. A sors kegyetlen játéka, hogy nyáron elhunyt Edward Kennedy, Obama nagy támogatója a kampány során, az egykori Elnök testvére, és az egészségügyi reform régi élharcosa. A megürült helyére januárban választásokat írtak a Demokrata fellegvárnak számító Massachussetts államban, ahol t magát évtizedekig újraválasztották. Ezúttal azonban a Republikánusok nyertek, és így áttételesen éppen Ted Kennedy halála miatt vesztették el ún. szupertöbbségüket a Szenátusban, ami veszélyezteti a reform elfogadását. Az erőfeszítések és az ígéretek miatt súlyos vereség lenne Obama-nak, ha még egy felpuhult verzió sem kerülne elfogadásra idén, és a helyzete egyre nehezebbnek látszik.

Külpolitika

Obama külpolitikája határozott váltás az elődjével szemben. Bár a kritikusok jogosan hívják fel a figyelmet arra, hogy egy év után sincs megfogalmazott doktrína, az Elnök lépései önmagában elég sokat elárulnak. A beavatkozást néhol kifejezetten előnyösnek tekintett külpolitikát felváltotta az óvatosabb, diplomáciára és kompromisszumkeresésre hagyatkozó stratégia. Obama és Clinton valószínűleg átlátja azt, hogy a világ és benne az Egyesült Államok súlya ma már nem az, ami akár csak 5-10 éve volt.

Obama nagyon sokat is tett azért, hogy országa külpolitikai kapcsolatai és nemzetközi presztízse javuljanak. Sokat emlegetett statisztika, hogy ő volt az az Elnök, aki első évében a legtöbb utazást tette meg. Az egyik legfontosabb során történt meg a nyitás az arab világ felé, amelyet a híres Kairói beszédben hangzott el. Kínai útja során sokak szerint szokatlanul barátságos hangnemet választott, és kevésbé kritizálta az ázsiai óriást például Tibet vagy az emberi jogok kapcsán. Ez a megközelítés pragmatikusnak mondható. Emberjogi szervezeteknek kevésbé tetszhet, de ma már Kína Amerika legfontosabb hitelezője és kereskedelmi partnere, itt a kompromisszumkeresés megint csak annak felismerése, hogy Amerika többé nem erőltetheti rá a véleményét másokra. Konkrét eredmény kevés született, és csak idővel fog kiderülni, hogy a kompromisszumkészség kifizetődő volt-e. Összességében Obama, Clinton és Biden, bárhová is ment, mindenhol a kölcsönös együttműködés politikáját hirdette meg. Nem csoda, hogy amíg Obama elfogadottsága csökkent otthon, külföldön szinte teljesen töretlen maradt, egyedül Izrael és talán Franciaország jelent kivételt.

Obama-kabinet ütemtervet állított fel az Irakból történő kivonulásra, és megkezdte annak végrehajtását. Ha sikerül betartani, akkor az négy hónappal lesz hosszabb a kampányban ígértnél, de egy néhány hónapos további késés sem változtatná meg a csapatkivonás eredményének megítélését. Sokkal fontosabb, hogy a helyszínen maradó szolgáltató és kiképző egységek valóban nem megszállókként viselkednek-e majd.

Az új Elnök nem hamarkodta el az Afganisztánba küldendő csapaterősítés kérdését. Ráadásul ebben látványosan ellentétbe került Biden-nel. Vannak akikben nem tudatosult a kampány alatt, hogy Obama folytatni szeretné az afgán (és tulajdonképpen pakisztáni) missziót, pedig ezt határozottan ígérte, és külön kitért rá többek között a 2008 júliusi Berlinben tartott beszédében is. Kritika érte Obama-t amiatt is, hogy háborúban álló Elnökként nem érdemelte meg a béke Nobel-díjat. Az állítás lényegével teljes mértékben egyetérthetünk, az indoklással kevésbé. Obama nem saját magának adta oda a díjat, a bizottság volt az, aki véleményem szerint hibát követett el. Nem Afganisztán miatt, hanem azért, mert Obama törekvései még nem jártak annyi eredménnyel, pláne kézzelfoghatókkal, amely indokolná az elismerés odaítélését. Az Elnök ugyan átvette a díjat, de hangsúlyozta, hogy nem gondolja, hogy a korábbi díjazottak mellett kellene szerepelnie a nevének. Ez elfogadható reakció, talán az sem lett volna túlzás, hogy megköszöni, de visszautasítja azt.

Az Amerika által ellenségesnek titulált országokkal enyhe közeledés történt, de lényegi áttörés nem. Az őrült módon államosításba fogó Chavez-zel Obama még kezet is fogott, enyhítette de nem oldotta fel a Kubával szemben fenntartott kereskedelmi és utazási korlátozásokat. Irán és Észak-Korea kapcsán nem történt semmilyen érdemleges változás, nekem egyébként határozott véleményem, hogy az utóbbi saját állampolgárai kivételével nem jelent veszélyt szinte senkire.

Szót kell még ejteni Guantanamo-ról, amelynek nagyobb a füstje mint a lángja. Obama első intézkedései között rendelte el annak bezárását, amely eggyé vált a jogtiprás és az embertelen kínzások fogalmával. A gyakorlati megvalósítás nem megy könnyen. Mivel az ott lévők többsége nem térhet vissza hazájába, vagy mégsem akarják szabadon engedni, elhelyezésük komoly jogi és technikai akadályokat hozott fel. Guantanamo-n még mindig vannak fogvatartottak, sőt van köztük olyan is, aki egy amerikai börtön helyett ott akar maradni (!), így a megoldás egyelőre csúszik és még nem teljeskörű. Guantanamo inkább szimbólum, mint elsődleges kérdés, így a bezárás, ami alapvetően jó lépés helyett mind Obama-nak, mind a kritikusoknak arra kellene koncentrálni, hogy a kínzások és az emberi jogokat alapvetően semmibe vevő gyakorlat ne folytatódjon. Az Elnök már második napján megtiltotta a kínzások folytatását általában véve is, kérdés itt is a gyakorlati megvalósítás.

Obama külpolitikája, nem kis részben tapasztalt segítői közreműködése által is, sikeresnek mondható. Ehhez pedig a szándékokon túl nem kellett igazán sokat tennie, önmagában a jelenléte elég volt ehhez. No nem azért, mert valami különleges aura lengené körül, hanem azért mert a váltás az ország élén magában hordozta a jobb kapcsolatokat. Ezt hívják önbeteljesítő jóslatnak. Aki látványos eredményeket akar, az emlékezzen az iraki invázióra. Két hónap és az övék volt az ország. Az aztán igazán látványos volt. Utóbb most már látjuk, hogy mennyire is volt ez jó.

Környezetvédelem

Ezen területen fontos, de a vártnál egyelőre visszafogottabb lépések történtek. A nemzeti parkok hatékonyabb védelme érdekében megszületett a Land Management Act, szigorodott az autók kibocsátására vonatkozó szabályozás, és bár nem Obama környezetének az ötlete, de támogatásáról biztosította az igencsak sikeres amerikai roncsautó programot, az ún. Cash-for clunkers-t, ami elsősorban környezetvédelmi szempontokat tartott szem előtt. A gazdasági élénkítő csomag pedig 54 milliárdot irányzott elő kifejezetten környezetvédelmet szem előtt tartó, megújuló erőforrásokat előállító beruházásokra, illetve az elektromos hálózat felújítására.

Többször elhangzott, hogy 2050-re 80%-os emisszió csökkenést szeretne az üvegházhatású gázokból, de konkrét lépés kevés történt. A Szenátus által mind a mai napig nem került elfogadásra az American Clean Energy and Security Act, amely 2020-ra 17%-os csökkentést írna elő. Aggasztó pont, hogy nemzetközi téren az Egyesült Államok alig tett valamit a globális felmelegedés ellen. A szándék ugyan megvan, de a Bush-éra probléma létezéséről is szinte tudni nem akaró hozzáállása után, szintén nem törte össze magát igyekezetében. Koppenhága pedig nem tartozik Obama kedvenc városai közé, hiszen az olimpiai kudarc után, a klímakonferencia sem járt eredménnyel.

Transzparencia

Obama beiktatása előtt egy nyílt, a polgárokkal rendszeres kommunikációt megvalósító vezetést ígért. Ezt meg is tartotta, ugyanakkor a kezdeti lelkesedés valamelyest mára beleszürkült a hétköznapokba. A Fehér Ház Youtube csatornája tömve van videókkal, a recovery.gov beszámol a gazdasági élénkítő csomagról, és a szóvívő Gibbs vidáman mutatja be az iPhone-re fejlesztett alkalmazásukat.

Obama az első évben több town hall meeting-et (hmm..lakossági fórumot) tartott a gazdaság és az egészségügy kérdésében, bár ezek egyre ritkábbak. Korábban példátlan módon, első Elnökként Obama több népszerű TV show-ban is megjelent (Letterman, Leno), ám ezek inkább voltak népszerűség fenntartásra irányuló kísérletek, mint valós kommunikáció a választókkal.

Obama-t ugyanakkor több kevéssé hallható kritika érte, hogy a kevéssé kedvező információkat, illetve a másik oldalon állókat támogató médiát kifejezetten a háttérbe szorítja. Az előző alelnök kritizálta Obama-t, amiért visszatart számos korábbi feljegyzést sikeres CIA akciókról, amely kedvezőbb színben tüntetné fel a Bush kabinetet. Egyes kritikusok szerint az Elnök a jobboldali Fox csatornának ott tesz be, ahol csak tud. Ebből annyi egészen bizonyosan igaz, hogy amíg a jelenlegi adminisztráció kifelé a legjobb arcát igyekszik mutatni, nem mentes a háttérjátszmáktól.

Kifejezetten kínos volt, ahogyan Obama, a bázisának számító város, Chicago nyári olimpiai jelentkezését kezelte. Először nejét küldte, majd még is ment, ahol minden lobbizása ellenére a szeles város, már az első fordulóban búcsúzni kényszerült.

Két végleges kudarc

Obama egyelőre két olyan területen vallott végleges kudarcot, ahol kommunikációja alapján messzire kellett volna jutnia. Az egyik a pártok közötti együttműködés és az árokbetemetés volt. Eddig példátlan módon három tárca vezetését és a politikai ellenfél Republikánusoknak adta. Meghagyta Robert Gates-et a Védelmi miniszteri poszton, aki ugyan nem egy pártkatona, de mégis a Bush vezetés második félidejét már eltöltötte itt. A Közlekedési bársonyszéket pedig Ray LaHood kapta, aki 14 évig (7 alkalommal megválasztva) képviselte Illionis egyik körzetét a Képviselőházban, tehát abból az államból, ahol Obama-t is megválasztották szenátornak 2004-ben. A Kereskedelmi tárcát Judd Gregg kapta volna, de ő az utolsó pillanatban visszalépett. Ráadásul Utah Republikánus kormányzóját, Jon Huntsman-t kínai nagykövetté nevezte ki (Huntsman élt Tajvan szigetén, és folyékonyan beszéli a Mandarin nyelvjárást), ami talán ma már a a legfontosabb nagyköveti poszt az egész világon.

A Republikánusok ennek ellenére már az első pillanattól kezdve határozottan támadták Obama-t, és egyre nagyobb erővel teszik ezt a mai napig is, főleg nyártól az egészségügyi reform miatt, sikerrel. El lehetne azon vitatkozni, hogy vajon árokásók és megegyezésre képtelenek, vagy éppen úgymond átláttak a szitán és nem akartak Obama politikai eszközévé válni, de szerintem mindkét álláspontban van némi igazság. Akármi is az indok, Obama ezt a célját már biztosan nem fogja tudni teljesíteni.

A másik lezárultan eredménytelen terület a lobbistákhoz kapcsolódik. Itt Obama kifejezetten megszegte választási ígéreteit, és nem igazán okolhat külső hatást emiatt. Még Elnöksége legelején is azt hirdette, hogy csak az lehet az adminisztráció tagja, aki az előtte lévő két évben nem volt hivatalos lobbista valamilyen ügyben. Bár néhány esetben még ezt a vállalását is megszegte, de maga a korlát is csak menekülőút volt, hogy számos nem is olyan régen még lobbiérdekeket szolgáló szakembert vehessen fel. Azok száma, akik az elmúlt 5 évben ilyen pozíciót töltöttek be, a teljes adminisztráción belül eléri az ötven főt, ami még akkor is nagyon sok, ha tudjuk, hogy ezer fő feletti a kinevezések száma. Obama vélhetően a hatékonyság oldalán rombolta a saját szavahihetőségét.

Egyik terület sem számít nagyon fontosnak abból a szempontból, hogy egy Elnök eredményes legyen. Az Egyesült Államok évtizedek óta sikeres ország úgy, hogy a két nagy párt acsarkodik egymással és a lobbierők az ország vezetésére is ráhatással vannak, sőt néha posztokat is betöltenek. Ugyanakkor mégis úgy érzi az ember, hogy egy lehetőség itt és most beváltatlan maradt.

Számokban

Mindez persze csak összefoglaló. Azt, hogy Obama és stábja mennyi mindennel foglalkozik, arra a legjobb rálátást valószínűleg az Obameter mutatja, amely az Elnök összes ígéretét és annak sorsát számon tartja. Az első év után Obama több mint 500 ígéretéből csupán 2 esetben nem történt semmilyen lépés. A többi esetben 91 olyan van, ami beváltott ígéret. Ez időarányosan is elmarad a szükségestől, pláne ha azt vesszük, hogy az első év, kongresszusi hátországgal termékeny szokott lenni, ugyanakkor nem nevezhető kevésnek. Van továbbá 33 olyan ígéret, ahol kompromisszum született, nem tekinthető maradéktalanul beváltottnak, de kudarcnak sem. A kifejezetten megszegett ígéretek száma 15. Az ígéretek nagy része mégis az elakadt megvalósítás, vagy a folyamatban lévő kategóriában van, szám szerint 87 és 275. Obama még csak most ért a munka dandárjához. Az Obameter összegzi a legfontosabb 25 választási ígéretet is, ez talán még jobban jellemzi, hogy a mostani vezetés mire jutott. Az eredmény jellemző: mindenhol komoly lépések történtek, de végleges eredmény egyelőre kevés. A 25 vállalásból mindössze kettő teljesült maradéktalanul, van egy megszegett (a fent már említett lobbistákról), néhány kompromisszum, de szinte minden más „folyamatban lévő” kategória. Az emberben óhatatlanul felmerül a kérdés: nem lesz ez túl sok?

Nem arról van szó, hogy Obama és a stábja nem bírná a terhelést. Persze időnként a sajtóban megjegyzik, hogy Barack kobakján egyre több az ősz hajszál (48 évesen ez nem csoda), és mennyire vékony, a valóságban Obama továbbra is energikusan dolgozik, és nem mutatja az elfáradás jeleit. A jelenlegi csapat olyan mennyiségű friss ötlettel és változtatási szándékkal jött a Fehér Házba, hogy talán kétszer ennyit is bírnának.

A helyzet azonban az, hogy egy demokráciában úgy lehet csak eredményeket elérni, hogy együttműködünk és széles bázis érdekében cselekszünk (ezt egy bizonyos Ferencnek is elmondhatta volna valaki annak idején). Amerikában rengeteg a társadalmi szervezet, céges és egyéb lobbierő, és természetesen ott van a Ház és a Szenátus, akik támogatása nélkül vajmi keveset lehet elérni. Ők nem akadályozgató hivatalnokok jobbára, hanem a társadalmi vagy gazdasági akarat képviselői, a véleményük fontos. Az Elnököknek nincs könnyű dolga. A Kongresszus többnyire arctalan massza, persze látjuk Pelosi-t, Reid-et, stb., de ha kell jön helyettük egy új arc, és a felületes szemlélő már nem tudja ki a beazonosítható felelős egy-egy területért. Ezért az Elnököt terheli a média figyelme minden döntésért, vagy át nem vitt javaslatért. Ez a helyzet most az Egészségügyben is.

Obama-nak fogyóban van a politikai tőkéje. Túl sok mindent szeretne, túl sok helyre fekteti be azt, és elaprózza erőit. Pedig politikai tőkéből a legelején nagyon is sok volt, és még ma sincs kevés. Támogatott a választáson, többség a Szenátusban és a Képviselőházban, pártbeli ellenlábasait és nagy embereket maga mellé vette és így kivette a fegyvert a kezükből. Kampánybeli ellenfelek közül: Clinton, Biden, Richardson is kapott pozíciót, igaz ez utóbbi, ahogy fent is írtam végül lemaradt róla. Edwards csak azért nem kapott semmit, mert a házasságon kívüli afférja végleg leradírozta őt a politikai térképről, és egy ilyen populista ember jobb is, ha távol tartja magát minden felelős pozíciótól. Szintén több kormányzó is kapott szerepet: Napolitano, Sebelius, Vilsack (aki 2007-ig volt hivatalban), Locke (aki 2005-ig). A szenátorok között említhetjük Salazar-t, magát Biden-t és Clinton-t, Tom Daschle csak a lemondás miatt nem. Természetesen nem feledkezhetünk meg a legendásan hmm..határozott Rahm-ról, a kabinetfőnökről, aki a Képviselőházban volt jelen.

Támogatottság

Az Elnöknek a nép körében is fogyóban van a támogatottsága. Erről cikkeznek a legtöbben, pedig éppen ez az, amit előre lehetett sejteni, mert az Elnökök nagyon hasonló utat járnak be.

Obama egy év alatt elvesztette azok negyedét, akik támogatták munkáját, és több mint megduplázódott azok száma, akik ellenzik azt. A folyamat mégsem meglepő. Ahogy a fenti linken is olvasható, amit a beiktatás másnapján írtam, minden Elnök hasonló utat jár be, és általában már a második évben beesnek 50%-os elfogadottság alá. A statisztikai hibahatáron belül Obama-val ez már megtörtént, egyébként 50% környékén van. Ez az év valószínűleg további csökkenést vetít előre. A Fordulópont a második-harmadik negyedév során jöhet el, ha eljön, és valahol 40-45% között a legvalószínűbb. Ha ezt a szintet nem tudja megtartani Obama, akkor valószínű az egyciklusos elnökség. Azt, hogy már az 50% is komoly gondokat jól jelzi a kormányzóválasztás New Jersey-ben, de még inkább a már említett szenátori választás Massachussetts-ben. Talán felmerülhet az, hogy a nehéz gazdasági helyzet miatt sokan türelmetlenek Obama-val szemben. A felmérések nem ezt mutatják. A választók 63%-a szerint még soha ennyi kihívással nem szembesült Elnök. Ez valószínűleg Roosevelt után is két vagy három esetben költői túlzás.

Véleményem szerint két fő forgatókönyv áll Obama előtt. Carter vagy Reagan. Mindkettő nehéz helyzetben vette át a stafétabotot, és mindkettő népszerű, de sokak által nem eléggé tapasztalt emberként volt megítélve az elején Carter annak idején még népszerűbb is volt mint Obama az első hónapban. Mindhárman bejárták a 65% vagy afeletti zónát a támogatottságban (a népszerűség és a támogatottság két külön fogalom), és első évükben legalább 51%-ig estek. Végül Reagan első ciklusát 60% felett, Carter bőven 40% alatt fejezte be. Reagan-t nagy többséggel újraválasztották, Carter-t nem, éppen Reagan ellen bukott. Reagan gazdasági elképzelései és időzítése működött, Carter-é nem. Hogy Obama-val mi lesz azt most még nem tudni, de az ábrán tisztán látszik a megdöbbentően erős korreláció (nem tartozik szorosan ide, de az is félelmetes, hogy Clinton és Reagan grafikonja az első 8 hónap kivételével mennyire hasonlít egymásra. Carter és Reagan ábrája a második év végén kezdett el élesen egymás ellen menni.

Jó Elnök vagy nem?

Amikor megkérdezték, hogyan értékeli az első évét, Obama B+-t adott magának. Kommunikációs tanácsadói figyelmeztethették volna, hogy erre a kérdésre nincs jó válasz, ha történetesen saját magát kell értékelnie az embernek. Ha erős jegyet ad magának, azzal öntelt, ha gyengét azzal bizonytalan jelzőt aggat magára óhatatlanul. Lehet-e ennyi idő alatt értékelni? Mivel az Obama adminisztráció hivatali idejének negyedét, igaz talán legfontosabb időszakát töltötte ki a következő választásig, fürdik a félkész eredményekben. Ha mindenképpen osztályzatot kellene adni, azt mondanám, hogy 3/4, ami a B- vagy C+ jegynek felel meg, viszont ha nem történik több területen előrelépés, akkor az négy év után 2-es vagy 3-as, azaz D vagy C érdemjegy.

Állóháború és kőkemény kézitusákkal tarkított menet következik. Valójában éppen most jön a legizgalmasabb rész.

Horrorfilmek és fordulatok

Mostanában betegségek, majd az ünnepek alatti könnyedebb időszak miatt volt időm sok filmet megnézni. Itt most elsősorban egy koreai filmről és annak amerikai remake-jéről fogok írni, de más filmek is előkerülnek, ezért SPOILER WARNING, vagyis a filmek cselekménye is szóba kerül, aminek elolvasása, ha nem láttad még az adott filmeket, ronthatja a későbbi befogadás élményét.

Márpedig itt több olyan filmet is említek, ahol olyan csavar is van a történetben, ami csak akkor és ott jelent nagy élményt, elmesélve nem. Ha szeretnél magadnak és társaidnak egy csodálatos filmélményt szerezni, akkor tegyétek a következőket. Egy este, sötétben, minden lámpát lekapcsolva, mobilt elnémítva és fel nem véve, akár telefont kihúzva, egymás után, a kettő között egy órás szünettel a következő sorrendben nézzétek meg az alábbi két filmet: The Uninvited (2009, magyar cím: Hívatlan Vendég), Janghwa, Hongryeon (2003, magyar cím: Két Nővér). Hangsúlyozom: a sorrend fontos. Mindkettő beszerezhető DVD-n. Az elsőt is, de különösen a másodikat felirattal, eredeti nyelven nézd. Javasolt, hogy legalább ketten, de inkább hárman-négyen nézzétek őket, egyrészt mert ijesztőek ;), másrészt nagyon jó beszélgetni utána a filmekről, és rádöbbeni, hogy mindenkinek egy kicsit más az értelmezése. Még egyszer: ezt a most tedd meg, ha még nem láttad egyiket sem, és ha érdekel, utána olvasd végig a bejegyzést!

A horrorfilmek kapcsán kezdjük ott, hogy számomra a horror nem az öncélú és gyomorforgató vérfürdőt jelenti. Az ilyen filmeket ki nem állhatom, a leggyengébb, amit valaha láttam a Viasztestek volt, de a Motel vagy az Utolsó Ház Balra című borzalmak kiagyalóira is ráfér egy hosszú pszichiátriai kezelés. Fogalmam sincs mi a jó abban, hogy végignézhetjük, ahogy elektromos fűrésszel belevágnak emberek arcába, vagy ahogy az erdő közepén durván megerőszakolnak egy lányt, közvetlenül azután, hogy a szeme láttára brutálisan megölték a legjobb barátnőjét. Az ilyet átpörgetem, de még gyakrabban nem nézem tovább.
A horror célja nem a gusztustalankodás, hanem a félelem és az ijesztgetés megfelelő adagolása, néhol fordulatokkal tűzdelve, elérve azt a hatást, hogy hónapok múlva is emlékszel az alkotásra, megborzongva, de anélkül, hogy hányingered lenne. Egy jó horror akár egyetlen csepp vér nélkül is elkészülhet (és itt nem arra gondolok, hogy a forgatás során "vért izzadtak" a készítők). Egy jó horror sokkal inkább emlékeztet egy ügyes krimire, mint a pokol legalsó bugyraira. Sok tekintetben találok párhuzamot az Agatha Christie regényekkel, köztük is a legfélelmetesebb Tíz Kicsi Négerrel, ahol megvan a zseniális csavar, és mindvégig ott van az ún. életellenes feszültség, tudod, hogy meg fognak halni, és rettegsz, hogy kire mikor és hogyan kerül sor.

Sokan a hatást úgy akarják elérni, hogy még 3 liter kiloccsant agyvelőt és két levágott végtagot dobnak a jelenetbe, de egy idő után ez sem elég, és 6 liter + 4 végtag kell. Amerikában a legtöbbször ezt alkalmazzák hatásfokozónak, és az egyre véresebb igények miatt, csapdába kerülnek, és már nem tudnak újat mutatni. Én nem tartozom a "Hollywood-ban" készült filmek többnyire sznob ellenzői közé, szerintem a legtöbb igazán élvezhető film a mai napig ott készül, de nyilván ha ennyi film készül, akkor azok között rengeteg szemét is akad, ugyanakkor rengeteg az értékes darab és már csak mennyiségi elven is az élen járnak. A horrorfilmeknél a fenti hatásfokozás helyett az okos történet az elsődleges, és ebben nem Amerika, hanem a Távol-Kelet, elsősorban Japán áll az élen. Ott van mindjárt az Audition (Meghallgatás), minden idők talán legiszonytatóbb horrorfilmje, amely lassan indul, és fokozatosan alakul át vérfagyasztó borzalommá úgy, hogy csak a film kb. 10%-ban vannak rémisztő jelenetek, a többi lassú építkezés és finom sejtetés. Ezen felül pedig eléri még azt is, hogy a végét követően órákra, napokra leköt az értelmezés, és a mélyebb mögöttes tartalom boncolgatása.

De vannak bőven más példák is a szigetországból: A Szem, A Kör, A Fekete Víz. Nem véletlen, hogy Amerikában is ide nyúlnak inspirációért, ötletekért és persze rengeteg a remake. Mint például az alábbi:

Hívatlan Vendég (The Uninvited)


Ez a film valóban egy tipikus hollywood-i horror remake. Az alkotók nem akarták megváltani a világot, csak egy sikeres filmet akartak készíteni, ezért nem kockáztattak sokat. A legtöbb ijesztő jelenet a már megszokott klisékre épül, például az éjjel autóval menekülő lány indulásnál megijed a szélvédőre vetődő mostohaanyukától. A három kisgyerek szellemes jelenetek és az egyéb képzelgések sem verik ki a biztosítékot. A film majdnem végéig azt hihetjük, hogy egy közepes, de legalább nem a véres vonalba tartozó horrort látunk, középszerű forgatókönyvvel és alakításokkal. A végkifejlet fokozatosan közeledik, tudjuk jól, hogy a protagonist (Anna, a kislány) és az Antagonist (Rachel, az ápolóból lett mostohaanya) össze kell csapjon, és valakinek bizony meg kell halnia. Ekkor jön két gyors twist: a nővére öli meg Rachel-t, majd kiderül, hogy a nővére az elmegyógyintézetből való kilépés után már csak a képzeletében létezik, ugyanis meghalt az anyjával is végző balesetben. Anna pedig attól lett skizofrén, hogy a balesetet és a bűntudatát képtelen volt feldolgozni, ezért a családot szétverő, befurakodó mostohát végül másik személyiségével ölte meg. A csattanó tehát az, hogy a filmben végig látott testvér nem is volt, csak az elméjében. Bevallom, nekem egy pillanatig eszembe nem jutott ez a csavar, pedig gyanakodtam mindenfélére, beleértve még azt is, hogy Anna-t vagy éppen az apát véltem gyanúsnak. A filmet visszatekerve azt láthatjuk, hogy az igazság nemhogy nyilvánvaló volt, hanem egyenesen az arcunkba nyomták, mégsem vettem észre. A filmet velem nézők sem, sőt ha megnézzük a film IMDB-s releváns fórumát, ott is a ki találta ki előre? c. topic-ban 80% szintén nem, 20% azt állítja igen, de a részletek elárulása után sokan közülük is gyanússá válnak, hogy ez mégsem így volt. Hogyan lehetséges az, hogy egy ilyen egyszerű, sablonokra építő film, gyakorlott mozinézőket tömegével képes volt ilyen csúnyán megvezetni, sőt egyenesen játszani velük?

A vászon bármit elbír, bármi lehet álom, vagy képzelgés, amit látunk film közben. Ezt a poént már számos filmben elsütötték, és már csak ezért is bosszantó, hogy nem esett le a tantusz. Sokan emlegetik a (véleményem szerint nevetséges mértékben túlértékelt) Harcosok Klubját, ahol a főszereplő Edward Norton és Brad Pitt ugyanaz a személy. Ott azonban az illető mindkét személyiségére reflektál a többi, valós szereplő is. Ezért sokkal jobb párhuzam a Hatodik Érzék Syhamalantól, ahol Bruce Willis a szellemeket látó kisfiúval beszélget, majd kiderül, hogy ő is szellem. Itt valóban ügyesen meg van oldva, hogy a kisfiún kívül senki más nem beszél hozzá, mégis csak a végén derül ki, hogy ennek oka van. Számomra bosszantó, hogy a Hatodik Érzék nézése közben viszonylag hamar (éttermi jelenet) felmerült bennem, hogy mi az ábra, bár csak mint lehetőség, a Hívatlan Vendég esetében azonban egyáltalán nem. Pedig ez utóbbi semmilyen szempontból nem nevezhető sem különösnek, sem eredetinek. A trükk éppen az egyszerűségben, és a kiszámítható felépítésben rejlik. A Hatodik Érzékben maga Bruce Willis a protagonist, a filmen végig az ő sorsával, illetve a kisfiúval foglalkozol. A Hívatlan Vendég esetén viszont Anna nővére mellékszereplő. Nem figyelsz rá annyira, mert másképp várod a meglepetést. A protagonist-antagonist Anna és Rachel, a kislány és a mostoha. A film összes utalása Rachel-re tereli a gyanút, de aki nézett már pár hasonló kategóriájú és szintű filmet, az pontosan tudja, hogy nem lehet ennyire egysíkú a megoldás, ezért ösztönösen keresni kezdi a csavart. Ez a csel lényege. Mint egy jól megkonstruált bűvésztrükk: a megoldás ott van az orrod előtt, de nem oda nézel, mert elterelik a figyelmedet, ráadásul éppen a saját kiszámíthatóságukat felhasználva erre. A film közben hamar kiderül, hogy Anna-val nem stimmel valami. Legkésőbb akkor, amikor a sheriff irodájába megy, és a sheriff arcán látszik, hogy őrültségeket beszél. A testvérnek azonban mindaddig nincs dramaturgiai szerepe, amíg meg nem öli a nőt. Ekkor már felmerülhetne bennünk a gyanú, de a leleplezés szinte azonnal érkezik, és addigra már garantált a megdöbbenés.


Nehéz eldönteni, hogy a készítőknek ekkora szerencséjük volt, vagy tényleg képesek voltak az átlag-horror sutaságára ilyen arcátlanul és ügyesen reagálni, de az élményhez ennek kevés köze van, a lényeg, hogy működik. Persze a trükkhöz kellett néhány mozdulatokig megkoreografált jelenet, ahol Anna és a testvér mellett mások is jelen vannak, és nem reflektálnak semmilyen módon a lányra, ugyanakkor nem is teszik egyértelművé, hogy nem látják.

Ezek után érdemes elővenni a film koreai eredetijét. Azt hittem, hogy ebben semmi újat nem fogok látni, pedig életem egyik legnagyobb meglepetésével találkoztam.

Tale of Two Sisters (Janghwa, Hongryeon, magyar cím: Két Nővér)


Ez a film olyat tett, amit horror előtte még sohasem. Egyszerre volt képes azt elérni, hogy ijesztő, szórakoztató, mély és gyönyörű legyen. Tudom, hogy ez a négy szó egy jellemzésben abszurdnak hat, de ha megnézted, valószínűleg érted miért írom ezt.

A film nézése közben láthatunk egy csomó hasonló elemet, amit a tengerentúlon átvettek, például a stéget a vízzel, vagy a lány fölé lebegő rémisztő szellemet. A másik testvérre nem reflektáló apát kevésbé ügyesen oldották meg (például amikor a kép széle csak az egyik lányig ér el), de nem vészes. Azt is hamar meglátjuk, hogy valójában sokkal messzebbre nyúló és más stílusú a két film. Az eredeti sokkall nyugodtabb és lassabb folyású, szép beállításokkal dolgozik, és teret hagy a színészeknek, akik valami fergeteges alakítást nyújtanak. Főként a főszereplőt, Soo-Mi-t alakító Su-jeong Lim, aki nagyon fiatalon is zseniálisan ábrázolja a végtelen szomorúságot, félelmet, bűntudatot, gyűlöletet, és a mostohát, Eun-Joo-t alakító Jung Ah-Yum, aki hátborzongató mint Soo-Mi fejében lévő őrült, és mint számító gonosz a valóságban.


Szebb a testvérek közötti szeretet és a történet szempontjából talán lényeges is az azonos életkor, illetve az, hogy nem az idősebb testvér pátyolgatására vágyik a főszereplő, hanem éppen ő a védelmező, illetve annak gondolja magát. Az első gyanús körülmény az, hogy a mostoha mindkettőjüket felismeri, és mindkettőjükhöz beszél. Van egy nehezen értelmezhető vacsorajelenet, majd a nagy meglepetés már a film kétharmadánál lelepleződik, szemben a remake-el, itt már ekkor tudhatjuk, hogy a testvér meghalt. Na de akkor mi lesz ezután? És ekkor indul be az igazi őrület. Soo-Mi és Eun-Joo között a harc felfokozódik, az apa nincs is a közelben, és egy fergeteges kameramozgású jelenetben jön az igazi csavar: a házban a vendégség kivételével mindvégig csak Soo-Mi és az apja volt, és Soo-Mi mindvégig nemcsak a testvérét, hanem a mostohaanyát is elképzelte. Az utolsó act során láthatjuk a kivátló okot, az anya öngyilkosságát és a testvér végtelenül kegyetlen halálát, de legfőképpen azt, ahogy Soo-Mi a segítségére sietés helyett az Eun-Joo elleni haragját részesíti előnyben és ha nem is akarva, de cserben hagyja szeretett testvérét, miközben Eun-Joo bár önmagával is viaskodva, de erre még rá is játszik. Az egész film egy családi tragédiát, illetve a kislány önmarcangolását mutatja be, ahogyan képtelen feldolgozni a bűntudatot, és elméjében úrrá lesznek a képzelt képek, kibontakoztatva meghasadt elméjét. Egy igaz, mély pszichológiai dráma ez, valódi mestermű. A film utolsó előtti jelenetében megélhetjük a katarzist is, ahogy az elhunyt anyuka vagy testvér szelleme kegyetlen bosszút áll a családot széttúró és aljas módon cserbenhagyó mostoha ellen, akit azért mardos a lelkiismeret. Legalábbis az én értelmezésemben, másom szerint ezt is Soo-Mi képzelte el, mint ahogy mindent, csak hogy elrejtse bűneit és igazságot szolgáltasson, legalább az elméjén belül. Tény, hogy a házban valóban voltak szellemek, ezt az egyik vacsoravendég egyértelműen ki is mondja a házból távolodva. Ám így csak még rémisztőbb az egész. Azt, hogy a film mennyire szerteágazó, részletekben is jelentést hordozó, és többféleképpen értelmezhető, jól mutatja, hogy az IMDB-n már a harmadik értelmező topic-ot kellett megnyitni, mert az előző kettő túl hosszú volt, és egy felhasználó legalább 15 alkalommal nézte meg, egyrészt mert szereti, másrészt mert összerakta a puzzle darabkáit, majd ebből egy lenyűgöző hosszúságú és zseniális meglátásokkal teli "kérdezz-felelek"-et készített.

Nos, valahogy így néz ki, hogy ha egy horror fényévekkel túlmutat a szimpla vérfürdőn vagy akár a jól felépített félelemkeltésen is. Nem is beszélve a zseniális csavarokról.

Ha már csavarok, akkor a legjobb filmvégi meglepetések valaha a fent említetteken túl:

The Others abszolút a legjobb filmvégi meglepetés valaha, és lehet-e elfelejteni Nicole Kidman rémült és átszellemült arcát?

A rendező Amenábar egy géniusz, az Abre Los Ojos is zseniális, a Vanilla Sky eredetije, ami még jobb is lett, de csak egy kicsivel.

Ott van még az idősíkok közötti észrevétlen és a film végéig leleplezetlen ugrálást mesterien alkalmazó Rendition. Aztán Nolan filmjei, a The Prestige és az ötletben utolérhetetlen Memento. Meg kell említeni még Shyamalan jobban sikerült misztikus filmjeit, kedvencem a The Village, de nagyon jó a Signs is (az is megér egy misét, hogy Shyamalan ilyen jó filmek mellet hogy képes olyan kukába valót csinálni, mint a Lány a Vízben, vagy a filmtörténelem egyik legjobb nyitójelenete után olyan semmitmondó produkcióba fulladni mint a Happening esetén). Továbbá ne feledkezzünk meg a szintén horror El Orfanato-ról, illetvea Közönséges Bűnözők, Remény Rabjai és Hetedik című kilencvenes éveket forgatókönyvi aranykorrá változtató darabokról sem. Na és persze a Japánokról...

További szép mennyiségű gyűjtés a filmtörténelem "twist"-jeiről (szintén SPOILER WARNING)

Digitális kommunikációs kultúra

A technológia fejlődése szinte mindig meghaladta azt, ahogyan az emberek alkalmazkodni képesek. Az ember - ahogyan a tőzsdén nap mint nap látszik - nem racionális lény, és életét a szokásai uralják. Ezekhez akkor is ragaszkodik, ha azok elhagyása, vagy megváltoztatása akár minden szepontból jelentős javulást hozna a számára.

Látványos példa erre, ahogy a kilencvenes években a többség a mobiltelefonok terjedését kezelte. A legtöbben felesleges felvágásnak tartották, és azt mondták, hogy nekik semmi szükségük rá. Ma már szinte mindenkinek van. Az is érdekes, ahogyan a hívásokat bonyolították az emberek a mobiljukról. Eleinte szentségtörésnek minősült nem felvenni a telefont, vagy kikapcsolni, mondván "hátha fontos ügyben keresnek", vagy "jobb ha felveszem, remélem nem a gyerek esett le a mászókáról". Ma már teljesen természetes, hogy diszkrét rezgő vagy villogó, esetleg alig hangot adó csengést állítanak be az emberek, adott szituációkban néma üzemmódra váltanak (ahelyett, hogy ki-be kapcsolgatnak). Az is, hogy ha éppen nem az a legfontosabb, vagy akár csak nincs kedvünk, nem vesszük fel a telefont, a számkijelzés alapján visszahívjuk az illetőt később, emellett hangposta és SMS is van a világon. A mobiltelefon nem annak az eszköze, hogy téged bármikor elérjenek, hiszen ezzel éppen a te kényelmed és rugalmasságod látja a kárát a technológiának. Helyette annak az eszköze, hogy a te szándékaid alapján használd bárhol és bármikor, azaz te indíts hívást róla, te használd amikor te akarod, és akkor fogadj hívást amikor arra lehetőséged van vagy érdekedben áll. Ez nem önző álláspont, hanem az egyéni szabadság álláspontja. Az egyéni szabadság az önzésnél tágabb fogalom. A te egyéni és szabad döntésed, hogy mennyire leszel önző vagy önfeláldozó. A technológia pedig ehhez a döntésedhez jelent segítséget.

A legtöbb internetes közösségi szolgáltatás esetén mostanában tartunk ott, ahol a mobiltelefonokkal 10-12 éve. A technológia rendelkezésre áll, egyre többen használják is, de általában nem úgy tekintenek rá, mint a cselekvési szabadságuk támogatójaként, hanem kényszerként, vagy nyűgként tekintenek rá, esetleg nem értik miként kellene használni. Pedig olyan forradalmat élünk meg ezekben az években, amilyet az emberiség történelmében még soha. A válasz arra a kérdésre, hogy ezeket a lehetőségeket, miként használjuk, a lehető legegyszerűbb: ahogyan akarod. Az új kommunikációs eszközökkel pontosan ott, akkor, és azt közölsz, amit akarsz. Mások közléséből pedig pontosan azt, akkor és adott helyen veszel fel, amit szeretnél. Megvalósul a tökéletes információáramlási szabadság, ami a digitális kommunikációs kultúra abszolút alapelve. Nézzük, hogy mely csatornákon ez milyen szinten van.

TV: nem tökéletes a fogadás sem, hiszen bár van sokféle csatorna és műsor, nem tudhatod pontosan mit fogsz látni, a lehetőségeid korlátozottak, a reklámok adott időszakokban teljes szélességben lezárják a kommunikációs csatornát, és nem abban az időpontban nézel meg egy adott tartalmat, amikor te szeretnéd. A küldés pedig gyakorlatilag nem létezik. A TV-t jelenleg még az emberek megszokása és lustasága tartja életben, a szerzői jogok mesterséges korlátja mellett.

Telefon: a mai eszközökkel már megvalósul a tökéletes információáramlási szabadság, ugyanakkor eredeti formájában csak a hangbeli kommunikációra korlátozódna. Mivel a telefonok fejlődnek, és a hangbeli kommunikáció fokozatosan összeolvad a netes kommunikációval, ezért önmagában maga a telefon sem marad majd olyan, mint ahogy ma gondolkozunk róla.

Email: Nem valósul meg a tökéletes információáramlási szabadság. A fogadás oldalán a spam-ek jelentik a problémát, még akkor is, ha ezek szűrésére vannak hatékony eszközök. Szintén probléma az, hogy nem teljes mértékben azt és úgy közölsz, amit szeretnél, illetve a többség ennek a kultúráját még nem ismeri. Az emberek tonnaszám küldenek csatolmányként file-okat, de ezeknek méretbeli korlátai vannak, és akkor is megkapod, ha téged az egyáltalán nem érdekel. Zárójelben: az email kommunikációs logikája teljesen a hagyományos postai levelezésre épül, és ezért zseniális felismerés már önmagában a Google Wave alkotóinak felismerése a logika kiszélesítésére.

Web: Megvalósul a tökéletes információáramlási szabadság. Akkor és olyan jellegű információt fogadsz, amit szeretnél, ráadásul elképesztő sebesség és kényelem mellett. Olyan RSS feed-re iratkozol fel, amilyenre akarsz, akkor olvasod, amikor akarod, ha mégsem érdekel leiratkozol. Olyan tartalmat fogadsz, amit szeretnél, legyen az szöveg, kép, hang, videó, és ezekből te is azt közölsz, amit szeretnél.

Az emberek többsége egyelőre mégsem él ezekkel a lehetőségekkel. Ha híreket akar olvasni, akkor felmegy egy portál-ra, és céltalanul, vagy rendszertelenül böngész, még rosszabb esetben újságot vásárol, ahelyett, hogy feliratkozna egy kategoriát jelentő RSS-re, vagy akár egy adott szót tartalmazó hír feed-re. Ha a nyaralás alatt elkészített képeket szeretné másnak elküldeni, akkor email-en csatolva küldi, pendrive-on másolgatja, rosszabb esetben kinyomtatja és fizikai formában küldi, ahelyett, hogy felnyomná egy képmegosztóra, pl. a Flickr vagy Picasa, ahol kényelmesen beállíthatja azokat, annak küldi, akinek akarja (akár mindenki, akár a nagymama és senki más), a fogadó fél pedig akkor nézi meg, és thumbnail-ek alapján azokat, amelyik érdekli. Ha talál egy érdekes weboldalt, akkor egyszerűen bookmarkolja a böngészőben, kategória nélkül, vagy egy kategóriában, rosszabb esetben felírja egy post-it cetlire, ahelyett, hogy egy online linkmegosztón, pl. Delicious tetszőleges számú tag-gel, és szándék szerint másokkal megosztva, illetve közvetlenül elküldve menthetné azt el. Ha egy fontos információt szeretne megosztani másokkal, például egy projekten dolgozó ismerőseivel azt, hogy megfázott és adott munkafolyamattal 2 nappal később készül el, akkor körbeemail-ezi azt, vagy rosszabb esetben egyenként felhívja őket, ahelyett, hogy egy nyílt vagy zárt közösségi térben a saját "üzenőfalán" közzé tenné azt, például Twitter, Facebook, illetve ezeken belül, vagy ezeken kívül zártláncú megoldásokon. Természetesen mindezekhez az is kell, hogy a másik fél is ismerje és használja ezeket. Ha pedig valakit nem érdekel valaki másnak a kommunikációs folyamata, egyszerű a dolga: leiratkozik róla, illetve automatikusan elrejti azt. Mindenki szabadon dönt, az egész gyorsabb, egyszerűbb, praktikusabb, minőségibb, "környezetvédőbb", és ez gyönyörű.

Néhány példa, amit én használok:

• Blog: hosszabb, részletesebb tartalom, ez itt, és a szakmai blog.
• Tumblr: rövidebb, gyorsabb információközlés, képek és videók is, szakmai és nem szakmai tartalom is.
• Google Reader Shared: az adott, engem érdeklő kategóriákban lévő híreket és nem feltétlenül hír feed-eket itt olvasom 90%-ban, és a legérdekesebbeket megosztom, esetleg rövid megjegyzést fűzök hozzá. Inkább szakmai jellegű.
• Digg: Főként nem szakmai jellegű, vicces és/vagy érdekes cikkek-videók megosztására használom. (Stumbleupon-t is, bár azt nagyon ritkán)
• Delicious: weboldalcímek mentése, és adott esetben megosztása.
• Last.fm: kedvenc zenéim hallgatása, és megosztása.
• Picasa: képek megosztása.
• Youtube: videók megosztása.
• Twitter: a fentiek mindegyike automatikusan bekerül ide egy rövid cím és link formájában, néha rövid szövegeket közvetlenül ide is írok, így egyfajta üzenőfalként is funkcionál. A képek-videók-zenék nem kerülnek be automatikusan, mert ezekből adott időszakban akár többszáz is lehet, és ez feleslegesen nyomná agyon a többit. Ami ezekből külön is érdekes, azt manuálisan megosztom.
• Facebook: Külön itt ritkán írok vagy küldök üzenetet, viszont a Twitter automatikusan át van nyomva ide is.

Az egészben az a legjobb, hogy nem lehet azt mondani, hogy ez így jó, vagy nem jó. Akit érdekel csak egyiket-másikat nézi, akit érdekel, az az egészet eléri Twitteren keresztül. Akit pedig egyik sem, az nem olvassa, nem iratkozik fel egyikre sem. Sokan vannak, akik a Twitterre azt is kiírják, hogy ha éppen a WC-re mennek, vagy onnan jöttek. Zavar ez engem? Nem, mert egyszerűen az övéket nem követem és kész.

Kifogyó olaj = Apokalipszis?

A friss HVG-ben olvastam, hogy bár régen nem fedeztek fel annyi új olajmezőt, mint idén, a kereslet növekedésével az új feltárt készletek nem tartanak lépést. Magyarul, minden felhasznált 10 hordóra jut 1-5 új még kitermelésre váró. Ez táptalajt adhat az ún peak oil theory híveinek, akik szerint nemcsak a feltárás, de a kitermelés is tetőzött.

Természetesen nem vagyok a geológia, kémia és az energiapolitika szakértője, de az értelmetlen pánikkeltésé annyiban igen, hogy a szakmámban nagyon sokszor találkoztam már vele.

Mindenekelőtt szögezzük le, hogy a szénhidrogének felhasználása tulajdonképpen elképesztő pazarlás. Több millió (!) év alatt keletkezett biológiai alapú erőforrásokat, illetve azok gazdaságosan még kitermelhető részét arra használjuk fel, hogy néhány száz (!) évig fejlesszük és fenntartsuk a civilizációnkat és életszinvonalunkat.

Azt is fontos tudatosítani, hogy amit a peak oil theory hívei állítanak, az előbb-utóbb menthetetlenül be fog következni. Lehet, hogy éppen most történik, lehet, hogy 20 év múlva, lehet, hogy 100 év múlva. (egyes elméletek szerint a kőolaj nemcsak biológiai alapja van, és a mezők idővel újratermelődnek, ez azért igen valószínűtlen) Ezért a készletek kiapadására mindenképpen fel kell készülni, technológiai szempontból, és gazdasági-társadalmi hatásaival is kalkulálva.

Miért probléma akkor, hogy egy lehet, hogy már most is releváns, de valamikor bekövetkező hatást emlegetnek?

Egyrészt pánikot keltenek. A pániknak, minél nagyobb, annál jelentősebb visszaható ereje van. Ez növeli az olaj iránti spekulatív keresletet, csökkenti beruházási hajlandóságot, így árt a gazdaságnak, főleg a szegényebb rétegeknek, és nőnek a társadalmi feszültségek.

Másrészt feltételezéseket tényekként állítanak be, spekulatív összefüggéseket garantáltnak veszik, és időben biztos pontokat jelölnek meg, például a kitermelés csúcsára. Amikor és ha kiderül, hogy nincs igazuk, hiteltelenné válnak, és gyakran az elméleteik is. Később pedig, amikor az esemény valóban a küszöbön van, már nemcsak nekik nem fog hinni senki, hanem senkinek sem, aki hasonlókat állít ("Ugyan már! Többször megjósolták az olajkorszak végét, és mindig tévedtek!").

Az állításaik pedig igen messzemenőek. A legtöbb forrás a Fenntartható Fejlődés és Erőforrások Kutatócsoport oldalon és Hetési Zsolt írásaiban és előadásaiban lelhető fel. Ha túl is lépünk a források egyoldaló megválogatásán és a nem éppen elegáns laza következtetés láncon, a szövegben árulkodó jelek vannak a durva érzelmi alapú elfogultságra (kiemelés tőlem).

"Márpedig a mai társadalom energia nélkül nem létezhet. És a rengeteg vacak gyártásához, a naponta 240 ezerrel növekvő népességhez, a mindennapi élet egyre több területéhez olcsó energia kell, ami jórészt a múlté." (forrás)

Ha valaki szídja az anyósát/főnökét, főként érzelmi alapon, akkor az anyós/főnök lehet jó vagy rossz ember is, de az állítás gazdáját senki nem fogja autentikus forrásnak tekinteni. Ezért lenne jó, ha a szakértők hideg fejjel érvelnének. Nem ezt teszik. Az ffek.hu-ról már eltűnt kijelentés még megtalálható pár cikkben, és mintapéldája a pánikkeltésnek:

„Ha az olvasó 1960 után született, nagyon jó esélye van rá, hogy erőszak, járványok vagy éhínség végezzen vele.”Ennek valószínűsége a tanulmány szerint földrészről földrészre változó. A harmadik világban 80–90, a fejlett Nyugaton 40–50 százalék." (forrás)

A pánikkeltők verziója nem zárható ki, de nem is valószínű. A riogatás viszont visszahat az eseményekre, nem független azoktól, ezért nem mindegy mit állítanak. Egyrészt a pánik rossz reakciókat szül. Másrészt, ha a peak oil és egyéb állítások nem jönnek be, akkor senki nem fogja komolyan venni később a potenciális valós veszélyt. Ráadásul elterelhetik az egyik pánikkeltéssel a másikról a figyelmet, könnyen lehet, hogy a vízhiány vagy a klímaváltozás sokkal komolyann és sürgősebb megoldásért kiáltó gond, mint az olajkitermelés vélt vagy valós csúcsa. Még ha teljesen igazuk is van, aminek kicsi a valószínűsége, az állításaikkal több bajt okozhatnak, mint amennyit megoldanak. Ha hisznek nekik, akkor "már úgyis mindegy" alapon felgyorsul a folyamat, felesleges konfliktusok keletkeznek, és a viharban a racionális megoldásokat elsodorja az őrület.

Az elfogultság a "bizonyítékok" enyhén szólva is kritikátlan elfogadását okozza. Egy előadásában Hetesi (26:50-nél) egy olyan kísérletet említ példaként (nem mellesleg az előadás témájától legalább tíz perce jócskán elkanyarodva), amely valójában így meg sem történt, a hatásait is jóval később, egészen más lefutású kísérletben, és más következtetéseket levonva tapasztalták. (forrás és a cáfolat)

Az is érdekes, hogy valaki 2008 októberében azzal érvel, hogy 2006-ban termelték ki a legtöbb olajat, azóta esés van. Az esés azonban egyetlen adatot tartalmaz, 2007-et, hiszen más nem is állhat rendelkezésre az elaődás időpontjában. Abban az évben a kitermelés 0,07%-kal csökkent. Ez semmiképpen sem nevezhető drámainak. Azóta a 2008-as adatot is ismerjük, amely 0,46%-os emelkedést mutat, miközben a tavalyi év második felében a világ belesodródott a válságba. Hetesi Zsolt pedig mostantól valószínűleg nem érvel azzal, hogy 2006-ban volt a maximum, bár jövőre ismét előkerülhet az indoklás, mert a várakozások szerint 2009-ben éppen a válság miatt a fogyasztási igények csökkenése miatt lesz a kitermelésben is mérséklődés.

"A korábbi gazdasági válságokból a világ mindig úgy jött ki, hogy több energiát használt, mint a válság alatt vagy azelőtt." (forrás)

Látványos cáfolata ennek az, ami a nyolcvanas években és kicsit azon túl is történt. A hetvenes évek két olajsokkja ellenére nőtt a kitermelés, egészen 1979-ig. A világ gazdaságainak nagy része a nyolcvanas évek elejétől expanziót mutatott és a kilencvenes évek elejének recessziója kivételével végig fenn is tartotta azt. Mégis, az 1979-es szintet először 1994-ben értük el! A világ úgy volt képes dinamikusan növekedni, hogy eközben másfél évtizedig bővült a gazdaság. Tehát a megtermelt érték/felhasznált energia arány, annak hatékonysága sokat javult.

Érdemes megnézni, hogy most mire számíthatunk. Bár ahogy az idei adatok is mutatják, a mai napig is bukkannak fel új felfedezett készletek, induljunk ki abból a feltételezésből, hogy ezentúl egyetlen hordónyit sem találnak majd. A már meglévő készletek kitermelését és változatlan fogyasztást feltételezve 2049-ig, 1%-os fogyasztás növekedés esetén 2043-ig, az 1965-től mostanáig tartó 2,4%-os növekedésből kiindulva 2037-ig, az 1990-től máig lévő fogyasztás növekedés átlagot (1,35%) alapul véve 2041-ig áll rendelkezésre olaj. Kétségtelen, hogy ezek kitermelése nem garantált, technikai és gazdaságossági problémák merülhetnek fel, ezért a készlet adatok kétharmadát alapul véve a fenti számok sorrendben: 2034, 2031, 2029, 2031. Látható, hogy a legkorábbi időpont is két évtized múlva lesz. Az is fontos, hogy jóval a teljes kiapadás előtt a kimerülőben lévő erőforrásokért háborúk indulhatnak, és gazdasági összeomlás következhet be egyes régiókban. Továbbá a kitermelés hatékonyságától függően esetleg ellátási zavarok keletkezhetnek ciklusos jelleggel. Így is, legalább 15 évig elegendő tartalékok állnak rendelkezésre a legrosszabb forgatókönyvet alapul véve, amely egyáltalán nem számol új feltárt készletekkel. Még ha így is van, az átállásra elegendő idő van, ha határozott lépések történnek ebbe az irányba.

A szélenergia közel ötszörösen, a napenergia hétezerszeresen (!) múlja felül az emberiség aktuális energia igényét. Nyilván az energiaforrások kis töredékét lehet csak felhasználni, de ez még így is bőségesnek tűnik. Az átmenet több évtized kényelmesen, és legalább 15 év rohamléptekben. Ebben az időszakban és később is jó szolgálatot tehet az atomenergia. Tehát egyáltalán nem szükséges, hogy a kifogyó kőolaj, és általában a szénhidrogének eltűnése a civilizációnk és életmódunk összeomlását okozza, sőt ha nem pánikolunk, további életminőség javulást hozhat magával, az apokalipszis minduntalan visszatérő próféciája helyett.

A pánikkeltők hitelességének és pártatlanságának utolsó morzsáit is eltünteti, amikor abszolút kritika nélkül politikusokat reklámoznak (forrás), a "Teremtővel" példálóznak (forrás), vagy az, hogy a pánikkeltésből üzletet csinálnak, hiszen megjelenik a szélenergia, vagy a tönkölybúza hirdetése, és könyveket is reklámoznak: "Alapművet vehet kezébe az olvasó, mely a kiadónál 20% kedvezménnyel vásárolható meg." (az mélyen tisztelendő, ha valaki hívő, de nem ad arra neki bármilyen alapot, hogy tudományos igényességű elemzések mellé tegye hitét érvként, és arra sem, hogy ezzel erőltesse a véleményét másokra)

Nekem ez az egész folyamat nagyon ismerős. A pánikkeltés a tőzsdén nagyon jellemző jelenség. Két esetben fordul elő gyakrabban. Az egyik, a nagy árfolyamesések utolsó szakaszai. A másik, amikor egy "pozitív" trend már jó ideje tart. Ez utóbbi esetben, azok szoktak farkast kiáltani, akik kimaradtak belőle (jártam már így én is, mint mindenki), és szeretnék ha az élet mégis őket igazolná, vagy egyszerűen csak irígyek. Néha a pánikkeltőknek lesz igazuk, de sokkal többször tart a trend tovább, és a világ olajkitermelése tavaly mindenkori csúcsot döntött, a trend egyelőre egyértelműen él. Nem tudom, hogy mikor fog végleg megfordulni, lehet, hogy jövőre, lehet, hogy 100 év múlva, de ezt most senki sem tudja. Az a bölcsebb, aki megvárja a tényeket, ahelyett, hogy neki éppen szimpatikus elméletekkel áll elő.

Mi táplálja a pesszimizmust és a pánikkeltést? Két potenciális okot látok. Egyrészt akik ezt terjesztik, ritkán sikeres emberek, és sokszor maguk elől is titkolt irígykedéssel nézik azokat, akiknek több jut a javakból. Ezért szivesebben szimpatizálnak vagy találnak ki elméleteket, amelyek az aktuális társadalom vagy gazdaság fenntarthatatlanságáról szólnak. Másrészt olyan értékrendet vallanak, amelyek a világban jellemző értékrenddel nehezen egyeztethető össze. Kívülállókká lesznek. Kívülállónak lenni pedig rossz, de nem ők változtatnak, hanem titkon fantáziálnak arról, hogy a többség téved, és nekik van igazuk. Nem véletlen a szélsőjobbos kötődés, vagy a mélyebb vallásosság iránti érdeklődés. Hangsúlyozom, hogy ezek csak potenciális lehetőségek, és hogy a konkrét esetekben melyik igaz, vagy akár egyik sem, azt nem áll módomban megítélni. Mindez nem jelenti azt, hogy ezek az emberek ne jót akarnának, és esetleg ne lenne tiszteletreméltóbb értékrendjük, mint a világ nagy részének. Ez mégsem jelenti azt, hogy az övék fog érvényesülni a többség fejében. Amikor a riogatók a saját meggyőződésükhöz igazítják a tényeket, a negatívakat felnagyítják, a pozitívakat pedig lekicsinyítik vagy nem vesznek róluk tudomást, a pszichológiából és ezáltal a behavioral finance-ből is ismert "anchoring" jelenség ékes példáját mutatják be.

A meglévő ismereteink szerint lehetséges minden szinten az átállás más energiaforrásokra. Energia a jelenlegi emberiség és életszínvonalhoz több mint elegendő van a bolygónkon (élelmiszer, víz és tiszta levegő, megfelelő klíma már nem biztos). Az lenne a legjobb, ha most elkezdődne egy fokozatos átállás, és szükség esetén fel is gyorsulhatna, amihez ha úgy tetszik lenne egy akcióterv nemzetközi szinten. Ha ilyen nem létezik (nem tudunk róla), akkor sem jelenti azt, hogy itt a vég, hanem azt, hogy értelmetlen kockázatokat vállalt a világ. Ha nincs pánikolás, hideg fejjel megoldhatjuk ezt a problémát.

Update (2010. 07. 04.)

OV TV

Vannak dolgok a világban, amire nincs magyarázat. Mesélték és olvastam is, hogy igaz, mégsem hittem el, amíg a saját szememmel nem láttam. Orbán Viktor a honlapjára, azon belül is a stílusosan OV TV-nek nevezett videógyűjteményen belül a saját családja életébe enged bepillantást. Az alábbi linken érhető el, (most) a harmadik, szeptember 2.-i video az alsó kis képeken, "OV TV Extra, Nyárutó az Orbán családnál" címmel, először nézd meg, aztán ha érdekel a véleményem olvass tovább.

Nem is akárhogyan és akármilyen szinten. A politika iránt érdeklődők eddig is tudták, hogy tudták, hogy ki az a Lévai Anikó vagy hogy 5 gyerek, a család eddig azonban sosem volt az előtérben, ahogy a legtöbb hazai politikus esetén sem. Most viszont egy nyár végi hétvégi napot mutatnak be az Orbán család kertjében, közös sütéssel, focizgatással, játékkal, viccelődéssel, gyermeki ártatlansággal. Csak azt az egyet nem értem, hogy ehhez mi köze van a nyilvánosságnak? Nem volt úgy jó és helyénvaló, hogy a közélet és magánélet különválik? Obama-tól vették az ötletet? (Bár idáig ő sem ment el, elég volt egy beszélgetés a gyerekekkel, és a kutyás sztori, de Amerikában az Elnök othona és munkahelye ugyanaz, illetve egy "épületszárny" különbség van, nehéz a családnak nem szem előtt lenni). Azt gondolják, hogy ettől Orbán szeretnivalóbb lesz? Vagy tényleg őszintén hiszik, hogy mindez az ország bármely lakójára tartozhatna?

Fontos leszögezni, hogy nem a családon gúnyolódom. A videó alapján egyértelmű, hogy mindenki ilyen családot képzel el magának. A gyerekek vidámak, értelmesek, sportolnak, jól neveltek, mégsem karót nyeltek és stréberek, ha kell egy kicsit rosszalkodnak is, Anikó mély türelemmel kezeli a körülötte folyó nyüzsgést, szerettel gondoskodnak a gyerekekről, és még sorolhatnám. A probléma az, hogy ennek a nyilvánosság előtt semmi köze nem lehetne a politikához, és Orbán Viktorhoz, a közéleti személyiséghez. Etikátlannak érzem az ilyesfajta népszerűséghajhászást. Plusz a videó által egy sor abszurd jelenet bukkan fel, ahol nem tudjuk, hogy sírjunk vagy nevessünk, hogyha ezt tényleg komolyan gondolták.

Az embernek egy idő után az az érzése, hogy ez mégsem lehet komoly, de mégis, vagy mégsem...zakatol a fejünkben. Mintha egy utolsó részletig kidolgozott Tarantino mozit látnánk, a gúny és szatíra, paródia, de mégis a kimért, őszinte és önmagában is megálló történetmesélés határmezsgyéjén egyensúlyozva. Mert bár a jelenetek legalább fele tényleg spontán alapanyagból készült, de ez az egész valakinek a fejében megszületett, utána odament, leforgatta, összevágta, zenét tett alá, és felpakolta a weboldalra: mindez tudatos cselekvés eredménye. Félő, hogy mindezt komolyan gondolta, és egyes jeleneteket, amik kifejezetten komikusnak hatnak, ő legkevésbé sem szánt tréfásnak. Néhány példa:

Viktor 06:36-tól a gyereket ügyesen és határozottan csendre inti, rendet tesz. Majd utána a L'ecso zenéjére belekezd a főzésbe.

Később tájékoztat minket, hogy őzsült készül, majd 04:38-tól belpolitikai helyzetelemzésbe kezd. Az őzsült mellett, a szépen zöldellő kertben kijelenti, hogy az ország csődben van, a kormány gazdaságpolitikája az összeomlás felé viszi az országot, és a munkanélküliség is az egekben van.

Kiderül az is, hogy az ország már a legfontosabb döntését meghozta, változást akar, és az is hamar napvilágra kerül, hogy a megváltást senki más nem hozhatja magával, mint maga a mesélő, Orbán Viktor. Ő maga "az életéből néhány évet szívesen ÁLDOZ (!) arra, hogy helyreüssük, amit a szocialisták tönkretettek". Mondandójának horrorfilmre hajazó jelentőséget ad, ahogy eközben a 20 centis kést a kezében tartja.

A család hangsúlyt fektet a magyar termékek használatára, a cukor és az ásványvíz is hazai, de fekete pont jár azért, mert a krumpli egy hatalmas Spar-os zacskóban van.

A kegyelemdöfés (emlékszünk még a késre?) 01:04-nél jön el, amikor Viktor ismét felbukkan, ezúttal Hrutkáék Magyar Vándort lezáró zenei aláfestésével, együtt eszik a rétest, előkerül a focilabda is, az ember szíve csordultig megtelik reménykedéssel és szeretettel.

...és ahogy Orbán Viktor 07:59-nél a távolból közeledve, hangeffektek mellett, kackiás kötényében megjelenik, arra nincs más szó: priceless.

A magam részéről még mindig nem tudtam feldolgozni.

Láthatatlan Kiállítás

Nemrég voltam a Láthatatlan Kiállításon, és mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy menjen el. Néha éppen az okoz különleges élményt, ha kevesebbet érzékelünk valamiből, és ezáltal egészen más oldalról ismerhetjük meg azt. Ezúttal teljesen hétköznapi dolgokat, például utcarészletet, zöldségest, lakást, egy kis faházikót, viszont mindezt teljes sötétségben, kizárólag a tapintás, illetve valamelyest a hallásunk alapján.

Sokan ezt félelmetesnek és kellemetlennek gondolhatnák, pedig ennek éppen az ellenkezője igaz, a kiállítást fesztelenül, érdeklődve és gyakran nevetve járja végig az ember. Ami jó, tekintve, hogy a cél az, hogy azoknak az életébe nyerjünk betekintést, akik az egész életüket így élik le. A "túravezetők" is a vakok közül kerülnek ki, és természetes, hogy ők sokkal otthonosabban mozognak ebben a világban. Emellett viszont végtelen türelemmel és jó adag humorral kísértek végig minket, elviselve a csetlés-botlásokat. Kalap le előttük.

Az ember fény nélkül teljesen más világba kerül, még akkor is, ha éppenséggel szinte teljesen ugyanazok a helyszínek és tárgyak veszik körül, mint a mindennapok során. Mivel órát nem látsz, és a napszakod sem tudod a nap helyzete vagy annak fénysugarai és az árnyékok alapjén meghatározni, teljesen elveszted az időérzékedet. Amikor kijöttünk a kiálllításról, én 20-25 percnek tippeltem volna azt, ami bő egy óra volt. Szintén összeomlik az ember irány és térérzékelése, ami elsőre nem tűnne meglepőnek, de aki bent járt, és tudja, hogy a látogatók megfelelő irányítása érdekében viszonylag szűk helyről van szó, az néha nagyon is meglepődik. Például a teljes területét a kiállításnak 4-500 nm-nek hittem, de vezetőnk a végén elmondta, hogy mindössze 180 nm területet jártunk be, azt már csak én teszem hozzá, hogy ezek szerint csigalassúsággal. Az egyes termekben bóklászva hiába mondják el, hogy mi található jobbra vagy balra, néhány kisebb elfordulás után már fogalmam sem volt arról, hogy merről jöttem és mi melyik irányban van. Olyan is előfordult velem, hogy megérintettem egy agancsot, ami a falra volt szerelve, majd elléptem tőle kettőt, és fél perc múlva az általam ugyanannak hitt irányban teljesen más volt, majd kiderült, hogy a lépésem és tapogatózásom alatt 120 fokot tértem el attól, amit eredetileg gondoltam, így a kis faházikó-belső egy teljesen más pontján kötöttem ki. Még nagyobb meglepetés volt az, hogy a kiállítás végéig abban a hitben voltam, hogy nagyjából egyenes vonalon mentünk végig a termeken, a végén kiderült, hogy a bejárathoz tertünk vissza, vagyis egy teljes kört írtunk le. Azt nem tapasztaltam, hogy a látás "eltűnésével" más érzékeim javultak volna, a zöldségek tapintása és szaglása közben sem voltam minden esetben biztos abban, hogy mit is tartok a kezemben. A többi látogató hangja alapján is nehéz volt megbecsülni azt, hogy milyen irányban és pláne milyen messze vannak tőlem. Nem igazán lehet felkészülni erre, az emberből egy órára egy tántorgó és ügyetlenül tapogatózó szerencsétlen lesz garantáltan, mégis nagyon élvezi minden pillanatát, mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy menjen el és nézze...illetve tapasztalja meg.

Forma-1

Nagyon régóta követem a Forma-1-et, az első verseny amire emlékszem az első Hungaroringen megrendezett grand-prix volt, és egyből megtetszett az akkor még fekete Lotus-ban versenyző Senna stílusa. Hosszú évekig neki szurkoltam, és néztem, ahogy izgalmas csatákat vív Mansell-el, a ma fiát a versenysorozatban tudó terelgető Piquet-vel, és persze Prost-tal. A sors végül igazságos volt egy ideig, mert mindegyikük világbajnok lett, Mansell 1, Piquet és Senna 3, Prost 4 alkalommal is. Akkor azt hittem, hogy ennél több VB címet nyerni lehetetlen, de pár év múlva kiderült, hogy tévedtem. Senna halála (máig is áldom a sorsot, hogy éppen azt a versenyt nem láttam) után, és a nagy generáció visszavonulását követően valahogy szürkébb lett a sorozat, kevesebb izgalommal és jóval kevesebb szimpatikus arccal. A Hill győzelmek után Hakkinen minden idők legsótlanabb világbajnoka lett, aztán pedig jött a számomra elképzelhetetlen Schumacher széria, ami rettenetes, végtelenül unalmas futamokat hozott. Ez az időszak kinevelte a sumanoid nemzedéket, akit nem érdekeltek a technikai részletek, a vezetéstechnika, pláne az izgalmak, csak az, hogy kedvencük minél többször nyerjen. Nem számított, hogy ez az időszak majdnem teljesen tönkretette a Forma-1-et, mert a sumanoidok kivételével már senkit sem érdekelt az egész. Persze Schumacher megérdemelten lett minden idők legeredményesebb versenyzője, és még a legnagyobb ellendrukkerek sem tagadhatják, hogy bármilyen mércével mérve ő az eddigi legjobb három pilóta egyike, ha nem éppen az első. Engem mégis zavart pökhendi stílusa, gátlástalansága, a sumanoidok elvakult lelkesedése, és az, hogy Schumacher gyerekes módon a mezőny magasan legjobb autójával (amelynek fejlesztésében elévülhetetlen érdemei vannak neki is), új kihívások keresése helyett évekig magányosan kőrözgetett.

Közben 2003-ban Fernando Alonso megnyerte a magyar nagydíjat, és végre az élen láttam egy olyan versenyzőt, akinek érdemes szurkolni, azóta is ezt teszem. Tetszik a vezetési stílusa, az hogy kimondja a véleményét, és az is, hogy szinte mindig érzi, hogy mikor kell taktikusan vezetni (2005-ben, amikor a Mercedes kezdte behozni, tudatosan csak a dobogóra törekedett és várta, hogy a másik fél kövesse el a hibát, és meg is történt, ellenfele többször az út szélén maradt), és azt is érzi, hogy mikor kell kockáztatni és olyankor Senna óta nem látott módon látványosan vezetett (lásd az alábbi videót, amikor igen valószerűtlen helyen megelőzte Schumacher-t)



Azt, hogy ismét egy nagy nemzedék idejét éljük, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy Alonso, Raikkönen és Hamilton is már nyert világbajnokságot, és a VB-címért folyó harc 2005 óta mindig kiélezett (bár unalmas versenyek is vannak bőven). A tehetségek tolongása és a nagy tét érzékelhető. Aki a F1-be kerül, az már önmagában is elképesztő tehetség, és gyakran megszokta, hogy nyerő típus, de odakerülve szembesülnie kell azzal, hogy a középmezőnyben kullog, és 2-3 kg-ot veszít másfél óra alatt, hogy összekaparjon egy-egy pontot. Én egy 100 lóerős Astrával (az Astra kupákra felkészített autóval) voltam egy háromnapos tréningen a Hungaroringen és a tanpályán, de már ott is látszik, hogy minden tizedmásodpercért keményen meg kell küzdeni, és egyetlen csepp eső alapjaiban változtatja meg az ideális íveket (nem kellemes 140-nél megpördülni), mégis eszelős élmény. Pedig az Astra kupa és a Forma 1 nem ugyanabban az univerzumban van, elég annyit elmondani, hogy az utóbbi majdnem fele annyi idő alatt teszi meg a Hungaroring egy körét. Az is eszembe jut, hogy egyszer egy német autós újságíró, gokart tapasztalatokkal és millió kilométer feletti vezetési tapasztalattal több napon át tesztelhetett egy akkor még éles versenyben szereplő Jaguár csapathoz tartozó F1 autót. A társa ebben Pizzonia volt, ha nem ismerős, ne szégyelld magad, a F1-ben nem tudott érdemi eredményt elérni. Mégis, az újságíró elmondása alapján vért izzadva és tökéletesre csiszolva a körét 10 egész másodperccel maradt el Pizzoniától, aki akkor sem volt egy különösen ismert név. Aki a Forma 1-be kerül, az elképesztő tehetség, de az élen csak egy versenyző lehet, sőt csapaton belül is kialakul erősorrend két pilóta között. Aki 15 évnyi munka után 1-2 tizedmásodperc miatt a korábbi sikereket elfeledtetve ilyen megalázó helyzetbe kerül, annak rettentő nehéz lehet ezt feldolgozni, márpedig a F1 pilóták többsége általában ezzel szembesül.

Feljebb említettem Piquet-t, az ő fiával is ez a helyzet. Másfél év után kirúgták, mert nem ért el elég jó eredményeket. Briatore, a csapatfőnök szerint nem volt elég jó és a kifogásokat keresi, Piquet viszont éppen a főnökét hibáztatja. Piquet erről egy részletes nyilatkozatot adott ki, ami a kifogáskeresők bibliája is lehetne, de az alábbi szavai sokat elárulnak:

"Nyolcévesen kezdtem a versenyzést, és egymás után döntögettem a rekordokat. Minden gokart-bajnokságot megnyertem, amiben csak elindultam. Dél-amerikai F3-as bajnok voltam, 14 futamgyőzelemmel és 17 pole pozícióval. 2003-ban Angliában folytattam a saját csapatunkban, a brit F3-as bajnokságban versenyeztem. Itt is bajnok lettem, 12 futamgyőzelemmel és 13 pole pozícióval, és én lettem minden idők legfiatalabb bajnoka. 2005-ben és 2006-ban már a GP2-ben versenyeztem, 5 futamgyőzelmet és 6 pole pozíciót szereztem. A második évem igazán kiválóan sikerült, nagy csatát vívtam Lewis Hamiltonnal és csak a csapatom műszaki hibája miatt maradtam le a bajnoki címről, de én is a csapathoz tartozom, így együtt hibáztunk, akkor is, amikor a pályán fogyott ki az üzemanyagom."

Érthető Piquet csalódottsága, egy szerencsés második helytől eltekintve semmi említésre méltót nem tudott felmutatni, pláne úgy, hogy mindezt apja három VB címének árnyékában kellett elszenvednie. Mégsem gondolom, hogy a körülmények a hibásak, főleg nem Briatore, hiszen neki is érdeke, hogy az általa menedzselt és a csapatában szereplő versenyző a lehető legjobb eredményeket érje el. Piquet hatalmas tehetség (ezt a fenti sikerek bizonyítják), de a F1-ben mindenki az. Az a vékony különbség, pár tized vagy századmásodperc, ami közte és Hamilton között a GP2-ben, vagy közte és a csapattársa, Alonso között volt az F1-ben ég és föld, menny és pokol.

Ezek az emberek szinte folyamatos és hétköznapi ember számára felfoghatatlan nyomás alatt végzik a munkájukat az év nagy részében, minden apró mozdulatuknak nagy jelentősége van, az ő feladatuk, hogy több száz ember, gyakran 3-400 millió dollárnyi munkáját néhány óra alatt a mennybe emeljék, ha nem járnak sikerrel, akkor az egész hiábavaló volt. Eközben gyakran az életüket és a testi épségüket is kockára teszik, lásd legutóbb Massa-t. A világ egyik legnehezebb munkája, de ha ez még nem lenne elég, gyakran a sajtó és a rajongók is szétcincálják őket. Ilyen körülmények között nem csodálom, hogy előbb-utóbb majdnem mindegyiküknél elszakad a cérna. Ahelyett, hogy ezen csámcsognánk és ítéleteket hoznánk felettük, mindegyiküket tisztelnünk kellene, amiért ilyen már-már emberfeletti teljesítményre képesek.