Nemrég voltam a Láthatatlan Kiállításon, és mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy menjen el. Néha éppen az okoz különleges élményt, ha kevesebbet érzékelünk valamiből, és ezáltal egészen más oldalról ismerhetjük meg azt. Ezúttal teljesen hétköznapi dolgokat, például utcarészletet, zöldségest, lakást, egy kis faházikót, viszont mindezt teljes sötétségben, kizárólag a tapintás, illetve valamelyest a hallásunk alapján.
Sokan ezt félelmetesnek és kellemetlennek gondolhatnák, pedig ennek éppen az ellenkezője igaz, a kiállítást fesztelenül, érdeklődve és gyakran nevetve járja végig az ember. Ami jó, tekintve, hogy a cél az, hogy azoknak az életébe nyerjünk betekintést, akik az egész életüket így élik le. A "túravezetők" is a vakok közül kerülnek ki, és természetes, hogy ők sokkal otthonosabban mozognak ebben a világban. Emellett viszont végtelen türelemmel és jó adag humorral kísértek végig minket, elviselve a csetlés-botlásokat. Kalap le előttük.
Az ember fény nélkül teljesen más világba kerül, még akkor is, ha éppenséggel szinte teljesen ugyanazok a helyszínek és tárgyak veszik körül, mint a mindennapok során. Mivel órát nem látsz, és a napszakod sem tudod a nap helyzete vagy annak fénysugarai és az árnyékok alapjén meghatározni, teljesen elveszted az időérzékedet. Amikor kijöttünk a kiálllításról, én 20-25 percnek tippeltem volna azt, ami bő egy óra volt. Szintén összeomlik az ember irány és térérzékelése, ami elsőre nem tűnne meglepőnek, de aki bent járt, és tudja, hogy a látogatók megfelelő irányítása érdekében viszonylag szűk helyről van szó, az néha nagyon is meglepődik. Például a teljes területét a kiállításnak 4-500 nm-nek hittem, de vezetőnk a végén elmondta, hogy mindössze 180 nm területet jártunk be, azt már csak én teszem hozzá, hogy ezek szerint csigalassúsággal. Az egyes termekben bóklászva hiába mondják el, hogy mi található jobbra vagy balra, néhány kisebb elfordulás után már fogalmam sem volt arról, hogy merről jöttem és mi melyik irányban van. Olyan is előfordult velem, hogy megérintettem egy agancsot, ami a falra volt szerelve, majd elléptem tőle kettőt, és fél perc múlva az általam ugyanannak hitt irányban teljesen más volt, majd kiderült, hogy a lépésem és tapogatózásom alatt 120 fokot tértem el attól, amit eredetileg gondoltam, így a kis faházikó-belső egy teljesen más pontján kötöttem ki. Még nagyobb meglepetés volt az, hogy a kiállítás végéig abban a hitben voltam, hogy nagyjából egyenes vonalon mentünk végig a termeken, a végén kiderült, hogy a bejárathoz tertünk vissza, vagyis egy teljes kört írtunk le. Azt nem tapasztaltam, hogy a látás "eltűnésével" más érzékeim javultak volna, a zöldségek tapintása és szaglása közben sem voltam minden esetben biztos abban, hogy mit is tartok a kezemben. A többi látogató hangja alapján is nehéz volt megbecsülni azt, hogy milyen irányban és pláne milyen messze vannak tőlem. Nem igazán lehet felkészülni erre, az emberből egy órára egy tántorgó és ügyetlenül tapogatózó szerencsétlen lesz garantáltan, mégis nagyon élvezi minden pillanatát, mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy menjen el és nézze...illetve tapasztalja meg.
No comments:
Post a Comment