Észak-Koreában jártam, és csak 5 nappal azelőtt hagytam el az országot, mielőtt végrehajtották a hírhedt atomrobbantás kísérletet, néhány rakétaindítással fűszerezve. Pedig enélkül is eseménydús volt az út.
Ez az írás a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságba tett látogatásom szubjektív formában megszületett néhány gondolata, semmi több. Attól, hogy pár napot ott töltöttem és olvastam atz országról, nem lettem Észak-Korea szakértő, amit itt írok csupán a benyomásaimat tükrözi. Nem bátorítok, de nem is tántorítok el senkit, az oda tett utazástól. Ez szintén nem részletes utibeszámoló, amire a nagy terjedelem és a rengeteg mesélnivaló miatt nem lenne időm, és amúgy is megtette már egy hazánkfia, igen részletes és kiterjedt útleírásában:
http://www.geocities.com/janos8/dprk/traveloguehun.htmlRégi vágyam volt eljutni Észak-Koreába. A világ egyik legelszigeteltebb országa, ahol egy mára régen letűnt rendszer mind a mai napi uralkodik, mintha megállt volna az idő. Itt olyan dolgokat látsz, amit máshol semmiképpen.
Az út előestéjén hatalmas szerencsénkre az HBO leadott egy dokumentumfilmet, ami egy cseh turistacsoport észak-koreai útját mutatta be, cinikus, kelet-európai humort és kritikus hangnemet felvonultatva. A film ijesztő volt, a csehek végig arról beszéltek, hogy állandóan figyelik és lehallgatják őket, sehol sem látnak mosolygó embereket, egyébként sem engedik őket a helyiek közé, és egyetlen építkezést sem láttak. Amíg mi voltunk ott, ezek egyike sem bizonyult igaznak.
A legtöbben ezt szokták kérdezni: "Nem veszélyes odamenni?". Nem éppen közismert, hogy a Koreai Népköztársaságba évente közel 20 000 turista látogat el, ezek 90%-a kínai, és kb. 2000 ember "nyugati" . Ez főként Európát jelenti (jellemzően oroszok, németek, franciák és angolok), mert az Egyesült Államok állampolgárai ritkán juthatnak be az országba (természetesen Dél-Korea állampolgárai mellett).
A turistákra nagyon vigyáznak, aminek több értelme is van, és pozitív, illetve negatív hozadékai is vannak. A pozitív részéhez tartozik a kiszolgálás színvonala, az ételek mennyisége és íze, a folyamatos idegenvezetés. A negatív: felejtsd el, hogy kíséret nélkül sétálgatsz bárhol is, és az ország összes oldalát láthatod.
A mi egyik túrvezetőnk beszélt magyarul. Elképesztően jó odafigyelést kaptunk tőle folyamatosan. Kedves, udvarias, művelt, fáradhatatlan, és még sorolhatnám a jelzőket. Mindent megtett azért, hogy jól érezzük magunkat. Sokkal inkább volt egy profi és munkáját tökéletesen, szívből végző idegenvezető, mint egyfajta felvigyázó. Le voltunk nyűgözve, még akkor is amikor megtapasztaltuk, hogy ez a fajta mentalitás szinte teljesen általános Észak-Koreában. Jellemző példa a hozzáállására, hogy egy könyvesboltban angol nyelvű szakácskönyvet kerestünk, de nem találtunk. Két nappal később egy másik könyvesboltban ő talált meg egyet nekünk, nemcsak emlékezett arra, hogy mit szerettünk volna, de addig keresett, amíg meg nem találta. De rajta kívül is mindenkiről elmondható, hogy mindent megtesznek azért, hogy a külföldiek jól érezzék magukat. Mi nyilván csak válogatott emberekkel érintkezhettünk, de egyetlen alkalommal sem találkoztunk udvariatlan, vagy elzárkozó helyiekkel.
Az országba való megérkezés már önmagában egyedi élmény. A földet érés utáni másodpercekben a kifutópálya göröngyös betonján nagyott huppanunk, majd a lelassulás után körbenézve szinte szó szerint a semmi közepén találjuk magunkat. Csak mező, felkapart és megművelés alatt álló föld mindenütt, épületek, további kifutópályák, vagy repülők sehol. A reptér területét dupla szögesdrót védi. Megdöbbentő módon néhol ezen belülis vannak veteményesek. Utána kb. 1 km-t gurulunk az ország egyetlen termináljáig, ahonnan azonnal letekint ránk Kim Ir Szen hatalmas portréja. A beléptetés felfoghatatlanul kis helyen, csomagfelvétellel együtt is kb. 80 négyzetméteren zajlik. Utána egy nagy aszfaltplaccra jut az ember, ahol találkozik túravezetőivel. Azokkal, akik tényleg folyamatosan ott vannak az ember mellett az ottartózkodása alatt, még a szállodában is van szobájuk.
Nem csoda, hogy órák alatt kialakul az emberben egyfajta üldözési mánia, figyelik-e, lehallgatják-e. Egyikre sincs egyértelmű tudásunk, és hárman, háromféleképpen gondoljuk, hogy valójában mennyire figyeltek minket közelről. Az én véleményem az, hogy nem hallgattak le minket, a kontrollunk kizárólag a két túravezető (és a sofőr) személyes jelenlétéből állt. Az egyetlen, ami miatt gyanakodtunk, az a metróban történt látogatás idején volt, amikor ugyanazt az embert láttuk minket nézni lent a peronon és pár megállóval arrébb a fenti kijáratnál. Az, hogy szerintem miért nem hallgattak le, nagyon egyszerű okra vezethető vissza: semmi értelme. Pontosan tudják, hogy mi a véleményünk, ehhez nem kell lehallgatni, másféle veszélyt (pl. forradalmat robbantunk ki :) ) pedig a folyamatos jelenléttel kontrollálni lehet.
Rajtunk kívül alig láttunk turistákat, akiket mégis, azokkal viszont rendszeresen találkoztunk. Volt egy német buszos csoport kb. 15 fő, egy kb. kétszer ekkora kínai csoport, egy német pár, egy német testvérpár, és egy francia forgatócsoport, akik állítólag promóciós videót jöttek forgatni utazási irodáknak. Jellemző a turisták szinte teljes hiányára, hogy amikor először osszefutottunk velük, rohantak felénk, hogy végre van egy külföldi akivel rövid riportot forgathatnak. Feltehetően az alatt a közel egy hét alatt mi voltunk kizárólag magyar állampolgárok az országban. A magyarok amúgy is mint a fehér holló arrafelé, nagyon csodálkozott mindenki hogy honnan jöttünk. Viszont mindenki tudta is, hogy van Magyarország, és ez nem feltétlenül az 1990 előtti "testvériség" miatt, hanem általános műveltségből is fakadhatott.
A fényképezés körüli óvatosság kissé túl van lihegve. Elvileg minden fényképkészítés előtt engedélyt kell kérni a túravezetőktől. Eleinte ezt is tettem, de a mi vezetőink fél nap alatt megunták, hogy kérdezgetem, ezért ezután az idő 90%-ban teljesen szabadon fényképeztem és készítettem videókat (persze azért látták hogy mit fényképezek). Csak a katonai ellenőrzőpontok előtt kértek meg, hogy tartsam a táskában a gépet, mert a katonák még annak piszkálása esetén is elvehetik azt. (katonai ellenőrzőponttal Phenjan határában három (pontosabban háromszor egy) alkalommal, a déli határ felé további négy alkalommal ütköztünk, de csak egyetlenegyszer kérték el a vezetőinktől fél percre a papírokat. a helyieket viszont alaposabban ellenőrizték.). A magyarul beszélő túrvezetőnk a fényképezés kapcsán csak annyit mondott mosolyogva, hogy "A szép dolgokat szabad fényképezni". Én a saját értékrendem szerint be is tartottam ezt a kérést. Egyébként gyakran úgy oldották meg, hogy ne fényképezzek sokat egy kevésbé előnyös helyet, hogy azon átrohantunk, vagy nem is arra mentünk. Illetve van két hely, ahol a "ruhatárban" kell hagyni a fényképezőgépet.
Észak-Koreában szerintem minden nyugati túristának elszakad valahol a cérna. Nekem ez Kim Ir Szen mauzóleumában történt. Az még hagyján, hogy az ország igen nagy szegénységben él, és az állampolgárok nagy többsége a szó legszorosabb értelmében még hírből sem ismeri a fejlett piacgazdaságok életszínvonalát. De az, hogy végig márvánnyal és gránittal burkolt hatalmas palota áll a fővárosban, amelybe több mint 300 méternyi zárt mozgójárdán jut be az ember, hogy megtekinthesse az örökös elnök szobrát, majd domborműveket a halála miatt zokogó emberekről (miközben kis fülhöz tehető hangszórókon hallgatjuk, hogy "az égből küldött csodálatos embert gyászolja zokogva az egész világ"), végül ünnepélyes zene mellett három oldalról meghajoljon egy fekvő viaszbábunak, akiről azt hiszik, hogy Kim Ir Szen holtteste, az nekem sok volt. Ráadásul ezt többezer ember teszi meg minden csütörtökön és vasárnap, a legmélyebb áhitat mellett, gyakran zokogva. Kamaszkorom legmélyebb nyomot hagyó, a szörnyű diktatúrát és személyi kultuszt bemutató regénye életre kelt előttem. Őszintén mondom, hogy rendkívül nehéz volt elhinnem, hogy amit ott láttam az valóság.
Másikunk az Ajándékok Házában dobta be a törülközőt. Azt mondták nekünk, hogy itt Kim Ir Szen-nek a világ vezetőitől kapott ajándékok láthatóak. Mivel Phenjan-tól 150 km-re északra voltunk, egy szép erdős völgyben, azt hittük, hogy erdészházat fogunk látni, ahol kissé romantikus módon a kandalló mellett néhány protokollajándék lesz látható. Tévedtünk. Az "Ajándékok Háza" valójában két hatalmas épületkomplexum, amely két helyen a hegybe fúrt többszáz méteres folyósókból, és többszáz szobából áll, természetesen itt is a márvány és gránit bőséges felhasználásával, mindösszesen 70 000 (!) négyzetméteren. Itt nemcsak Kim Ir Szen, hanem a másik épületben Kim Dzsongil által kapott ajándékok is láthatóak, például hamutartók, díszpuskák, elefántcsontból kifaragott díszek, porcelánvázák, stb. Miután két órája bolyongtunk a termekben, egyikünk odasúgja nekem: "Ha még egy termet meg kell néznünk az idióta ajándékokkal, kiakadok". Úgy döntöttünk, hogy fizikai fáradtságra hivatkozva kérjük, hogy fejezzük be a látogatást, de valójában - ahogy mondani szokás - fejben fáradtunk el. Ám ők ragaszkodtak hozzá, hogy még legalább egy termet megnézhessünk. Ez volt az utolsó csepp, de még inkább sokk. A teremben érzelemtől túlcsorduló zene mellett, egy műnövényekkel berendezett dombtetőn, mesterséges szél finoman mozgatta a fák leveleit és az idill közepén ott állt maga Kim Ir Szen elvtárs bábúja, mintha a Madame Tussaud-ban lennénk, arcán boldog mosollyal. Miközben kísérőink és a helyi teremfelvigyázók arcán az áhitat ült, én éreztem, ahogy a gyomromból villámgyorsan tör fel a röhögés. A szám elé kaptam a kezem, oldalra fordultam, és a feltóduló levegőt taktikusan átvittem egy mű-köhögésbe, miközben arcomon a kezemmel takartam a nevetés grimaszait, amíg összekapartam magam. A többiek ugyan nem nevettek, de kevésbé tudták elrejteni, amit éreztek. Mély megdöbbenéssel és megrökönyödéssel nézték az örökös elnök idilli ábrázolását, és látszott rajtuk, hogy nem hiszik el amit látnak. Persze meghajolás ott is volt.
Kifelé az "Ajándékok Háza" helyi idegenvezetője rátett egy lapáttal. A manipulált információáramlás és az elzártság az alábbi kérdést hozta ki belőle:
- Voltak Párizsban a Louvre-ban?
- Igen, voltunk.
- Melyik a jobb?
- Hogy érti, hogy "melyik"?
- A Louvre, vagy az "Ajándékok Háza"?
(kikerekedett szemekkel egymásra nézve:) - Úgy érti, hogy melyik nagyobb?
- Nem. Úgy értem, hogy melyikben vannak szebb műalkotások?
Úgy döntöttünk, hogy nem magyarázzuk el neki, hogy mi a különbség a protokoll ajándék és a valódi műalkotás között ezért az alábbi diplomatikus választ adtuk:
- A két hely jellege teljesen eltérő, ezért nem tudjuk összehasonlítani őket.
Az idegenvezető az alábbi gondolattal tette fel az i-re a pontot:
- Mivel szinte minden országból kapott a nagy vezér ajándékokat, ezért ha az ember megnézi ezt a kiállítást, akkor szinte mindent megtudhat avilág minden szegletének népeiről és kultúrájukról...
Persze van, aki nem olyan hülye mint a helyi idegenvezető. A magyar nyelven beszélő túravezető azonnal tudta, hogy miért kérdeztem rá külön arra, hogy Kim Ir Szen mit kapott Andropovtól annak idején. Halottam, hogy Budapestet említette, amikor utána elmagyarázta társának, hogy miért kérdeztem rá direkt Andropovra.
Az elnyomás és az elzártság talán a legerősebb a világon, de azért repedések már bőven vannak a falán. Ma már vannak reklám-oriásplakátok Phenjan utcáin, három helyen is láttuk, egyfajta van: amelyen a helyben összeszerelt személyautókat hirdetik. Bár külföldiek nem használhatják (és vélhetően a belföldiek sem telefonálhatnak külföldre), már van mobilhálózat is a fővárosban. A másik - angolul beszélő - túravezetőnk, amikor csak lehetett mobilon beszélt és SMS-zett. Ő egyébként egy külön kategória volt a helyiek közül, a 23 éves lány valószínűleg szülei révén "egyenlőbb volt az egyenlők között", a nők 3 éves sorkötelezettsége ellenére nem volt katona, fehér bőrét elnézve a kötelező földművelésből is kimaradt valahogy, Prada táskát cipelt, ha olyan kedve volt a kocsiban maradt, nyugatról hozott cipőt viselt, és saját bevallása szerint ismerősei által bevitt Westlife és Coldplay CD-ket hallgat otthon (bár ez nem mostanában lehetett, tekintve, hogy a Viva La Vida-t nem ismerte). De különcsége emberibbé tette az ottartozkodás hangulatát, és ő is megtett mindent, hogy jól érezzük magunkat. A mobilhálózatot egyébként az egyiptomi Orascom építi ki, ellentételezésként a bevételt lenyelve, hogy tavalytól végre továbbépítik a város közepén lévő betonmonstrumot, a Ryugyongg Hotelt, ami 300 méter magas, és pénzügyi gondok miatt 1989 óta nem sikerült befejezni. A változások lassú beszivárgásának jele az is, hogy a gyerekek egyre lazábban öltöznek, illetve merik öltöztetni őket. Láttunk és fényképeztünk Mickey Egér pólós gyereket (ami az ősi ellenség Amerika ikonja), de Kim Ir Szen szobra előtt South Park pólós srácot is, ami azért vall bátorságra, mert a sorozat kigúnyolta Kim Dzsongilt, sőt alkotói a Team America című bábfilmjükben őt tették meg főgonosznak.
Az infrastruktúra rettenetes állapotban van. Az áramellátás és a fűtés a helyiek saját bevallása szerint is túl van terhelve (és nem a légkondik miatt). Mi néhány nap alatt csak azért szembesültünk mindössze egy áramkimaradással, kb. 20 percig, mert a szállodának külön generátora volt, és akkor nem ott voltunk. Az is sokat mondó, hogy Phenjan-ban (a vidékről nem is beszélve) szinte egyáltalán nincs közvilágítás, és aki teheti, az naplemente után zseblámpával közlekedik. A fűtés kapcsán az alábbi - valóban elhangzott - párbeszéd árul el sokat:
- Lehet, hogy megyek Európába kereskedelmi útra.
- Hogyhogy?
- A fűtés errefelé nem tökéletes, ezért kellene kályhákat vásárolni
- Elektromos radiátorra gondol?
- Nem, nem, a hálózat túlterheltsége miatt nem lehetne tömegesen használni.
- Akkor olajkályhára gondol?
- Nem, sajnos nagyon kevés az olajunk.
- Akkor milyen kályháról lenne szó.
- Fatüzelésűről.
Vezetékes víz a szállodán kívül szinte sehol sincs. Az étkezők kivételével két helyen próbálkoztam meg nyilvános WC-k használatával, egyik helyen sem volt víz: Kesong-i buddhista emlékhelyen, és a Juche torony WC-jében (az előbbiben már vödörben oda volt készítve). A vidéki szállodában pedig csak előre meghatározott időpontokban volt melegvíz.
Bár vonatsínt rengeteget láttunk, mozgó vonatot egyetlen alkalommal sem. Jellemző, hogy az egyik helyen a vonatfelüljárón, a sínen járkáltak az emberek, vonat esetén menekülési hely nélkül. Amikor megkérdeztem, hogy nem félnek-e, az volt a válasz, hogy ott évek óta nem jár a vasút.
Az autóutak állapota a legtöbb helyen rettenetes. A budapesti kátyúhelyzet maga a mennyország a Phenjanban lévő állapotokhoz képest. A szinte mindenhol 2*2-3 sávos utak némelyike azért teljesen fel van újítva, főleg a város belső részein. Az autópályákon már nincsenek sávok, ha lennének, akkor kettő lenne felfestve. Rendszeresen le kell lassítani 20-40-es sebességre a göröngyök miatt.
Az autóhelyzet mind minőségében, mind mennyiségében ugyan jobb valamivel mint vártuk, de nyugati szemmel még így is hátborzongatóan üresek az utak. Hétköznap a fővárosban, egy-egy sugárúton 2-3 autó megy el percenként. Ezek többsége 10-15 éves japán modell, nagyon sok a régi Accord és meglepő módon a Land Cruiser, ezenkívül sok van a helyben összeszerelt kínai modellből, és a 10-20 éves Mercedesekből. Érdekes módon a volt KGST blokk autóiparának gyöngyszemei szinte egyáltalán nincsenek Észak-Koreában. Az autók száma olyan alacsony, hogy sehol sincs közlekedési lámpa, helyette szigorú mozdulatkoreográfiát bemutató fiatal rendőrlányok irányítják a közlekedést a fontosabb csomópontokban (leírhatatlan látvány). A túravezetőnk elmondása alapján csak állami autók vannak, a kevés kivételt az jelenti, ha valaki Japánban élő rokonától kapott autót (és be is engedték), vagy ha kiemelkedő nemzetközi sporteredményt ért el.
Az igazán érdekes a vasárnap. Aznap ugyanis tilos volt autóval közlekedni, kivéve ha speciális engedélyt kap az ember, a mi csapatunk túristaként automatikusan megkapta ezt. Aznap mentünk az északi hegyekbe. A városban 4 mozgó autót láttunk, majd következett az autópálya. Itt 150 km alatt 2, azaz kettő mozgó autót láttam, ráadásul abból az egyik a francia forgatócsoportot vitte. Az út során azon viccelődtünk, hogy egy nyugágyra is kifekhetnék napozni, semmilyen balesetveszély sem lenne. Aztán ez majdnem meg is történt, ugyanis az egyik helyi lakos az autópálya kellős közepére, keresztben támasztotta le a biciklijét és 2 méterre tőle ülve beszélgetett valakivel. A forgalmat elnézve nem is csoda, hogy nem számított arra, hogy bárki is jönni fog arrafelé. Félúton megálltunk egy cigiszünetre, mivel én nem élek a káros szenvedéllyel, besétáltam az autópálya közepére, hosszú percekig nézegettem a töküres aszfaltcsíkot, és meditáltam a teljes csendben. Minden vasárnap 5 órakor, hasonló időszakban itthon mindenki képzelje maga elé az M7-est.
A parkokat és a fontosabb kormányzati épületeket szépen karban tartják. A parkgondozásnál soha egyetlenegy gépet sem láttunk, még egy szerencsétlen házi fűnyírót sem, mindig mindent kézzel oldanak meg, gyakran 10-20 fős csoportokban egyszerre. Dolgos nép, technológia híján közös munkával próbálnak boldogulni. A túravezetőnk elmondása szerint mindenkinek dolgoznia kell a földeken (kivéve néhány egyenlőbbet, például a másik kísérőnket - ezt a következtetést már mi vontuk le). Ha nincs túrista, aki hozzájuk van beosztva, akkor mennek ki dolgozni, de péntekenként-szombatonként ez szinte mindenkinek kötelező. Látszott is rajtuk: május ellenére nagyon le voltak barnulva. Azt nem tudom, hogy van-e most élelmiszerhiány, de a termésátlag javításának szükségességére tettek megjegyzéseket. Az tény, hogy szinte minden talpalatnyi helyet megművelnek. Említettem a repülőtér területét, de gyakran városon belül udvarokban, domboldalakban, akár sziklás területeken is feltúrták a földet, mégis a leglátványosabb példa a szálloda teteje volt. A földművelés a gépesítés szinte totális hiányával zajlott mindenhol, traktort két helyen láttunk. Lecsontosodott szarvasmarhás-kézi ekés megoldást viszont jónéhányszor. A rengeteg megművelt terület oka valószínűleg az alacsony hatékonyságban és a kilencvenes évekhes hasonló éhínségek mindenáron történő elkerülési szándékában keresendők. Más szóval, ha a fene fenét eszik is, és az egész országot kézi erővel végig kell szántani, ha majdnem mindenkinek a hétvégéjét végig kell güriznie a kollektivizált földeken, akkor is megoldják, hogy import nélkül biztosítsák az élelmiszerellátást.
Egyáltalán nem igaz, hogy nincsenek építkezések. Vannak, de ezek jellemzően kézi erővel történnek, és inkább felújításokat jelentenek, de ha ritkán is, épülnek új házak az országban. Van viszont rengeteg félebmaradt építkezés, például Kaesong-ban a könnyüipari egyetem épülete. Jellemző, hogy mikor megkérdeztem, hogy miért nem folyik ott munka, azt mondták, hogy ebédidő van. A városokban sok olyan szerkezetkész toronyház van, amelynek a közepén egy lerozsdásodott daru áll. Valószínűleg az üveg nagy hiánycikk lehet, mert meglévő épületeken is sok a betört, vagy hiányzó ablak, ami nem került javításra. Az sem igaz, hogy nincsenek mosolygó emberek. Elsőre valóban belengi a helyet valamiféle kimértség, sőt komorság, de azért sokszor találkoztunk nevető, integető emberekkel, főként a gyerekek részéről.
Katonákat szinte mindig mindenhol látni és hallani. A közmunkák jórészét, beleértve például az autóút építést, ők végzik. Így a sztereotípiákkal ellentétben legtöbbször nem masírozva, gépfegyverrel látni őket, hanem lapáttal, vödörrel, vagy egy-egy fontos helyszínt őrizve. Ennek ellenére a világ negyedik legnagyobb hadserege szemmel láthatóan azonnal nagy számban bevethető, a férfiaknak 5, nőknek 3 év sorkötelezettség eleve komoly tartalékot jelent, de fel is vannak tüzelve, a hegyekben egy laktanya mellett mentünk el, ahol tisztán hallhatóan rengetegen énekeltek együtt valamiféle indulót. Kevésbé volt nyomasztó élmény, hogy az egyik nagy téren, a felvonulásra készülve (csak augusztus-szeptember idején lesz, de Phenjan-ban, szinte az összes nagy téren, százával gyakorlatoznak, jórészt gyerekek, de sokszor felnőttek is) a katonáknak pihenésképpen egyik társuk teli torokból operát énekelt, amit nevetgélve és tapsolva fogadtak.
A katonákhoz kötődik az egyik leginkább furcsa élményem. Egyik este a Yanggakdo szállodában voltunk, amely egy félelmetesen robosztus épület, és egy szigeten áll, a helyiek elől szinte hermetikusan elzárva, golfpályával a szomszédságban. A hotel tetején egy nagyon jó ételt kínáló, forgó étterem van (minden fontosabb szálloda tetején van forgó étterem, mert ott az a menő). A mellékhelyiség az alatta lévő szinten található (ide egyedül is lemehettem :) ), és ahogy a lépcsőn az adott szintre értem, a szemem sarkából láttam, hogy egy alig takart, lefüggönyözött szobában egy katona vigyázza a rendet. Amikor a kezemet mostam, nyílt az ajtó és az a katona lépett be, hogy elvégezze a dolgát. Elindultam visszafelé és az iménti függöny mellett belátva a székre egy nagy gépfegyvert láttam lerakva, tőlem 3 méterre. Sehol senki. Ha gonosz terrorista lettem volna, felkaphattam volna a fegyvert és ki tudja mire használhattam volna. Helyette visszamentem a legfelső szinte forogni, és meginni még egy öveg Taedonggang sört, ami nagyon jó volt (a másik sörük viszont elég gyenge).
Egyikünk legérdekesebb, és talán legautentikusabb koreai élménye pedig az volt, hogy láthatta az egyik kísérőnk, pontosabban a sofőrünk néhány családtagját a saját házuk előtt. Történt ugyanis, hogy mivel nem szereti a szűk és egyben magas helyeket, ezért nem jött fel velünk a Juche toronyba. A sofőrünk viszont éppen ezt a pár percet használta volna ki, hogy beugorjon a családjához (hogy miért, azt itt nem fejtem ki). Ha már így alakult, a "vendéget" is magával vitte, de a kocsiból nem szállt ki. Itt újabb képet kaphatott arról, hogy az átlagos észak-koreai még Phenjanban is milyen nehéz anyagi körlmények között él. A ház, ahol a lakás volt egy omladozó pár emeletes, felújítást sosem látott 40-50 éves épület, a családtagok pedig nem éppen új ruhákban feszítettek.
Rendkívül nehéz feldolgozni azt is, hogy van olyan ország a földön, ahol Sztálin még mindig hivatalosan hős, és a személyi kultusz építésének része. Főleg annak tudatában, hogy Sztálint még a saját országa is, több mint 50 éve, halála után 3 évvel, elítélte tetteiért, és elkezdte leépíteni a vele kapcsolatos pozitív(nak hazudott) emlékeket. 2009-ben az Észak-Koreai TV-ben a szemünk láttára vetítettek második világháborút sajátos, szovjet kommunista-romantikus stílusban ábrázoló játékfilmet, ahol a bölcs és jóságos vezér, akit mindenki könnyes szemmel ünnepel, nem más Dzsugasvili. Kát nappal később büszkén mutatták a Sztálintól kapott vonatszerelvényt, és páncélozott autót, amit Sztálin adott Kim Ir Szen elvtársnak. Az autó felett a kedvesen mosolygó Josziv Visszarionovics tekint le ránk, egy szép nagy képen.
Az igazi személyi kultusz persze az örökös elnöknek, és "nagy vezérnek", Kim Ir Szennek szól, akinek a képe minden középületen, az emberek kötelezően viselt kitűzőjén, de még a metró szerelvényein is ott van. Fia, Kim Dzsongil (ő volna a "kedves vezér") kultusza némileg visszafogottabb, de könyvei, munka és gyárlatogatás közbeni képeit ezerfelé látni az országban. Mindketten számos óriásplakát nagyságú festményen ott vannak szerte az országban, nevüket nagyobb betűvel írják az újságban, de szabad téri szobra egyelőre csak apukának van, de neki 23 méteres (még bőven életében, 60. születésnapjára "kapta szerető népétől"), és más városban is van a dombtetőn belőle egy-egy példány. Az ifjú Kim kb. 5 méteres, már-már trónon ülő szobrából "csak" egy helyen az "Ajándékok Házában" van, de a meghajlás neki is jár. Vicces, hogy a legtöbb múzeumban van egy-egy fénykép, szép nagy méretben kitéve, amelyen a(z egyelőre kétfős) dinasztia valamely tagja látható, amint az adott helyet éppen szemrevételezi, mögötte 7-8 ember, kezében egy-egy jegyzetfüzettel kíséri, hogy a vezető minden fontos gondolatát felírhassa. Mindkettőjükről fejben tartják, hogy hányszor és pontosan mikor tett látogatást az adott helyszínen. Ezenkívül mindíg minden látványossághoz kapcsolódik egy-egy frappáns kis sztori, amelynek életszerűsége finoman fogalmazva is gyenge lábakon áll. Ha felmegyünk egy szép kilátóba, ahonnan Phenjan-t látjuk, akkor arról egyből megtudjuk, hogy az idősebb Kim gyermekkorában barátaival elhatározta, hogy felszabadítja Koreát. A buddhista kolostorban a 13 szintes, szintenként 8 csengettyűvel rendelkező pagoda mellett megtudhatjuk, hogy az ifjabbik Kim 6 évesen számolás nélkül megmondta a helyes választ, hogy hány kis csengettyű van rajta, míg a nála sokkal butább felnőttek a szorzás csodájára nem jöttek rá. Túravezetőnk és a helyi idegenvezetők ezeket az anekdotákat mindig rajongással és csillogó szemmel mesélték. A végére már olyan sokat hallottunk a két Kim nagyszerűségéről, hogy már senkiről nem akartunk tudni, akinek van "Kim" a nevében, beleértve Kim Basingert is.
Sokakat érdekelhet, hogy Észak-Korea a rakétakilövések és a nukleáris bomba tesztek mellett mennyire jelent veszélyt a régió stabilitására. A saját tudásom semmiképpen nem elegendő a kérdés megválaszolására, de számos jel utal arra, hogy a rezsim elsősorban (de nem feltétlenül kizárólag) minden lépését valójában befelé szánja. Kezdődött azzal, hogy a sztálinizmus hanyatlásával, Kim Ir Szen már az ötvenes években meghirdette a Dzsucse eszmét, amely lényegében azt mondja, hogy önállóan kell tudniuk boldogulni. Az ok egyszerű: ha országát minél inkáb izolálja, akkor belső hatalmát, a külfölddel való korlátozott érintkezés miatt könnyebben fenntarthatja. A terve bevált. Amikor azonban a kilencvenes évekre a globalizáció előretört, az úgy-ahogy baráti országok végleg feladták a szocializmust, az ország totálisan elszigeteltté vált. Ez gazdasági oldalról iszonyatos károkat okozott, éhezéssel, és olyan mértékű elszegényedéssel (pedig amúgy addig sem fejlett országról beszélhettünk), hogy a hatalom fenntartásához már kevés volt a külső információk elzárása, és a gondosan felépített személyi kultusz és annak apáról fiúra történő átadása. Ekkor hirdette meg Kim Dzsongil a Songun-t, amely az ország politikai és gazdasági életében is a hadsereget helyezi előtérbe. Ezzel könnyebben fenntarthatja a rendet és hatalmát, pláne hogy éppen ő a hadsereg főparancsnoka. Ha a nép lázongana, van eszköze arra, hogy azt könnyedén leverje. Nem véletlen, hogy az egy főre jutó aktív katonák számát tekintve Észak-Korea világelső. A belső hadi feszültséget és a hadsereg állítólagos szükségességét fent lehet tartani, Dél-Korea vagy Japán rendszeres provokálásával, és Amerika ellenségképének felvázolásával. A propaganda belül nagyon hangos, szó szerint. A filmgyárban tett látogatásunk alatt ordító hangszóróból szólt a "hír", hogy az Amerikaiak vezette imperialista politika nem akarja hagyni Észak-Koreát békés, űrkutatási célú rakétát indítani. Rá kevesebb, mint két hónapra újabb rakétákat lőttek ki és jött a kísérleti robbantás, mondván: meg kell védeniük magukat. Kíváncsi lennék most a Pyongyang Times címlapjára, a legutóbbiban még arról volt szó, hogy őket provokálják a békés célú műhold miatt. Eközben az utcákon speciális hangszórókkal felszerelt kisbuszok járnak és parkolnak, buzdító szövegeket és mozgalmi dalokat ordítva, bár vezetőink elmondása szerint ezek főleg a 150 napos termelési program kapcsán motiválják az embereket. Biztos, ami biztos. A vezetés eközben pontosan tudja, hogyha bárkit agresszióval fenyegetne, a világ legreménytelenebb helyén van. Két szomszédjuk van: az egyik a világ lassan második katonai és gazdasági hatalma, mára már teljesen más ideológiai bázison, több mint ötvenszer annyi emberrel. A másik szomszédban "csak" kétszer annyi ember van, de mégis tizenötszörös gazdasági erőt vonultatnak fel, és ott állomásozik a világ legnagyobb gazdasági és politikai hatalmának többtízezer katonája, de ha kell, az lehet több millió is. Bármilyen konfliktusban Észak-Korea biztos vesztes. A vezetőik ezért belső hatalmukat tartják fent a katonasággal és a propagandával.
Az engedelmességre nevelés már gyermekkorban teljes lángon ég. Az úttörők az utcán zenélnek mozgalmi dalokat, közösen énekelve táblákkal vonulnak fel, és közösen mennek Kim Ir Szen születésének helyéhez (ahol a bokrokból diadalmas zene szól), és a rá emlékező emlékmű előtt közösen hajtanak fejet. Olyan sok együtt vonuló úttörőt láttam, hogy utolsó éjjel azt álmodtam, hogy üttőrőtábort kell szerveznem. Egyértelmű jele volt annak, hogy ideje hazamenni.
Az összbenyomásom Észak-Koreáról az, hogy egy gyönyörű természeti adottságokkal megáldott, különleges kultúrájú ország, kivételesen dolgos néppel, akikkel érdemtelenül szenvednek, egy 60 éve elmaradt társadalmi és gazdasági berendezkedésen, és 23 millióan egy néhány száz fős elit céljainak kiszolgálásán munkálkodnak. Ráadásul ezt teljes odaadással és őszinte hittel teszik. Kivételek biztosan vannak bőven, de a többség valószínűleg tényleg szereti és tiszteli a nagy vezért, és a kedves vezért, ami nyugati mentalitással felfoghatatlan. Jó példa erre a magyarul beszélő túrvezetőnk, aki bármikor megmondhatta volna a rendszerről a negatív véleményét, de ilyet nemhogy nem tett, hanem csillogó szemmel beszélt szinte mindenhol arról, hogy az adott helyen Kim Ir Szen vagy fia milyen csodálatos tetteket hajtott végre. Nekem egy cseppnyi kétségem sincs affelől, hogy tényleg teljes szivből szereti a hazáját és annak vezetőit, és ebben többmillió társa van. Ők tragikus módon éppen a legnyilvánvalóbbat nem látják be: éppen ez a szeretetük az, amivel szegénységben és szellemi karanténban tartják országokat és saját magukat. Ezért gondolom azt, hogy jó lenne, ha felébrednének a rémálmukból és ezért készítettem zárásképpen az alábbi videót:
