Az elmúlt napok a magyar közéletben két egymásra erősen rímelő nyilatkozatról és az ezekre adott reakciókról szóltak. Először Kövér László, Magyarország harmadik közjogi méltósága beszélt arról, hogy mi a nők legfontosabb feladata, majd rá nem sokkal később előkert egy interjú, ahol a híres zenész, Kovács Ákos hasonló elveiről vallott, sőt: szerinte nem feladata a nőknek, hogy ugyanannyit keressenek, mint a férfiak. A lényeg szerintük, hogy egy egyenjogú társadalomban a nők nem fogják tudni ellátni anyai feladataikat, amelynek elsődlegesnek kell, kellene lennie.
Több súlyos elvi probléma van ezekkel a kijelentésekkel. Először is alapvető jog, hogy a nemre való tekintet nélkül mindenki, aki ugyanolyan végzettségű, tudású és tehetségű, ugyanolyan esélyekkel induljon a munkaerőpiacon, illetve akár a vállalkozói létben (például beszállítóként), továbbá ugyanazért az elvégzett munkáért ugyanakkora jövedelemben részesülhessen. Hovatovább számos tanulmány bizonyítja, hogy a diverzitás, így a nők jelenléte a vezető testületekben javítja egy-egy vállalat, illetve szervezet eredményeit. Ennek oka egyszerű: a különböző nézőpontok, habitusok, szokások, és megközelítésmód több lehetőséget tár fel, illetve rávilágíthat egy-egy egyoldalú döntés kockázataira. A nők vezetőként számtalan esetben bizonyították rátermettségüket, és egyre inkább elfogadott a jelenlétük a legfontosabb döntéshozó pozíciókban. Elég arra gondolni, hogy nemrég Európa legnagyobb hatalmú embere, aki egyben az Év Embere is lett, vagy a legfontosabb monetáris hatóság vezetője, illetve a legnagyobb Dél-Amerikai ország első embere is a hölgyek közül került ki.
Természetesen az sem igaz, hogy egy nő ne lenne képes a munka világában helytállni, miközben anyaként is kiteljesedhet. A gyermekek ellátásának és felnevelésének igen földhözragadt víziója az, hogy a férj reggel elmegy a munkába, a feleség pedig otthon gondoskodik a háztartásról és a gyerekekről. Egyedülálló nők tízmilliói bizonyítják be nap mint nap, hogy képesek otthon és a munkahelyen is helytállni. Az édesanyám is gyerekkorunk jó részében egyedül nevelt minket a húgommal és mindketten boldog felnőttekké váltunk. Híres volt arról, hogy soha egy szülői értekezletet, vagy fogadóórát sem hagyott ki. Eközben a semmiből felépített sikeres cégeket, amelyek közül több a mai napig üzemel. A saját szememmel láttam és éltem meg, hogy miért nincs igaza Kövér Lászlónak és Kovács Ákosnak.
Bár elveik vészesen maradiak és a társadalmi progresszióra nézve rövidlátóak, aggodalmuk egy bizonyos pontja elsőre érthetőnek tűnik. Szépek az egyenjogúságra vonatkozó elvek, de ha a gyakorlatban valóban a gyerekvállalási kedv visszaesését látjuk, akkor érdemes átgondolni álláspontunkat - mondhatják. És valóban: szerte a fejlett világban a termékenységi arányszámok katasztrofálisan alakulnak. A gyermekhalandóságot és egyéb szomorú tényezőket figyelembe véve a demográfiával foglalkozó szakemberek szerint 2,1 az az átlag, amely gyermekszámra szükség van minden nő esetén, hogy a lakosság lélekszáma (a be- és kivándorlás hatását figyelembe nem véve) fennmaradjon. Ha pedig csökken a népesség, az komoly demográfiai és gazdasági gondokhoz vezethet. Az idősek száma arányaiban pár évtizeden belül megnő és egyre kevesebb aktív korúnak kell eltartania egyre több embert. Eközben a valós gazdasági jövedelemmel rendelkezők kisebb és kisebb mértékben képesek fogyasztani, ami a növekedésre is rányomja a bélyegét. Az első problémára Kövér sajátos módon ugyan, de szintén felhívta a figyelmet, mint ahogy sokan mások is.
A helyzet valóban súlyos, a jellemzően jólétben élő társadalmakban elképesztően alacsony a gyerekvállalási kedv. Csak néhány példa: Svájc (1,55 gyermek minden nőre), Németország (1,44), Japán (1,40), Dél-Korea (1,25), Szingapur (0,81). Eközben a világátlag 2,4, ami lényegesen magasabb, mint a népesség fenntartásához szükséges 2,1-es érték, így nem is csoda, hogy a Föld népessége továbbra is dinamikusan nő. Jellemzően minél fejletlenebb gazdasági oldalról egy-egy ország, annál több gyerek születik. Ennek oka az, hogy a fogamzásgátlás nem ismert, nem terjedt el, nincs rá pénz, továbbá a gyenge közegészségügy miatt a gyermekhalandóság is magas, ami önkéntelenül is arra ösztönzi a szülőket, hogy minél több gyereket vállaljanak. Hans Rosling statisztikus rámutatott, hogy paradox módon éppen a gyermekhalandóság csökkentése az, ami miatt kevesebb gyerek nő fel, mert a szülők kevésbé félnek gyermekeik elvesztésétől. Természetesen több további társadalmi, kulturális és egyéni ok is közrejátszik, de számos példa jelzi, hogy ha nem kell alapvető problémákkal szembesülnie a családoknak, akkor a legtöbben 2 (vagy ehhez nagyon közeli számú) gyereket szeretnének vállalni, a világ szinte bármely pontján. Látványos példa erre Banglades, ahol az állapotok javulása után mára a világátlag szintje alá, kettő közelébe csökkent a párok átlagos gyerekszámának alakulása, vagy Vietnám ahol már a nyugati országokhoz hasonló: 1,83-as arány alakult ki.
A konzervatív álláspont fő érvelése, hogy a fejlett országokban a szükségesnél alacsonyabb gyermekvállalás a nők önmegvalósítására, a hagyományos családmodell szétesésére vezethető vissza. Vannak azonban olyan országok, ahol komoly jólét alakult ki, de a jellemzően vallási hagyományok a nőknek nem engedik meg, hogy kitörjenek a klasszikus szerepükből. Tipikusan ide tartoznak a gazdag arab országok, így Katar (1,91), Bahrein (1,78) is, de még az ortodox berendezkedéséről elhíresült Szaud-Arábiában is csak 2,12 a termékenységi ráta, pedig ott az asszonyok gyakran még csak a saját házukból sem léphetnek ki, legalábbis nem a férjük nélkül. Szintén érdekes megfigyelni, hogy Kelet-Európában még a nyugati országoknál is rosszabb a helyzet, a demográfiai problémák, az elöregedés itt a legerősebb egy-két Távol-Keleti kis országot leszámítva, például: Románia (1,33), Szlovákia (1,39), Ukrajna (1,53), vagy akár Magyarország (1,43). Bár a nők munkavállalása már az ötvenes évektől megszokott ezekben az országokban a termékenységi mutatók mégis csak a nyolcvanas évek végétől kezdtek el érdemben romlani. A létbizonytalanság és a gazdasági mutatók egyértelműen rányomták a bélyegüket a gyermekvállalási kedvre, és tudjuk jól számos ismerősünk példáján, hogy anyagi okok miatt nem akartak gyereket egyáltalán, vagy legalábbis kevesebbet, mint eredetileg szerettek volna.
A családalapítás az egyik legnagyobb felelősséggel járó döntés egy pár, és sok helyen különösen egy nő életében. Ahhoz, hogy belevágjanak, rendelkezésre kell állnia anyagi feltételeknek, időbeli lehetőségeknek és annak, hogy a társadalmi elvárásoknak meg lehessen felelni. Ezek kultúraként eltérőek, de abban szinte sehol sincs vita, hogy szinte mindenki szeretne gyereket. Egy amerikai felmérés szerint mindössze minden huszadik felnőtt nem akar gyereket, ráadásul a szám az elmúlt közel 25 évben nem változott (és az ideálisnak tartott gyerekszám családonként átlag 2,6, de a medián érték 2 környékén van). Márpedig az amerikai társadalom ha nem is az elsők között, de a világ élvonalának második körében van a női egyenjogúságot tekintve. Rengeteg hölgy van, aki nemcsak családanyaként szeretné megvalósítani önmagát. A realitás azonban az, hogy egy-egy nőnek az életében végül 1,87 gyermeke lesz. Így szó nincs arról, hogy a két szám közti különbséget az igények hiánya, a szingli életforma, egyfajta "liberális" vagy "énközpontú" megközelítés adná. A nők szeretnének több gyereket vállalni, de nem mernek.
Ennek két oka lehet. Az egyik puszta gazdasági: a félelem, hogy az elvárt életszínvonalat nem tudják a gyerekeknek biztosítani. Tipikus példa Kelet-Európa, ahol sokan ma rosszabbul élnek, mint azt ígérték nekik vagy korábban, és nem látnak fejlődést, perspektívát. Itt nem lehet mást tenni, mint az adott országban következetes és nyitott gazdaságpolitikával javítani az életszínvonalat. A másik kulturális: a nők félnek, hogy nem tudnak megfelelni a társadalmi elvárásoknak (amelyet már gyermekkorban észlelnek, így belső elvárássá is alakul). Ma egy nőnek számos helyen eredményeket kell felmutatnia, ráadásul erre nagyon kevés ideje van. Valamikor jellemzően 23 és 35 éves kora között karriert kell építenie, társat találni, lakást szerezni, gyereket szülni, és mindehhez elég pénzre is szüksége lesz. Persze sokan nincsenek ezzel egyedül, de a gyerekvállalás gyakran súlyos többletterhet okoz számukra. Aztán ha a gyerekek megszülettek a háztartás vezetése, a gyereknevelés, és a munka továbbra is ott van. Ez gyakran egész egyszerűen túl sok.
Az egyik megoldás a problémára, hogy az elvárásokat úgy csökkentjük, hogy a lehetőségeket is kivesszük a kezükből. Ha egy nőnek nincs lehetősége saját maga és a gyerekei számára elegendő pénzt keresni, ha nem szeretne ő is felépíteni valamit az életében, nem szeretne munkában, vállalkozásban, művészetben kiteljesedni, hanem anyagilag ráhagyatkozik egy férfira, és csak a gyerekvállalással (és a háztartás vezetésével) foglalkozik, az elvárások sem lesznek olyan magasak, hogy ne lehessen ezeket teljesíteni. Ez Kövér László és Kovács Ákos és számos azonos platformon lévő konzervatív víziója.
A gyakorlat azonban azt mutatja, hogy van más út, és a számok ezt egyértelműen alátámasztják. Ehhez nem kell messzire menni, csak a mintegy két órás repülőútra található Franciaországba. Itt ugyanis a termékenységi ráta magasabb, mint szinte bármely fejlett országban: 2,08, amely a statisztikai hibahatáron belül van a népesség újratermelődését jelentő 2,1-es értékhez. Ahogy a Guardian idei kiváló cikke is rávilágít, a "gallok" esetén éppen a nők magas szintű egyenjogúsága és az erős munkavállalás az, ami megfelelő társadalmi szemlélet mellett elősegíti a gyermekvállalás nagy arányát. A megfelelő életszínvonal mellett jó ellátórendszer alakult ki már a kisgyermekek felügyeletére is (Európában a franciák az első ötben vannak, ahogy az alsó ábrán is látszik), az állam segíti a nőket anyagilag, időben és erkölcsileg is, miközben nem várja el tőlük, hogy erőltetett szerepeket vállaljanak magukra. Ha nem házasodnak meg szülés előtt, ha kisgyerek mellett is elmennek dolgozni, ha a partnerük is vállalhat több részt a gyereknevelésből, akkor sem tartják őket rossz anyának. Emellett a munkahelyen is egyenrangú módon kezelik őket, és nincsenek még tudat alatt sem arra kondicionálva, hogy válasszanak két lehetőség közül, sőt: érdemi segítséget kapnak ahhoz, hogy mindezt végrehajtsák. Így nyugalommal hozhatják meg életük legfontosabb döntését, és közben szinte senki sem értékeli le a szerepüket vagy skatulyázza be őket.
A magam részéről csodálom a mai nőket (is), hogy mindezt végigcsinálják - és ahogy édesanyám - akár egyedül is siker koronázza az erőfeszítéseiket. Nincs jogunk ahhoz, hogy egy felvilágosult, fejlett társadalomban kizárólag a népességszám fenntartása érdekében erővel, jogszabályokkal, vagy alattomos társadalmi elvárások sulykolásával visszakényszerítsük őket egy olyan szerepbe, amiből több évszázados munkával kecmeregtek ki - bár a folyamat még mindig tart, és a világ számos pontján továbbra is súlyos elmaradások vannak. Ha a nők biztosak lehetnek abban, hogy női mivoltuk miatt nem éri őket hátrány sem otthon, sem a munkahelyen, akarnak és fognak is elég gyereket vállalni, mert legtöbbjük ugyanezt szeretné (ahogyan a férfiak is). A mi feladatunk nem az, hogy visszanyomjuk őket múlt század előtti szerepekbe, ahogy azt Kövér László és Kovács Ákos tenné. Éppen ellenkezőleg: segíteni kell őket abban, hogy ne csak a törvény előtt, hanem erkölcsi, gazdasági, társadalmi szinten is teljes mértékben egyenrangúak lehessenek. Abban a pillanatban, hogy ez megtörténik, a fejlett országokban és Magyarországon sem lesz több probléma a gyerekvállalási kedvvel. Amellett, hogy ez a helyes, mindannyiunk közös érdeke is.
Faluvégi Balázs
