Az egyetlen veszély az elektromos autózás elterjedésére

Az előző évtized minden kétséget kizáróan az elektromos autózás csipkerózsika álmából való felébredésről szólt. 2010-ben lényegében nem voltak elektromos személyautók a világ útjain néhány nagyon-nagyon ritka és extrém példától eltekintve. Aztán 2012 táján a nagyközönség számára elérhetővé vált a Nissan Leaf és a Tesla Model S. Az első azzal lépett nagyot előre, hogy elérhetővé tette a tényleg használható városi/elővárosi autózást. Az utóbbi még nagyobb célt ért el: izgalmassá varázsolta az eddig csodabogárnak számító hajtási módot. 

Bár akkor már én is hibrid autót használtam és imádtam azokat a rövid szakaszokat, amikor vibrációtól és hangtól mentesen suhanhattam, csak négy évvel később váltottam plug-in hibridre, illetve nyolc évet vártam, hogy meg merjem lépni a korábban elképzelhetetlent: hogy teljesen elektromos modellre váltsak. Az eladási számokat és az üzleti realitásokat tekintve jó ideig szintén szkeptikus maradtam.

A valóság szerencsére rám cáfolt. Mára több mint 10 millió teljesen elektromos autó van a világ útjain és csak a tavalyi évben 1,6 millió új belső égésű motor nélküli személygépjárművet adtak el világszerte. Egy ilyen autó megvásárlása a számos előny mellett ma már egyre kevésbé jelent kompromisszumot. Csupán a technológiát nézve ma már nagyon sok autógyártó árul olyan modelleket, amelyekkel hosszútávon és télen is lehet közlekedni, feltételezve, hogy a legtöbb ember 2-300 kilométerenként megáll 30-40 percre akár csak biológiai okokból, de a kényelem és a szűnni nem akaró kávé iránti olthatatlan vágy miatt is. Ezen feltételek alapján a globális piacon összesen már 34 modellt számoltam össze (beleértve az eltérő akkumulátor kapacitásokat), amelyek megfelelnek a követelményeknek. 

Az új autók ára persze sokak számára még most is túl magas, még akkor is, ha az alacsonyabb fenntartási költségekkel számolunk. Ugyanakkor ebben is gyors ütemű fejlődés van, ami az eladási számokon is látszik. Kínában a relatíve olcsóbb modellek hoznak sikereket, a fejlett országok többségében pedig az új modellekkel, elsősorban a Tesla Model 3 vezetésével egy jó lízing konstrukcióban már a középosztály számára is elérhetőek. Mára van olyan ország a világon, ahol ez elektromos autók részaránya az értékesítésben átlépte az 50%-ot. Nem túl nagy meglepetés, hogy ez Norvégia, ami egyben a hideg idő miatti használhatóság szkeptikusai ellen is remek érv. Összességében a következő 2-3 év friss modelljeivel és remélhető relatív árcsökkenéseivel már elmondható lenne, hogy nemigen van értelme nem elektromos autót venni, ha az ember már egy új jármű vásárlásába fog.

Ám ha a számok mögé nézünk, akkor már korántsem ilyen rózsás a kép. A 2019-es eladási adatok ugyanis már csak 19%-os emelkedést mutatnak, ami jócskán elmarad a korábbi évek ütemétől. Ráadásul plug-inokkal együtt a piac már csak 10%-ot emelkedett, tehát az elektromos autók elkezdték kannibalizálni a plug-in hibridek piacát, így a növekedés egy része nem a korábban belső égésű motort használók közül jönnek. A közgazdászok legidegesítőbb szokása az extrapolálás, ami némi egyszerűsítéssel azt jelenti, hogy az aktuális trendeket változtatás nélkül kivetítik a jövőbe. Jelen cikk célja azonban éppen az idegesítés, vagy másképpen szólva az ébresztés, ezért leírom: a tavalyi adatok azt jelentik, hogy további 23 évre van szükség ahhoz, hogy valamennyi új autó elektromos autó legyen, és kifutástól függően akár 40-45 évre, hogy a belső égésű motorokkal hajtott személygépjárművek végleg eltűnjenek az utakról. Ez tekintve az előnyöket, és a klímaváltozás elleni küzdelem szükségességét, nagyon sok idő.

Persze a trend nyilvánvalóan változni fog, és számos egyéb faktor van, ami befolyásolja: jelenleg például a gyártók többsége nem képes lépést tartani a kereslettel, a nem éppen kiszámítható szabályozás valamelyest torzítja a versenyt, és még sorolhatnám. Mégis felmerül a kérdés, hogy miért nem terjed gyorsabban az elektromos autózás, főleg annak tudatában, hogy nemcsak személyes szinten előnyös, de a környezetre is sokkal kisebb negatív hatással jár? Mi az az egyetlen igazi veszély, ami az elektromobilitás sikerét megakadályozhatja?

A választ a felhasználói élményben kell keresni. Napjaink egyik leggyorsabban fejlődő területe a digitális termékek és szolgáltatások területén a UX Design, ami azzal foglalkozik, hogy miként lehet a felhasználók számára egy-egy app, weboldal, vagy akár részben offline megoldást minél egyszerűbben, intuitívabban, akadályok nélkül és gyorsan használhatóvá tenni. Bár nem ezzel foglalkozom, vezetőként és egyfajta digitális termékmenedzserként részt vettem ilyen folyamatokban, ezek tervezésében és tesztelésében. A tapasztalatom az, hogy a felhasználói élmény jelentőségét sosem lehet eléggé túlbecsülni. Egy olyan világban, ahol az emberek megszokták, hogy minden információ csak pár kattintásra van, és mindenféle ügyet már nemcsak egy számítógép képernyője előtt, de mobilon is gyorsan el lehet intézni, minden egyes akadály, minden másodperc késlekedés hatása hatalmas. A tesztelés során mi is láttuk, hogy akár csak egy-egy újabb kérdéscsoport, vagy akár csak egyetlen kérdés 10-20-30%-kal rombolta a konverziót, vagyis azt, hogy például hányan voltak hajlandóak végigmenni egy adatfelvételi folyamaton. 

Jó példa egy másik szektorból a Revolut pénzügyi app, amelynek ma már Magyarországon több felhasználója van, mint több országos kereskedelmi banknak lakossági ügyfele, pedig kevesebb mint 3 éve jelent meg a magyar piacon, és hónapokban mérhető csak, hogy magyar bankszámlaszámos szolgáltatást nyújt, bankfiókja pedig nemhogy hazákban, de sehol sincs. Sokan sokféle magyarázatot adtak már a Revolut sikerére a díjmentes devizaváltási lehetőségektől kezdve, az alacsony és átlátható díjazáson keresztül, az alapító kegyetlen humán erőforrás menedzsment gyakorlatáig. Az igazi sikerfaktor viszont a felhasználói élményben keresendő. Az app-ot könnyű használni, és a számlanyitás is a lehető legkevesebb nehézséggel jár, minden lényeges információ gyorsan elérhető, miközben nem terhelnek minket felesleges adatokkal. A kiváló felhasználói élmény híre pedig gyorsan terjed, Revolut így tudta elérni, hogy egyes hírek szerint mára világszerte több mint 10 millió felhasználója van.

Hogy néz ki a felhasználói élmény ma egy hosszabb távú autós utazás esetén?

Benzines vagy dízeles autó esetén ez hosszú évek óta változatlan:

- Benzinkutakból rengeteget találunk és legtöbb esetben éppen a főutak mellett, anélkül hogy kitérőt kellene tenni.

- Tudjuk, hogy bármikor meg tudunk állni bármelyik benzinkútnál.

- Pontosan tudjuk, hogy egységenként (itt: literenként) mennyit kell majd fizetnünk, és az eltérés az egyes kutak között általában elég kicsi, de ha nagyobb, akkor sem nagyságrendbeli.

- Ha valamiért az egyik kút egyik töltője nem működik, akkor az ki van írva, és pillanatok alatt át tudunk állni egy másik mellé.

- Megtankolunk, amihez pár mozdulatra van szükség, maga a folyamat elindítása és leállítása is egyetlen egyszerű mozdulat.

- Besétálunk a pénztárhoz, ahol a kút számának a bemondása után azonnal fizethetünk.

- Ehhez csak olyan dolgokra van szükség, amit amúgy is magunknál tartunk: készpénzre vagy bankkártyára, esetleg a mobilunkra. A legutóbbi adja a legjobb felhasználói élményt, mert csak egy-két rövid mozdulatra és a telefon terminálhoz tartására van szükség.

- Szinte minden benzinkút mellett közvetlenül van WC, kisebb bolt, és sokszor kávézó is. 

Hogy néz ki ugyanez elektromos autó esetén:

- Viszonylag ritkán találunk töltőket a főutak mellett, vagy legalábbis kisebb kitérőt kell tennünk.

- Ha megállunk egy töltőnél, főleg ha ismeretlen terepen, fogalmunk sincs róla, hogy az adott töltőt fogjuk-e tudni használni vagy sem. Persze már vannak erre használható app-ok, de máris többlet erőfeszítésre van szükség, előre kell tervezni az utat, és megnézni, hogy hol van olyan töltő, amit a meglévő eszközeinkkel használni tudunk.

- Gyakran előfordul, hogy a töltő nem működik, és erről tájékoztatás sincs. Ha van is a közelben a létesítménynek személyzete, az nem tud segíteni, telefonon az ügyfélszolgálat - még ha el is érhető - általában nem tud érdemi segítséget nyújtani, és gyakran csak egy állás van, így az sem megoldás, hogy arrébb parkolunk.

- Többfajta töltő szabvány létezik, amelyek nem kompatibilisek egymással, így ha nincs előzetes információnk, nem tudhatjuk előre, hogy a mi autónk az adott helyszínen tölthető-e.

- A töltés általában nem indítható egy-két mozdulattal, mert előzetesen azonosítanunk kell magunkat, vagy akár fizetni is kell előre. Ez lehet ugyan pár másodperc, de több perc is. 

- Ahhoz azonban, hogy erre lehetőség legyen, előre fel kell készülni és megint: ha nincs előzetes információnk, akkor ezzel csak helyben fogunk szembesülni. 

- Az előzetes felkészülés lehet csak 5-10 perc, ha például csak egy app-ot kell letölteni és bankkártya adatokat megadni, de lehet több hét is, ha például egy kártyát kell előre igényelni. 

- A legviccesebb ügyfélélményem ezzel kapcsolatban egyébként a Boldogkőváraljai várnál volt, ahol ugyan ingyenes a töltés, de csak azoknak, akik be is lépnek a várba. A pénztár – ahol az indításhoz szükséges kártyát megkapjuk – azonban kb. 30 méter szintkülönbségre van a parkolótól. Először tehát fel kell menni, meg kell venni a jegyet, le kell menni, beindítani a parkolást, majd vissza lehet menni a várba. A látogatás végeztével a kártyával le lehet állítani a parkolást, majd vissza fel, leadni a kártyát, majd ismét vissza le a parkolóba. Kiváló edzési lehetőség, a család pedig érkezés és indulás után is vár türelmesen. 

- Ha kártyát kell igényelni, de nem egyszer app-ok esetén is a rendszer mindenféle – a töltés szempontjából irreleváns – adatokat kér el tőlünk, legyen szó telefonszámról, születési dátumról, email címről, talán csak a cipőnk méretéről nem.

- Gyakran app-ok esetén is hasonló a helyzet, rengeteg adatot kell megadni, és persze szinte minden töltőhálózat használatához más és más app-okat kell letölteni.

- A töltés indítása gyakran nem éppen intuitív, és sokszor látni tanácstalan autósokat a töltő terminálja előtt telefonon segítséget kérni.

- Előfordul, hogy a töltés indításához a rendszer zárol a bankkártyánkról egy bizonyos összeget, amit hetekig tart feloldani. Még abban az esetben is, ha valamilyen hiba folytán a töltés nem sikerült.

- Gyakran nemhogy töltőhálózatonként, de országonként más és más megoldást kell alkalmazni, elsősorban azért, mert a támogatási rendszerek miatt országonként alakulnak ki töltőhálózatok. Így egy több országot érintő utazás hetekig tartó és nettó jó pár órás szervezést igényel. 

- Az árak időben és térben nagymértékben eltérhetnek, a helyszínen általában nincsenek rendesen ismertetve. Az is előfordulhat, hogy egy korábban egyébként viszonylag jó ügyfélélményt biztosító töltőhálózat az árait rövid határidőn belül a többszörösére emeli, ahogy láthattuk az Ionity esetén is.

- Van olyan teljesen zárt hálózat, amelyben nem adott márkájú autók tulajdonosai még akkor sem tölthetnek, ha technikailag az egyébként megoldható lenne.

- Más esetekben ez technikailag és a gyakorlatban is megoldható, de az árak különbsége többszörös is lehet. 

- Vannak olyan hálózatok, ahol a töltés egyébként ingyenes, de ez gyakran inkább hátrány, mint előny, mert így olyanok is használják, akiknek villámtöltésre nincs szükségük, ezzel foglalva a töltőt, illetve nincsenek motiválva arra, hogy a töltés végén arrébb álljanak az autójukkal. Az eredmény: amikor a töltőhöz érkezünk, várnunk kell, gyakran fogalmunk sincs, hogy meddig. (Mondhatnánk erre, hogy ez az egyéni felhasználó hibája, aki hanyagul használja a rendszert, de erre az ügyfélélélmény és a használhatóság idején szintén készülni kellene. Hasonló okokból: hiába van Plugshare alkalmazás a foglaltság vagy a hibák jelzésére, ha azt nem használja a kritikus tömeg.)

- A töltők elhelyezése sokszor olyan, hogy nincs lehetőség WC használatára, valamit vásárolni az útra, illetve pótolni az elmaradhatatlan koffein mennyiséget. 

El tudjuk képzelni, hogy egy benzines / dízel autóval hasonló ügyfélélménnyel kelljen szembesülni? Akár hetekig előre készülni az útra, vagy ennek hiányában nem tudni, hogy mikor melyik kúthoz tudunk bemenni, melyik hajlandó fogadni a mi autónkat, tudjuk-e használni az adott kutat vagy sem, lehet-e fizetni felkészülés nélkül, és mennyit és hogyan fogunk mindezért fizetni? Képzeljük el, hogy ugyanazokat a lépéseket kell megtenni, mint elektromos autóval és máris nevetségessé válik az egész. Ha még mindig kételkednénk, akkor érdemes megnézni a probléma abszurditásáról Handrás korábbi videóját is. Persze sok mostani elektromos autó tulajdonos azt mondhatja minderre, hogy ő szívesen vállalja ezeket a nehézségeket, sőt talán még nem is érzi igazán tehernek. Ám őket már nem kell, meggyőzni, a cél az, hogy azoknak is reális, sőt jobb alternatívát lehessen kínálni, akik még kitartanak a benzines és dízel autók mellett. Márpedig ma ők vannak többségben. 

Az elektromos autózás tömeges elterjedésének tehát a legfőbb gátja: a töltés katasztrofális ügyfélélménye.

A megoldás is ebből következik: az elektromos autózás ügyfélélményének a feljavítása a belső égésű autók tankolásának a vonatkozó szintjéhez. Sőt, ha az otthoni töltés lehetőségébe belegondolunk, akkor ezzel a lépéssel az összetett ügyfélélmény még jobb is lehet, mint a benzines és dízel autók esetében. A szabályozó hatóságoknak és a töltőhálózatok üzemeltetőinek az alábbi egyszerűsítéseket kellene megvalósítani:

- Egységes villámtöltő szabvány bevezetése. Persze ez belátható időn belül nem lehetséges, de addig is lehetővé kell tenni, hogy legalább a CCS és a ChaDeMo kötelező jelleggel mindenhol ott legyen, lehetőleg nem egymás elől elvéve a kapacitást.

- Mindenhol lehessen simán bankkártyával (érintéses, így az újabb mobilokkal is) fizetni.

- Ez nem zárja ki, hogy az adott töltőnek, töltőhálózatnak saját app-ja, vagy indítókártyája, RFID-je legyen, ami lehet opció (pl. kedvezmények kapcsán ösztönözve a használatukra).

- Szintén nem zárja ki, hogy az app-ban legyen jelzés arra nézve, hogy egy adott töltő foglalt-e vagy sem. Az ideális persze az lenne, ha már mindenképpen ragaszkodnak az app használatához, hogy ez egyfajta app legyen mindegyik töltőhálózathoz.

- Az árak nem térhetnek el érdemben egymástól hasonló szolgáltatás esetén. A többletszolgáltatások, gyorsabb töltés nyilván indokolhat eltérést, de ennek mértéke korlátozott legyen.

- A meglévő benzinkutak tulajdonosait kötelezni arra, hogy a forgalomtól függően tartsanak fent adott számú töltőállást is. 

Joggal merülhet fel a kérdés: a jelenlegi piaci szereplők részéről miért nem történnek hasonló lépések? Számos, gyakran összetett ok van emögött, de a leggyakrabban mindez az alábbiakra vezethető vissza:

- Az elektromos autózást a döntéshozók ma is csodabogárnak tekintik, és nem hiszik el, hogy lassan ugyanúgy lehet használni ezeket, mint a belső égésű motorral hajtott autókat.

- Sem a szabályozók, sem a szolgáltatók nem alkalmazkodtak az új, nagyobb hatótávval rendelkező modellek miatti megváltozó használati szokásokhoz.

- Mindenki igyekszik inkább zárt platformot fejleszteni, ami rövid távon indokolt lehet, de hosszútávon szinte biztos út az eljelentéktelenedés felé. Az egyedüli kivétel a Tesla lehet, ami a brand-nak, az egyébként is nagyon jó ügyfélélmények, illetve a töltőprobléma nagyon korai felismerésének köszönheti ezt.

- Számos töltőhálózat nem profit alapú, így az ottani alkalmazottak és vezetők nem a helyzet javításában, hanem adott esetben annak akár implicit/explicit konzerválásában érdekeltek.

- Illetve ha magáncég is üzemelteti a töltőhálózatot a tulajdonos rövid távú érdekeit tartja szem előtt, és annak az üzleti modellje alapján alakítja ki a rendszerét.

A piac képes ugyan sok problémát megoldani, de számos példát tudunk, amikor a cégek rövidtávú érdekei inkább hátrányt jelentettek az ügyfeleknek, mint előnyt. A legjobb analógia ami eszembe jut az a modern kommunikáció egyik igazi rákfenéje: a roaming szolgáltatás. Az olyan nagy telekom cégek, mint a T-csoport vagy a Vodafone hiába voltak számos országban egyszerre jelen, ha átléptük az országhatárt, csillagászati összegeket kellett fizetnünk pontosan ugyanazért a szolgáltatásért, amiért akár csak pár kilométerrel arrébb nagyságrendekkel olcsóbban kaptunk meg. Ezt még olyan esetekben is megtették, mint az Európai Unión belüli használat, ami pedig az áruk és a szolgáltatások szabad áramlásáról kellett volna hogy szóljanak. Az Európai Bizottság lassú és korántsem tökéletes közbelépésére a roaming díjak az Unió határain belül vagy eltűntek, vagy jelentősen lecsökkentek (érdemes elmélázni az ún. méltányos használat kifejezés mibenlétén), ami miatt ma már a legtöbben nem kell, hogy félve vegyük elő a telefonunkat Hegyeshalmot vagy Letenyét elhagyva. Nincs kétségem afelől, hogy hasonló lépést, lépéseket az elektromos autók töltésének a területén is meg lehetne tenni. 

Amit mi, elektromobilitás iránt elkötelezett autósok tehetünk: felhívjuk a döntéshozók figyelmét a helyzetre különböző fórumokon, de akárcsak egy-egy levél erejéig és arra kérjük őket, hogy a nyílt platformok irányába tereljék a piacot, legalább a fizetési lehetőségeket tekintve. A piaci szereplőknek pedig a felhasználói élmény fontosságát hangsúlyozzuk, minden egyes apró kis akadályról, vagy az egész folyamat problémáiról írjunk nekik, akár külön, akár csak egy app review-ban. Ha elegen tesszük ezt meg, annak előbb vagy utóbb lesz hatása.

Faluvégi Balázs

Mi a zöld rendszám valódi célja?

Nemrég egy cikk jelent meg a G7-en, ami illeszkedik a zöld rendszámos autók, vagy legalábbis azok egy része ellen az utóbbi hónapokban kibontakozó támadásai közé. Az írás kétségtelenül fontos kérdéseket feszeget, ugyanakkor számos részletkérdésben tévhitekre alapszik, vagy legfontosabb kérdéseket fel sem teszi. 

A zöld rendszám valódi célja a közlekedésben saját autóval résztvevő emberek környezetterhelésének csökkentése, részben az alacsonyabb kibocsátással közvetlen-, részben a környezettudatosság növelésével közvetett módon. A kérdés, amit fel kell tennünk, hogy a jelenlegi szabályozás mennyire szolgálja ezeket a célokat. Ehhez a legegyszerűbb a – cikkben is megjelenő vagy azokat sejtető – általános tévhitek eloszlatásával válaszolni.

Tévhit #1

A Plug-in hibrideket (PHEV) nem töltik rendszeresen a tulajdonosaik.

A cikk szerzője azzal érvel, hogy a drága autók akkumulátorait azért nem töltik fel, mert csak néhány ezer forintot spórolnak meg (nem világos milyen időszakonként, de feltételezhetően tankolásonként), eközben két bekezdéssel feljebb viszont az évi 176 ezer forintos parkolási költségmegtakarítást hozza fel. Ha az egyik költségmegtakarítás fontos a PHEV tulajdonosoknak, akkor miért ne lenne fontos a másik, ami ráadásul ugyanolyan nagyságrendű.

PHEV-t a legtöbben azért vásárolnak, mert bár rövidtávon elegendő lenne a tisztán elektromos (EV) autó, hosszútávú utakra ezt még nem merik felvállalni, és nem szeretnének emiatt két autót fenntartani. Ahogy az új elektromos modellek hatótávja nő és a töltőhálózat fejlődik, egyre inkább az EV-k irányába tolja el a vásárlókat (tudom, mert velem is éppen ez történt). Így a PHEV-k egyfajta belépőmodellnek, köztes lépcsőnek számítanak, ami remek ösztönző lehetőség a szabályozás számára is. 

A szerző lényegében negligálja a környezettudatosság szerepét, pedig a hazai villanyautós közösségben ez egy fontos szempont. Ám még ha erről meg is feledkezünk, akkor egy még gyakrabban hallható érvet már semmiképpen nem kerülhetünk ki: a sofőrök többsége számára elektromos meghajtásban közlekedni sokkal jobb érzés, mint belső égésű motorra (ICE) hagyatkozni. A csendes működés, a rezonancia mentesség, az azonnal rendelkezésre álló nyomaték, és a szervíz kockázat csökkenése mind olyan tényezők, amik miatt a legtöbb PHEV tulajdonos nagyon sok mindent megtesz azért, hogy minél többet mehessen benzin és dízelmentesen. 

Tévhit #2

A zöld rendszámos autók többsége 20-30 milliós, drága, újonnan vásárolt autó, így az állam és az önkormányzatok a kedvezményekkel azokat segítik, akik a legkevésbé vannak erre rászorulva.

A valóságban a zöld rendszámos autók többsége, főleg a PHEV-k esetén használtan az országba behozott, 4-7 éves autó. Jellemző, hogy a cikk szerzője a legtöbbet eladott Nissan Leaf esetén a friss modell hatótávját szerepelteti a táblázatban, pedig a hazai utakon lévő Leaf-ek többsége még bőven az előző modellsorozat része. A PHEV-k esetén ugyanezt teszi a Toyota Prius kapcsán, noha itt is történt modellváltás és az új változat sokkal ritkábban látható, mint az új Leaf a régi sorozathoz viszonyítva. Ezeknek a használt autóknak az ára köszönőviszonyban sincs az emlegetett tízmilliókhoz, a leggyakoribb Prius-ok és Ampera-k 3-6 millió forint környékén vannak, ahogyan egyébként a használt Leaf-ek, sőt még az Outlander-ek is.

A zöld rendszámos autók célja azonban teljesen független attól, hogy maga az autó mekkora értéket képvisel. A cél – ahogy fent is szerepel – a kibocsátás csökkentése. Ha a zöld rendszámmal járó kedvezmények ösztönzik az embereket arra, hogy autójukat kisebb kibocsátásúra cseréljék, akkor ez a szándék meg is valósul. Ez még a legdrágább autók esetén is igaz. Egy-egy vásárló jellemzően megadott ársávban válogat, így például a Volvo XC90 PHEV és sima (hasonlóan erős) változata közötti különbségből gyári adatok szerint kilométerenként 135 gramm CO2 megtakarítás, de még 200 km-enkénti töltéssel számoló verziója esetén is 14 gramm CO2 csökkentés valósul meg, és ez a legszélsőségesebb példa a szerző táblázatából. Ettől függetlenül a legtöbb hazai PHEV önmagában is jóval kisebb, adott esetben egy tipikus hétköznapon akár nulla kibocsátással jár, mint egy hasonló teljesítményű és tudású ICE autó. A kérdés tehát itt is az, hogy mi a cél és ezt sikerül-e elérni: a környezetterhelés csökkentése, ami meg is valósul, bár korántsem kellő mértékben. 

Hozzá kell tenni: a szerző egyébként ennél a tévhitnél explicite nem tette meg a fenti kijelentést, de számos alkalommal hangulatkeltő módon rájátszik erre, amikor a Porsche Cayenne-et emleget példának, vagy simán csak 20-30 milliókról ír. Ha valaki soha nem tölti a luxusterepjáróját, akkor ez igaz, de ezek az autók elenyésző kisebbséget jelentenek, ez a cikk látványos infografikájából is látszik.  

Tévhit #3

Az elektromos és plug-in hibrid autók többszáz kilométert tesznek meg a töltések között, így a 20-50-80 km-os hatótáv nagyon kicsi, szinte értelmezhetetlen.

Ez a tévhit különösen azért érdekes a cikkben, mert a parkolást, és Budapest túlsúlyát többször említi a szerző. Ezek az adatok azonban megerősítik az egyébként is rendelkezésre álló statisztikákat, miszerint az autósok túlnyomó többsége napi rendszerességgel csupán néhány tízkilométert tesz meg az év legtöbb napján. Erre pedig még a kisebb hatótávú PHEV-k is képesek, vagy legalábbis 50-80%-kal képesek csökkenteni a benzin/dízel motorjaik általi kibocsátást. Ez egyben értelmetlenné teszi a 200 km-ekkel történő számolást, ha feltételezzük, hogy a PHEV tulajdonosok többsége nem veszi nagy fáradságnak azt az 5 másodpercet, amíg töltőre teszi az autót, akár csak hetente egy-két alkalommal. 

Szintén fontos, hogy a PHEV-k akkumulátora már akkora, hogy töltés nélkül is az akkumulátor a fékezéseknél, lejtmenetnél is rengeteg energiát tesz vissza a rendszerbe, így a sima motorral, töltés nélkül is kisebb a kibocsátás, mint ha nem egy PHEV-ről beszélnénk. Eközben pedig a szerző által emlegetett kis ICE autó akár lámpánál állás közben is szennyezi a levegőt, még ha nem is olyan mértékben, mint egy SUV. Nem is beszélve a dízelekről, amelyek egyéb káros anyagokat eregetnek a levegőbe. A kibocsátás vizsgálata tehát összetettebb probléma annál, mint hogy simán a hivatalos CO2 adatokat böngésszük. 

Tévhit #4 

Az elektromos autók (közel) ugyanolyan szennyezőek, csak ez máshol termelődik meg.

A szerző itt legalább annyit megtett, hogy a magyar elektromos áram termelés és import átlagos kibocsátásával kalkulált, sőt jelezte, hogy ez lényegesen alacsonyabb, mint az ICE-k esetén. Ennek a jelentőségét azonban ezután azonnal elkente, mondván a közösségi közlekedés, vagy a gyalog járás sokkal környezetkímélőbb. Ez utóbbi kettő azonban sokak számára nem opció, vagy egész egyszerűen nem szeretnék ezeket választani. A mostani szabályozás meghagyja a választást az egyénnek, de ösztönzi arra, hogy ha mégis autóval szeretne járni legalább az utazásai egy részén, akkor ezt környezetkímélőbb módon tegye. Lásd jelen írás elején külön kiemelt célt. 

Emellett a cikk nem vette figyelembe, hogy az EV-t, de akár PHEV-t vásárlók jelentős része telepített vagy tervez telepíteni napelemet, ami drasztikusan csökkentheti még a fenti ICE-k többségénél amúgy is sokkal alacsonyabb kibocsátást. Ebben a saját háztartásunk példáját tudom felhozni: a tetőn lévő napelem nemcsak a házon belüli, de még a napi közlekedés energiaszükségletét is bőven fedezi egy EV + PHEV párosnál, amelyek egyébként kategóriájuk legkisebb kibocsátásával rendelkeznek. (Apró közbevetés, hogy a termelés és a felhasználás csúcsa ritkán esik egybe, ami ennek a tömeges elterjedése esetén újabb érdekes problémákat vethet fel, de ez már túlmutat jelen írás keretein.)

A kipufogófüst helyének pedig még a fenti előnyökön túl is van előnye, elsősorban nem is a CO2, hanem a dízelek NOx (nitrogén oxidok) kibocsátása miatt, amelyek egyéb súlyos egészségügyi problémát is okoznak.

Tévhit #5

Az elektromos autók gyártása során sokkal nagyobb kibocsátás, amit a felhasználás nulla emissziója nem tud ellensúlyozni.

A G7 cikkének szerzője ezt a tévhitet szintén egy nem túl elegáns elkenéssel hinti el, miszerint „a tudományos cikkek is sokféle végkövetkeztetést hoznak ki arra, hogy mely országban, mennyi kilométer megtétele esetén kevésbé szennyező az elektromos autó, mint a hagyományos.” A valóságban nagyon sok mindennek kellene együtt állnia ahhoz, hogy egy EV, vagy akár PHEV magasabb CO2 emissziójú legyen, mint egy azonos kategóriájú ICE autó. Szinte minden tanulmány egyetért abban, hogy az előbbiek teljes életciklusra vetített kibocsátás egyharmada – kétharmada az utóbbiaknak, de akkor még nem is beszéltünk a szennyezés helyéről, vagy az egyéb káros anyagokról, amit az ICE autók kibocsátanak. 

Tévhit #6 

A közlekedés alig számít valamit a kibocsátás csökkentése miatt

Talán erre a tévhitre történő utalás a leginkább megdöbbentő, főleg azért, mert a szerző itt maga is pontos számokat közöl arról, hogy a közlekedés, azon belül is a személyautók milyen mértékben járulnak hozzá a CO2 kibocsátáshoz. 

Egyrészt 14% és 5%-os kibocsátás csökkentés is nagyon sok, és ennek érdekében minden oldalon szükség van lépésekre. Így nagyon helyes, hogy az állam támogatja a kisebb emissziójú autókat kedvezményekkel, de más területeken is szükség van hasonló lépésekre. A környezetkímélőbb közlekedés támogatása azonban semmilyen logika alapján sem jelenti azt, hogy más területek automatikusan elhanyagolásra kerülnének. A szerző érvelésének nagyjából annyi értelme van, mint ha valaki azt mondaná, hogy nincs értelme naponta 10 percet edzeni az egészségünk érdekében, mert 30 percre lenne szükség, arról viszont már szó sem lehet. 

A cikk ezen részében két további teljes képtelenség is megjelenik. Az egyik miszerint Elon Musk azt hiszi, hogy az elektromos autók mentik meg a világot. Musk nem gondolja ezt, pedig szokott igen meredek állításokat tenni, de ez még neki is túl sok lenne. Az EV-k szerinte is hozzájárulnak a probléma megoldásához, de külön érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy a Tesla-nak napelemes és ehhez kapcsolható energiatárolási fejlesztései is vannak, ráadásul nemcsak személyautóknál fogják alkalmazni az akkumulátoraikat. Ha valakinek tehát az 5%, vagy a 14% nem elég, akkor további tíz százalékok talán már elegendőnek bizonyulnak. 

A harmadik logikai bukfenc ott van a cikk ezen részében, hogy hiába lenne több EV, még több szennyező autó kerülne forgalomba. Az autó eladások ugrásszerű növekedése, főleg Ázsiában azonban független attól, hogy az járművek EV-k, PHEV-k, vagy ICE-k. A középosztályba belépő százmilliók autót akarnak magunkat és nekünk miattuk is ösztönzőket kell életbe léptetni, hogy ezt minél inkább környezetkímélőbb módon tegyék meg. Így ha valóban az EV-k terjedése történik meg, a rengeteg autó vásárlása sem okozza a kibocsátás növekedését.

--- --- --- 

A cikkben a fenti tévhitekre hagyatkozáson felül vannak még tévedések és pontatlanságok, mindegyikre itt nem szerettem volna külön-külön kitérni. Emellett fontos kiemelni, hogy több jó ötlet és fontos felvetés is megjelenik, így a kerékpáros közlekedés (amely egyébként teljes életciklust tekintve nem nulla emisszióval jár) elősegítése, vagy a buszpark lecserélése – amely egyébként lassan, de már megkezdődött, ezeket természetesen nem lehet elvitatni, ahogy a jó szándékot sem. 

A zöld rendszám eddig elérte első szintű céljait, vagyis a hazai járműpark egy kicsivel környezetkímélőbb, az erről szóló közbeszéd környezettudatosabb lett, az utóbbira maga a G7 cikke is példa. A kérdés innentől az, hogy mindezt hogyan lehetne sokkal hatékonyabbá és kiterjedtebbé tenni úgy, hogy az a társadalom minden tagja számára sokkal inkább érezhető változást hozzon.

Az ideális az lenne, ha a szabályozás a kedvezmények kapcsán a valós kibocsátás (CO2, de azon túl más káros anyagok, így a NOx-ek is) alapján határozna az alternatívaként felmerülő modellekkel szemben, de oly módon, hogy csak olyan gépjármű kaphasson bármilyen kedvezményt, amely képes is teljesen tiszta üzemmódban közlekedni a legsűrűbben lakott területeken, ráadásul úgy, hogy a szennyezés externáliáit igazságos kedvezményrendszerben érvényesítse. Nem egyszerű feladat, de a tiszta levegő és a klímaváltozás megállításánál korántsem ez a legnagyobb probléma, amit így vagy úgy, de meg kell oldanunk. Ebben a rendszerben a G7 cikkében kiemelt Porsche Cayenne egészen minimális támogatásban részesülne, az alacsony fogyasztású PHEV-ek közepes, az EV-k pedig magas kedvezményeket kapnának. Ezen járművek elterjedésével párhuzamosan nyilván a határértékek után járó összegek is csökkennének, végül a gépjárműpark érdemi átalakulása után el is tűnnének. Ezen a ponton a zöld rendszám rendszere pedig már nemcsak részsikereket, hanem a hosszútávú célját is elérné.

Faluvégi Balázs

A pártok választási programjának értékelése (2018)

Az Országgyűlési Választások legnagyobb tétje nem az, hogy melyik párt nyeri azt meg, vagy jut hatalomra, hanem, hogy mihez kezd a kormányzás területén. Éppen ezért semmi értelme az árokásós, pártpolitikában fulladozó politizálásnak. Sajnos a legtöbb kampány - így a mostani is - teljesen értelmetlen, és kizárólag emócionális alapú témakörökkel van tele.

Pedig nincs komoly jelentősége, hogy:

- Melyik politikust verte át egy öregasszony a mesés örökséggel.

- Ki mit csinált a válása során.

- Melyik pártelnök veszett össze a szomszédjával.

- Vagy ki az a listavezető, aki részegnek tűnt az utolsó sajtótájékoztatóján.

A közhiedelemmel ellentétben a korrupciós ügyek sem a legfontosabbak között vannak. Persze nagy áltálánosságban a korrupció egy komoly probléma, de korántsem a legkomolyabb, sokkal inkább egy tünete, felszíne egy mélyebb problémahalmaznak.

A politikának, sőt tágabb értelemben a társadalmi párbeszédnek, az adott országot, régiót, vagy a világot általában is érintő fontos problémakörök, vagy ha úgy tetszik témakörök alapján van értelme előrevinni és elemezni. Néhány példa:

- Az állam szerepe az egészségügyben.

- Milyen adórendszer lendítené előre a gazdaságot, ami még elfogadható társadalmi különbségeket okoz.

- Hogyan tudunk harmonikusabban együtt élni a környezetünkkel, fenntartva az energiabiztonságot és az életszínvonalat.

- Miként lehetne minél hatékonyabbá tenni az oktatást a jövő kihívásaival szemben.

- Hogyan szabályozzuk az abortuszt, a könnyűdrogokat, az azonos neműek házasságának lehetőségét, a fegyvertartást, és hasonló megosztó, de fontos kérdések.

- ....a felsorolást szinte a végtelenig lehetne sorolni.

Azt, hogy egy párt mit is szándékozik tenni a törvényhozásban, illetve a kormányzás során, rendszerint pártprogramok útján szokta a választók tudomására hozni. Ezekben optimális esetben az összes, a választópolgárok vagy akár azok egy kis részének is fontos témakörökkel kapcsolatos meglátások, illetve ezekkel összefüggő lépések találhatóak. Ez a legfontosabb forrása annak, hogy eldöntsük, kire is adjuk a voksunkat.

Sajnos a legtöbben nem veszik a fáradságot, hogy ezeket elolvassák és kiértékeljék, pedig egy ideális demokráciában az állampolgárok tudatosan törekednek arra, hogy minél többet megismerjenek a lehetőségekből. Ez teszi lehetővé, hogy nem, vagy legalábbis minél kisebb mértékben manipulálják őket. Elsősorban ettől lesz erős egy demokrácia.

Az erre szánt idő valahol 5-10 óra között van, nem hiszem hogy négy évente ez olyan nagy idő lenne, hogy megfontolt döntést tudjunk hozni. Az utóbbi időszakban egyszerre viszek egy startup-ot és építkezem, mégis meg tudtam oldani, hogy végigolvassam és kiértékeljem a saját szemszögemből a programokat, sőt még azt is, hogy itt írjak róluk.

Azoknak a pártokban a programjait olvastam el, amelyek:

- Várhatóan átlépik az 1%-os szintet az országos listán, tehát legalább valamilyen minimális bázisuk van.

- Közzétettek az elmúlt három hónapban a 2018-as választással összefüggő, részletes programot.

- Legalább egy éve aktív, országos szintű közéleti tevékenységet folytatnak. (Értsd: nem kamupártok.)

Így a rostán ABC sorrendben az alábbi pártok maradtak fent (linkekkel a programokra, külön elmentve, mert többen úgyis törölni fogják, amint lehet):

- DK

- Együtt

- Jobbik

- LMP

- Momentum

- MSZP - Párbeszéd

Itt sajnos ki kell térni arra, hogy a legtöbb parlementi helyre, a kormányzás lehetőségére leginkább esélyes, és most is hatalmon lévő párt nem tartotta annyira tiszteletben a szavazatuk leadásán valóban komolyan gondolkozó és tájékozódó állampolgárokat, hogy közölje, mégis mit szeretne elérni a következő négy évben. Annak ellenére, hogy a Fidesz szemmel láthatóan több témakörben egyértelmű elképzelésekkel rendelkezik, és vannak olyan területek, ahol hitelesség vagy akár sikeresség tekintetében is előrébb van, mint bármely más jelenlegi politikai erő Magyarországon. Ezek közé tartozik például a fiskális politika (a monetáris csak azért nem, mert az elvileg nem tartozik a kormányzás hatókörébe), vagy a közbiztonság. Persze más területekről - így nagyon tipikusan az egészségügyről vagy az oktatásról, jó pár társadalmi kérdésről nem is beszélve - ez nem mondható el, de itt sem éltek a lehetőséggel, hogy részletesen ismertetessék, miként javítanának ezeken.

A pártok programjait az alábbi 5 dimenziós térben értékeltem:

1. Részletesség. Mennyire figyeltek oda az összes szakpolitikai területre, régiókra, társadalmi csoportra, és azok problémaköreire. Fontos, hogy ez a pont a felvetések tényéről szól.

2. Specifikusság. Az egyes felvetéseken belül milyen pontos, számonkérhető ígéretek, elképzelések, konkrét lépések szerepelnek.

3. Megvalósíthatóság. Az ígéreteknek van-e pénzügyi és társadalmi fedezete, mennyire reális, hogy a programban szereplő elképzelések meg is valósulnak a következő négy évben, vagy a megjelölt időtartamban.

4. Egyezőség az értékrendemmel. Az adott programban szereplő elképzelések és a saját társadalmi nézeteim mennyire vannak átfedésben. Fontos, hogy ez szinte mindenkinél más, és ez így van jól.

5. Hitelesség. Mennyire képes a párt és azok meghatározó politikusai, a hozzájuk kapcsolódó társadalmi szervezetek és rétegek megvalósítani ezeket, mennyire lehet nekik elhinni, hogy komolyan gondolták, amit leírtak. Értelemszerűen ehhez nem elég a pártprogramot elolvasni, hanem az adott szervezet előéletét, hátterét is figyelembe kell venni.

Bár elméletileg az első három tényezőnek objektívnek kellene lennie, és csak az utolsó kettő egyértelműen szubjektív (ezek közül is főleg a 4. pont), nem ringatom magam abban az illúzióban, hogy ezt bárki teljes mértékben képes megtenni az 1-3. pontok esetén. A 4. pont a klasszikus szubjektív tényező, az 5. pedig nehezen mérhető objektív eszközökkel, ezért ezt is inkább a második csoportba lehet sorolni.

Bármelyiket is nézzük az 5 dimenzió közül, a szubjektivitást minden bizonnyal növeli, a józan kiértékelést a végén megkönnyíti, hogy minden program esetén minden tényezőt 1-10-ig tartó pontszámmal láttam el, ahol 1 - a teljesen értéketelent/elfogadhatatlant jelzi, amíg a 10-es a tökéletest az adott kategória esetén. Még a kiértékelés előtt eldöntöttem, hogy súlyozni nem fogok, tehát csak simán összeadom a számokat, de nem fogok olyan programot jónak, és komolyan szavazásra érdemesnek tartani, ahol egyetlen olyan tényező is van, amelyik nem éri el a 6 pontot.

---

DK

Itt azonnal problémát jelentett és némi jóindulatot követelt meg, hogy a párt által közzétett választási program csak egy brossúra, de a DK a végén legalább itt is hivatkozik a részletes, korábbi programra, amely "Sokak Magyarároszága" címen fut, így ezt értékeltem.

1. Részletesség: 6 pont. A program viszonylag széleskörűen foglalkozik a legtöbb társadalmi probléma felszínével, és bár ritkán ás mélyre, azt el lehet hinni, hogy a háttérben a szakpolitikusok kellő számban vonultak fel és adták hozzá a tudásukat. Azért van nem egy terület, ami hiányzik az anyagból: államadósság, demográfiai problémák integrált megközelítése; illetve olyanok, ahol meg sem probáltak a problémakör mélyére ásni: drogprevenció-könnyűdrogok, határon túli magyarok, vállalkozásfejlesztés.

2. Specifikusság: 3 pont. A dokumentum tele van nagyra törő szólamokkal, de konkrét javaslatokat alig lehet olvasni. Tipikus példa, hogy az ÁFA-t célzottan csökkentenék, de nem hangzik el konkrét szám, csak annyi, hogy az "internet" - feltételezhetően ISP szolgáltatás forgalmi adóját törölnék el.

3. Megvalósíthatóság: 3 pont. A program 6-800 milliárd forint többletforrásról beszél ágazatonként (!), amit EU és egyéb források átcsoportosítával, illetve valamennyi gazdasági növekedéssel indokol. Az ÁFA csökkentés miatt kieső súlyos összegek pótlásáról szó sem esik. Legalább a személyi jövedelemadó kapcsán nem hangzik el fedezet nélküli ígérgetés.

4. Egyezőség az értékrendemmel: 7 pont. Itt is: hangsúlyozottan nem a párt megnyilvánulásait, hanem kizárólag a programot értékeltem. Kevés a valódi gazdasági progresszivitás, helyenként ez túlságosan is balos, de társadalmi kérdésekben nagyon magas az átfedés.

5. Hitelesség: 2 pont. A DK egyértelműen Gyurcsány Ferenc személye köré épült, akinek volt másfél ciklusa bizonyítani, de ez inkább kudarccal végződött, nem is beszélve arról, hogy mennnyit rombolt a hitelességén a 2006-os események során (és persze előtte is). Ráadásul a párt listáján és vezetői között számos olyan politikus van jelen, aki segítette a Gyurcsány kormányok munkáját. Nem hiszem el nekik, amit mondanak és írnak.

---

Együtt

Minden kétséget kizáróan az Együtté a legszebb pártprogram. Úgy néz ki, mint egy IKEA katalógus, de az ötletet egy külföldi párttól vették, viszont alaposan megcsinálták. Szimpatikus, hogy a párt helyi és szakpolitikusai egy kicsit erőltetett spontaneitás látszot keltve, de azért mégis hétköznapi helyzetekben jelennek meg a fényképeken. Ettől persze még a tartalom a lényeg, de az Együtt vezetése szemmel láthatóan megértette, hogy az érzelmek és a felhasználói élmény is nagyon fontos. Ugyanakkor az üzenetet és az igyekezetet csökkenti, hogy az Együtt nem áll jól sem a közvéleménykutatásoknál, és a többi szervezethez (kivéve a kamupártokat) képest nevetségesen kevés helyen gyűjtötte össze a szükséges számú ajánlószelvényt.

1. Részletesség: 7 pont. A programban a főbb lépések mellett annak végén összesen 491 db - szó szerint - ígéret olvasható. Ez elsőre lehengerlőnek tűnhet, de az összeszedettség helyenként a mélység hiányát takarja, szinte sehol nem jelennek meg a háttérben lévő összefüggések. Másrészt vannak területek, amelyek egyáltalán nem kerülnek megemlítésre: e-mobilitás, pénzügyi közvetítő rendszer szerepe a vállalkozásfejlesztésben.

2. Specifikusság: 4 pont. A konkrétumok keresésénél már komoly gondok adódnak. A legtöbb ígéret nem tartalmaz egyetlen értelmezhető paramétert sem, csak átszervezéssel, megújítással próbálnak érvelni. Van azért néhány máshol nem látott specifikus elképzelés, ezek közé tartozik, hogy állami vezető ne lehessen egyben sportvezető, vagy a maximum két ciklikusos miniszterelnökség egy személyre.

3. Megvalósíthatóság: 5 pont. Mind társadalmi, mind gazdasági kérdésekben közepes szintű problémák vannak a programmal. A legkritikusabb rész a személyi jövedelemadó progresszív rendszerűvé alakításánál van, ahol állításuk szerint a számos kiadásnövelő ígéret mellett úgy tartanák egyensúlyban a költségvetést, hogy az adózok 75%-a járna jobban, és csak a felső 8-10% rosszabbul, de közben nem lenne a legfelső kulcs 30% felett. Nem véletlen, hogy itt sem mondanak konkrét számokat, egész egyszerűen azért, mert a matek nem jön ki sehogy sem. Naivításnak látom azt is, hogy az azonos neműek házasságához társadalmi vita vezessen, vagy hogy a menekültek befogadása EU-s átlagra (!) emelkedjen, ha még 1200 embertől is kiveri a frász a hazai lakosságot.

4. Egyezőség az értékrendemmel: 8 pont. Kevés kivéltől (pl. adórendszer fő elemei) eltekintve ez a program békén hagyja az embereket, hogy épeszű keretek között maguk boldogulhassanak. A személyes szabadság megléte az egyik legfontosabb cél, amit egy társadalom elérhet, és az Együtt ezt - legalábbis írásban - szintén kiemelt fontosságúnak tartja. Ahol mégis szabályozni kell ott sokkal gyakrabban ösztönöz, mint szankcionál.

5. Hitelesség: 8 pont. Az Együtt még sohasem volt kormányzati szerepkörben, minimális az önkormányzati jelenléte is, ami sok kérdőjelet okoz. Ugyanakkor egyetlen elhasználódott politikusa sincs, talán egy kicsit Szigetvári kivételével, és akik aktívak, azok nagyon komoly eredményeket értek el az ellenszél ellenére is. Ezek közé tartozik az Illatos-úti környezetszennyezés feltárásában játszott szerepük, a korrupciós ügyek kérlelhetetlen felhozása is. Tovább növeli a hitelességet, hogy ahol lehet a párt bizonyítani látszik, például a női egyenjogúságot olyan komolyan veszi, hogy nekik van a legtöbb nő az országos lista első 30 helyén (szám szerint 12).

---

Jobbik

A Jobbik programjának az olvasása volt a legnehezebb. Tömör sorok, szoros kéthasábos tördelés, hosszú és nehezen átlátható bekezdések. A formai hibáktól eltekintve a tartalmi részek tekintetében viszont hozta a pártprogramok átlagának színvonalát.

1. Részletesség: 7 pont. Bármennyire is furcsa, a Jobbik választási programja a DK-éhoz legközelebb mind a részletességet, mind akár a felvetett témák tekintetében, mindkettő esetén valamivel több gesztussal a törzszavazók felé. Látványos példa, hogy a Jobbik az egyetlen párt, amelyik említést tesz az e-sport támogatásáról. Összességében minden fontos terület megjelenik, még ha komoly hangsúly eltolódásokkal is. 

2. Specifikusság: 3 pont. Itt máris elkezdődnek a bajok, és megérthetjük a tömör szófolyam lényegét: hogy elfedje a tartalom hiányát. Amíg a problémafelvetéseknél olykor-olykor még megjelennek paraméterek és konkrét adatok, addíg a megoldásoknál ez szinte teljesen hiányzik. Helyenként ez már egészen röhejes szintet üt meg, a legdurvább példa a devizakárosultak megmentése, ahol az egyetlen konkrétum az MNB nyereségének átcsatornázása, ami egyébként a monetáris politika lényegi megértésének is a teljes hiányáról tanúskodik.

3. Megvalósíthatóság: 2 pont. A program alig rejtett üzenete, hogy mindent meg lehet oldani központi kézivezérléssel, amin már régóta túl vagyunk. Hogy a hozzá nem értést tovább fokozzák, talán a Jobbik ment el a legmesszebb a szociális demagógia területén, a tavaly óta PR hadjáratként felhasznált EU-s bérúniós elképzelésekkel, ami a legkeményebb kommunista szólamokat idézi meg. Ez különösen azért meglepő, mert a program egy bekezdés erejéig még ki is fejti a bérszínvonal és a termelékenység közötti összefüggést. Azért is kár a felelőtlen ígérgetésért, mert a programban egyes szakpolitikai területeken nyomokban fellelhető a nem is gyenge progresszív irány, de vélhetően a párt vezetése ezeket a kezdeményezéseket karanténba zárva tárja az olvasók elé.

4. Egyezőség az értékrendemmel: 4 pont. Nagyon messze áll tőlem, hogy az állam szerepét mind gazdasági, mind társadalmi kérdésekben a mostaninál is magasabb szintre emelné a párt. Ugyanakkor az utóbbi 4 év egyértelmű hozadékának tűnik, hogy a Jobbik valóban európai értékrenden belül képzeli el magát, még ha annak a perifériáján is. A civil társadalom tisztelete, a megújuló energia és a digitalizáció jelentőségének megfelelő szintű kiemelése sokat javít mind a korábbi fertelmes megnyilvánulásokhoz, mind a program fenti magas szintű gyenge pontjaihoz képest. 

5. Hitelesség: 5 pont. Ez a párt sem volt még kormányon, kevés a klasszikus értelemben véve rutinos öreg róka politikusa van, az önkormányzati területen néhány látvány intézkedés kivételével semmi pozitív vagy negatív kiugrót sem láttunk tőlük. Ront a helyzeten, hogy milyen mértékben árulta el a párt vezetése a korábbi törzsszavazók egy részét az utóbbi években, persze ez a hazai demokrácia előnyére válik, de nem sok jót sejtet a a pártvezetés gerincességével kapcsolatban. 

---

LMP

Az LMP-é az egyik legkönyebben áttekinthető, és allurők nélküli program. A szerkesztő imádja a számozást, és a struktúrát, amitől helyenként már egy kicsit unalmasnak is érződik az egész szerkezete. Talán ennek is köszönhető, hogy a körültekintőbb választókat összezavarva, a többieknek gumicsontot dobva az ún. Szél-tervet is kitették az oldalukra. Ez már csak egy rövid ígérethalmaz, komoly tartalom nélkül, ezért itt is némi jóindulattal élve a Választási Program nevű dokumentumot értékeltem. Ezzel a módszerrel egyébként más pártok is éltek.

1. Részletesség: 6 pont. A program végig megy az összes slágertémán és a valóban fontos területeken is, de azt semmiképpen sem lehet állítani, hogy a részletekben elveszne. Nehéz eldönteni, hogy a szakpolitikusok csak a fő csapásirányokat látják, vagy nincsenek elegen, esetleg valaki kiradírozta a nem nagybetűs részeket.

2. Specifikusság: 4 pont. Nagyon ígéretesen indult a program az alkotmányossági, jogállami kérdésekben történő intézkedések meglehetősen pontos leírásával, ám hamar kifogy a lendület. Már az ökormányzati rendszerek átalakításánál egy pont kivételével üres szövegelés történik, bármilyen érdemi konkrétum megnevezeése nélkül, ami a Budapest-agglomeráció együtt kezelésénél csúcsosodik ki, szó szerint leírva, hogy annak bármely részletét még át kell gondolni. Csak tudnám, hogy akkor minek írtak pártprogramot. A paraméterek maró hiánya ezután is a program szerves részét képezi. Az adózásnál is megjelenik a mindenhol végigvonuló differenciált ÁFA csökkentés slágere, ismételten egy darab szám leírása nélkül. 

3. Megvalósíthatóság: 6 pont. Mivel konkrétumokkal nincs teletömve a program, így itt is nehéz értékelni annak realitását. Az LMP azon kevés pártok közé tartozik, amelyik legalább megpróbálja megindokolni, hogy a klasszikus baloldali agendát miből finanszíroznának, de ebben nem járhat teljes sikerrel, ha a számok nélkül szeretnének eredményre jutni. A megvalósíthatóságot itt azért növeli, hogy nem egy kevésbé népszerű adóemelést is meghirdetnek, például a környezetvédelemmel kapcsolatban. Apropó környezetvédelem: az ökopárt identitás mellett abszolút reális megújuló energia bővítési terveket jeleznek előre, bár a kieső nukleáris kapacitások pótlásának magyarázata nem elégséges. Szintén naivitásra (akár a pártére, akár a szavazóbáziséra) utal, hogy a szigorúbb ÁFA csalás megelőzés, vagy egyes presztizsberuházások leállítása százmilliárdokat hozhat a költségvetésnek.

4. Egyezőség az értékrendemmel: 7 pont. Számomra a program és egyébként a párt kommunikációja túlságosan balos, és a kelleténél valamivel többet vár el az államtól gazdasági területen, mint kellene. Társadalmi kérdésekben a progresszivitás és azok következetes képviselete sok jó pontot hoz. Némi csalódás, hogy visszafogott a környezetvédelemmel történő foglalkozás mind mennyiségében, mind mélységében, de a lényegi vonal azért megfelelő, nem is várnánk mást egy zöld párttól. 

5. Hitelesség: 6 pont. Az igazi választási sikerek eddigi hiánya itt sem könnyítette meg a dolgomat, de van pár pont, ami egy kis mértékben a pozitív irányba viszi a mérleget. Az egyik, hogy az LMP a főbb elveiből viszonylag rövid története során nem adott fel, és független szereplőként próbál meg a víz felszíne felett maradni, eddig sikerrel. Az LMP az egyetlen párt, amelyik közzéteszi a kampányszámla költéseit, még ha igencsak elnagyoltan is, de valamennyit legalább áldoz a transzparencia területén. Szintén jó pont, hogy ez a párt adja a második női miniszterelnök jelöltet a komolyabb szereplők közül, és emellett a lista első 30 helyéből 11-en női politikusok szerepelnek, ami a program releváns részének a hitelességét növeli. Mindettől függetlenül a kissé visszatetsző, fellengzős névnek azonban sem korábban, sem mostanában nem sikerül megfelelni, az LMP nem változtatta meg a politika légkörét. Ha rajtuk múlik, akkor sem Lesz érdemben Más a Politika.

---

Momentum

A legfiatalabb hazai országos szinten érzékelhető politikai szereplő a nevéhez híven nagyon lendületes programot rakott össze. Nemcsak terjedelmes, de áttekinthető és források hivatkozásával olykor azért ellátott, és közben vidám színezetű anyagot készített el, amin csak az izzadságszagú és teljes név nélkül vállalt "átlag polgár" idézetei rontanak csak egy kicsit.

1. Részletesség: 9 pont. A Momentum nem kevesebb, mint 363 oldalon részletezi elképzeléseit a kormányzásról. Bár kissé csapkodó struktúrában, de a program szinte minden fontosabb területet és azok fontos részeit is érinti. Eléggé meg kellett erőltetnem magam, hogy találjak olyan területet, ami (legalábbis explicite) nem kerül megemlítésre, de végül találtam: a program nem említi a robotizáció kérdését (de az arra adott válaszról közvetve esik szó). Mást nemigen találtam. Ráadásul a program rendszeresen kiegészítésre került külföldi és hazai példákkal, amit vélhetően át lehetne ültetni hazai, országos szintű lépések közé.

2. Specifikusság: 2 pont. Talán itt ért a legnagyobb sokk az összes program közül. Amit a Momentum elkövetett a remek és részletes problémafelvetés után, az nem is program, hanem valamiféle furcsa és nagy erővel összedobott alibi játék. Iszonyat kínszenvedés volt bármi konkrét intézkedés tervet találni a programban (ilyen volt például a gépjárművek adózásának terén pár szám). Hiába tudjuk meg az alapelveket, hogy mit is kezdenének a hatalommal, arról szinte semmit nem tudhatunk meg. Az "átszervezzük", "ösztönözzük" és a hasonló tipikus szavakkal tele van a dokumentum, de hogy ezt hogyan tennék meg, arról szinte soha sehol nem derül ki semmi. 

3. Megvalósíthatóság: 5 pont. A Momentum is azon kevés pártok közé tartozik, aki az adócsökkentés, a bérlakás program és az egyéb hiánynövelő csomagok fedezetének megteremtését legalább megpróbálja megindokolni. Sőt, az LMP-nél annyival előrébb jut, hogy itt már konkrét számok is megjelennek - sajnos. Itt ugyanis csak a Fidesz-éra tipikus presztizs jellegű kiadásainak megvágásával számolnak, kevés realitásérzékkel, az igazi lyukakat jelentő tételeknél (pl. járulékcsökkentés) mindenféle számítás és igazi konkrétumok nélkül állítanak párba más intézkedéseket, amik ellentételezsként szolgálnának. A naív programalkotásra jellemző, hogy Budapesten központi szervezéssel startup konferenciákat és eseményeket szeretnének szervezni. Pedig ezekből már most is annyi van, hogy Dunát lehetne rekeszteni velük, a jegyeket a legtöbb estén ingyen vágják hozzá az emberhez és szakmai oldalról sincs probléma ezeknek a minőségével. A Momentum nagy sietségében egy sor nyitott kaput is dönget. 

4. Egyezőség az értékrendemmel: 8 pont. A Momentum indításképpen egy európai integrációt fontosnak tartó, megújuló energiát támogató, az egyéni szabadságot kiemelten fontosnak tartó, modern, progresszív, és a szó valódi értelmben véve liberális üzenetet fogalmaz meg a programban, amellyel nagyon sok az átfedés a saját értékrendem halmazával. Talán az egyházak támogatása az egyetlen pont, ahol éles eltérés van, úgy gondolom, hogy nem az állam feladata résztvenni a finanszírozásban, egy valóban szekuláris országban. 

5. Hitelesség: 5 pont. A legfiatalabb valamirevaló pártként semmilyen előzetes információnk sincs arról, hogy akik a program mögött állnak, milyen vezetők lennének. Az egy rossz előjel, hogy a párt a növekvő olimpia ellenes hangulatot meglovagolva tett szert országos ismertségre. Az viszont pozitív, hogy teljesen önerőből építkeznek és egyelőre (?) nincs mögöttük semmilyen érdekcsoport. 

---

MSZP - Párbeszéd

Itt voltam a legnagyobb dilemmában, ugyanis az ad-hoc pártszövetségnek három programja is megjelent az elmúlt hónapokban, egyet az MSZP, egyet a Párbeszéd jelentetett meg, végül a szinte teljes mértékben Karácsony Gergelyre építő kampány és annak legalább ebből a szempontból egyértelmű üzenete miatt volt bennem annyi jóindulat, hogy az ő nevével ellátott, legutolsó ún. kormányprogramot értékeljem. A másik kettőt olvasgatva talán még így jártam el a legkevésbé kritikusan.

1. Részletesség: 4 pont. A program kizárólag a kiemelt területeket érinti, enyhén szólva sem mélyed el a részletekben, és rengeteg terület van, amivel egyáltalán nem foglalkozik, ezek közé tartoznak a drogokkal kapcsolatos teendők, a digitalizáció, a demográfiai problémák, az adórendszer integrált megjelenését vagy a költségvetést, csak hogy párat említsek. Már itt nagyon alibi szagú a program, és érezhető, hogy az utolsó pillanatokban olvasztották össze.

2. Specifikusság: 5 pont. Karácsony és vállalásai gyakran meglepően pontos paraméterek mellett jelennek meg. Sokszor pontosan leírják, hogy az adókat, nyugdíjakat, béreket, egyéb limiteket milyen mértékben módosítanák főleg ott, ahol az szavazatokat hozhat (nagyon tipikus példa az ún oligarcha adó). Máshol, így a személyi jövedelemadónál vagy a KKV-k támogatásánál már hiányoznak a specifikus lépések. A társadalmi kérdésekben is elnagyolt, megúszós szövegek úsznak az ember szeme elé. 

3. Megvalósíthatóság: 2 pont. A program folytatja a rendszerváltás óta beágyazódott felelőtlen és fedezet nélküli ígérgetés hagyományát. Az egészségügyben 50%-os béremelés, 13. havi nyugdíj, megemelt szociális juttatások és állami programok szerepelnek mindenütt, miközben a másik oldalról csak a politikai korrupció konkrétumok nélküli emlegetése jelenik meg. Biztosak lehetünk benne, hogy ha ez megvalósulna, az azonnal felrúgná a stabil fiskális politikát. 

4. Egyezőség az értékrendemmel: 5 pont. Amíg a társadalmi issue-k többségével egyezik a véleményem, az osztogató és paternalista jellegű gazdaságpolitika elég távol áll tőlem, a pontszám ezért valahol a középúton helyezkedik el. 

5. Hitelesség: 5 pont. Az egyik oldalon ott áll egy megöregedett, a hibáiból tanulni nem szándékozó, cinikussá és fáradttá vált párt még mindig sok régi arccal. A másik oldalon ott van egy fiatal, lendületes polgármester, aki ugyan nem tűnik az elvek bajnokának, mégis nagyon hiteles, kevésbé pártpolitikus és nagytudású emberekből rakott össze árnyékkormányt (Andor és Wittinghoff szakmai tudását különösen nagyra értékelem). A pontszám itt is ezt a fajta kettősséget tükrözi. 

---

Összpontszámok (maximum 50 pontból):

- DK: 21

- Együtt: 32

- Jobbik: 21

- LMP: 29

- Momentum: 29

- MSZP - Párbeszéd: 21

Igen érdekes, hogy a hat program közül fele-fele arányban 21-21, illetve 29-32 pont közötti értékek szerepelnek. Az utóbbiakat csak részben magyarázza az értékrendbeli különbség (pláne, hogy volt olyan párt, ahol ez magas volt mégis az első csoportba tartozik), így a vállalások minőségének is volt szerepe. Összességében az beszédes, hogy még a legjobb program sem tudda az elérhető pontszám kétharmadát elérni, és a felük bőven az 50%-is szint alatt maradt.

Hány kritériumban végeztek 6 pont alatt (ahol már nem elfogadható a program):

- DK: 3

- Együtt: 2

- Jobbik: 4

- LMP: 1

- Momentum: 3

- MSZP - Párbeszéd: 5

Nem is a fenti számok, hanem ezek az igazán lesújtóak. Nincs ma egyetlen országos politikai erő, amelyik legalább egy területen ne bukna meg, így nincs olyan lista, amelyre jó szívvel szavazhatnának a választók. Ráadásul minden párt esetén az első három pontnál (is) előfordult elfogadhatatlan pontszám. 

A sok hasonlóság oka egyébként részben az, hogy a balliberális pártok programjai között - ahol van egyáltalán konkrétum - elképesztően magas az egyezőség, egyes ígéretek sorra követik egymást: Paks2 leállítása, a progresszív jövedelemadó visszavezetése, a stadionépítések leállítása. Így nincs könnyű helyzetben, aki közülük szeretne választani a programok alapján. A fenti listából nem túl meglepő módon egyedül a Jobbik lóg ki valamelyest, de még ők sem nagyon látványosan. 

Kategória átlagok:

- Részletesség: 6,5

- Specifikusság: 3,5

- Megvalósíthatóság: 3,8

- Egyezőség az értékrendemmel: 6,5

- Hitelesség: 5,2

Itt már azonnal látszik, hogy mi a problémák gyökere. A pártokat nem érdekli, hogy valós, reális képet adó, és egyértelmű programokat rakjanak le az asztalra. A 2. és 3. pont alacsony átlaga jelzi, hogy nem fontos számukra, mennyire pontos képet adnak, hogy mégis milyen törvényeket és rendeleteket hoznának, illetve az sem, hogy ha azt helyenként mégis megtennék, annak milyen valós hatása lenne. Ennek alapvetően két oka lehet:

- Fogalmuk sincs, hogy mit szeretnének csinálni, és minek milyen következményei lennének

- Tudják, hogy a programokat úgysem sokan olvassák, és ha mégis, akkor kevesen győzödnek meg annak relitásáról. 

Inkább a második túlsúlyára tippelek. Ez a következtetés egyben azt is jelenti, hogy ha hatalomra kerülnek, akkor az ígéretek egy részét eszük ágában sem lesz teljesíteni. Ez nem is meglepő az elmúlt  évtizedek tapasztalatai után, és talán nem is csoda, ha van olyan párt, amelyik már látszat szinten sem szeretne úgy csinálni, mintha részleteiben szeretné az emberek elé tárni, hogy mégis mire készül. 

Felmerül a jogos kérdés:

Miért csinálják ezt a pártok?

A kérdésre kétféle válasz adható:

- Mert mindegyik csak a saját zsebét tömi, és nem is akarnak megvalósítani semmit.

- Mert az átlagszavazó (persze korántsem mindenki) elvárásai nem reálisak, és a pártok a szavazatok érdekében inkább csúsztatnak, felszíneskednek, hazudnak és manipulálnak, mintsem megpróbálnák meggyőzni őket.

Bár az elsőben is van igazság, de sokkal inkább a másodikat érzem erősebb válasznak. Számos kutatás és maguk a választások is sokszor bebizonyították, hogy a magyar társadalom zárt, fél az újításoktól, nem tájékozódik őket érintő kérdésekben proaktívan, erősen paternalista, az államtól várja el, hogy megoldja a problémáit, az egyéni szabadság kevésbé érdekli, nem szeret újítani, és fél elhagyni a komfortzónáját. Hozzáteszem, hogy ez egyáltalán nemcsak magyar, hanem pár ország kivételével világjelenség, de Európában nálunk ezek az átlagnál jóval hangsúlyosabbak.

Ahhoz, hogy a magyarok tényleg a saját kezükbe vegyék a sorsukat, nem elég szavazni, vagy akár a híreket olvasgatni, de időt és energiát kellene szánniuk arra, hogy tájékozottak legyenek, és aktívnak kellene lenniük, hogy a (reális) elvárásokat ki is kényszerítsék azokból, akiknek éppen őket kellene képviselniük. Amíg ez az attitűd változás nem történik meg, addig az ország sorsában sem várható érdemi előrelépés.

Valódi Változás, megkopó Remény - Az Obama kormányzat nyolc évének értékelése

A világ egy nagy és komplex hely. Sokan és gyakran szeretnek egyszerűsítésekkel élni, mert a figyelmünk és az időnk korlátozott, az elérhető információk köre viszont korlátlan, vagy legalábbis annak tűnik. Ezért nagyon nehéz bárki teljesítményét értékelni, legyen az egy magánember, vagy az emberiség legnagyobb felelősségével járó pozíció birtokosa, az Amerikai Elnök. Könnyű azt mondani, hogy Obama tevékenysége jó vagy rossz volt, de minél mélyebbre ásunk, annál inkább nehéz objektív igényű cikket írni arról, hogy mi történt az elmúlt nyolc évben a Fehér Házban. Ráadásul sok függ attól, hogy ki az, aki értékel, és akinek az életére így vagy úgy, kisebb vagy nagyobb mértékben milyen hatással voltak az ott született döntések.

Ezen sorok írója például úgy gondolja, hogy egy nőnek a terhesség korai szakaszában joga van eldönteni, hogy vállal-e gyereket; az azonos nemű pároknak ugyanúgy joga van összeházasodni, mint bárki másnak; nem képezheti a szabadságjogok részét, hogy szinte bárki sorozatlövő fegyverhez juthasson; ugyanakkor az eutanázia általánosan elérhetővé kellene, hogy váljon; ahhoz pedig nincs jogunk, hogy a saját fogyasztásunk érdekében korlátlanul tönkretegyük a természetet körülöttünk. Ezek klasszikusan Demokrata párti értékek. Ám ha az Állam szerepéről van szó, akkor a személyes értékeim már közelebb vannak a Republikánus párthoz, a kisebb államot és a valódi piacgazdaságot támogatom, és azt, hogy minden felnőtt ember felelősséget kell, hogy vállaljon a tetteiért ahelyett, hogy egy paternalista megközelítés alapján mindig kisegítsék őt a bajból. Ezek olyan személyes értékek, amelyekről a vélemény spektrum másik oldalán állókkal talán ezer év alatt sem győzhetnénk meg egymást, de egy politikus tetteinek megítélésére kihatással van. Már csak ezért sem lehet elérni a tökéletesen objektív nézőpontot, mindenki a saját szemszögét kell, hogy használja.

Az Amerikaiak abszolút többsége ennek mentén elégedett volt Obama munkájával, bár csak a nyolc éves elnöki időszak első és utolsó részére vonatkozik. Ezen sorok írásakor a leköszönő Elnök támogatottsága 56%-os. A mérések kezdete óta tizenketten töltötték be ezt a hivatalt és közülük igazán csak hárman voltak képesek arra, hogy a nemzet szemében sikeresek legyenek, vagyis mind a két elnöki ciklust betöltsék, tehát újraválasszák őket, valamint a leköszönés pillanatában is a többség pozitívan értékelje teljesítményüket. Eisenhower, Reagan és Clinton 59-66% közötti elfogadottsággal zárták nyolc évüket, kilencen vagy népszerűtlenül vonultak vissza ez időszak után, vagy eleve nem is tudták elérni, hogy újraválasszák őket. Hozzá kell tenni: Johnson meg sem próbálkozott ezzel, Kennedy esetén pedig halála miatt sosem tudhatjuk meg, mennyire lett volna sikeres nyolc év után (ha újraválasztották volna, ami azért valószínű). Ennek tükrében Obama sikeresnek tekinthető, de ha enyhén is, ugyanakkor statisztikailag kimutatható mértékben rosszabb, mint a három elődé. Külön érdekesség, hogy Obama népszerűsége magasabb, mint a munkájának elfogadottsága, van további 5%, aki szimpatikus figurának találja, de a tetteivel nagy átlagban már nem ért egyet. A végső elfogadottság egyébként erősen meghatározza a történelmi szemszögből alkotott megítélést is később.  Ez alapján a leköszönő Elnök 44 társa között a 10-15. helyen szerepel majd a listán.

Ha a számok mögé nézünk, akkor világossá válik, hogy a támogatottság, elfogadottság de még a népszerűség is mennyire értékvezérelt, illetve csordaszellem (herding) jellegű. A Demokraták rajonganak Obama-ért, a Függetlenek kedvelhetőnek és nyolc év távlatából már elfogadhatónak találják a munkáját (időközben inkább az ellenkező véleményen voltak), a Republikánusok viszont ki nem állhatják. A politikai hangulat egyre inkább polarizálttá vált az utóbbi évtizedekben és Obama nemhogy javított volna, de minden mutató alapján rontott is rajta. Ez a leköszönő elnök toronymagasan legnagyobb kudarca. Számomra olyan nagy csalódás ez, hogy még 4 éve, a második ciklus kezdetekor is azt hittem, hogy az Elnök el fog mozdulni a centrum irányába. Nem így történt.

Ki emlékszik még arra, hogy Obama a megválasztását követően, de nem egyszer már a kampány idején is, a kétpárti megoldások előtérbe helyezését ígérte. Nem lehet azt mondani, hogy nem tett kísérletet az árkok betemetésére, például meghagyta Védelmi Miniszterként azt a Robert Gates-t, akit még Bush nevezett ki 2006-ban, illetve a Közlekedési Miniszteri pozícióra egy Republikánus képviselőt, Ray LaHood-ot választotta. A valós egységet azonban gyorsan lehetetlenné tették azok az irányelvek és lépések, amelyek klasszikusan a Demokrata párt értékei közé tartoztak. Kínkeservesen áterőltette a védjegyévé vált Egészségügyi Reform-ot, az Affordable Care Act-et, közkeletű nevén Obamacare-t. Annak ellenére, hogy a Törvény már megszületése előtt, de azt követően sem élvezte a az emberek többségének támogatását, és az idő nagy részében 50% felett volt az elutasítottsága. Az idő lassan kezdi ugyan visszaigazolni Obama kérlelhetetlenségét, de a személyes jogokat minden fölé helyező és a kormányzat általi beleszólástól idegenkedő amerikai kultúra sokakból heves ellenreakciókat váltott ki, sok más tervvel együtt. Így tört felszínre a Tea Party mozgalom és nagy vonalakban ez váltotta ki a tengerentúli jobboldal radikalizálódását is.

Ezt a kisebbségben lévő, de a közéletben mégis markánsan megjelenő csoportot tovább hajtotta az elitellenesség, ami Obama másik - bár korántsem a legnagyobb - igazi kudarca. A kampány során az Elnök sokszor hangoztatta, hogy megváltoztatja Washington működését, visszaszorítja a lobbisták befolyását, és sokkal inkább visszaadja a hatalmat a nép, és az őket a nagyvállalatok helyett képviselők kezébe. Bár történtek olyan lépések, főleg az energia (Clean Air jogszabályok) és a pénzügy területén (pl. Dodd-Frank törvény), amelyek a többség érdekeit hozták előtérbe a kevesek profitérdeke előtt, a lobbisták és a mögöttük lévő cégek köszönik szépen jól vannak. Bár sokak szerint már azt is eredménynek kell tekinteni, hogy a lobbizásra szánt pénzek növekedése megállt, és a lobbisták száma több mint 20%-kal esett vissza, ezek a jó irány ellenére messze vannak a kampányban elhangzott ígéretektől.

A friss törvények egy része jó irányba tett lépés volt, egy részük egyértelmű kudarc, az elődje által felállított nem túl magas mércét Obama könnyen megugrotta, a saját kampánygépezete miatt szándékosan (!) felpörgetett elvárásoknak azonban már nem sikerült maradéktalanul megfelelni. 

A külpolitikai területen Obama a kockázatkerülést választotta, mintha kifejezetten azon fáradozott volna, hogy minél kevesebb amerikai élet vesszen el bármely konfliktusban is. Ha ez volt a cél, akkor sikeres volt, a korábbi időszakhoz képest töredékére esett vissza az amerikai halottak száma a különböző fegyveres konfliktusokban. Amíg az ifjabb Bush esetén több ezren vesztették életüket csak Irakban, addig Obama esetén a legfontosabb sztorit a Bengháziban elesettek jelentették - igaz, köztük az amerikai nagykövettel. Bár az Elnök kockázatkerülő volt, a háttérben a Héjákat megközelítő szigorúságú politikát folytatott az ellenség ellen. Sokan kritizálták, hogy nevetséges volt őt - pláne előre - Nobel-béke díjjal kitüntetni. A hibás norvég döntés a túl jól sikerült kampány eredménye volt, és az azt odaítélő bizottság józanságának a hiánya, mintsem az Elnök hibája, hiszen nem saját magát tüntette ki. 

Obama tehát egyáltalán nem érdemelte meg a Nobel-béke díjat, nemhogy előre, de utólag sem. Sokkal többet tett a békéért (pontosabban sokkal inkább kerülte a konfliktusokat), mint legtöbb elődje, de ha kellett simán elindította a bombázásokat Líbiában, támogatott fegyverrel és pénzzel baráti csoportokat háborús konfliktusokban, és szemrebbenés nélkül rendelt el rengeteg drón támadást (ezek kapcsán a műfaj korlátaihoz képest remek film is készült), vagy akár említhetnénk - hazájában hatalmas sikert jelentő, ugyanakkor alkotmányossági és nemzetközi jogokat felrúgó - Osama bin Laden megölését jelentő katonai akciót. Ráadásul hiába csökkentette tovább a Guantanamo-ban jogtalanul fogva tartottak számát, az egyik leglátványosabb ígéretét nem sikerült betartania, ha kevés emberrel is, de a fogolytábor még mindig működik. 

Ráadásul a csapatok kivonása azzal a következményekkel járt, hogy rehabilitáció híján, egy-egy ország szélsőségesek kezébe került, vagy jobb esetben is szétfeszítette a belső konfliktus. Ez volt a helyzet Afganisztánban, és még inkább Irakban, ahol a saját háborújukat sikerült ugyan befejezni, mégis ez csak az Egyesült Államoknak nyújthatott fellélegzést. Itt megint egy olyan erkölcsi kérdéseket a felszínre hozó döntést kellett meghozni, ahol nincs jó és rossz választás, valaki mindenképpen szenvedni fog. Obama úgy döntött, hogy ezek nem az amerikai katonák lesznek, és szándékosan csökkentette a szerepvállalást a Közel-Keleten.

A külpolitikai sikerek sokkal inkább kötődnek a diplomáciai manőverekhez. Sikerült gátat szabni az iráni atomprogramnak, ami évtizedkre a mostaninál is sokkal veszélyesebb hellyé tette volna a Közel-Keletet. Végre volt valaki, aki felvállalta a Kubához való közeledés gyomorgörcsös terhét, és ezt jól tette. A szankciók feloldása hozzájárul és hozzá fog a jövőben is járulni a szigetország fokozatos liberalizációjához. Igaz ugyanakkor, hogy két fontos szövetséges egyértelműen eltávolodott az Egyesült Államokban elnöksége vége felé: Törökország és Fülöp-Szigetek. Összességében az Obama-kormányzat lépései inkább a jó irányban történtek a korábbi vezetéshez képest, de messze nem voltak elegendőek, sőt egy-egy régióban kifejezetten károsak is voltak.

Az Obama kormányzat sok tekintetben hatalmas sikereket ért el a gazdaság területén. A zuhanórepülésben lévő ország szekerét megfordította, közepes mértékű, de tartós gazdasági növekedést tudott elérni, és egy elképesztően stabil, bár jóindulattal is közepes mértékű munkahely teremtési trendet tudott elérni, ahol nagyon konzisztens módon, hónapról hónapra több embernek lett munkája.

Nem szabad azonban elfelejteni, hogy az inaktivitási ráta továbbra is magas, az egyenlőtlenségek tovább nőttek az utolsó előtti évig, és egyes régiók és ágazatok még inkább leszakadtak, ahogy a technológia és az olcsó feltörekvő országoknál lévő munkaerő versenyképtelenné tette őket. Obama és stábja sosem találta meg a megoldást erre a problémára, sőt szinte csak mutatóban vannak olyan nyilatkozatok, hogy egyáltalán erre kísérletet tettek volna. Az ún. Rust Belt államokban részben emiatt is szerepeltek gyengén a Demokraták a 2016-os választáson.

Ráadásul Obama sokat köszönhet a monetáris politikának, amely sokat segített a gazdaság megfordításában és az államadósság olcsó finanszírozásáért. A piacra öntött dollár ezermilliárdok még így is alig jelentek meg a reálgazdaságban, inkább a részvénypiac és egyes régiók ingatlanpiacának emelkedésében játszottak elévülhetetlen szerepet.

Sok kritika érte az Elnököt az államadósság növekedése miatt. Tény, hogy a hivatalba lépés és a leköszönés közötti nyolc évben nagyot nőtt a szövetségi állam nettó tartozása. Aki azonban legalább egy pénzügy órát végigült életében, az tisztában van a jelen- és jövőérték fogalmával, illetve azzal, hogy a nominális érték önmagában nem mond semmit, így érdemes ezt az adatot például a GDP-hez viszonyítani. Továbbá első körben a hiányra lehet hatni, és egy kézifékes forduló sokkal veszélyesebb, mint a lassítást, majd megfordulás. Másképpen megfogalmazva: egy 1500 milliárd dolláros hiányt nem lehet egyik napról a másik napra (illetve évre) megfordítani, mert azonnal összeomlana a gazdaság. Viszont lehet és kell is fokozatosan csökkenteni a hiányt, ami miatt az adósság egyfajta tehetetlenség miatt tovább nő, még GDP arányosan is, ha egyébként ez utóbbi nő is. Obama éppen ezen az úton járt és 500 milliárd dollár közelébe, GDP arányosan 3%-ra csökkentette a hiányt, természetesen a törvényhozás segítségével.

További jó pont, hogy Obama Demokrata létére nemhogy növelte volna, de kis mértékben még csökkentette is az államapparátusban dolgozók számát, és bár új szabályozások voltak bőven, a költségeket tekintve egyáltalán nem növelte az állam szerepét. Az elején említettek mentén, egy piacgazdaság párti szemszögből elemzőnek ezt szintén jó látni. A korábbi évek gyakorlata és a hozamnövekedés miatt azonban egyre nehezebb dolga lesz a jövőben az országnak. Itt véleményem szerint Obama egy kicsit korán dőlt hátra, a hatalmas adósságállományt nem volt elég stabilizálni, érdemben csökkenteni is kellene, erre azonban már nem került sor. A gazdaság területén is elmondható, hogy nagy előrelépések voltak, de az igazi nagy sikerekhez ez azért kevés volt. 

Obama a kevéssé hazudozós politikusok közé tartozik, a legtöbb ellenfelét és kollégáját maga mögé utasítja abban, hogy hányszor nem mond igazat egy kis népszerűség, vagy elképzeléseinek keresztülvitele érdekében, de azért ez még így is jó pár alkalommal megtörtént. Hasonló a helyzet az ígéretek területén, ezeknek közel a felét váltotta be a leköszönő Elnök, igaz ugyanakkor, hogy egy további jelentős részénél kompromisszumit sikerült elérni, és csak a negyedük esetén szegte azokat meg, illetve nem sikerült véghezvinni ezeket. 

Érdemes egy pillantást vetni arra is, hogy mi az amit nem közvetlen Obama okozott az Egyesült Államokban, de közvetve hozzájárult ezekhez. Ugyanis nagyon is sokat változott az amerikai társadalom az elmúlt nyolc évben. Ami pár éve még elképzelhetetlen lett volna, mára az Egyesült Államok területén a valóság részévé vált. Számos (ottani) liberális értékrendhez közeli kérdésben nagy eredmények születtek. Ide tartozik a fű rekreációs célú használata, a melegek házasságának lehetősége, vagy akár a halálbüntetés egyre nagyobb, mostanra 50% feletti elutasítottsága. Ezek egyikét sem Obama hozta létre, hiszen folyamatosan változó társadalmi folyamatoknak, trendeknek köszönhetőek, valamint a Legfelsőbb Bíróság és egyes államok szavazóinak a döntésének. Ugyanakkor ő volt az első olyan Elnök, aki vállalta, hogy kipróbálta a füves cigit, és kijelentette, hogy a melegek is házasodhassanak össze. Ezzel pedig hozzájárult a magasabb társadalmi elfogadottsághoz is. A társadalmi kérdésekben is vannak azért kudarcok. Meglepő módon a származás alapú megkülönböztetés és az ún. faji ellentétek nemhogy csökkentek volna, de még nőttek is az elmúlt nyolc évben. Összességében lépések a jó irányba társadalmi téren, de néhol kudarcok jellemezték ezt a területet. 

Ahol az Obama kormányzat a legnagyobb lépéseket tette, az a környezetvédelem és a klímaváltozás elleni harc. A szabályozás egyértelműen a megújuló energiát képviselte, aminek meg is volt az eredménye, főként a napenergia elképesztő ütemben terjed, és az árak is zuhannak, versenyképessé téve ezt az energiaforrást is. Emellett Kína segítségével sikerült tető alá hozni egy ugyan gumiszabályokból is álló, de mégiscsak fontos kereteket kijelölő globális klímamegállapodást. 

Amikor nyolc éve Obama-t beiktatták, hatalmas várakozások voltak vele szemben. Ezeket ő maga, és kampánystábja korbácsolta fel, így nem lehet oka panaszra, ha közel 40% elégedetlen maradt vele szemben. Ugyanakkor ez egy fontos tanulság lehet minden választópolgár számára. Sok ismerősöm van, aki csak arra emlékszik a nagy ígéretekből, hogy "Hope" és "Change", illetve "Yes we can", de amikor megkérdezem, hogy említsen már meg pár konkrét ígéretet, alig vagy egyáltalán nem tudnak mondani semmit. Pedig ezekből is volt rengeteg és fent látszik, hogy mennyit is sikerült betartani.  Változás volt bőven (általában, de nem mindig a jó irányba), ám a Remény azért megkopott. Azonban még az intelligens, magukat tájékozottnak tartó választók is gyakran felületesek, lusták vagy nincs idejük elolvasni a programokat és érzelmek alapján döntenek. A demokráciát és a szabadságot nem adják ingyen, még jó esetben is csak az időnk egy részével kellene fizetnünk érte. Ha ezt nem tesszük meg, akkor nem is érdemeljük meg a szabadságot, nyugalmat, prosperitást, és a tiszta levegőt. A következő években kiderül, hogy valóban így lesz-e.