Faluvégi Balázs Blog-ja

A gyűlöletről

2010-12-30T13:02:00.000-08:00

Ezt az érzést, sőt jelenséget igazán szemléletesen és mélyen egy kivételes művészi teljesítményben mutatták be. A Gyűlölet című film a kilencvenes évek egyik leginkább meghatározó alkotása volt, egy egész generáció, illetve társadalmi csoport mély kilátástalanságát, elfojtott konfliktusait ábrázolta kőkemény realitásérzékkel. Nem mellesleg ez a mozi indította be igazán két francia filmes géniusz, Matthieu Kassovitz és Vincent Cassel karrierjét. A cselekmény lényege, hogy három külvárosi fiatal Párizsban egy éjszaka során hogyan szembesül azzal, hogy mennyire kitaszított és ha jogi értelemben nem is, de társadalmi, gazdasági értelemben sokadrendű egy tipikus nyugati jóléti államban, jelen esetben Franciaországban. Az egyiküknél végig ott van egy fegyver és bár több erőszakos konfliktusba kerülnek, az valamiért nem sül el egyszer sem(?). Mégis a feszültség végig ott van a film során, azzal a pisztollyal embert fognak ölni. Aki kíváncsi a részletekre, nézze meg, érdemes.

A történetből egyértelműen kiderül, hogy a három fiatalnak és a rivális bandáknak, vagy akár a rendőröknek nem azzal van igazán problémája, akikkel éppen szemben állnak, hanem a saját helyzetükkel. A gyűlölet nem más, mint kivetülés.

Ez jutott eszembe akkor, amikor egy ismerősömtől az alábbi történetet hallottam. Egy apuka, akinek ma már felnőtt gyermeke van, nagyon nem kedvel egy bizonyos társadalmi csoportot, származási alapon (azt, hogy ez mely csoport valójában lényegtelen, mert nem ők a fontosak az eset szempontjából). Ez még lehetne a szalon rasszizmus egyik formája, ami ugyan értelmetlen, de nem feltétlenül okoz kárt senkinek. A helyzet azonban az utóbbi hónapokban igen élessé vált. Kiderült, hogy az illető egyetlen gyermeke történetesen éppen egy olyan emberrel került párkapcsolatba, aki ehhez, az általa gyűlölt társadalmi csoporthoz tartozik. Az apuka ahelyett, hogy legalább ebben az egyedi esetben túltette volna magát előítéletein, megmakacsolta magát. Az illetővel nem volt hajlandó találkozni, de ennél is tovább ment, a gyermekét kemény lelki nyomás alá helyezte, helyenként nyomdafestéket nem tűrő módon szidva mind a saját gyermeke kapcsolat során végrehajtott tetteit, mind az adott csoporthoz tartozó párját. A konfliktus a mai napig nem oldódott meg, a gyereke azt, akivel most együtt van, továbbra sem merte bemutatni az apjának.

Kinek okozott kárt ezzel az apa? Az adott csoportnak, amelyet gyűlöl aligha, hiszen még találkozni sem találkozott annak tagjával, így semmilyen formában nem kommunikáltak. Amennyiben a gyerek a párjának továbbadja, hogy az apjának mi a véleménye, akkor ez persze okozhat rossz érzéseket neki is. Egyértelmű kárt okozott viszont a saját gyermekének, akit megbántott, és őrlődhet két érzés között, továbbá oda kell figyelnie arra, hogy két általa fontos személy ne találkozzon egymással. Ám ezen felül van még valaki, akinek ártott, és ez nem más mint saját maga. Hiszen számára kellemetlen, hogy a gyermeke éppen olyan emberrel jár, akit ő gyűlölni szeretne.

A gyűlölet nem egy egyenlet, ahol az egyik oldalon lévő érzések a képlet másik oldalán kiegyensúlyozásra kerülnek. A gyűlölet mindenkitől elvesz valamit, és azt senki nem kapja vissza sehol. A gyűlöletre időt, energiát kell szánni, aki ezt az érzést választja, és a gyűlölet fájdalommal jár, hiszen aki ezt érzi, rendszeresen azt keresi, hogy miért utálhatná azt, aki ellen ez az egész a lelkében irányul. Természetesen, amikor a gyűlölet aktív cselekvéssé alakul, akár a verbalitás formájában, akár erőszakos cselekmények által, akkor annak tárgyának is árt, hasznot, tartós örömöt nem okozva az érzés viselőjének sem. Mindenki veszít. Ha valaki a négy fal között gyűlölködik, akkor az utálat tárgyának nem okoz közvetlen kárt, magának igen (ez az ő felelőssége, ő választotta ezt magának), de gyakran ártatlan szereplőknek is, néha éppen azoknak, akiket a legjobban szeret a világon. Mint a fenti történetben az apa a gyermekének.

Ha ennyire értelmetlen, és ekkora fájdalmat okoz éppen a viselőjének, akkor honnan származik és miért ilyen makacs dolog a gyűlölet? Egy másik, szintén mostanában történt eset jut erről az eszembe. Egy fiatal srác bekerül egy felsőoktatási intézménybe. Ahova jár, az egy költségtérítéses szak, ezt egy rokona állja, hogy el ne kallódjon a gyerek. Két hónap után a srác hazamegy és közli, hogy többet nem fog bemenni az iskolába. Amikor a család próbálja kihúzni belőle, hogy miért nem, eleinte vonakodik megmondani. Majd amikor az asztalra csapnak, annyit mond el, hogy utálja az egyik tanárt, az kifejezetten pikkel rá, és eközben annak származását minősíti. A család biztos benne, hogy durva konfliktus alakulhatott ki közte és a tanár között, ezért egyikük bemegy az iskolába, hogy megtudja mi történt, és ha kell elsimítsa az ügyet. A meglepetés itt éri. A tanárnak fogalma sem volt arról, hogy a srác utálja őt, és semmilyen konfliktusra nem emlékezett. Sőt, egy alapvetően jó eszű, csendes embert ismert meg benne. Előveszi a papírjait és kiderül, hogy a jegyei romlottak, és az utóbbi időben a ZH-król is hiányzott.

Napnál világosabb, hogy mi történt itt. A srác nem volt képes, vagy nem volt elég szorgalmas az eléje került akadályok legyőzéséhez, és egy súlyos kudarccal találta magát szemben. A szégyenérzetét tovább növelte, hogy erkölcsi értelemben elszámolással tartozik a rokona felé, aki ezek szerint hiába állta taníttatásának a költségeit. A gyűlölet a belső feszültség feloldása, a saját kudarc feldolgozása. Ahogy a srác a tanára felé (még ha titokban is) irányította belső negatív érzéseit, a fenti történetben az apa az életben tapasztalt nehézségeit, a filmben lévő fiatalok a társadalmi kitaszítottságukat transzformálták át.

A gyűlölet fertőző és tömegben erősebb, mint az egyedi gyűlöletek összessége. Aki nem hiszi ezt el, az látogasson el egy-egy politikai nagygyűlésre., vagy egyes csapatok focimeccseire. A gyűlölet egyben újratermeli önmagát, egyfajta mém-ként is felfogható. Volt jó pár éve egy híres ember, aki erőszakos tett által lelte a halálát fiatalon. Nagyon népszerű volt, sokan szerették, és a munkájában nagyon sokat is tett le az asztalra. A rokonai, barátai gyűlölete az elkövetők felé irányult, értjük, hogy miért. Ám idővel kiderült, hogy az elkövetők is gyűlöletből, azon belül is bosszúból tették, amit tettek. Évekkel később az illető gyereke mesélte el, hogy az apja erőszakos ember hírében állt, aki ok nélkül bántalmazott és fenyegetett másokat, ha nem is túl gyakran, de számos alkalommal. Az egyik ilyen esetből - ami ráadásul abból származott, hogy valaki rossz helyen parkolta le az autóját - egy életre szóló sérülés lett, innen vezetett az út a bosszúhoz. A gyűlölet mémjét továbbterjesztők semmit sem nyertek az esetből némi börtönbüntetésen, és életre szóló rettegésen felül, de akik viszontgyűlöltek, is sok fájdalommal kénytelenek együtt élni. Az eredmény továbbá sok gyászoló családtag, barát és árván maradt gyermekek.

A gyűlöletet a gyakorlatban gyakran tévesztik össze az érdekellentét miatti ellenérzésekkel, pedig a kettő teljesen más alapokon épült. Akármilyen szinten is fogadjuk el a szociáldarwinizmus szemléletét, azt el kell ismernünk, hogy empirikus tapasztalatok alapján valamilyen szinten van alapja, és az ezekből származó konfliktusoknak van létjogosultsága. Nem lehet megúszni őket. Emberek harcolnak egymással egy állásért, megrendelésért, első helyért, vagy egy nő/férfi kegyeiért, ez már látszik mikro szinten is. A másik véglet: világpolitikai nagyságokban is hasonló a helyzet. Paul Kennedy nagyszerű könyvében, amely a Nagyhatalmak Tündöklése és Bukása címmel aratott sikert világosan kifejti például azt, hogy miért Németországnak volt annyi konfliktusa a XX. század első felében. A németek egyesültek, és a lassan már globalizálódó világban ez volt az utolsó esélyük, hogy nagyhatalom legyenek. Túl sok erős ország volt kis helyen a megnőtt világban. A törekvésük érthető, a háború nem, de legalább lett volna érdekük ezzel kapcsolatban. Ami teljesen elfogadhatatlan, az az undorító ideológia, és az ezzel összefüggő tettek. Ráadásul ezzel maguknak is ártottak érzelmi szinten, erkölcsi értelemben és ha ez még nem lenne elég, a vélt ellenségek kezelése és ipari szintű kivégzése rengeteg erőforrást vont el a valós, szintén undorító, de legalább részben érdekkonfliktuson alapuló háborútól. A nácik gyűlölete itt is saját maguknak ártott, nem is keveset. A gyűlöletet azonban józan ész felhasználásával is meg lehet különböztetni a valós érdekkonfliktuson alapuló ellentéttől. Számomra a gyűlölet az, aminek nincs értelme, nincs igazi érdekellentét mögötte.

Mivel a gyűlöletnek önmagában nincs értelme, ezért mögöttes okok vannak a háttérben. Ez más érzések átváltozásából alakul ki. Félelem, csalódás, reménytelenség, komplexusok, amik dühöz vezetnek, amit valahol le kell vezetni. Érhetne az a vád, hogy magas lóról beszélek. Természetesen én is sokszor éreztem már gyűlöletet, ember, csoport, intézmény ellen, valószínűleg még fogok is, de ne felejtsük: soha nem személyeknek, hanem az érveknek van igazuk, vagy azok tévednek. A gyűlölet természete teljesen független attól, hogy ki az, aki ezt állítja. A gyűlölet érzése magjában teljesen egyetemleges. A hutu ugyanúgy gyűlöli a tutszi-t, mint egy antiszemita a zsidót és viszont. Emellett ugyanúgy ártanak vele saját maguknak. Onnan biztosan tudom, hogy valamit rosszul csinálok, hogy ha gyűlöletet érzek, és ez igaz bárki másra is.

A friss gazdaságpolitika - Paternalizmus 2.0, új ösztönző funkciókkal!

2010-10-31T01:20:00.000-07:00

Az elmúlt hetek a hazai költségvetés éles fordulatáról szóltak. Az új kormány legfontosabb gazdasági vezetője néhány hete már beharangozta, hogy forradalmat csinálnak a gazdaságpolitikában. Igazat mondott. Olyan gazdaságpolitika született, ami ambivalenciájában valóban egyedülálló a földön. A kinyilvánított gazdaságpolitika létezésének ténye önmagában is jó hír, hiszen az eddigiek során, sem a választási programban, sem azután nem volt semmilyen irány, sőt egyes ad-hoc lépések és szerencsétlen elszólások mind-mind az ellenkezőjét erősítették meg. Magát a kikristályosodni látszó programot elemezve egyszerre találunk benne nagyon jó, és nagyon rossz elemeket.

Kezdjük a jóval. A kormány végre megcsinálta azt az adórendszert, amire a rendszerváltás óta várunk, és a szűk körű liberális-piacpárti tábor szakértői vonala szorgalmazott jó ideje. Biztosat csak az eredmények későbbi tudatában lehet megállapítani, de megkockáztatom, hogy ez minden idők legjobb adórendszere Magyarországon.

Jövedelemadó

Mindjárt itt van az egykulcsos adórendszer. A magyar adórendszer két nagy problémája a túlzott terhelésen felül a bonyolultság, kiszámíthatatlanság és a munka túlzott terhelése. Az új adókulcsok és kedvezmények ha nem is oldja meg egyik problémát sem, hatalmas lépést tesz efelé.

Jó az, hogy alacsonyabb az adókulcs a legtöbb ember számára. Kisebb az elvonás a munkajövedelem után, ráadásul a magasabb keresetűek számára jelentősen csökkenti a trükközés értelmét, hiszen ezentúl jóval kevesebbet kell fizetniük. Több jövedelem marad a keresők zsebében, és ez ösztönözheti a fogyasztást, de ugyanúgy a befektetéseket is, ami nagyobb teret enged a beruházások hazai finanszírozásának is. Szintén jó az is, hogy a tőkejövedelmek adózása is egyazon szintre kerül a munkajövedelmekével, így igazságos módon valamennyi jövedelem egyazon megítélés alá kerül, és nincs értelme külön utakat keresni sem. Az egykulcsos rendszernek ugyancsak nagy előnye, hogy sokkal átláthatóbb, és egyszerűbben kalkulálható.

A 16%-os kulcs szinte mindenkinek javuló helyzetet jelent, amire nagy szükség van, a túlságosan megadóztatott magánszemélyek esetén, amely főleg a munkajövedelmek terén volt kiugróan magas. Természetesen az egyéb járulékok terén jól jönne még további csökkentés. Az egyetlen csoport, aki rosszul jár, azon befektetők, amelyek jelentős jövedelemre tettek szert rendszeresen olyan részvényekből, amelyek magas osztalékot fizettek és a tőzsdén forogtak az EU valamely piacán. Manapság az osztalékok kevéssé jelentik a lényeges jövedelmet (sokkal inkább az árfolyam emelkedésben csapódik le, vagy ha mégsem: gyakori még a részvény visszavásárlás), ezért ez kevés embert érint szignifikáns mértékben. A befektetéseket érintő adóváltozásokról bővebben itt lehet olvasni.

A Magyarországon nagyon régóta alkalmazott progresszív adórendszernek csak ott van értelme, ahol nincs lehetőség vagy szükség felzárkózásra más országokhoz képest és megengedhetik maguknak a nagyobb államot, a több szociális jellegű ellátással. Itthon, ahol még mindig nem alakult ki olyan vállalkozói, értékteremtő réteg, amely kellő, valós jövedelmet állít elő, és később az erős belső fogyasztás bázisa lehet, addig nincs értelme tőlük elvenni. Mi eddig úgy akarunk jóléti államot üzemeltetni, hogy nem engedhetjük meg magunknak.

Társasági adó

A társasági adó már a kilencvenes évek közepétől meglehetősen barátságos szinteken volt, ezen némileg rontottak 2006-ban, most egy olyan korrekció történik meg, ami tényleg nagyon leegyszerűsíti a vállalkozások életét, hiszen 10%-os adó a nyereség után már nemzetközi összehasonlításban is nagyon alacsony, így a legtöbb esetben értelmetlenné teszi a kiskapuk keresését, és kifejezetten ösztönzően hat az értékteremtésre itthon. Kevés értelme van az alacsony árbevételű vállalatoknak ezt külön biztosítani, de a tervek szerint ez 2013-ra egységesen érvényes lesz.

Családos kedvezmények

Az új adórendszerben az is jó, hogy a családosoknak úgy segít, hogy nem (további) segélyt ad a részükre, hanem a munkájukból származó jövedelemhez képest sokkal kevesebbet von el. Így csökkenti az újraelosztási hatást és egyszerre teszi könnyebbé a munkavállalást és a gyermekek felnevelését. A gyerekvállalás ösztönzése azért is fontos, mert a hazai alacsony aktivitási ráta mellett szintén fokozottan érint minket a társadalom elöregedése, és egyre inkább romlik az effektív aktivitási ráta, egyre kevesebb ember tart el egyre többet. A lépés hatásai nem beláthatóak, valószínűleg nem túl nagyok, de az biztos, hogy valamekkora mértékben pozitív hatást gyakorolnak a demográfia fára, ha tartósan megmaradnak.

Az adórendszer átalakítása, bár nem tökéletes, de nagy lépéseket tett meg afelé, hogy ösztönző legyen munkára, vállalkozásra, gyermekvállalásra, és ami még fontosabb hazánk versenyképes legyen. Manapság az országok is egyre fokozottabb módon versenyeznek egymással, ezért az új adókulcsoknak a külföldi befektetők ösztönzése szempontjából is nagy jelentősége van. A közép-kelet európai országok között már évek óta tart ez a verseny, ahogy a térség a 2000-es évek elejére közepére olyan életszínvonalra érkezett, ahol már kevésbé volt vonzó a nyugati cégek számára a munkaerő, ráadásul Ázsia komoly konkurenciát jelent, ma már a képzett munkaerő szempontjából is. Ezért az elmúlt években már komoly verseny alakult ki a térség országai között, ebben a versenyt Szlovákia nyitotta meg a híres Dzurinda-féle reformokkal. A csata most is zajlik, nemrégiben Ukrajnában és Romániában határoztak hasonló, alacsony, egykulcsos adórendszer mellett. Eddig Magyarország nem akarta elfogadni, hogy ebben a versenyben van, most végre igen, kénytelen vagyunk belátni, hogy ezekkel az országokkal is versenyben vagyunk. A lényeg, hogy felvettük a kesztyűt.

Kieső bevételek pótlása - kiadáscsökkentés helyett

Sajnos a gazdaságpolitika többi eleméről ez egyáltalán nem mondható el. Az adórendszer alapfilozófiája, a kisebb, vállalkozásokat békén hagyó, piaci erőre építő modell már nem érhető tetten másutt. Széleskörű adócsökkentést csak úgy lehet végrehajtani, ha nagy deficitbe és adósságnövekedésbe hajszoljuk magunkat, ez volt a Reagan-féle megközelítés lényege és eredménye, vagy ha a kiadásokat is csökkentjük. Itt jön elő a kormány valóban egyedi megközelítése. A kieső bevételeket extra adóbevételek formájában pótolják. Ez önmagában még nem lenne baj, de csak átmeneti megoldást jelentenek a deficit csökkentésére, ráadásul deklarált módon. A költségvetést a következő két évre eleve úgy tervezik, hogy tudják: utána ezek a tartalékok nem állnak majd rendelkezésre. Logikai úton elindulva három eset lehetséges. Az egyik, hogy a fennmaradó bevételek fognak megnőni igen rövid idő alatt, amelyek betömik a lukat. A második, hogy a hiányt később megint a kölcsönök nagyobb növelésével finanszírozzuk. A harmadik, hogy idővel a kiadásokat is csökkenteni kell.

A második az amúgy is nyomasztó államadósság kamatterhei és egyéb kockázatai miatt nem járható út. A kormány szemmel láthatóan az elsőre spekulál, de az esélyek nem túl jók. Ahhoz, hogy a mostantól érvényes adórendszer a különbséget kitermelje, a GDP-nek évente 4-6%-kal kellene nőnie. Még ha az adórendszer a legjobbat is hozza ki a cégekből, ekkora növekedés belső fogyasztásból, főleg ilyen hamar egy ilyen struktúrájú országban egyenlő a lehetetlennel. Tehát - mint valójában mindig - az exportpiacainkra kellene hagyatkoznunk, de ott aligha remélhetünk akkora növekedést, ami itthon ilyen nagy ugrást generálna. A kormány valójában egy szintetikus spekulatív részvény long pozíciót vett fel a világ, de főként EU piacain. Ha dinamikusan nő a gazdaság, a taktika kifizetődhet (de még ez is kevés). Csak úgy, mint az IMF tárgyalás felfüggesztés, ami a megnyugodó piacok miatt stabilizálódó forint és állampapírpiac esetén jól jött ki, egyelőre biztosan. Viszont még ez is csak idő nyerése, az alap problémára nem született megoldás. A kizárólag a probléma "kinövésére" alapozott elképzelés egyértelműen naív, de még ha nem is az lenne, akkor is feltételezi, hogy a kiadási szerkezet teljesen rendben van, amiben szinte mindenki egyetért, hogy téves. Rosszul működik az egészségügy, pazarló az oktatás, aggasztó a társadalombiztosítás, és nem éppen hatékony, viszont eléggé korrupt az államapparátus és az állami cégek. Ennek ellenére a kiadási oldalhoz nem nyúltak hozzá. Nem elég nyirbálgatni az állami szektort (amit szinte az összes hivatalba lépő kormány megígér), az összes ellátórendszerhez hozzá kell nyúlni, és strukturális átalakításra van szükség. Ez nehéz és hosszú folyamat, társadalmi konszenzus szükséges hozzá, vagy erős politikai támogatás. Ez utóbbihoz enyhén szólva is minden feltétel adott, mégsem történt semmi.

Ám a tét az államháztartás egyensúlyánál is sokkal nagyobb. Az államadósság kritikus szintek közelében van, és a kamatteher viszonylag alacsony mivolta miatt nem merül fel az adósságspirál elkerülhetetlensége. Ahogy korábban írtam, még nem tartunk itt, de az államadósság folyamatos csökkentése elkerülhetetlen, amihez a nettó finanszírozási képesség pozitív tartományban tartása szükséges lenne, de a külön bevételek későbbi eltűnésével ez szinte lehetetlennek tűnik a kiadások csökkentése nélkül.

A bevételi oldal csökkentésére adott logikus reakció a kiadási oldal csökkentése lenne. A kormányoldal azonban más utat választott. A bevételi oldalt tűzzel-vassal magasan tartották. Abba egy gazdaságpolitika elemzésénél nem szeretnék részleteiben belemenni, hogy alkotmányossági és szabad piacgazdaság jogi kereteinek a szemszögéből elfogadható-e az intézkedéssorozat, hiszen egy jogállamban nem lehet hozzányúlni a magántulajdonhoz vélt vagy valós szükségszerűség okán sem, csak úgy mint visszamenőleg érvényes adókat kivetni. A probléma az, hogy ennek nemcsak ebből a szempontból lehetnek negatív vonzatai. Az egyik - kevésbé valószínűen domináns - hozadék a kiszámíthatatlanság a jogi környezetben. Minden vállalkozás számára, de még a háztartásoknak is nagyon fontos a konzisztencia, mind a saját stratégiájuk, mind az őket körülvevő világban. Ha azt látják, hogy az általuk megteremtett értéket, utólagos döntéssel, a korábbi feltételeket egyértelműen felrúgva elveszik tőlük, az visszafoghatja a későbbi beruházásokat.A különadó még akkor is probléma lenne ebből a szempontból, ha jövő évtől élne, hiszen ennyi idő alatt nem lehet az üzleti stratégiát átalakítani, hogy erre megfelelő mértékben reagálni lehessen. Azért a kormány láthatóan tisztában volt ezzel a problémával, és viszonylag ügyesen lavírozva maximalizálta az extra bevételeket oly módon, hogy az még ne okozzon komoly presztizs veszteségeket hazánknak.

Az áthárítás sem kerülhető el, még a megfelelő szervezet vezetője is ezt mondja, a különadó bevételek egy része mindenképpen a gazdaságból, és azon belül is a fogyasztóktól kerül elvonásra, ami a növekedésnek érhető módon nem jó. Valójában a teljes évi 700 milliárd bevétel egy csavarosan megoldott új adó, amely nem csak részeit érinti a gazdaságnak, hanem annak egészét. Amikor egy tőzsdei ügyletet végrehajtasz, akkor is két költséged van. Az egyik, az előre deklarált tranzakciós díj. A másik pedig a bid/ask spread-ből és a teljesítés sebességéből és módjából eredő implicit költség, amelynek mértékét nem tudod előre, és sokan később sem veszik észre, vagy nem hajlandóak erről tudomást venni. Azt biztosan észreveszi a lakosság, hogy ha 5%-kal emelkedne a személyi jövedelemadó kulcsa (ha csökken is), hiszen megírta az újság. Azt viszont már kevesen veszik észre, hogy ha 10 Ft-tal többet fizetnek a kenyérért a hipermarketben.

Ezermilliárdok hiányoznak

A gyakran hangoztatott számok szerint a kormány a nyugdíjpénztári összeg visszatartásával, és a különadókkal együtt 700 milliárd forintot szed be. Tegyük ezt összefüggésbe azzal, hogy a költségvetés teljes nettó adóssága 20 450 milliárd forint volt augusztus végén. Ha emberi mértékűre szeretnénk a hiányt csökkenteni, ami legyen a GDP (kb. 26 000 mrd Ft) 60%-a, ami amúgy is maastricht-i kritérium (ha számít ez még valamit), akkor , így 15 600-ra kellene csökkenteni jelenlegi árakon., tehát nagyjából 5000 mrd-ot kellene találni (technikailag ez nem ilyen egyszerű, de a folyamat lényege ez). Tehát, ha 5 év alatt akarunk eljutni ide, akkor évente 1000 mrd Ft-ról beszélünk mostani értéken. Ám a költségvetés hiánya most is 1000 mrd Ft környékén van, tehát a mérleget közel 2000 mrd Ft-tal kellene évente arrébb billenteni. Ha igaz, hogy az adómódosítások csak 400 mrd-al csökkentik az adóbevételeket és évente 700 mrd Ft a plusz bevétel, akkor már "csak" 1700 mrd Ft a különbség (de csak pár évig). Ha feltételezzük, hogy az effektív törlesztést és a nem a teljes összeg újrafinanszírozását folytatjuk 2013-tól, akkor eddigre ennyivel kellene megnövekednie az adóbevételeknek reálértéken. Ez most az összes bevétel 20%-a. Ennyivel több előállított értéknek kellene keletkeznie, hogy az ország egészséges pályára álljon. Ez szinte lehetetlen. Hasonló következtetésre jutott sok elemző, például Madár István is. Nem meglepő, hogy Gyurcsány is ezt vezette le igen harcias módon, kérdés hogy az elmúlt években miért nem végzett hasonló számításokat. Ám a kiadások nemhogy csökkennének - és ismétlem: nem reálértékben, hanem nominális értékének kellene erősen csökkenniük - hanem nagyjából a reálérték szinten tartásának megfelelően emelkednek. A nem kis részben pénznyelő oktatás esetén 1445 mrd helyett 1515 mrd-ot költünk a tervek szerint (!) azaz átlagban minden egyes magyar ember több mint 150 000 Ft-ot évente akár jár iskolába, akár nem, akár befejezik a diákok az egyetemet, akár nem, akár itthon hasznosítják a tudásukat, akár külföldön, ha hasznosítják egyáltalán. Egészségügy esetén 1198 mrd után 1254 mrd a kiadás, vagyis akkor is kb. 120 000 fizet egy ember átlagosan, évente ha nem is ment orvoshoz. Az oktatást és az egészségügyet érintő valódi többletkiadásokról, amit az állampolgárok fizetnek meg, még nem is beszéltünk. Azt, hogy az állami működési kiadásokon való takarékoskodás miért nem elegendő: jelenleg közel 2000 mrd Ft-ot költünk erre. Hogy az adósság ne növekedjen tovább (ami mint írtam még kevés), akkor a kiadások felét el kellene tüntetni. Képzeljük el, hogy a rendőrök felét kirúgják, és minden második nagykövetséget bezárnak, stb. Egyébként ezek a kiadások is nőnek jövőre, a tervek szerint közel 8%-kal.

Az ellenkező oldalon van még a magánnyugdíjpénztárból az állami rendszerbe történő tömeges átlépés hatása, de ez egyelőre nem tervezhető. Véleményem szerint erősen optimista 50%-os visszalépés esetén is csak 1500 milliárddal csökken az adósság (a pénztárak a pénz nagy részét állampapírban tartják), és ez egy egyszeri hatás, a jövőben viszont további terhet ró az államra, mert több embernek kell majd nyugdíjat fizetni. Ennek a hatásai eleinte persze elenyészőek, de évtizedek alatt fokozatosan nőnek. Ha az 1500 mrd Ft-os adósság csökkenéssel számolunk is, akkor is kellene "találni" további minimum 3500 mrd Ft-ot, továbbá évente még a legoptimistább becslések szerint is 300 mrd Ft-ot, ehhez azonban jövőre már szárnyalnia kellene a gazdaságnak.

Paternalizmus 2.0

A költségvetés 2-3 év múlva történő fenntarthatatlansága mellett az is baj, talán még nagyobb, hogy nyíltan szembeszáll az öngondoskodás ellen és lándzsát tör a paternalizmus fenntartása mellett. Nem igaz az a kijelentés, hogy az állam nagyobb biztonsággal tud nyugdíjat adni. Valamennyit igen, de az elöregedő társadalom mellett a felosztó-kirovó rendszer egyre kisebb összeget tud majd adni a jövő nyugdíjasainak. Gyakran felmerülő kérdés, hogy szükség van-e egyáltalán "kötelező öngondoskodásra", azaz a második pillérre, és ha igen, miért? A válasz éppen a paternalizmusban és a kiút keresésben rejlik. A helyzet az, hogy a magyarok többsége az államtól várja a segítséget és a nyugdíjat és kötelezettség nélkül eszébe sem jutna ez irányban takarékoskodni. Viszont a rendszer fenntarthatatlan, ezért kellett kötelező érvényűen rászorítani az embereket, hogy ezzel foglalkozzanak, pontosabban nem is ők, de legalább a pénzt befizessék. Sokkal jobb lenne, ha a harmadik, negyedik pillért (a NYESZ-t, de még akár a TBSZ-t is, ami ha fennmarad évtizedekig, szintén megoldás lehetne) használnák, de nem nagyon teszik. A mostani lépések viszont egyértelműen arra sarkallják a lakosságot, hogy ne így gondolkodjanak. Sőt, ki is lett mondva, hogy a nyugdíj az államnál nagyobb biztonságban van, ami persze nem igaz, elég ránézni az államadósság mértékére. Ráadásul indikációként ott van a NYESZ adókedvezmény csökkentése is.

Nem marad más, mint a kiadáscsökkentés. A kérdés az, hogy a döntéshozók ezzel tisztában vannak, és csak időt akarnak nyerni, vagy még mindig nem esett le a tantusz. Ezt meg fogjuk tudni, valószínűleg legkésőbb a 2012-es költségvetés tervezésekor.

A toleranciáról

2010-08-31T08:36:00.000-07:00

Sokáig azt hittem, hogy a a társadalmi tolerancia az utóbbi években kezdett el gyengülni, a gazdasági nehézségek miatti feszültségek hatására. Sokkal inkább valószínű, hogy a tolerancia hiánya mindig is ott volt a felszín alatt, csak kevésbé voltak olyan problémák, amelyek az intolerancia beszédtémáit felszínre hozták. Könnyen lehet, hogy az emberek egy része soha nem értette és ma sem érti, hogy mi a társadalmi tolerancia lényege.

Az alapelv az, hogy a személyes szabadságát senkinek sem sérthetik meg. Az ember önálló, szabad akarattal rendelkező, értelmes entitás. Szerveződhet bármilyen közösségbe, de ezt csak és kizárólag a saját szabad döntéséből teheti (és ki is léphet onnan). Senkinek nincs joga egy másik felnőtt embernek megmondani, hogy mit tegyen, mit gondoljon, és mit mondjon ki. Véleményem szerint a tolerancia azt jelenti, hogy ezt a jogot teljes mértékben elfogadjuk bármely más ember számára. Érdemes megjegyezni, hogy a "személyes szabadság" fogalma nem azonos a "személyi szabadság" fogalmával. Az utóbbi, illetve annak megsértése már egy bűntetőjogban szereplő kategória. Itt most egy tágabb értelmű fogalomról beszélek, ahogy fent írtam is.

Persze a toleranciának inkább kulturális vetületei vannak, és köznapi fogalma természetesen nem ebben merül ki. Sokkal inkább türelmességet, az eltérő kultúra, megjelenés, világnézet és még sok más iránti barátságos hozzáállást jelenti a legtöbb ember számára.

A különbség a fenti és az általános meghatározásban árnyalatnyinak tűnik és lényegtelennek. Pedig a kulcs éppen abban van, hogy nem a türelmességet, vagy a megértést helyezzük a középpontba. Senkinek nem kell megértőnek lennie a másikkal szemben. Jó ha az, de nem feltétlenül elvárható. A türelmességben benne rejlik az, hogy van ok a türelemre. Van a másik emberben, népcsoportban, szubkultúrában olyan jellemvonás, amely nekünk problémát okozhat, nekünk nem tetszhet, ezért azzal szemben megértőnek kell bizonyulni. Szintén ott van a sorok között, hogy a megértés valamilyen kisebbség, elesett csoport felé történő kegy, felkarolás formájában történjen.

Valójában irreleváns, hogy a másik fél tulajdonsága vagy viselkedése bosszantó-e. Annak sincs jelentősége, hogy kisebbségben van-e az illető a véleményével. A lényeges kérdés az, hogy a személyes szabadságjogok sérülnek-e azáltal, ami történik. Nem kell, hogy tetsszen az, amit a másik ember csinál. A lényeg az, hogy a személyes szabadságát tarts tiszteletben. Fontos kiemelni, hogy ez nem azt jelenti, hogy "békén hagyod", hanem ténylegesen, lelked mélyén elfogadod ezt az alapelvet. Ennek következménye kellene legyen az is, hogy a társadalom és annak minden tagja maximális mértékben kiáll amellett, hogy senkinek ne legyenek megsértve ezek a jogai.

Amikor rasszizmusról beszélünk, pláne egy amerikai, tipikus hollywood-i film keretében, biztos vagyok benne, hogy mindenkinek egy "redneck" fehér, jellemzően fiatal férfi jut az eszébe, aki pick-up-pal közlekedik és egy kisvárosban, de méginkább egy farmon él. Gyűlöli a feketéket (és a legritkább esetben mást), valószínűleg éjjelenként fehér lepedőben Ku-Klux Klán szeánszokon vesz részt. Ez előítélet és súlyos probléma. Az előítélet és a tolerancia kéz a kézben járnak. Aki intoleráns, az nem fogja a fáradságot venni, hogy a sajátjától lényegesen eltérő csoportok vagy emberek valós jellemzőinek utánanézzen, hanem felületes tapasztalatok alapján, esetleg kulturális örökségre alapozva alkot majd véleményt.

Ezért az is előítélet, ha az intoleranciát gyakorló személyeket egy csoportba kategorizáljuk és hasonló jellemzőket feltételezünk róluk. Rosszabb esetben azt hisszük, hogy az intolerancia a sajátjuk és mással nem fordulhat elő. Innen jön elő a kategorizálás. Ez pedig az intoleráns csoportokban azt a képzetet kelti, hogy nem maga az intolerancia miatt neheztelnek rájuk, hanem amiatt, amilyen kategóriába kerülnek. Továbbra is mi és másokra osztják fel a világot, noha elfogadás szempontjából ez lényegtelen.

Intoleráns az is lehet, aki kisebbségben van. Nem a kisebbség vagy többség a lényeg, hanem az intolerancia léte önmagában. Samuel L Jackson egyik filmjében (Lakeview Terrace - a hazai forgalmazó úgy vélte, hogy a "Kínzó Közelség" a legjobb fordítás) egy gyermekeit egyedül nevelő férfit játszik, akinek a szomszédjába egy fekete nő - fehér férfi kapcsolatban lévő pár költözik. A film maga közepes szintű, de fontos abból a szempontból, hogy a fehér kirekesztő férfi sztereotípiáját durván áttörve ezúttal egy fekete férfi oldaláról mutatja meg az intoleranciát. Jackson karaktere mélyen elítéli a rasszok közti kapcsolatot és eleinte apróbb bosszantásokkal, majd egyre durvább eszközökkel igyekszik megkeseríteni szomszédai életét. Eközben rendőrként intézkedés közben sem leplezi rasszista nézeteit. Csakhogy neki semmi köze ahhoz, hogy a szomszédai miként élik az életüket mindaddig, amíg az ő életébe nem avatkoznak bele. Ha egy fehér, egyébként intoleráns ember megnézi a filmet, joggal háborodik fel a látottakon. Véleménye mégis kettős mérce. Az elfogadhatatlan ugyanis nem az adott személy, vagy a konkrét esetben meglévő véleménye, hanem az intolerancia önmagában, annak a ténye és megléte.

Emlegethetném a fekete nacionalista mozgalmat az Egyesült Államokban. Nemrég láttam Loius Theroux jó 10 éves dokumentumfilmjét, amelyben ezeknek s szervezeteknek néhány prominens képviselőivel beszélget. Egyikük, az azóta betegségben elhunyt Khalid Abdul Muhhamad arról győzködte a riportert, hogy a földön minden baj forrása az erőszakos, együttélésre alkalmatlan fehér ember. Ismerős szavak, sokszor hallottam már ezeket szélsőjobboldali vezetőktől, csak éppen nem a fehér, hanem a sötétebb bőrű emberekről állította ugyanezt. Azt, hogy két csoport, csupán kinézet alapján egymást vádolja a legszörnyűbb bűnökkel, a kollektív bűnösséget gátlások nélkül alkalmazva, túllép az abszurditás határain (ennek az abszurditását figurázták ki ennek az írásomnak az aljában szereplő videóban is). A kisebbség is lehet intoleráns a többséggel szemben. Sem a többségtől, sem a kisebbségtől nem elfogadható ez. Amit az intoleráns emberek, az ellenük irányuló kritikákban nem értenek meg, hogy az nem ellenük, hanem az intolerancia ellen irányul. Nem az adott csoport védelméről, hanem a támadás értelmetlenségéről van szó.

A tolerancia kérdése, és annak gyakorlati megléte, elvárhatósága nem függ attól, hogy valaki a kisebbséghez vagy a többséghez tartozik. A nyugati demokráciákban igen nagy az érzékenység a gyengébbel, a kisebbséggel való bánásmód kapcsán. Például egy munkaügyi perben szinte biztos, hogy a munkavállalóknak adnak igazat a munkavállalókkal szemben, mivel ők a védtelenebbek. Hasonlóképpen sokkal jobban odafigyelnek a kisebb lélekszámú csoportok jogaira, mint a többségiekre. Bizonyos szempontból ez érthető, de az alapelvvel nem egyeztethető össze a használata, ezért teljes mértékben a jogalkotó vagy jogalkalmazó, vagy véleményformáló média jóindulatára van bízva, hogy nem él-e vissza vele.

Itthon a rasszista szó hallatán egy bakancsos, kopasz srác jut az eszébe a többségnek, aki mellényben vonul, Árpád-sávos zászlót visz, és szabadidejében cigányok ellen szervezkedik. Sokszor igazuk is van. Ám ellenük is irányulhatnak előítéletek, gyűlölet és intolerancia. Amikor ezt tapasztalják, azt hihetik, és általában azt is hiszik, hogy az eltérő csoportok közötti véleménykülönbség általános, és ha más megteheti ellenük, ők is megtehetik, sőt meg is kell tenniük mások ellen.

A Holokauszt az öreg kontinensen zajlott le, a fő csoport, akik ellen lezajlott a Közel-Keleten alapított saját országot, mégis a legjobb, leginkább átfogó múzeum, az óceán túloldalán, több ezer kilométerre az említett országoktól és kontinensektől, Amerikában, azon belül is annak a fővárosában a legnagyobb Smithsonian múzeumok mellett található. Miért van az, hogy a világtörténelem legnagyobb méretű, gyakorlatilag ipari szintre emelt népirtásának bemutatását csak ott vállalják fel igazán? A válasz meglepő módon nem magában a Holokausztot prezentáló területeken található. Van egy szekció, amelyben a manapság, elmúlt években, vagy akár még most is zajló népírtásokról szól. Találhatunk itt filmeket, képi anyagot, írásokat a Délszláv háborúban, Ruandában, Szudánban elkövetett bűnökről. A Holokauszt-ot kritizáló, annak jelentőségét degradálni igyekvőknek az a legnagyobb félelme és kétsége az egész kérdéskör kapcsán, hogy a zsidókról beszélnek közben. Hogy a Holokauszt emlegetése a zsidók érdekében történik. Azonban ez súlyos tévedés. A megtervezett népirtás emlegetése azért fontos, mert maga a cselekmény az ami mélyen elítélendő, és elfogadhatatlan. Teljesen mindegy, hogy ki ellen irányul, soha nem lenne szabad megtörténnie.

A napokban egy hír foglalkoztatta elsősorban a Közép-Európai sajtót. Pozsonyban egy ember fegyverrel kiirtott családot. Mint utóbb kiderült, a szomszédai voltak, egy cigány család, amelyik életvitelével, hangoskodásával váltotta ki a borzalmas reakciót a gyilkosból. Fontos leszögezni, hogy természetesen nem tudhatom, hogy tényleg ez történt-e, ezek a sajtó értesülései, amelyek akár kisebb nagyobb mértékben, vagy teljesen tévesek is lehetnek. Tételezzük fel, hogy valóban ez történt. Felmerül a kérdés: ki volt intoleráns ebben az esetben? Az egyértelmű, hogy a lövöldöző az volt, hiszen más emberek személyes szabadságát a lehető legbrutálisabb módon sértette meg, sőt vette el. Elképzelhető, hogy a gyilkos nem volt toleráns más népcsoportokkal, jelen esetben a cigányokkal szemben. A kérdés azonban nem az, hogy ki ellen követte el a tettét, hanem önmagában az, hogy elkövette. Az, hogy a gyilkosban volt-e rasszista indíték, tulajdonképpen lényegtelen, még ha szomorú is. Lehet, hogy tényleg rettenetes volt az illető család szomszédságában élni. Azonban a másik félnél is felmerül ennek a gyanúja, hiszen a személyes szabadság megsértésébe az is beletartozik, ha valaki a saját lakásában sem tudja kipihenni magát a szomszédai hangoskodása miatt. Ha így volt, akkor a tett itt is elítélendő, még akkor is ha a bűn sokkal kisebb, mint a lövöldöző esetén. A lényeg az, hogy senkinek nincs joga bárki más személyes szabadságát megsérteni. A tett a lényeg, és nem az adott személy aki ellen elkövették, vagy akár az, aki elkövette.

Kérdésként felmerül, hogy mennyire lehet toleráns valaki, ha a másik fél nem az, és éppen vele szemben? Mennyire lehetünk, vagy lehetünk-e toleránsak az intoleranciával szemben? Amikor ezek a kérdések felmerülnek, mindig az jut az eszünkbe, hogy a másik fél, az intoleranciával gyanúsított személy mit gondol. Azonban, ahogy fent is, nem a gondolat a lényeg, hanem az, hogy azt cselekedetekre váltja. Cselekedet az is, ha kirekeszt valakit. Ha csak nem kedveli, az ellen nem tehetünk semmit, és nincs is jogunk tenni. A probléma mindig ott kezdődik, hogy egyes csoportok, nemcsak a szélsőjobb, meg akarja mondani a másiknak, egyes esetekben elő akarja írni, hogy mi legyen a véleménye. Ez nem működik, és valahol a távolban az Orwell-féle 1984 gondolatrendőrségének rémképét villantja fel. A tolerancia hiánya onnantól lép fel, hogy valakinek a személyes szabadságát megsértik. Akár azáltal, hogy megmondják neki mit gondolhat és mit nem.

Nem kell szeretnünk a másikat, az eltérő szubkultúrát, nemzetiségeket, vallásokat. Senki sem kötelezhet minket erre. Ugyanakkor semmilyen jogunk nincs arra, hogy őket korlátozzuk személyes szabadságukban. Legyen szó valódi kisebbségről, vagy akár a többségről. Meggyőződésem, hogy ha ezt a jogot mindenki tiszteletben tartaná, akkor maguk az ellenségeskedések is jelentős mértékben lecsökkennének. Nem lenne ok az ellenségeskedésekre, kevesebb lenne a konfliktus, hiszen senki nem akarná előírni a másiknak, hogy mit tegyen és hogyan éljen. Nem a szeretet és a megértés jön előbb, és utána a tolerancia, hanem éppen fordítva. A tolerancia alapérték, és annak betartatása alapjog. A többi választás kérdése.

Kire Szavazzak? + Választási programok elemzése

2010-04-06T03:19:00.000-07:00

Elolvastam mindegyik párt programját, emellett szakértői elemzéseket, (például itt) megnéztem az összes választási bemutatkozó beszélgetést az MTV-n, de más TV és rádió beszélgetéseket is, továbbá számos politikai elemző blog-ot olvastam, nem is beszélve a kampány híreiről. Összehasonlításul a korábbi kormányprogramot (PDF) is átnéztem. Az elmúlt hónapokban legalább napi fél órát foglalkoztam politikával (tudom, minek). mégsem könnyű dönteni. A nemrég írt, társadalmi nézeteimről szóló bejegyzés alapján leírom, hogy mi alapján és hogyan döntöttem. Ez utóbbi miatt döntésem még véletlenül sem lehet más számára objektív és teljes erejű tanács, hiszen az értékrendje mindenkinek más. Csak 5 párt programját és egyéb tényezőit vizsgáltam. Azoknak, amelyek biztosan az Országgyűlésbe jutnak és amelyeknek erre van számottevő esélye. Mindegyiket a lent leírt szempontok alapján sorrendbe tettem, ahol fontos volt ehhez magyarázatot fűztem. Ezután kiemelt szempontként írtam a pártok programjairól, néhány szóban az általános benyomások, utána felsorolva a pozitívumok és negatívumok, ahol szükséges volt, szintén megjegyzéseket tettem. A végén fontos tényezők alapján a programokat is rangsoroltam. A legvégén még pár mondat összefoglalásként a pártokról és a döntés, indoklással.

Korábbi értékrend vizsgálatok itt: 1, 2. EU választás döntésről a bejegyzésem.

Programokon kívüli döntési kritériumok

Jelöltek
(pl. Jobbik esetén sok a tapasztalatlan fiatal, FIDESZ esetén nagyon egysíkú a jelöltek mezőnye: szinte mindenki 2-3 gyerekes édesapa és jellemzően negyvenes éveiben jár, amíg kevés nő van közöttük. Viszont a Fidesz esetén szimpatikus, hogy jelzésértékűen van mozgássérült országgyűlési és siketnéma EP képviselőjük (Európából egyedül!). Az MDF esetén megdöbbentően gyenge volt a jelöltek felkészültsége, a párt belső viszonyai a végsőkig erodálódtak.)

1. FIDESZ
2. MSZP
3. LMP
4. MDF
5. JOBBIK

Vezetők megbízhatósága és erős vezetői képessége

1. FIDESZ (kevés a belső harc, világosak a viszonyok, legtöbbször egységes a kommunikáció, és ugyanaz az erős vezető közel két évtizede)
2. JOBBIK (a friss sikerek ellenére Vona határozottan tartja kézben az ügyeket, Szabó Gábor pedig egy zseniális kampányfőnök)
3. MSZP (ha baj van, összekapják magukat)
4. MDF (egyensúlyozás jó, de az utóbbi hónapok rettenetes vezetői kudarcot sugallnak)
5. LMP (nincs is igazán látható vezetés)

Retorika

1. MDF
2. MSZP
3. LMP (Ivády nélkül megelőznék az MSZP-t)
4. FIDESZ
5. JOBBIK

Kormányzati és szakmai tapasztalat

1. MSZP
2. FIDESZ
3. MDF
4. LMP
5. JOBBIK

Profizmus a kampányban

1. JOBBIK
2. LMP
3. FIDESZ
4. MSZP
5. MDF

Nyilatkozataik hitelessége

1. LMP
2. MDF
3. FIDESZ
4. JOBBIK
5. MSZP

Programok elemzése

MSZP (PDF link)

Elsőre profinak tűnik, de beleolvasva fájdalmas felületességről tanúskodik. Hosszasan sorolja az eredményeket, adatokkal, majd utána valós tartalom nélküli szöveget nyom le. A végén egy sűrített, már-már ömlesztett vállalás lista, ahol a folytonosság a program korábbi részeivel nem létezik, de a megvalósíthatóság is problémás, érdemi források nincsenek megjelölve. Ráadásul a konkrétumok itt is csak elvétve fordulnak elő. „segítjük, kiterjesztjük, bővítjük”, ilyen fogalmakkal van tele ez a rész.

Pozitívumok

• Nem engedik a sorkatonaság visszaállítását (OK de ki akarja visszaállítani?)
• Internet elérés állampolgári jogon alacsony költség mellett (kérdés a finanszírozás)
• A munkajövedelmeket terhelő járulékok csökkentésénél viszonylag keveset ígérnek (de a fedezetről nincs szó)

Negatívumok

• Az eredmények résznél csúsztat ahol csak tud, például a Ratkó unokák születését is ide sorolja.
• A gazdasági eredmények felsorolásánál kapásból elfeledkeznek az inflációról
• Tobin adó
• Vállalkozásfejlesztésnél semmilyen számbeli vagy bármilyen kritérium
• M8, M9 autópálya (eddigi kezdés nélkül 4 év alatt?)
• Populizmus a földvásárlási moratórium meghosszabbítása
• Pénzintézetek vezetőinek adóemelése szintén
• Magasabb SZJA kulcs 15 m felett (populizmus megint)

LMP

Viszonylag sok konkrétum. Elvileg válaszol a „Miből?” kérdésre, de naivan. Nagyon tiszta és jó probléma felismerés. Viszont a problémák részletezésében feleslegesen túlterjengő, főleg a környezetvédelmi részeknél.

Pozitívumok

• Liberális demokrácia fejlesztése – a környezetvédelem céljai esetén is hisznek ebben
• Foglalkoztatottsági probléma felismerése, lényegi kérdésének kiemelése
• Az „outsider” hozzáállás a programban nem rendszerellenes, elismeri a jogállam eddigi eredményeit
• Demokráciára nevelés az iskolákban
• Ajánlószelvények rendszerének változtatása morális kaucióra és 3%-os listás küszöb
• Európa Tanács – minősített többség
• Világszervezetek erősítése, pénzügyi felügyeleti, környezetvédelmi szinten
• Környezetterhelés hangsúlyosabb adóztatása
• Sokáig boncolgatja, de nem világos az iskolarendszer szegregációt erősítő hatása, viszont az iskolaérettségi vizsga megszűntetése jó pont
• Cigánykérdés korrekt tárgyalása
• Adminisztrációs terhek csökkentése: felesleges bemutatni a cégkivonatot, közjegyzők szerepének csökkentése, kötelező könyvvizsgálat eltörlése
• Kannabisz származékok dekriminalizációja
• Budapest, behajtási díj (a részletekről elvi szinten sincs szó)

Negatívumok

• Egészségbiztosítás privatizációját azért ellenzik, mert nem tartják elég okosnak az embereket. Még több állami pénzt akarnak nyomni a rendszerbe.
• Adócsökkentés helyett adóátrendezés, nem jó irány (az adóegyszerűsítés táblázat viszont tetszik)
• Közös EU adóminimum: nem ide tartozik és nem reális
• Nyugdíjrendszer: öngondoskodásról egy szó sem esik
• Lakhatáshoz való jog az Alkotmányban, utána lakáskérdésben pénzszórás
• Igenis magas az elvonás az állam részéről a gazdaságban, ebben tévednek
• Munkajövedelem adóinak csökkentése. Miből? Van rá válasz legalább, de elnagyolt becslés.
• Tobin adó
• Nagyon erős bölcsészkedés, jogászkodás – értelmes, de terjengős

Jobbik

Összességében: kevésbé riasztó, mint a párt retorikai megjelenése, de naiv és konkrétumok nélküli a megvalósítás területén. Alapvető elvi szintű tévedések is vannak benne. Források sehol sincsenek, osztogatnának nyakló nélkül. Kőkemény baloldali irányultság.
Pozitívumok
• Konkrétum a KKV adókról. ÁFA fizetésről szintén (kérdés hogy az állam likviditására ez milyen hatással van)
• Közmunkaprogram (a kérdés a hogyan)
• Munkát terhelő járulékok csökkentése jó (miből?)
• Vidék Bankja nem rossz ötlet (de miből?)
• Informatika: nyílt forráskód, online állami tárhely, teljes körű netes államigazgatás (hogy veszik rá az embereket a használatra?). Elég jó és részletes a többihez képest, látszik hogy fiatalok és jól használják a netet.
• Sok gyereknél már adókedvezményt adnának, nem osztogatnának
• A cigánykérdés tárgyalása viszonylag szofisztikált (az undorító retorika azért itt is megjelenik tompított formában)
• Internetes fájlcserélő liberalizálás és egyéni letöltés dekriminalizálása
• Szociális kártya (részletek hiányoznak)
• Vállalkozói magyar igazolvány (nincs pontosan meghatározva, hogy mire jó)
• Gyermekneveléshez 0% ÁFA kulcs (érdekes ötlet, akár működhet is)
• Szabad nyugdíjpénztár választás (önkéntes is?)

Negatívumok

• A globális kapitalizmus a program állításával szemben nem bukott meg, soha nem látott tömegeket emelt át a középosztályba.
• Az erős állam nem a nézeteim szerinti
• Elherdált vagyonokat visszaszerezik (mi minősül annak és hogyan? )
• Életfogytiglani börtönbüntetés ígérgetése olyan bűncselekményeknél ahol ez nem indokolt
• Állami segítség csőd közeli vállalatoknál (finanszírozás?)
• Államadósság törlesztés és visszafizetésről tárgyalás? (Hogyan, kivel, mit? Lásd ezt) Törvényben nem lehet rögzíteni, hogy működési kiadásra nem, hiszen az állami kiadásokat fizetni kell, ha éppen katasztrófa van, akkor is.
• Állam átszervezése, nincs konkrétum.
• Külgazdasági orientáció keletre (rosszabb és gyengébb piac, mint az EU)
• Banki alapkamat csökkentés nem így megy, aki ezt írta, annak alapvető közgazdasági fogalmai hiányoznak
• Kilakoltatás felfüggesztése nem mindenkinél indokolt a legnagyobb jóindulattal sem
• Bérlakás program. (OK, de miből?)
• Válaszd a hazait, önmagában felesleges protekcionizmus
• Magyar vállalkozások hónapokon belül nem tudják betölteni az űrt mindenhol, ha „kirúgunk” egy nagyobb multit
• Felülvizsgált jogszabályok, eddig miért nem tették?
• Nagyon gyakori, hogy kiírják, hogy egyszerűsítenek, áttekinthetővé tesznek stb., de nem írják le még nagyvonalakban sem hogyan
• Földvásárlás – nem jó az alacsony finanszírozás miatt.
• Környezetvédelem: semmi, de semmi konkrétum, így a finanszírozásra sem.
• Energia: államosítás (hogyan?)
• Bölcsőde, anyaság: osztogatás
• Nyugdíjrendszer: fent szabad választás, itt kötelező-mnyp államosítás, ellentmondás?
• Devizahitelek leállítása (miért?)
• Patikaliberalizáció leállítása (miért?)
• Abortusz leállítása: nem kerülne törvénybe, de teljesen meg akarják szűntetni ösztönzéssel.
• Felesleges kultúrpolitikai erőfitogtatás, mint Turulmadár külön (!) törvényi védelme, Roosevelt tér átnevezése Széchenyi térré
• TV2, RTL Klub koncessziós jog felfüggesztés, totalitárius megoldás és nincs jogbiztonság (majd ha lejár a jog, akkor, de akkor is demokratikus keretek között, szerintem is 90%-ban gyenge a műsor, de nem kötelező nézni)
• Áttelepülés nélküli állampolgárság és kétkamarás parlamentben döntési jogkör (csak annak legyen beleszólása és szavazati joga aki hosszútávon itt is él, amit a program ír a legmélyebben ellenzem, ha ide költözik és egy honfitársat szívesen látunk, annál más a helyzet)
• Kötelező országhatáron túli osztálykirándulás (majd mindenki eldönti)
• Keresztény gyökerek Alkotmányban (veszélyezteti a vallásszabadság elvét)
• Regisztrált élettársi kapcsolat eltörlése
• Hit és erkölcstan kötelezően (ez családi és nem állami kérdés)
• Honvédelmi költségvetés növelése
• Gárdából Magyar Nemzeti Gárda
• Külpolitikában feltűnő Oroszország szimpátia
• Nemzetek Európája (gyengítené az integrációt és ezen keresztül az EU világgazdasági súlyát)
• Szent Korona tan
• Alapvető tévedés a liberális emberkép meghatározásánál. A függetlenség nem azonos a szabad döntéssel.

MDF

Rövid, hiába képvisel jó irányokat. Olyan, mintha egy okos embernek pár óra alatt kellett volna megírnia. Egyedül ez a program ad valamelyest megnyugtató válaszokat a bevételi és kiadási ígéretek egyensúlyára.

Pozitívumok

• Ikerhiány felismerés jó. A 36 oldalas amúgy sem túl hosszú program 15. oldalánál már van arra remény, hogy a tényleges programot is olvashatjuk hamarosan.
• Támogatásokat feleslegesnek tartja, ez jó
• Újraelosztás GDP arányos csökkentése 8-10%-kal. Államadósság hosszú távon 40% alá csökkentése.
• És itt szó van arról, hogy miből: a közkiadások érdemi csökkentéséből.
• Aktivitási ráta felismerés.
• Munkaügy és Oktatás egy platform alá hozása
• Minimális iskolaméret
• Járási önkormányzatok, falusi önkormányzatok helyett, budapesti önkormányzatok csökkentése
• Minimálbér adóztatása
• Forgalmi és vagyoni adók növelése a jövedelmek adójával szemben
• Iparűzési adó kiváltása valós ingatlanadóval

Negatívumok

• Az elején felesleges elmélkedés a magyar demokrácia múltjáról és működéséről. Utána az alapelveik fejtegetésébe kezd. Értelmetlen visszautalgatás Antall Józsefre.
• 11. oldal átcsúszott lábjegyzet!
• „2001-ben - részben az Egyesült Államokban végrehajtott terrortámadások lélektani hatásaként - megtorpant a világgazdasági fellendülés.”
• Nyugdíjváltoztatás langyos
• Teljesen üres szövegelés a korrupció mentesítésről
• Vannak a választási programnak mellékletei, ezek is inkább csak körvonalazzák a szakpolitikai megoldásokat.

FIDESZ

A program régi, a nemzeti oldalon mindenképpen nagy tekintélynek számító arcok rövid ajánlásával kezdi: Mádl, Makovecz, Martonyi, Schmitt, Vizi E. Szilveszter. Csak az ő jó meglátásaikban bízhatnunk(?). Nem igazán van benne szó szinte semmiről. Ahol ígérnek valamit nagy ritkán, a forrást ott sem jelölik meg. Annyira defenzív a stratégia, hogy semmit nem kockáztatnak. Csak következtetni tudunk (például így). Azért a Fidesz biztos, hogy ennél sokkal felkészültebb.

Pozitívumok

• Itt is jó az inaktivitási probléma jelentőségének felismerése.
• Tetszetős konkrétumok a fizetési fegyelem szabályozása esetén
• Protekcionizmus csak módjával, és jó az elv, hogy a minőség miatt vásároljanak a fogyasztók magyar terméket.

Negatívumok

• Bürokrácia csökkentése állandó jolly joker, de semmilyen konkrétum nincs rá.
• A kormány vigye le a kamatokat (alapvető közgazdasági tévedés)
• Közmunka programok (jó jó, de részletek?)
• a belügyi programra jellemző, hogy rögtön az elszámoltatással kezd
• több rendőr és minden települése (de miből?)

A programokról összességében

Értékrendnek megfelelő (hangsúlyozom: ez egyénenként eltérő)

1. MDF
2. LMP
3. MSZP
4. FIDESZ
5. JOBBIK

Reális

1. MDF
2. LMP
3. FIDESZ
4. MSZP
5. JOBBIK

Részletes

1. JOBBIK
2. LMP
3. MSZP
4. MDF
5. FIDESZ

Hiteles

1. LMP
2. MDF
3. JOBBIK
4. FIDESZ
5. MSZP

Összességében (pártok és progarmjaik alapján)

LMP: A párt tavalyhoz képes jobban felvállalja baloldaliságát, kevésbé akarja megvezetni a bizonytalan, kiábrándult szavazókat. A névválasztás továbbra sem szimpatikus, csak úgy mint egyes agresszív megjelenéseik. Viszonylag jó program, szimpatikus társadalompolitika és elvek, naiv és túlságosan baloldali gazdaságpolitika.

Jobbik: Szavazatszerzés szempontjából profi párt, de a valóságtól elrugaszkodott, mesebeli elképzelésekkel. Irányvonala nagyon rossz, megnyilvánulásai enyhén finomodtak, de továbbra is sokszor egész egyszerűen undorítóak.

FIDESZ: Jól szervezett párt, teljes tartalom nélküliséggel. Csak sejteni lehet, mit szándékoznak tenni, de a centrum felé mozduló elképzelésekkel még jó is lehet, amit tenni fognak. Mivel ezt nem közlik, abszolút megbízhatatlanok ezen a ponton.

MSZP: Nagyrészt hiteltelenné vált párt, amelyik a programjával sem szerez hitelességéből vissza semmit. Azok, akikben még lehetne bízni, nem indulnak, vagy teljesen a háttérbe szorultak.

MDF: Belsőleg teljesen szétzilált párt, jó irányelvű, de nem kellően részletes programmal, egy nagyon hiteles frontemberrel, aki nélkül teljesen esélytelen lenne, hogy rájuk szavazzak.

Összesített lista valamennyi felsorolt tényező esetén:

1. MDF
2. LMP
3. MSZP
4. FIDESZ
5. JOBBIK

A 3. helytől kezdve mindegyik pártról kifejezetten negatív véleményem van. Ám egyik párt sem kifejezetten szimpatikus, az MDF és LMP esetén látok jóval több pozitív, mint negatív elemet.

A programokat átolvasva még elmondható, hogy végül is működik a demokrácia, az ígérgetés tovább él, de a kiábrándult szavazókat már nem lehet olyan nagy szavakkal megvezetni, így idén legalább nem ígérnek például 14. havi nyugdíjat. Ez is valami.

A végső döntésemben még szerepet játszott az is, hogy a hárompárti parlament nagyon kevés, túlzott hatalomkoncentrációval járhat. Mivel a két küszöb közeli szervezet amúgy is a fentiek többségénél jó pontokat szerzett, ezért ez inkább csak megkönnyítette a döntést. Lehet, hogy el fog veszni a szavazatom, de olyan pártokat választottam, amelyek nem állnak messze az értékrendemtől, reálisabb célokat fogalmaznak meg, békésebb megnyilvánulások mellett.

Listán az MDF-re fogok szavazni.

Egyéni jelöltként pedig Bajomi Ivánra, az LMP jelöltjére. MDF-es jelölt amúgy sem indul, Bajomit alig ismerem, de a civil szférából jön és nagyon erős szakmai háttere van az oktatáspolitika területén.

A második fordulóban szinte biztos, hogy Bajomi nem marad a szavazólapon, ha lesz egyáltalán második forduló. Ha lesz is, csak olyan pártok vesznek rajta részt, akikre nem szívesen szavazok. Amennyiben elmegyek 25.-én is szavazni, az elsődleges szempont, hogy ne a Jobbik jelöltje nyerjen. A másodlagos az, hogy a FIDESZ kétharmada lehetőleg ne jöjjön létre a parlamentben. Tehát ha úgy látom, hogy a Jobbik jelöltje erős, akkor arra fogok szavazni, akinek több esélye van nyerni, ez valószínűleg Kupper András (FIDESZ) lesz. Ha a Jobbik gyengén szerepel, akkor megfontolom, hogy Józsa Istvánra (MSZP) szavazok.

Adósságspirálban vagyunk?

2010-04-03T13:39:00.000-07:00

Mostanában sokszor hallom, hogy Magyarország adósságspirálban van, és az egyedüli kiút az adósság visszafizetési feltételeinek újratárgyalása, illetve egy részének elengedése. Az adósságspirál lényege a közbeszédben az értelmezésem szerint az, hogy (itt) az állam a korábbi hitelek törlesztési és kamatkötelezettségeit már kizárólag vagy nagy részben csak újabb hitelek felvételével képes megoldani, és ennek a folyamatnak a megállítására már nincs reális esély.

Korábban már írtam, hogy elméleti szinten nagyon komoly adósságok is törleszthetőek. A kérdés annak szerkezete, külső-belső irányban történt-e, hazai vagy más deviza alapú, és még sorolhatnám.

Az egyik tévhit, hogy a külföld, nagy bankok, multinacionális vállalatbirodalmak felé lennénk eladósodva, ráadásul egy viszonylag szűk kör felé. Ebben az esetben szimplán technikai és jogi értelemben (is) a tárgyalás az egyszeri adósság csökkentésről, részbeni elengedésről könnyebb lenne. A helyzet azonban az, hogy az adósság jelentős része hazai kezekben van. (erre ZSV az oldalán mutatott rá, azóta eltűnt a szöveg az oldalról, mivel mindig csak a legfrissebb bejegyzéseit teszi ki). Az államkötvények összes értéke (deviza és forintalapú együtt), amely technikai szempontból könnyebben tárgyalható lenne, 12 330 mrd Ft. Ez természetesen nem a teljes államadósság, csak annak hosszú lejáratú, nem specializált része (például éven belül lejáró kincstárjegyeket érdekes lenne "újratárgyalni"). Ebből 6 102 mrd Ft van közvetlenül külföldi kézen. A magyarba beletartoznak a hazai vállalatok is, ezek azonban összesen kevesebb mint 108 mrd Ft-nyi értékben tartanak államkötvényeket, ezek aránya alacsony, hogy ebből mennyi értékben van külföldi tulajdonú cégek kezében, nem tudni. Nagyon sok államkötvényt tartanak az egyéb monetáris intézmények, ezek nagy része azonban befektetési alap, amelyeket 60 mrd Ft kivételével hazai magánszemélyek és intézmények tartanak, összesen majdnem 3100 mrd Ft értékben. Ha úgy számoljuk, hogy az MNB statisztikákban nem magyar háztartások, de magyarnak tekintett szektorokat 20-80%-ban megbontjuk külföld-hazai arányban, ami már erős feltételezés, akkor is a teljes államkötvény adósság 5 192 mrd Ft és 7 138 mrd Ft hazai - külföldi arányt mutat. Mivel az, hogy ki külföldi és ki nem lehetetlen megállapítani, vagy nagyon súlyos jogi problémákat okozna, így nem tehető különbség, tehát egy elengedés mindenkit érintene. Külföldi alapokat csak úgy, mint itthon a nyugdíjára gyűjtő embert, vagy megtakarításokkal rendelkező állampolgárt. Ahogy ZSV is írta, ez egyszeri, befelé szóló brutális vagyonadó lenne. Ennek összes makrogazdasági hatásával, lassabb növekedés, pénzek külföldre menekítése, és társadalmi feszültségével együtt. Ám még ha saját magunkkal való kiszúrást elkerülendő, csak külföldiek felé történő tartozás elengedéséről tárgyalnánk, akkor is maximum 7100 mrd Ft körüli összeg csökkentéséről beszélhetnénk. Akár ennek az oroszlánrésze, páldul 5000 mrd Ft elengedése milyen hatást okozna, olvasható lejjebb.

A másik tévedés, hogy nincs esély a törlesztésre és az adósság csökkenésére. Most nem vagyunk adósságcsapdában (közbeszédben az adósságspirál szinonimája), és az elkerülés is megoldható, ha nem is könnyű. Ezt a kulcstényezők vizsgálata egy viszonylagosan gyors áttekintés révén megmutatja. Amit itt írok azon belül minden egy igencsak egyszerűsített elméleti modell része, viszonylag kevés változóval. Nem tudományos igényű elemzés, a lényeg, hogy a folyamatokra világítson rá.

Mitől függ az adósság jövőbeni pályája? Az egyszerűsített modellben, itt, a válasz könnyen megadható. Függ a költségvetés elsődleges egyenlegének jövőbeni alakulásától, továbbá a kamatlábak mértéke miatt a kamatkiadások mértékétől. Az előbbi függ a bevételektől és a kiadásoktól, az előbbi indirekt módon a gazdaság növekedésétől, és természetesen mindenre az infláció is hatással van.

Minden tényezőt vizsgáltam, és minden esetben a többit változatlanul hagyva három forgatókönyvet néztem. A kék a legrosszabb, a piros a közepes, a zöld a legjobb változat az adósság nagyságának szempontjából. A vízszintes tengelyen az évek láthatóak 2030-ig, a függőlegesen a GDP arányos államadósság.
A módszertan kapcsán még fontos megemlíteni, hogy az adatok kerekítettek, egyéb tényezők nincsenek rájuk hatással és egy teljes mértékig lineáris modellt alkalmaztam. A cél nem az adósságcsapda és elkerülésének, illetve ezek forgatókönyveinek részletes látlelete, hanem az, hogy a lényeges tényezők hatására mutassak rá.

Az első esetben minden változatlan, a GDP növekedés 3%, az infláció 3%, és az adósságszolgálat kamatlábai 10%, 6% (ami a most kibocsátottakra igaz nagyjából) és 2%. Nyilvánvalóan egyik napról a másikra még ha az új papírok esetén elérhető 2%, jó darabig nem ez a kamatláb érvényes átlagosan a teljes állományra. Mégis, elméleti szinten látható, hogy a fizetendő kamat az adósságspirált beindíthatja +4% esetén, és veszélyét eltűntetheti -4% esetén, a mostani állapothoz képest. Az első az alacsony bizalom a magyar államadósság iránt, a második a magas. Nagyon nagy jelentősége van, hogy a piacon mit gondolnak rólunk.

Ha sikerül elérni egyszeri, 5000 mrd Ft-os (!) adósságcsökkentést, akkor a fenti számokkal az alábbi pályák várnak ránk. Lényegi különbség nincs, mindegyik ugyanabban az irányban van, és 20 év után már csak kicsit enyhébb annál, mint az elengedés nélküli állapot.

A helyzet azonban ennél valamivel rosszabb lenne. Az engedmény kikönyörgése, netán a deklarált nemfizetés (be nem vallott államcsőd) nagy bizalomvesztést eredményezne, ami a kamatlábak emelkedését okozná. A feltételezett kamatlábak 13%, 9% és egy nagyon jó gazdasági környezetet alapul véve optimistán 5% lennének. Így rosszabbul járnánk, mint az első esetben, mindhárom forgatókönyv esetén. (továbbá abba ne is menjünk bele, hogy morálisan mit jelent a felvett kötelezettség nem teljesítése)

Nézzük meg mi történne akkor, ha minden tényező az első esethez képest változatlan, a kamatláb minden esetben egységesen 6%, viszont a GDP növekedése 1%, 3%, és 5%. A legjobb esetben a gyorsan növekvő adóbevételek miatt a hatás ugyanolyan jó, mint az alacsony kamatláb mellett.

Amennyiben ugyanezen növekedési ráták mellett az elvonásokat, adóbevételeket úgy csökkentjük, hogy a GDP 40%-a kerüljön az államhoz (durván 10%.-os csökkentés), de a kiadásokat, a szociális ellátórendszert, államapparátust változatlanul hagyjuk, az mindhárom esetben kezelhetetlen helyzetet eredményezne.

Ha a kiadási oldalon is csökkentünk, az első esetben egy évig nem emelünk nominálértékben (reálértékben csökkentünk), a második esetben 1000 mrd Ft-tal, a harmadikban pedig 2000 mrd Ft-tal nyomjuk le a kiadási oldalt és onnantól inflációkövetés történik (kamatláb mindenhol 6%, GDP növekedés 3%), akkor csak az utóbbinál érhetünk el érdemi hatást.

Feltételezhetjük azonban, hogy az elvonás csökkentése jótákonyan hat a gazdaság fejlődésére, a több ottmaradó tőke (elsősorban) beruházásra fordítása és a gazdaság kifehéredése miatt. Ha minden változatlan az előző esethez képest, de 5%-os GDP arányos elvonáscsökkentés (1000 mrd Ft) esetén 1%-os többletnövekedést valószínűsítünk (tehát itt 5%-os növekedést produkálunk), akkor az alábbi forgatókönyveket kapjuk. Már az 1000 mrd Ft-os kiadáscsökkentés is csökkenő államadósságot eredményez, a 2000 mrd-os lefaragás által pedig 20 év alatt gyakorlatilag teljesen eltüntethető az adósság. Ez azt jelenti, hogy egy ma születő gyermek már úgy kezd munkát vállalni, hogy az államnak nem kell elvonnia tőle pénzt arra, hogy évek, vagy évtizedek összegyűlt adósságát az ő munkája finanszírozza.

További feltételezés, hogy a csökkenő adósság barátságosabb kamatlábakat hoz magával. Az előző eset adatai alapján, de 2%-os kamatláb mellett a lenti, még optimistább forgatókönyvek fordulnának elő.

Következtetések:

Az adósság nyomasztóan nagy, de még ezer út van fel és le is, nem kerültünk még bele az örvénybe.
A legfontosabb önálló külső tényező a kamatláb mértéke, utána szorosan a gazdasági növekedés.
Az egyszeri adósságelengedés (ami rózsaszín álom, pláne ilyen nagyságrendben), már középtávon sem okozott számottevő eltérést a többi forgatókönyvhöz képest.
Ha a gazdaság a magas adókkal nemigen terhelhető tovább, az adócsökkentés csak a kiadások drasztikus lefaragásával együtt valósulhat meg államcsőd nélkül. Még a legoptimistább forgatókönyv vegyítés esetén (2%-os kamatláb, 5%-os növekedés), a sima egyszeri reálérték stop sem eredményezett érdemi adósság csökkenést. Magyarul: ha elfogadjuk a fentit, muszáj nagymértékben csökkenteni a kiadásokat.

Ez a szociális ellátórendszer erős visszavágását, az állami kiadások drasztikus csökkentését kell hogy jelentse. Nyugdíj, oktatás és egészségügy. Azt hisszük, hogy most jut kevés ezekre, valójában ennél sokkal kevesebb fog. Már amennyiben mindenképpen el akarjuk kerülni az adósságspirált.

Politikai - társadalmi nézeteim

2010-03-25T06:12:00.000-07:00

Jönnek a választások, és soha ennyire dilemmában nem voltam, hogy kire szavazzak. Úgy érzem, hogy nincs olyan politikai erő, ami akárcsak elfogadható mértékben képviseli azt, ami az én értékrendemnek megfelel. Hogy ezek mik lennének, azt itt leírom. Jó lenne egy olyan pártot látni, amelyik nagyjából az alábbiakat képviseli.

Most ezek a nézeteim, de nem kizárt, hogy egyes pontok változhatnak ha a tapasztalatok mást mutatnak, mint amit korábban gondoltam. Biztosan sok mindenben tévedek, vagy naiv vagyok. A tapasztalatok bizonyára hozzátesznek majd idővel az itt leírtakhoz.

Kiindulópont: a társadalmi berendezkedésnek és ennek keretein belül a politika feladata: az egyén maximális szabadságának lehetővé tétele. Az egyén a szabadsága és az ehhez tartozó felelősségtudata birtokában maga dönt arról, hogy mit csinál az életben (lásd még ezt). Fontos a Nyílt társadalom erősítése és megvédése. A totalitáriánus vagy ahhoz egy kicsit is közelíteni szándékozó elméletek megkérdőjelezése, de nem minden elemének feltétel nélküli elutasítása mellett. El kell fogadnunk, hogy nem tudhatjuk milyen a tökéletes társadalmi rendszer, ezért mindig nyitottnak kell maradnunk az újdonságokra, az örök kétely használata mellett.

Alkotmány
Az alaptörvénynek az egyéni szabadságot, a Nyílt Társadalmat és ennek stabilitását kell szolgálnia. A jelenlegi Alkotmány ehhez közel áll. Idővel a Népképviseleti helyett a Közvetlen Demokrácia irányába lenne jó elmozdulni, de azt látom, hogy jelenleg erre még nem elég érett a társadalom.

Választási rendszer
A bejutási küszöb kifejezetten a Nyílt Társadalom elleni lépés, mert a meglévő vélemények és szervezetek törvényhozó hatalomban lévő bebetonozását segíti elő. Az egyéni körzeteknek ma már alig van értelme, listás rendszerű szavazásnak van létjogosultsága. Kispártoknak esély, listás szavazatot tovább lehet adni.

Gazdaság
A termelés és szolgáltatás teljes mértékben magánkézben kell, hogy legyen, tisztességes és működő piaci verseny mellett.

Állam szerepe (és mérete)
Kis állam szükséges, és elsősorban a jogszabályi keretek és azok használatának biztosítása a feladata. Szolgáltatásokat szinte egyáltalán nem, a szabadság megteremtésében viszont általános jelleggel részt kell vennie.
A liberteriánus állásponttal azért nem tudok teljes mértékben egyetérteni, mert szociális juttatások nélkül a társadalom szétszakadása olyan mértéket ölt, amely már az egyéni szabadság meglétét veszélyezteti. Emiatt a minimális életkörülmények biztosítása közös társadalmi érdek, ezt azonban nem állami szolgáltatásokkal, hanem a létminimum feltételeinek anyagi támogatásával kell elérni.
Néhány kifejezetten stratégiai fontosságú, elsősorban energia szektorba tartozó vállalat kivételével valamennyi vállalat magánkézben lenne jó helyen, beleértve a közlekedést, a postai szolgáltatásokat, szerencsejáték szervezést is.
Az államapparátus és a minisztériumok száma csökkentendő, felesleges önálló önkormányzati és társadalompolitikai, közlekedési-energiaügyi minisztérium.

Adórendszer
Mindenképpen alacsonyabb elvonásokkal, alacsonyabb kulcsokkal, kevesebb progresszív és jövedelemadó jellegű elemmel. Erre két fő irányt tartok elképzelhetőnek:
Egykulcsos, erősen egyszerűsített adórendszer
Fair tax és vagyonadó domináns adórendszer
Hosszabb távon elképzelhetőnek tartok egy decentralizált adórendszert, erősen az egyes állami feladatok illeték jellegű finanszírozására épülve.
Mindegyik megoldásnál a munkákat terhelő adók és járulékok jelentős mértékben csökkentendőek. Az állampolgárok maguk döntik el, hogy milyen egészség és nyugdíjbiztosítás választanak és ezt maguknak vásárolják meg.

Államadósság
60% GDP arányos mérték feletti érték esetén abszolút prioritás a lecsökkentése. Kőkemény fiskális politikára van szükség ehhez, évente 2-3% GDP arányos csökkentés elvárt. 60% alatt ez évei 1-1,5%-ra csökkenhet mindaddig, amíg 40%-ra nem megy le.

Monetáris politika
A jegybank függetlensége alapvető fontosságú. Elsődleges feladata az infláció elleni küzdelem, és a pénzügyi piacokon keresztül a gazdaság stabilitásának elősegítése. A recesszió elleni küzdelem nem a feladata.

Piacok felügyelete
Transzparensebb, de enyhébb ellenőrzésű piacok. A piaci szereplőknek és a fogyasztóknak szabadon kell dönteniük arról, hogy milyen megállapodásokat kötnek. Viszont a szabályozó hatóságoknak erre, mind azok betartatása, mind a rendszerszintű kockázatok felismerése érdekében teljes rálátással kell rendelkezniük. A derivatív piacokat amennyire csak lehetséges, szabályozott tőzsdékre kell bevezetni, elszámolóházzal.

Mezőgazdaság támogatása
Az államnak nem feladata a mezőgazdaság támogatása. Ennek fokozatos csökkentés, majd megszüntetés, de stratégiai szinten minimális mérték előírása és biztosítása akár állami forrásból. Elképzelhető, hogy a támogatások megvonásának csak össz-európai szinten történő összehangolt van értelme.

KKV szektor fejlesztése
A kis és középvállalati szektor gyenge, de éppen az erős állami jelenlét miatt. Támogatás helyett adócsökkentés és adókedvezményekkel érdemes őket segíteni.

Kutatás és Fejlesztés
Néhány stratégiai ágazat, például energia kivételével egyáltalán nem állami feladat. Elősegítését kizárólag adókedvezmények formájában kellene végrehajtani.

Honvédelem
Hadkötelezettség megszüntetésének fenntartása, de nem tartom elképzelhetetlennek az 5 (esetleg 3, 2) évenkénti két hetes kötelező gyakorlat bevezetését. NATO tagság megtartása. Önálló EU haderő támogatása. Országhatárokon belüli hadi esemény esetén kötelező szolgálat, azokon kívüli, például NATO hadműveletek esetén kizárólag hivatásos haderő biztosítása.

Környezetvédelem
A környezetszennyezés helyi és gyakran teljes társadalmi költségeket okoz. Értelemszerűen ennek a költségeit a szennyezőnek kell állnia. Nemcsak a nagyipari CO2 kibocsátást, hanem minden más szennyezés egy bizonyos szintig piacosítható (megvásárolható), afelett pedig a jelenleginél keményebben büntethető. A piacosítható mennyiséget fokozatosan csökkenteni kell.
Mivel a környezetvédelem össz-társadalmi feladat, ezért ezen folyamatok ellenérzését az államnak kell ellátnia. A globális felmelegéds tény, az hogy ezt az emberi tevékenység okozza nem bizonyított, de nagyon valószínű (kb. 90%), ez már bőven szükségessé teszi a megoldás államilag és nemzetközi szinten koordinált keresését és betartatását.

Egészségügy
Ahol emberek szolgáltatásokat nyújtanak mások részére az üzlet (is). Ez a helyzet az egészségüggyel. A kötelező állami biztosítás igénybevételének megszüntetése. Magánosítás, és az esetleges egy állami biztosító mellett magánbiztosítók lehetőségeinek a kitágítása, külön célirányos, pénzbeni támogatás a rászorulóknak. Jelentős, de nem teljes körű kórház privatizáció. Valamilyen biztosítóval történő szerződés kötelező valamilyen minimális szinten/lefedettséggel. A gyógyszerek árát a piacnak kell kialakítania, egyedi gyógyszer ár támogatásra nincs szükség.

Drogliberalizáció
Marihuána liberalizációja, halucinogének dekriminalizációja. Minden más kábítószer kereskedelmének még szigorúbb büntetése. A legalizált kábítószerek kemény megadóztatása és szigorú büntetés feketekereskedelem esetén. A legalizálás természetesen csak 18 év feletti fogyasztókra vonatkozik. A befolyó bevételekből rehabilitáció és oktatás finanszírozása. Alkoholisták és drogfüggők rehabilitációjának saját vagyonukból történő finanszírozása.

Bűnüldözés
A közrend biztosítása állami feladat. Valamennyi lopás bűntény, ezért a 20 e Ft-os lopási értékhatárt (amely alatt szabálysértésnek minősül ma) 0 Ft-ra csökkenteném.

Magyar Föld
Véleményem szerint nincs értelme a kizárólag hazai tulajdon mellett kiállni, ha egy-egy tőkeerős külföldi magánszemély azt hatékonyabban tudná hasznosítani, és ezzel munkahelyet biztosítani. Külföldi illetőséggel, csak magánszemély vehessen, de ne legyen továbbadható örökösnek (igen tudom, hogy ez komoly jogi kérdéseket vet fel)

Kereskedelem
Protekcionizmus elvetése, szabad kereskedelem pártolása.

Energia
Még egy atomerőmű építése, részben akár privát finanszírozás által. Megújulók lassú és fokozatos erősítése, adókedvezmények által.

Fegyvertartás
A fegyver inkább az egyén szabadságának korlátozását, mint védelmét szolgálja. Az embernek nem joga fegyvert tartani, erre csak speciális munkakörökben és esetekben kerülhet sor.

Szólásszabadság, Holokauszt tagadás
A szólásszabadság a Nyílt Társadalom legfontosabb pillére. Minden körülmények között meg kell védeni valamennyi véleményt, mindaddig, amíg az nem kifejezetten mások szólásszabadságának vagy emberi jogainak a korlátozására irányul. Hogy hol a határ azt nehéz megmondani, de semmiképpen nem az ízléstelenségnél, hanem jóval messzebb. A Holokauszt tagadása kifejezetten undorító megnyilvánulás, de nem büntetendő. Az már büntetendő, ha valaki például újabb Holokauszt-ra buzdítana. (lásd még ezt)

Halálbüntetés
Nagyon nehéz kérdés. Meggyőződésem, hogy még objektív tárgyalási folyamat esetén is, egyetlen embernek, illetve azok csoportjának sincs joga megvonni mások életét senkitől. Ugyanakkor az is igaz, hogy nagyon veszélyes bűnözők esetén a társadalomból való teljes és végleges kivonásuk a megoldás. Az elítélt választhasson a valós életfogytiglan, vagy a halálbüntetés között. Hangsúlyozom: csak azoknak, akik utólag is veszélyesek a társadalomra. Csak Rendszolgáltatás létezik, Igazságszolgáltatás nem.

Európai Unió
Támogatom a jelenleginél még erősebb integrációt. Szükség lenne erősebb végrehajtói hatalomra az EU-ban, főleg a vezető poszton. A törvényhozó hatalmat fokozatosan csak az Európa Parlament kezébe kellene helyezni, élesen különválasztva azt a helyi törvényhozások hatáskörétől, akár alkotmányos szinten. Elképzelhető egy föderalista rendszerű Európa létrehozása. Szerintem ez nem gyengítené a nemzeteket, és a nemzet tudatot. Viszont a globális világban, két másik pólus ellen csak egy nagyon egységes Európa veheti fel a gazdasági küzdelmet.

Határon túli magyarok
A magyar államnak felelőssége valamennyi magyar származású ember erkölcsi és diplomáciai támogatása. Kulturális autonómia, és magyar nyelvű oktatás erélyesebb képviseletére lenne szükség, viszont a kettős állampolgársággal nem értek egyet.

Külpolitika
Az Észak-Atlanti szférába tartozás megőrzése.
Nagyon közel állónak érzem magam a pacifista meggyőződéshez, de egy országnak saját belül minden eszközzel joga van megvédenie magát, továbbá egységes ENSZ felhatalmazás esetén nemzetközi erőknek a béke vagy az emberi jogok érdekében joga van más országokban beavatkoznia.

Oktatás
Nem állami feladat, néhány stratégiai terület (pl. rendőri, nemzetbiztonsági képzés) kivétel a magánszférának kell ellátnia.

Homoszexualitás – azonos neműek házassága
Nincs joga senki másnak beleszólni, hogy két felnőtt ember saját akaratából összeköti az életét. A szexuális beállítottság semmilyen formában nem tehet felsőbb vagy alsóbb rendűvé egy embert.
A felvonulásokhoz természetesen mint mindenki másnak, joguk van, az erős szexuális tartalom nyílt mutogatásához nem, ugyanúgy mint a heteroszexuálisoknak sem.

Abortusz
Teljes mértékben a pro-choice álláspont mellett vagyok. A nők szabadon dönthessenek arról, hogy mikor vállalnak gyereket.

Vallás és egyház finanszírozás
Nem az Államnak, hanem a híveknek kell eltartani az egyházakat. Állami támogatás fokozatos csökkentése, majd megvonása. Egyházak minden tevékenysége adómentes lehessen.

Pártfinanszírozás
Nyílt kampányszámla kötelező bevezetése, a támogatók neve 1m Ft feletti összesített adomány esetén nyilvános legyen, továbbá a nem pénzbeli juttatások nyilvánossá tétele. Az Államnak nem feladata a politikai pártok finanszírozása, ezért a támogatások fokozatos csökkentése, majd megszüntetése.

Önkormányzati rendszer, közigazgatás
Kisebb rendszer, adott önkormányzatra, polgármesterre és képviselőtestületre jóval több helyi lakos jusson. A helyi szerveződések erősítése, több döntési jogkör helyben. Decentralizáció miatt több pénz marad a helyszínen, ebből pl. közbiztonság fejlesztése.

Országgyűlés átalakítása
Kisebb Országgyűlés, kb. 150 taggal. Mindent csak számlával, ez adómentes, jövedelem magasabb, de mással nem foglalkozhat. A mentelmi jog a törvényhozás stabil működésének eleme, a jelenlegi rendszer talán enyhén szigorítandó, de lényegében megfelelő.

Korrupció
Tünet. Igazságos, egyéni szabadságot lehetővé tevő rendszerben jelentősen csökkenne. Tüneti kezelésre önmagában nem éri meg a jelenleginél nagyobb energiákat fordítani. Természetesen a bűncselekményeket szigorúan büntetni kell.

Sportfinanszírozás
Nem állami feladat, de esetleg néhány kiemelt sportág évtizedes fejlesztésében részt lehetne venni, a társadalom jó közérzetének érdekében.

Kisebbségi politika
Teljes jogi védelem a kisebbségeknek, de a támogatások leépítése és megszüntetése. A kisebbségek hátrányos helyzetének eltűnéséhez a társadalom többségének az egyébként elvárható toleranciája vezet. Ezt nem lehet megvenni, és nem lehet az állam feladata. (lásd még ezt)

Esélyegyenlőség elősegítése
Specifikus helyzetekben és területeken társadalmi, civil szervezetek feladata, nem az államé.

Szociális rendszer
Vagyon és jövedelem alapú támogatás, nem egyedi szolgáltatás és nem gyerek vagy egészségügyi helyzet alapján. Állami nyugdíjak lassú, de fokozatos reálérték csökkentése, GYES, GYED és egyéb specifikus szociális juttatások fokozatos leépítése. A családok fognak gyereket vállalni, ha az állam nem terheli őket agyon adókkal, egy álságos szociális rendszer fenntartása érdekében. Kizárólag egyféle támogatás létezzen, amely viszont a minimális létfeltételeket kompromisszumok nélkül fenntartja, kizárólag pénzbeni juttatás által.

Olimpia
Teljes mértékben támogatom, a finanszírozás jórészt koncessziókból és magántőkéből kell finanszírozni, az államnak jogilag, erkölcsileg, társadalmi hatását tekintve kell a projekt mögé állnia.

Infrastruktúra fejlesztése
Irányvonal kijelölése és ellenőrzése állami feladat, a végrehajtás elsősorban nem. A fejlesztés továbbra is főként koncesszióban, PPP útján mehetne. Infrastruktúra fejlesztő cég a tőzsdén.

Tőzsde
Nagyon fontos eleme kellene, hogy legyen a fejlődő vállaltok finanszírozásának és a befektetések terepének, de nem állami feladat az istápolása, és túl kicsi ország vagyunk, hogy egyedül működjön igazán hatékonyan.

Nyugdíjrendszer, öngondoskodás
Felosztó-kirovó rendszer fokozatos csökkentése kb. 30 éven át majd megszüntetése. Ezután, illetve a mai fiataloknak (kb. 35 év alatt), már kizárólag öngondoskodás alapú rendszer. Valamilyen nyugdíjbiztosítás(illetve NYESZ) választása kötelező.

Média
Köztévé, szerepének, költségvetésének csökkentése, kizárólag szűk értelemben vett közszolgálatiság megteremtése. A média szerepének és tartalmának kialakítását az egyének igényei szabják meg, piaci folyamatokon keresztül.

Még dobok egy blog bejegyzést hamarosan, hogy a fentiek függvényében a pártok programja és egyéb megnyilvánulásai alapján kire szavazzak. Még nem tudom, de gondolkodom rajta. Lehet, hogy arról is lesz egy, hogy mit gondolok a rendszerváltás óta eltelt 20 évről.

(Rövidebb politikai és társadalmi témakörben leírt vélemények)

A Paternalizmus vége? – Talán már nem sokáig fogjuk azt hinni, hogy mindent megoldanak helyettünk.

2010-02-11T19:37:00.000-08:00

Este van, és a konyhában kavargatod a levest. A gyerekek már éhesek. Arra gondolsz, hogy hulla fáradt vagy és a vacsora után, ha a csemeték már ágyba kerültek te is alszol végre. Hiába, még nem teheted meg. Később az éjszakába nyúlóan, ha elcsendesedett a lakás, még vár a munka. Másod vagy harmad állásod adminisztrációját kell elvégezned. Kénytelen vagy ilyen sokat dolgozni, mert nincs más jövedelemforrás, amiből ki tudnád fizetni a lakáshitel részleteid. Így is minden hónapban rettegsz, hogy időben megkapd a pénzt a munkáltatódtól, vagy hogy a számlákat csak kis késéssel fizessék ki neked. Késő éjjel végre le tudsz feküdni, az aggódásodat elnyomja a tompa fáradtság, de csak alig néhány órád van aludni, holnap a gyereket iskolába viszed, majd vár a munka.

Ezekben a sorokban ma több százezer, vagy akár több millió ember ismer a sorsára Magyarországon. Keményen dolgoznak, eltartják a családjukat, de így is csak nehézségek árán képesek a számlákat kifizetni. Hónapról hónapra élnek. Miért van ez? Nem érdemlik meg, hogy nagyobb anyagi biztonságban, és valamivel kevesebb erőfeszítés árán tartás fent a normális életvitel lehetőségét? De igen, megérdemlik. A helyzet azonban az, hogy hiába is érdemlik meg a több pénzt vagy több időt, egyikből sincs elég.

Talán nem termelnek eleget? De igen, megtermelik. A probléma az, hogy az egész ország szintjén nincs elég. Ezért tőlük veszik el, ami szükséges. Adók, járulékok formájában bekerül egy (pontosabban néhány) nagy kalapba, ahonnan a pénzt szétosztják. Ha ma Magyarországon valaki értéket állít elő, attól ennek egy nagy részét elveszik, majd mások döntése által nagyrészt más emberekhez kerül, vagy más embereknek való szolgáltatásban jelenik meg újra.

Az újraelosztó mechanizmust működtető állami alkalmazottakat nem számítva a 10 milliós országban ma 3,1 millió ember termel értéket, amelyből mindenki megél. Ők azok, akik gyakran este 11-kor is dolgozni kényszerülnek az íróasztal fölé görnyedve, akik alig tudják kifizetni a számláikat, és akik élete a folyamatos félelem és egyensúlyozás a nehezen csordogáló bevétel és az ajtón dörömbölő kifizetetlen számlák között. Akár vállalkozóként, akár alkalmazottként, akár tulajdonképpen mindkettőként tengetik életüket.

A fenti szám úgy jön ki, hogy a teljes lakosságból levonjuk azokat, akik koruk miatt még vagy már nem részei a potenciális munkavállalóknak, tehát a nyugdíjasokat, és a gyerekeket. Ezután megnézzük, hogy az aktív korú lakosokból ki végez munkát (munkavégzők aránya), és ebből levonjuk azokat az állásokat, amely a fent említett módon gazdasági értéket már nem állít elő. A kapott arány a teljes lakossághoz képest (is) az egyik legalacsonyabb az OECD tagországok közül, tágan értelmezve a fejlett világban. Tegyük hozzá, hogy az állami alkalmazásban állók munkája számos területen, államigazgatásban, rendvédelmi, szociális területen még a legvadabb liberteriánus berendezkedés esetén sem lenne elkerülhető. Ha nem is gazdasági, de társadalmi értéket előállítanak. Azt is hozzá kell tenni, hogy az elmúlt 4 év során az államigazgatásban foglalkoztatottak létszáma valamivel 800 ezer fő feletti értékekről 700 ezer közelébe csökkent. A takarékoskodás azonban hiábavalónak bizonyult, a magánszféra nem tudta felszívni ezeket az embereket, sem a munkanélkülieket, sem a fiatal és frissen a munkaerőpiacra került munkavállalókat. Ma az aktív népesség 7,7 millió embert tesz ki, közülük csupán 3,8 milliónak dolgoznak – beleértve az állami szektort – több mint 400 ezer ember dolgozna, de nincs munkája, és majdnem 3,5 millió ember vagy feladta, vagy nem is akar dolgozni, esetleg tanul, és gyakran segélyekből él. Az aktivitási arány kevesebb, mint 55%, és ha levonjuk a munkanélkülieket (megkapva a foglalkoztatási rátát), akkor láthatjuk, hogy ma minden felnőtt, dolgozni képes emberből kevesebb mint minden második van foglalkoztatva. Ha konzervatívabb korosztály meghatározást nézünk az aktivitási ráta akkor sem éri el a 62%-ot, vagyis a népesség majdnem 40%-a még ezen számításnál is, meg sem próbál elhelyezkedni.

Elvileg lehetne vitatkozni azzal, hogy azért vannak más országok is, ahol ehhez hasonló arány előfordul, ők mégsem élnek ennyire híján az anyagi és időbeli erőforrásoknak. Ott van például Olaszország, ahol még kevesebben dolgoznak. Ott ugyan jóval magasabb az életszínvonal, de az államadósság is magasabb, és a lezser életmódnak meg is van az eredménye. A tekintélyelvűség ott is igény, lásd Berlusconit, akinél faragatlanabb és könnyen lehet, hogy korruptabb politikust nehéz találni, mégis megválasztották, és csupán attól megnő a népszerűsége, hogy valaki hozzávág egy szuvenír tárgyat. A gondoskodás iránti túlzott igény valahogy mindig lustasághoz, a korrupt politikusokhoz és az eladósodáshoz vezet.

Nálunk nincs tekintélyelvűség? Bár mindenki azt mondja, hogy ódzkodik a politikától, a tekintély iránti igény, a teljes politikai osztállyal szemben hihetetlenül magas. Olykor a sorok között és félmondatokból is egyértelműen nyakon lehet csípni. A Magyar Narancs idei évfolyamának 5. számában Váradi Balázs írt egy remek cikket arról, hogy a politika játszma, de korántsem csak ez. A cikk záró szavai az alábbiak voltak: „(…)akár tetszik, akár nem, az életünk következő négy éve a tét.”

Éppen ellenkezőleg. Nem mindegy, hogy ki és hogyan vezeti az országot, de egy nyílt társadalomban, egy szabad és stabil piacgazdasággal rendelkező demokráciában – szeretném azt hinni, hogy ebben élünk – az egyén saját szabadsága és felelőssége alapozza meg a sorsát, nem az, hogy a feje felett mit döntenek. A probléma gyökere a fejekben keresendő. Sokan még ma is elvárják az államtól, hogy oldja meg a problémákat. A politikusok igyekeznek ennek megfelelni (legalábbis szóban), mert ők a hatalomrajutási / hatalombanmaradási üzletben vannak. A paternalizmus itt az állami gondoskodás iránti igényt jelenti. Gondoskodás alapszolgáltatásokról, jólétről. A döntés kiengedése a kezünkből az állam javára, mert őt bölcsebbnek ítéljük. Bár a legtöbb emberben még ezen döntés lehetősége sem tudatosul, természetesnek veszi, és alternatíva fel sem merül benne. Ez a Kádári örökség.

A paternalizmus iránti igény, sőt annak teljesen természetesnek vétele néha egészen megdöbbentő módokon és helyeken is mély gyökereket vert mind a mai napig. Sosem felejtem el, amit egy fuvarozással foglalkozó cég vezetője mondott nekem egy tárgyalás során. Akkoriban befektetési és pénzügyi tanácsadóként kidolgoztam egy olyan szolgáltatást, ami a benzináremelés ellen nyújtott védekezést. Ennek a lényege az volt, hogy a pénzügyi piacokon olyan ügyleteket hajt végre az adott vállalkozás, amelyek esetén az olajár emelkedése, illetve a forint gyengülése esetén nyereséget ér el, ellensúlyozva az üzemanyag költségek emelkedését. Természetesen ezzel a benzinár emelkedés hatásainak kockázatát nem lehet tökéletesen kizárni, mert az ár az adók emelése miatt is nőhet, és nem teljes mértékben korrelál a dollárban mért adott piacon lévő olajárral. Odafigyeléssel és kellő tervezéssel azonban jó eséllyel ki lehet zárni, hogy a faktorok többsége negatív hatást gyakoroljon azokra a cégekre, ahol az üzemanyag fontos költségtétel. Az ügyfélnek egyszerű és olcsó megoldás volt, csupán a szándék kellett volna hozzá. Az egyik potenciális ügyfél szemmel láthatóan a saját erejéből építette fel a cégét, és kőkeményen küzdött érte minden nap. Mégis azt mondta, hogy bár neki a benzinár komoly problémát okoz, ő egészen biztos abban, hogy ha már elviselhetetlen lesz a helyzet, az állam majd megoldja, adót csökkent, támogatást ad, újratárgyalja (!) a benzin import árát. Mindez egyrészt álom, másrészt az is pénzbe kerülne, ha támogatnának, kisebb adót szednének be: az adófizetők pénzébe. Mindannyiunk pénzébe. Pedig a fuvarozónak csak egy kis odafigyelést, minimális időt jelentene, hogy saját akaratából eltüntesse a probléma nagy részét. Mit tesznek ehelyett a fuvarozók? Tüntetést szerveznek a Parlament elé ha magas az üzemanyag ára…

A paternalizmus olyan mély gyökereket vert a magyar emberek elméjében, hogy még egy realitásból élő, abban nap mint nap küzdő ember is ebben hisz. A mesékben. Újra és újra elkövetjük ezt a hibát. Még mindig nem kapcsoltunk. Pedig amiről le kellene mondanunk sokkal kevesebbet ígér, mint amit elérhetnénk.

Paternalizmus elvetése nem egyenlő a szociális biztonság hiányával, a hatékony szabályok hiányával, vagy akár a kis állammal. Nem feltétlenül egyenlő az állami szektorban lévő foglalkoztatás alacsony arányával sem. Remek példa Dánia, ahol 5,5 millió ember él, ebből 2,86 millió aktív ember, és belőlük 2,66 millió ember dolgozik, vagyis a lakosság – ebbe beleértve a nyugdíjasokat és a gyerekeket - mintegy fele. Magyarországon ugyanez az arány 10 millióból kevesebb, mint 4,2, illetve 3,8 millió. Igen, a statisztikai módszertanban vannak különbségek, és abban is biztosak lehetünk, hogy nálunk nagyobb a be nem jelentett, KSH táblázatokban meg nem jelenő munkaerő aránya, de a különbség még így is szembetűnő. Ráadásul a helyi alkalmazásban álló munkaerő közel 30%-át foglalkoztatja maga az állam, mégsem látszik ez egy fejnehéz szervezetnek.

Bár Dánia a világ egyik legerősebb szociális hálójáról és a vele járó magas adók országaként lett ismert, sokkal kevésbé gondoskodik automatikusan válogatás nélkül bárkiről, és sokkal kevésbé véd meg mindenkit, akinek teljesítményére vagy szándékára nincs jelzés. A flexibilis munkaerőpiac lehetővé teszi a vállalatoknak, hogy viszonylag szabadon növelhessék és csökkenthessék alkalmazottaik számát, és bár a szakszervezetek erősek (egyes becslések szerint az összes alkalmazott 80%-át érintik a kollektív szerződések!), az esetleges elbocsátások ellenére a sztrájkok mégis ritkák. Az emberek nem várják el az „ingyenes”, illetve annak vélt gondoskodást, és nem követelnek ki olyat, amit a piac, vagy a lehetőségek nem biztosítanak az adott időszakban.

Dánia azon kevés fejlett országok közé tartozott, amely a válság előtt költségvetési többletet tudott felmutatni, és annak kitörése után is sokkal enyhébb deficittel megúszni látszik a fél globális pénzügyi rendszert majdnem romba döntő vihart. Az államadósság arányaiban a hatoda-nyolcada a legtöbb EU tagországénak, egészen pontosan a GDP 11%-a 2008 végén. Dánia az egyik legszabadabb gazdaság az egész világon. Az emberek pedig nem várják el, hogy az állam megvédje őket a nemzetközi versenytől, hanem részt vesznek benne. A dánok 76%-a szerint a globalizáció pozitív folyamat.

Noha a szociális juttatások garantáltak, az országban nincs automatikus munkanélküli járulék, az embereknek saját döntés alapján kell csatlakozniuk a rendszerint a szakszervezetekhez kötött biztosítási rendszerbe. Más szóval: a Dánokról a rendszer gondoskodik, de ezért nekik is tenniük kell, így sokkal kevésbé nevelték beléjük az automatikus gondoskodás iránti igényt.

Még maga a szocialista állam sem egyenlő a paternalizmussal. Ott van Kína, az utóbbi három évtized gazdasági sikertörténete, amelyre egyesek még mindig szeretnek úgy hivatkozni, mint egy szocialista országra. Ehelyett inkább már egyfajta mázba borított puhán diktatórikus kapitalizmus született meg a Teng Hsziao-ping által elindított reformokkal. A kínai polgárok még csak nem is álmodozhatnak szociális hálóról, állam által garantált nyugdíjról, egészségbiztosításról. Nem is teszik, ami kell, azt megszerzik a piacon, és a gazdaság szárnyal.

A lényeg, hogy nem mástól várják el a segítséget. Az persze önmagában nem baj, ha az állam segít megoldani a gondjainkat, netán teljes mértékben meg is oldja azokat. A baj ott kezdődik, hogy mást nem tartunk elképzelhetőnek. Nem véletlenül mondják egyre többen itthon is a „segélyt csak munkáért” szlogent. Bár ehhez gyakran más jellegű hangok is társulnak, önmagában valóan okkal lép fel az a társadalmi igény, hogy ne járjon automatikusan az ország dolgozó emberei által megtermelt érték senkinek alanyi jogon.

Az ország lakossága a rendszerváltás óta várhatóan hatodik alkalommal követi el ugyanazt a hibát a választásokon. Őszintén hisz benne még mindig, hogy a politikusok hozzák el nekik a megváltást. Utána pedig menetrendszerűen csalódik. A legtöbb emberben fel sem merül, hogy a saját gondolatmenetében van a hiba. Azt hiszi, hogy minden politikus gazember, és minden bajunk erre vezethető vissza. Ez már jó ideje a „rossz apa komplexus” esete a paternalizmuson belül. Lehet, hogy ebben a kérdésben túlságosan optimista az álláspontom, de talán a sokadik csalódás után eljön a felismerés időszaka.

Ha véget akarunk vetni a paternalizmusnak: ne az ígérgetést nézzük. Ne mást, hanem személyesen magunkat okoljuk, ha nem vagyunk elégedettek sorsunkkal. Arra szavazzunk, aki a legkevesebbet ígéri, és ezáltal teszi lehetővé, hogy a saját életünket éljük. Nyugdíjat ne az államtól várjuk, hanem a saját megtakarításainktól – legalábbis, akik ma 40 alatt vannak.

Hogy soha többé ne mást, hanem adott esetben csak saját magunkat okolhassuk, ha hibáztunk, ne függjünk mástól, alakíthassuk a sorsunkat szabadon, és ha sikeres vagyunk, akkor okkal legyünk büszkék magunkra.

Obama – az első év értékelése. Sokat markol?

2010-01-25T15:52:00.000-08:00

Mint ha ma lett volna, ahogy Obama és csapata végigvitte a kampányt, esélytelen jelöltből győztes lett, ahogy meglepetésszerűen Clinton elé került, majd izzadságos háborút folytatott vele a végsőkig, aztán McCain elleni fordulatos kampányban végül kényelmes többséggel nyert. Pedig ma már a South Carolina-i győzelme is két éves. Olyan sok idő telt el, hogy David Plouffe kampányfőnök, egyébként igen érdekes könyve is megjelent hónapokkal ezelőtt. Obama túl van elnöksége első évén. Jelen írás arra irányuló kísérlet, hogy az eredményeket és azok megítélését elemezze részletesen.

Bár teljes képet egy elnök tevékenységéről csak 4 vagy 8 év után kaphatunk, szinte mindenki értékel. Igazán kemény kritika ugyan ritka, kivéve persze a legádázabb politikai ellenfeleket, az elemzésekben mindenhol ott van valahol a kisebb-nagyobb csalódás. Ahogy egy párkapcsolatban: az esküvő és a mézes hetek elmúltak, és itt van a szürke hétköznapok taposómalma, ami már nem is tűnik annyira vonzónak. Az Elnök hivatalos fotósa készített egy összeállítást az első évről. Ezt igyekezet vidámmá tenni, láthatjuk, ahogy Rahm és Obama hógolyó csatát vív, az Elnök személyesen pakolja át a díványt a szobájában, futkározik a kutyával, horgászik, DeNiro-val és Springsteen-el csacsog, vidáman táncol egy bálon feleségével, vagy éppen gyanútlanul ül, mielőtt lánya megijesztené. De az arcokon egyre több a ráncolt homlok, és a gondterhelt pillantás.

Sokan felületes módon csak Obama fő kampányüzeneteire emlékeznek, és ez alapján ítélkeznek. Szerintük a várt „Change” nem jött el. Pedig mélyebben vizsgálva a programot és az ígéreteket árnyaltabb képet kapunk. Nyilvánvaló, hogy Obama a kampányban rájátszott azok szavazataira is, akiknek néhány szlogen is elég, hogy döntsenek, így most a saját maga által főzött kissé savanykásra sikerült levest kell kortyolgatnia. Amikor már nyert, finoman próbálta csökkenteni a várakozásokat, nem sok sikerrel.

Ha részletesen megnézzük, hogy mik voltak Obama tervei és abból mi valósult meg, sokkal érdekesebb összképre bukkanhatunk. Nem arról van szó, hogy Obama nem csinált igazán semmit, éppen ellenkezőleg: túl sok mindent csinál, sokat markol, és eddig (egyelőre) keveset fog.

Gazdaság

A legfontosabb terület, a kampány domináns témaköre a gazdaság, itt volt a legtöbb és legfontosabb teendője Obama-nak. Beiktatása után villámgyorsan összeállított American Recovery and Reinvestment Act összesen 787 milliárd dollár értékű adókedvezmények és támogatások összességeként. Mindezidáig 272 milliárd dollárt költöttek el rá. Ez nagy összegnek tűnik, de valójában nem olyan nagy a gazdaság teljes méretéhez képest, vagy akár a pénzügyi mentőcsomag összegéhez hasonlítva.

Az eredmények enyhén javulóak, de nem meggyőzőek. A gazdaság és a fogyasztás tavasz óta enyhén javuló számokat mutat, a munkanélküliség azonban romlott, és sokkal tovább, mint azt Obama és tanácsadói gondolták. Feltűnést okozott az alelnök, Joe Biden nyári kijelentése, amelyben elismerte, hogy nem számítottak ennyire rossz helyzetre, még a beiktatást követően sem. A munkanélküliségi ráta jelenleg is 10%-on van, és bár úgy tűnik, hogy a növekedés lelassult, majd megállt októberre, látványos javulásra kevés az esély. Mint szinte minden esetben, most is igazolódni látszik az a makrogazdasági törvényszerűség, hogy a munkanélküliség jelentős mértékben lemaradó, követő indikátor, a vállalatok csak lassan és óvatosan vesznek vissza embereket egy-egy rossz időszak után. Még ha gőzerővel be is indul a gazdaság (amiben sokan kételkednek), akkor is csak lassú csökkenésre lehet számítani, és Obama örülhet, ha első (?) terminusa végére 8% közelébe esik vissza a munkanélküliségi ráta.

Ráadásul a gazdaság élénkítésének ára a költségvetési hiány és az államadósság növekedése. Akárhogy is nézzük Obama Elnöksége erős balra tolódás a világ legnagyobb gazdaságában, ami emelkedő adókat, növekvő költségvetést, és emelkedő jóléti kiadásokat jelent. A finanszírozás csak részben valósulhat meg – legalábbis eleinte – a vagyonosabb rétegeket jobban sújtó adókból, amely egyébként Obama programjának markáns része. Az első költségvetés tervezésekor a 10 éves prognózisok alapján 1-2 évnyi magas költségvetési hiány után óvatos megszorításokkal, a 10. év végére nagyjából 80%-os GDP arányos államadóssággal számoltak. Ez nem sokkal magasabb, mint a válság előtti szint, és ha azt nézzük, hogy időközben a gazdaság sokat nő, illetve az emberek nagyrészt megszabadultak nyomasztó adósságterheiktől, eközben a kamatlábak alacsonyan maradtak, kifejezetten jó eredmény lenne, és ebből 8 (?) évet az Obama kabinet tevékenységének is köszönhetne a gazdaság. Ahhoz azonban, hogy ez megvalósuljon, minden évben nehéz, és nem feltétlenül népszerű lépéseket kell majd megtennie az Elnöknek.

Jó kompromisszum született az autógyárak területén. Detroit, tehát gyakorlatilag az amerikai autógyártás már évek óta a haláltusáját vívja Japán és Németország ellen. A válság megadta volna a kegyelemdöfést, ezzel áttételesen több millió embernek adó iparág nagy része tűnt volna el a süllyesztőben. Az Obama-vezetés kisegítette a három nagy autógyárat, kérte az amerikaiakat, hogy vásároljanak hazai gyártású autókat, garantálta az alkatrész ellátást, de mindezt azzal a feltétellel, hogy az autóipar átszervezi, karcsúsítja magát a nyereséges működés érdekében, illetve lezárja a tárgyalásokat egy-egy másik vállalat általi átvételről. Ezzel az évtizedek óta jószerével versenyképtelen ágazat ügye nincs véglegesen megoldva, de most már rá van kényszerítve, hogy életképessé tegye magát, és mindez nem fog milliók állásába kerülni. A látszat ellenére ez nemcsak a féktelen költekezés kormánya, történtek költségcsökkentő, racionalizáló lépések is, ilyen például a Pentagon-t ésszerűbb beszerzésre kötelező törvény. Ezek hatása azonban a válság és a nagyléptékű tervek mellett egyelőre árnyékban maradt.

A Pénzügyi Szektor megregulázása folyamatosan napirenden volt az első évben. Született is néhány részeredmény, például a sokkal tisztességesebb hitelkártya szabályozás, vagy a szövetségi szinten is szigorúbb ellenőrzése a csalásoknak, elsősorban a jelzéloghitelezés területén. Mégis az az érzése az embernek, hogy Obama szavazói bázisának a kedvében járva, és kevésbé a valós megoldásra fókuszálva teszi ezt. Szinte rendszeressé váltak a populista ízű kirohanások a nagy bankok és befektetési bankok ellen, főleg azok bónuszai kapcsán. Mentségére legyen mondva, hogy az irígységre játszó, és „blame game” kártyát szinte minden vezető előhúzza, említsük például Nicholas Sarkozy-t. Mindenesetre Obama lépéseket tett a hasznosabb területeken is, így a felügyeletek megerősítése, és ami eddig még nem történt meg a világtörténelemben soha, nemzetközi szintű tételéhez. Ebben egyébként Obama csak követő, hiszen a javaslatok éllovasa az angol miniszterelnök, Gordon Brown.

Egyenlő esélyek

Az Obama kabinet minden idők legszínesebbje. Nem elég, hogy maga az Elnök is csak félig fehér, és a felesége magában hordozza az Afrikából Amerikába hurcolt Afro Amerikaiak génjeit, a kormányzat legfelső szintje mindenféle származású vezetővel van tele. Van, akinek a szülei Kínából (Steven Chu – Energiaügy, nem mellesleg fizikai Nobel-díjas, illetve Gary locke - Kereskedelem), van, akinek Mexikóból és Nicaraguából (Hilda Solis – Munkaügy), Japánból (Eric Shinseki), vagy éppen a nagyszülők Magyarországról (Peter Orszag – Költségvetés), hogy csak néhányat említsünk. Emellett több a nő: Hillary Clinton, Sebelius, Napolitano, vagy az ENSZ nagykövet Susan Rice. A legelső Afro-Amerikai főügyész, első Afro-Amerikai NASA vezér is ehhez a kabinethez köthető. Szintén Obama-hoz kötődik az első spanyolajkú és egyben harmadik nő a Legfelsőbb Bíróságban, Sonia Sotomayor.

Igaz, a rasszizmussal legalább három évtizede nincs már probléma, így a Bush-éra is olyan meghatározó embereket emelt be (és vissza) a legfelsőbb körökbe mint Condoleeza Rice, vagy a már korábban, többek között éppen idősebb Bush elnöksége alatt is nagy karriert befutó Colin Powell.

Kinevezéseket ugyanakkor néhány mellényúlás is tarkította. Egyrészt ott volt Daschle és Geithner ügye, az elmaradt, illetve be nem vallott adótartozásokkal kapcsolatba, Daschle emiatt az egészségügyi tárcát el is veszítette. A Kereskedelmi bársonyszékbe pedig először Richardson nem tudott beülni, igaz ő a kinevezésig sem jutott a New Mexicoban (saját maga által kormányzott államban) kirobbanni készülő botrány miatt. A rossz nyelvek szerint a Clinton házaspár húzta ki alóla a szőnyeget, amiért a kampányban az oldalukról átállt Obama-hoz. Richardson kiesésével egyébként egyedül a spanyolajkú vonal nem került be a legfelső vezetésbe.

Obama a Szociális politika terén sem feledte el közösségi munkás előéletét, és számos intézkedéssel próbált egy szociálisan érzékenyebb, egyenlőbb, és persze drágább államot felépíteni.

A meleg közösség azon egyetlen kisebbség volt Amerikában, amelynek tagjai között nem nőtt, hanem csökkent a Demokrata elnökjelölt támogatottsága 2004-hez képest Obama megválasztásakor. Obama nem is lépett előre jelentőset ezen a területen, inkább csak kisebb, gesztusértékű megnyilvánulásokra futotta tőle. Ilyen volt például a Mathew Shepard törvény, amely a korábban csak faji, vallási csoportok ellen irányuló bűncselekményeket kiterjeszti a szexuális irányultság ellen elkövetett esetekre is.

A Lily Ledbetter – törvény az azonos képességekért és munkáért, azonos fizetést ír elő, nemre, korra és származásra való tekintet nélkül. Obama kiterjesztette a gyerekeknek szóló egészségvédelmi programot, továbbá magasabb adót kívánt kivetni a cigarettára, a befolyó összeg egészségügyre való fordítása érdekében.

A válság idején a jelzálogot nehezen fizetők számára nyújt némi segítséget a Helping Families Save Their Homes törvény.

Tipikusan a liberális álláspontot képviselte akkor is, amikor az őssejt kutatás állami finanszírozásának tiltását oldotta fel, vagy hogy ismét támogat olyan szervezeteket, amelyek a terhesség megszakításról adnak tájékoztatást, ehhez finanszírozást adnak.

Egészségügy

Bár a gazdaság kínlódik, Amerika háborút vív sok ezer kilométerre, és a globális felmelegedésre nincs válasz, a legnagyobb vitákat mégis az egészségügyi rendszer átalakítása okozta. Ezzel már Clinton is megpróbálkozott 1993-ban, de nem tudta átvinni az elképzeléseit. Az egészségügyi rendszer jelenleg drága, és közel 50 millió embernek nincs biztosítása. Bár közülük sokan önként nem kérnek ernyőt a fejük fölé, így is tízmilliós nagyságrendű azok száma, akik ezt egészen egyszerűen nem engedhetik meg maguknak. Ha őket komoly betegség döntené le a lábukról, az teljes anyagi csődöt jelentene. A reform célja az lenne, hogy egyszerre csökkentsenek költségeket, de tegyék elérhetővé az ellátást a szegényebb rétegek számára is. Nyilvánvaló, hogy ez a két cél nehezen összefésülhető, és számos gazdasági érdeket is sérthet, a deficit növelésének félelméről nem is beszélve. Obama, tanulván Clinton hibájából, nem akarta az akaratát ráerőltetni a törvényhozásra, hagyta, hogy a részletekkel ők maguk bíbelődjenek. A nyár folyamán a Republikánusok kemény ellenkampányt indítottak a reform ellen, és ezzel nem is keveset értek el. A reform támogatottsága csökkent, ezen keresztül Obama támogatottsága is, a képviselőkre és szenátorokra pedig nyomást gyakoroltak, és a Demokrata többség ellenére nem alakult ki teljesen egységes elképzelés. Végül Obama mégis messzebbre jutott, mint az előző Demokrata Elnök, és a Képviselőház, illetve a Szenátus is elfogadta a saját verzióját. Ebben ugyan felpuhult Obama terve, de az elvi kérdésekben, talán a teljes állami garancia kivételével reális közelségbe került a törvény végleges, összefésült változatának elfogadása. A sors kegyetlen játéka, hogy nyáron elhunyt Edward Kennedy, Obama nagy támogatója a kampány során, az egykori Elnök testvére, és az egészségügyi reform régi élharcosa. A megürült helyére januárban választásokat írtak a Demokrata fellegvárnak számító Massachussetts államban, ahol t magát évtizedekig újraválasztották. Ezúttal azonban a Republikánusok nyertek, és így áttételesen éppen Ted Kennedy halála miatt vesztették el ún. szupertöbbségüket a Szenátusban, ami veszélyezteti a reform elfogadását. Az erőfeszítések és az ígéretek miatt súlyos vereség lenne Obama-nak, ha még egy felpuhult verzió sem kerülne elfogadásra idén, és a helyzete egyre nehezebbnek látszik.

Külpolitika

Obama külpolitikája határozott váltás az elődjével szemben. Bár a kritikusok jogosan hívják fel a figyelmet arra, hogy egy év után sincs megfogalmazott doktrína, az Elnök lépései önmagában elég sokat elárulnak. A beavatkozást néhol kifejezetten előnyösnek tekintett külpolitikát felváltotta az óvatosabb, diplomáciára és kompromisszumkeresésre hagyatkozó stratégia. Obama és Clinton valószínűleg átlátja azt, hogy a világ és benne az Egyesült Államok súlya ma már nem az, ami akár csak 5-10 éve volt.

Obama nagyon sokat is tett azért, hogy országa külpolitikai kapcsolatai és nemzetközi presztízse javuljanak. Sokat emlegetett statisztika, hogy ő volt az az Elnök, aki első évében a legtöbb utazást tette meg. Az egyik legfontosabb során történt meg a nyitás az arab világ felé, amelyet a híres Kairói beszédben hangzott el. Kínai útja során sokak szerint szokatlanul barátságos hangnemet választott, és kevésbé kritizálta az ázsiai óriást például Tibet vagy az emberi jogok kapcsán. Ez a megközelítés pragmatikusnak mondható. Emberjogi szervezeteknek kevésbé tetszhet, de ma már Kína Amerika legfontosabb hitelezője és kereskedelmi partnere, itt a kompromisszumkeresés megint csak annak felismerése, hogy Amerika többé nem erőltetheti rá a véleményét másokra. Konkrét eredmény kevés született, és csak idővel fog kiderülni, hogy a kompromisszumkészség kifizetődő volt-e. Összességében Obama, Clinton és Biden, bárhová is ment, mindenhol a kölcsönös együttműködés politikáját hirdette meg. Nem csoda, hogy amíg Obama elfogadottsága csökkent otthon, külföldön szinte teljesen töretlen maradt, egyedül Izrael és talán Franciaország jelent kivételt.

Obama-kabinet ütemtervet állított fel az Irakból történő kivonulásra, és megkezdte annak végrehajtását. Ha sikerül betartani, akkor az négy hónappal lesz hosszabb a kampányban ígértnél, de egy néhány hónapos további késés sem változtatná meg a csapatkivonás eredményének megítélését. Sokkal fontosabb, hogy a helyszínen maradó szolgáltató és kiképző egységek valóban nem megszállókként viselkednek-e majd.

Az új Elnök nem hamarkodta el az Afganisztánba küldendő csapaterősítés kérdését. Ráadásul ebben látványosan ellentétbe került Biden-nel. Vannak akikben nem tudatosult a kampány alatt, hogy Obama folytatni szeretné az afgán (és tulajdonképpen pakisztáni) missziót, pedig ezt határozottan ígérte, és külön kitért rá többek között a 2008 júliusi Berlinben tartott beszédében is. Kritika érte Obama-t amiatt is, hogy háborúban álló Elnökként nem érdemelte meg a béke Nobel-díjat. Az állítás lényegével teljes mértékben egyetérthetünk, az indoklással kevésbé. Obama nem saját magának adta oda a díjat, a bizottság volt az, aki véleményem szerint hibát követett el. Nem Afganisztán miatt, hanem azért, mert Obama törekvései még nem jártak annyi eredménnyel, pláne kézzelfoghatókkal, amely indokolná az elismerés odaítélését. Az Elnök ugyan átvette a díjat, de hangsúlyozta, hogy nem gondolja, hogy a korábbi díjazottak mellett kellene szerepelnie a nevének. Ez elfogadható reakció, talán az sem lett volna túlzás, hogy megköszöni, de visszautasítja azt.

Az Amerika által ellenségesnek titulált országokkal enyhe közeledés történt, de lényegi áttörés nem. Az őrült módon államosításba fogó Chavez-zel Obama még kezet is fogott, enyhítette de nem oldotta fel a Kubával szemben fenntartott kereskedelmi és utazási korlátozásokat. Irán és Észak-Korea kapcsán nem történt semmilyen érdemleges változás, nekem egyébként határozott véleményem, hogy az utóbbi saját állampolgárai kivételével nem jelent veszélyt szinte senkire.

Szót kell még ejteni Guantanamo-ról, amelynek nagyobb a füstje mint a lángja. Obama első intézkedései között rendelte el annak bezárását, amely eggyé vált a jogtiprás és az embertelen kínzások fogalmával. A gyakorlati megvalósítás nem megy könnyen. Mivel az ott lévők többsége nem térhet vissza hazájába, vagy mégsem akarják szabadon engedni, elhelyezésük komoly jogi és technikai akadályokat hozott fel. Guantanamo-n még mindig vannak fogvatartottak, sőt van köztük olyan is, aki egy amerikai börtön helyett ott akar maradni (!), így a megoldás egyelőre csúszik és még nem teljeskörű. Guantanamo inkább szimbólum, mint elsődleges kérdés, így a bezárás, ami alapvetően jó lépés helyett mind Obama-nak, mind a kritikusoknak arra kellene koncentrálni, hogy a kínzások és az emberi jogokat alapvetően semmibe vevő gyakorlat ne folytatódjon. Az Elnök már második napján megtiltotta a kínzások folytatását általában véve is, kérdés itt is a gyakorlati megvalósítás.

Obama külpolitikája, nem kis részben tapasztalt segítői közreműködése által is, sikeresnek mondható. Ehhez pedig a szándékokon túl nem kellett igazán sokat tennie, önmagában a jelenléte elég volt ehhez. No nem azért, mert valami különleges aura lengené körül, hanem azért mert a váltás az ország élén magában hordozta a jobb kapcsolatokat. Ezt hívják önbeteljesítő jóslatnak. Aki látványos eredményeket akar, az emlékezzen az iraki invázióra. Két hónap és az övék volt az ország. Az aztán igazán látványos volt. Utóbb most már látjuk, hogy mennyire is volt ez jó.

Környezetvédelem

Ezen területen fontos, de a vártnál egyelőre visszafogottabb lépések történtek. A nemzeti parkok hatékonyabb védelme érdekében megszületett a Land Management Act, szigorodott az autók kibocsátására vonatkozó szabályozás, és bár nem Obama környezetének az ötlete, de támogatásáról biztosította az igencsak sikeres amerikai roncsautó programot, az ún. Cash-for clunkers-t, ami elsősorban környezetvédelmi szempontokat tartott szem előtt. A gazdasági élénkítő csomag pedig 54 milliárdot irányzott elő kifejezetten környezetvédelmet szem előtt tartó, megújuló erőforrásokat előállító beruházásokra, illetve az elektromos hálózat felújítására.

Többször elhangzott, hogy 2050-re 80%-os emisszió csökkenést szeretne az üvegházhatású gázokból, de konkrét lépés kevés történt. A Szenátus által mind a mai napig nem került elfogadásra az American Clean Energy and Security Act, amely 2020-ra 17%-os csökkentést írna elő. Aggasztó pont, hogy nemzetközi téren az Egyesült Államok alig tett valamit a globális felmelegedés ellen. A szándék ugyan megvan, de a Bush-éra probléma létezéséről is szinte tudni nem akaró hozzáállása után, szintén nem törte össze magát igyekezetében. Koppenhága pedig nem tartozik Obama kedvenc városai közé, hiszen az olimpiai kudarc után, a klímakonferencia sem járt eredménnyel.

Transzparencia

Obama beiktatása előtt egy nyílt, a polgárokkal rendszeres kommunikációt megvalósító vezetést ígért. Ezt meg is tartotta, ugyanakkor a kezdeti lelkesedés valamelyest mára beleszürkült a hétköznapokba. A Fehér Ház Youtube csatornája tömve van videókkal, a recovery.gov beszámol a gazdasági élénkítő csomagról, és a szóvívő Gibbs vidáman mutatja be az iPhone-re fejlesztett alkalmazásukat.

Obama az első évben több town hall meeting-et (hmm..lakossági fórumot) tartott a gazdaság és az egészségügy kérdésében, bár ezek egyre ritkábbak. Korábban példátlan módon, első Elnökként Obama több népszerű TV show-ban is megjelent (Letterman, Leno), ám ezek inkább voltak népszerűség fenntartásra irányuló kísérletek, mint valós kommunikáció a választókkal.

Obama-t ugyanakkor több kevéssé hallható kritika érte, hogy a kevéssé kedvező információkat, illetve a másik oldalon állókat támogató médiát kifejezetten a háttérbe szorítja. Az előző alelnök kritizálta Obama-t, amiért visszatart számos korábbi feljegyzést sikeres CIA akciókról, amely kedvezőbb színben tüntetné fel a Bush kabinetet. Egyes kritikusok szerint az Elnök a jobboldali Fox csatornának ott tesz be, ahol csak tud. Ebből annyi egészen bizonyosan igaz, hogy amíg a jelenlegi adminisztráció kifelé a legjobb arcát igyekszik mutatni, nem mentes a háttérjátszmáktól.

Kifejezetten kínos volt, ahogyan Obama, a bázisának számító város, Chicago nyári olimpiai jelentkezését kezelte. Először nejét küldte, majd még is ment, ahol minden lobbizása ellenére a szeles város, már az első fordulóban búcsúzni kényszerült.

Két végleges kudarc

Obama egyelőre két olyan területen vallott végleges kudarcot, ahol kommunikációja alapján messzire kellett volna jutnia. Az egyik a pártok közötti együttműködés és az árokbetemetés volt. Eddig példátlan módon három tárca vezetését és a politikai ellenfél Republikánusoknak adta. Meghagyta Robert Gates-et a Védelmi miniszteri poszton, aki ugyan nem egy pártkatona, de mégis a Bush vezetés második félidejét már eltöltötte itt. A Közlekedési bársonyszéket pedig Ray LaHood kapta, aki 14 évig (7 alkalommal megválasztva) képviselte Illionis egyik körzetét a Képviselőházban, tehát abból az államból, ahol Obama-t is megválasztották szenátornak 2004-ben. A Kereskedelmi tárcát Judd Gregg kapta volna, de ő az utolsó pillanatban visszalépett. Ráadásul Utah Republikánus kormányzóját, Jon Huntsman-t kínai nagykövetté nevezte ki (Huntsman élt Tajvan szigetén, és folyékonyan beszéli a Mandarin nyelvjárást), ami talán ma már a a legfontosabb nagyköveti poszt az egész világon.

A Republikánusok ennek ellenére már az első pillanattól kezdve határozottan támadták Obama-t, és egyre nagyobb erővel teszik ezt a mai napig is, főleg nyártól az egészségügyi reform miatt, sikerrel. El lehetne azon vitatkozni, hogy vajon árokásók és megegyezésre képtelenek, vagy éppen úgymond átláttak a szitán és nem akartak Obama politikai eszközévé válni, de szerintem mindkét álláspontban van némi igazság. Akármi is az indok, Obama ezt a célját már biztosan nem fogja tudni teljesíteni.

A másik lezárultan eredménytelen terület a lobbistákhoz kapcsolódik. Itt Obama kifejezetten megszegte választási ígéreteit, és nem igazán okolhat külső hatást emiatt. Még Elnöksége legelején is azt hirdette, hogy csak az lehet az adminisztráció tagja, aki az előtte lévő két évben nem volt hivatalos lobbista valamilyen ügyben. Bár néhány esetben még ezt a vállalását is megszegte, de maga a korlát is csak menekülőút volt, hogy számos nem is olyan régen még lobbiérdekeket szolgáló szakembert vehessen fel. Azok száma, akik az elmúlt 5 évben ilyen pozíciót töltöttek be, a teljes adminisztráción belül eléri az ötven főt, ami még akkor is nagyon sok, ha tudjuk, hogy ezer fő feletti a kinevezések száma. Obama vélhetően a hatékonyság oldalán rombolta a saját szavahihetőségét.

Egyik terület sem számít nagyon fontosnak abból a szempontból, hogy egy Elnök eredményes legyen. Az Egyesült Államok évtizedek óta sikeres ország úgy, hogy a két nagy párt acsarkodik egymással és a lobbierők az ország vezetésére is ráhatással vannak, sőt néha posztokat is betöltenek. Ugyanakkor mégis úgy érzi az ember, hogy egy lehetőség itt és most beváltatlan maradt.

Számokban

Mindez persze csak összefoglaló. Azt, hogy Obama és stábja mennyi mindennel foglalkozik, arra a legjobb rálátást valószínűleg az Obameter mutatja, amely az Elnök összes ígéretét és annak sorsát számon tartja. Az első év után Obama több mint 500 ígéretéből csupán 2 esetben nem történt semmilyen lépés. A többi esetben 91 olyan van, ami beváltott ígéret. Ez időarányosan is elmarad a szükségestől, pláne ha azt vesszük, hogy az első év, kongresszusi hátországgal termékeny szokott lenni, ugyanakkor nem nevezhető kevésnek. Van továbbá 33 olyan ígéret, ahol kompromisszum született, nem tekinthető maradéktalanul beváltottnak, de kudarcnak sem. A kifejezetten megszegett ígéretek száma 15. Az ígéretek nagy része mégis az elakadt megvalósítás, vagy a folyamatban lévő kategóriában van, szám szerint 87 és 275. Obama még csak most ért a munka dandárjához. Az Obameter összegzi a legfontosabb 25 választási ígéretet is, ez talán még jobban jellemzi, hogy a mostani vezetés mire jutott. Az eredmény jellemző: mindenhol komoly lépések történtek, de végleges eredmény egyelőre kevés. A 25 vállalásból mindössze kettő teljesült maradéktalanul, van egy megszegett (a fent már említett lobbistákról), néhány kompromisszum, de szinte minden más „folyamatban lévő” kategória. Az emberben óhatatlanul felmerül a kérdés: nem lesz ez túl sok?

Nem arról van szó, hogy Obama és a stábja nem bírná a terhelést. Persze időnként a sajtóban megjegyzik, hogy Barack kobakján egyre több az ősz hajszál (48 évesen ez nem csoda), és mennyire vékony, a valóságban Obama továbbra is energikusan dolgozik, és nem mutatja az elfáradás jeleit. A jelenlegi csapat olyan mennyiségű friss ötlettel és változtatási szándékkal jött a Fehér Házba, hogy talán kétszer ennyit is bírnának.

A helyzet azonban az, hogy egy demokráciában úgy lehet csak eredményeket elérni, hogy együttműködünk és széles bázis érdekében cselekszünk (ezt egy bizonyos Ferencnek is elmondhatta volna valaki annak idején). Amerikában rengeteg a társadalmi szervezet, céges és egyéb lobbierő, és természetesen ott van a Ház és a Szenátus, akik támogatása nélkül vajmi keveset lehet elérni. Ők nem akadályozgató hivatalnokok jobbára, hanem a társadalmi vagy gazdasági akarat képviselői, a véleményük fontos. Az Elnököknek nincs könnyű dolga. A Kongresszus többnyire arctalan massza, persze látjuk Pelosi-t, Reid-et, stb., de ha kell jön helyettük egy új arc, és a felületes szemlélő már nem tudja ki a beazonosítható felelős egy-egy területért. Ezért az Elnököt terheli a média figyelme minden döntésért, vagy át nem vitt javaslatért. Ez a helyzet most az Egészségügyben is.

Obama-nak fogyóban van a politikai tőkéje. Túl sok mindent szeretne, túl sok helyre fekteti be azt, és elaprózza erőit. Pedig politikai tőkéből a legelején nagyon is sok volt, és még ma sincs kevés. Támogatott a választáson, többség a Szenátusban és a Képviselőházban, pártbeli ellenlábasait és nagy embereket maga mellé vette és így kivette a fegyvert a kezükből. Kampánybeli ellenfelek közül: Clinton, Biden, Richardson is kapott pozíciót, igaz ez utóbbi, ahogy fent is írtam végül lemaradt róla. Edwards csak azért nem kapott semmit, mert a házasságon kívüli afférja végleg leradírozta őt a politikai térképről, és egy ilyen populista ember jobb is, ha távol tartja magát minden felelős pozíciótól. Szintén több kormányzó is kapott szerepet: Napolitano, Sebelius, Vilsack (aki 2007-ig volt hivatalban), Locke (aki 2005-ig). A szenátorok között említhetjük Salazar-t, magát Biden-t és Clinton-t, Tom Daschle csak a lemondás miatt nem. Természetesen nem feledkezhetünk meg a legendásan hmm..határozott Rahm-ról, a kabinetfőnökről, aki a Képviselőházban volt jelen.

Támogatottság

Az Elnöknek a nép körében is fogyóban van a támogatottsága. Erről cikkeznek a legtöbben, pedig éppen ez az, amit előre lehetett sejteni, mert az Elnökök nagyon hasonló utat járnak be.

Obama egy év alatt elvesztette azok negyedét, akik támogatták munkáját, és több mint megduplázódott azok száma, akik ellenzik azt. A folyamat mégsem meglepő. Ahogy a fenti linken is olvasható, amit a beiktatás másnapján írtam, minden Elnök hasonló utat jár be, és általában már a második évben beesnek 50%-os elfogadottság alá. A statisztikai hibahatáron belül Obama-val ez már megtörtént, egyébként 50% környékén van. Ez az év valószínűleg további csökkenést vetít előre. A Fordulópont a második-harmadik negyedév során jöhet el, ha eljön, és valahol 40-45% között a legvalószínűbb. Ha ezt a szintet nem tudja megtartani Obama, akkor valószínű az egyciklusos elnökség. Azt, hogy már az 50% is komoly gondokat jól jelzi a kormányzóválasztás New Jersey-ben, de még inkább a már említett szenátori választás Massachussetts-ben. Talán felmerülhet az, hogy a nehéz gazdasági helyzet miatt sokan türelmetlenek Obama-val szemben. A felmérések nem ezt mutatják. A választók 63%-a szerint még soha ennyi kihívással nem szembesült Elnök. Ez valószínűleg Roosevelt után is két vagy három esetben költői túlzás.

Véleményem szerint két fő forgatókönyv áll Obama előtt. Carter vagy Reagan. Mindkettő nehéz helyzetben vette át a stafétabotot, és mindkettő népszerű, de sokak által nem eléggé tapasztalt emberként volt megítélve az elején Carter annak idején még népszerűbb is volt mint Obama az első hónapban. Mindhárman bejárták a 65% vagy afeletti zónát a támogatottságban (a népszerűség és a támogatottság két külön fogalom), és első évükben legalább 51%-ig estek. Végül Reagan első ciklusát 60% felett, Carter bőven 40% alatt fejezte be. Reagan-t nagy többséggel újraválasztották, Carter-t nem, éppen Reagan ellen bukott. Reagan gazdasági elképzelései és időzítése működött, Carter-é nem. Hogy Obama-val mi lesz azt most még nem tudni, de az ábrán tisztán látszik a megdöbbentően erős korreláció (nem tartozik szorosan ide, de az is félelmetes, hogy Clinton és Reagan grafikonja az első 8 hónap kivételével mennyire hasonlít egymásra. Carter és Reagan ábrája a második év végén kezdett el élesen egymás ellen menni.

Jó Elnök vagy nem?

Amikor megkérdezték, hogyan értékeli az első évét, Obama B+-t adott magának. Kommunikációs tanácsadói figyelmeztethették volna, hogy erre a kérdésre nincs jó válasz, ha történetesen saját magát kell értékelnie az embernek. Ha erős jegyet ad magának, azzal öntelt, ha gyengét azzal bizonytalan jelzőt aggat magára óhatatlanul. Lehet-e ennyi idő alatt értékelni? Mivel az Obama adminisztráció hivatali idejének negyedét, igaz talán legfontosabb időszakát töltötte ki a következő választásig, fürdik a félkész eredményekben. Ha mindenképpen osztályzatot kellene adni, azt mondanám, hogy 3/4, ami a B- vagy C+ jegynek felel meg, viszont ha nem történik több területen előrelépés, akkor az négy év után 2-es vagy 3-as, azaz D vagy C érdemjegy.

Állóháború és kőkemény kézitusákkal tarkított menet következik. Valójában éppen most jön a legizgalmasabb rész.

Horrorfilmek és fordulatok

2010-01-02T08:12:00.000-08:00

Mostanában betegségek, majd az ünnepek alatti könnyedebb időszak miatt volt időm sok filmet megnézni. Itt most elsősorban egy koreai filmről és annak amerikai remake-jéről fogok írni, de más filmek is előkerülnek, ezért SPOILER WARNING, vagyis a filmek cselekménye is szóba kerül, aminek elolvasása, ha nem láttad még az adott filmeket, ronthatja a későbbi befogadás élményét.

Márpedig itt több olyan filmet is említek, ahol olyan csavar is van a történetben, ami csak akkor és ott jelent nagy élményt, elmesélve nem. Ha szeretnél magadnak és társaidnak egy csodálatos filmélményt szerezni, akkor tegyétek a következőket. Egy este, sötétben, minden lámpát lekapcsolva, mobilt elnémítva és fel nem véve, akár telefont kihúzva, egymás után, a kettő között egy órás szünettel a következő sorrendben nézzétek meg az alábbi két filmet: The Uninvited (2009, magyar cím: Hívatlan Vendég), Janghwa, Hongryeon (2003, magyar cím: Két Nővér). Hangsúlyozom: a sorrend fontos. Mindkettő beszerezhető DVD-n. Az elsőt is, de különösen a másodikat felirattal, eredeti nyelven nézd. Javasolt, hogy legalább ketten, de inkább hárman-négyen nézzétek őket, egyrészt mert ijesztőek ;), másrészt nagyon jó beszélgetni utána a filmekről, és rádöbbeni, hogy mindenkinek egy kicsit más az értelmezése. Még egyszer: ezt a most tedd meg, ha még nem láttad egyiket sem, és ha érdekel, utána olvasd végig a bejegyzést!

A horrorfilmek kapcsán kezdjük ott, hogy számomra a horror nem az öncélú és gyomorforgató vérfürdőt jelenti. Az ilyen filmeket ki nem állhatom, a leggyengébb, amit valaha láttam a Viasztestek volt, de a Motel vagy az Utolsó Ház Balra című borzalmak kiagyalóira is ráfér egy hosszú pszichiátriai kezelés. Fogalmam sincs mi a jó abban, hogy végignézhetjük, ahogy elektromos fűrésszel belevágnak emberek arcába, vagy ahogy az erdő közepén durván megerőszakolnak egy lányt, közvetlenül azután, hogy a szeme láttára brutálisan megölték a legjobb barátnőjét. Az ilyet átpörgetem, de még gyakrabban nem nézem tovább.
A horror célja nem a gusztustalankodás, hanem a félelem és az ijesztgetés megfelelő adagolása, néhol fordulatokkal tűzdelve, elérve azt a hatást, hogy hónapok múlva is emlékszel az alkotásra, megborzongva, de anélkül, hogy hányingered lenne. Egy jó horror akár egyetlen csepp vér nélkül is elkészülhet (és itt nem arra gondolok, hogy a forgatás során "vért izzadtak" a készítők). Egy jó horror sokkal inkább emlékeztet egy ügyes krimire, mint a pokol legalsó bugyraira. Sok tekintetben találok párhuzamot az Agatha Christie regényekkel, köztük is a legfélelmetesebb Tíz Kicsi Négerrel, ahol megvan a zseniális csavar, és mindvégig ott van az ún. életellenes feszültség, tudod, hogy meg fognak halni, és rettegsz, hogy kire mikor és hogyan kerül sor.

Sokan a hatást úgy akarják elérni, hogy még 3 liter kiloccsant agyvelőt és két levágott végtagot dobnak a jelenetbe, de egy idő után ez sem elég, és 6 liter + 4 végtag kell. Amerikában a legtöbbször ezt alkalmazzák hatásfokozónak, és az egyre véresebb igények miatt, csapdába kerülnek, és már nem tudnak újat mutatni. Én nem tartozom a "Hollywood-ban" készült filmek többnyire sznob ellenzői közé, szerintem a legtöbb igazán élvezhető film a mai napig ott készül, de nyilván ha ennyi film készül, akkor azok között rengeteg szemét is akad, ugyanakkor rengeteg az értékes darab és már csak mennyiségi elven is az élen járnak. A horrorfilmeknél a fenti hatásfokozás helyett az okos történet az elsődleges, és ebben nem Amerika, hanem a Távol-Kelet, elsősorban Japán áll az élen. Ott van mindjárt az Audition (Meghallgatás), minden idők talán legiszonytatóbb horrorfilmje, amely lassan indul, és fokozatosan alakul át vérfagyasztó borzalommá úgy, hogy csak a film kb. 10%-ban vannak rémisztő jelenetek, a többi lassú építkezés és finom sejtetés. Ezen felül pedig eléri még azt is, hogy a végét követően órákra, napokra leköt az értelmezés, és a mélyebb mögöttes tartalom boncolgatása.

De vannak bőven más példák is a szigetországból: A Szem, A Kör, A Fekete Víz. Nem véletlen, hogy Amerikában is ide nyúlnak inspirációért, ötletekért és persze rengeteg a remake. Mint például az alábbi:

Hívatlan Vendég (The Uninvited)

Ez a film valóban egy tipikus hollywood-i horror remake. Az alkotók nem akarták megváltani a világot, csak egy sikeres filmet akartak készíteni, ezért nem kockáztattak sokat. A legtöbb ijesztő jelenet a már megszokott klisékre épül, például az éjjel autóval menekülő lány indulásnál megijed a szélvédőre vetődő mostohaanyukától. A három kisgyerek szellemes jelenetek és az egyéb képzelgések sem verik ki a biztosítékot. A film majdnem végéig azt hihetjük, hogy egy közepes, de legalább nem a véres vonalba tartozó horrort látunk, középszerű forgatókönyvvel és alakításokkal. A végkifejlet fokozatosan közeledik, tudjuk jól, hogy a protagonist (Anna, a kislány) és az Antagonist (Rachel, az ápolóból lett mostohaanya) össze kell csapjon, és valakinek bizony meg kell halnia. Ekkor jön két gyors twist: a nővére öli meg Rachel-t, majd kiderül, hogy a nővére az elmegyógyintézetből való kilépés után már csak a képzeletében létezik, ugyanis meghalt az anyjával is végző balesetben. Anna pedig attól lett skizofrén, hogy a balesetet és a bűntudatát képtelen volt feldolgozni, ezért a családot szétverő, befurakodó mostohát végül másik személyiségével ölte meg. A csattanó tehát az, hogy a filmben végig látott testvér nem is volt, csak az elméjében. Bevallom, nekem egy pillanatig eszembe nem jutott ez a csavar, pedig gyanakodtam mindenfélére, beleértve még azt is, hogy Anna-t vagy éppen az apát véltem gyanúsnak. A filmet visszatekerve azt láthatjuk, hogy az igazság nemhogy nyilvánvaló volt, hanem egyenesen az arcunkba nyomták, mégsem vettem észre. A filmet velem nézők sem, sőt ha megnézzük a film IMDB-s releváns fórumát, ott is a ki találta ki előre? c. topic-ban 80% szintén nem, 20% azt állítja igen, de a részletek elárulása után sokan közülük is gyanússá válnak, hogy ez mégsem így volt. Hogyan lehetséges az, hogy egy ilyen egyszerű, sablonokra építő film, gyakorlott mozinézőket tömegével képes volt ilyen csúnyán megvezetni, sőt egyenesen játszani velük?

A vászon bármit elbír, bármi lehet álom, vagy képzelgés, amit látunk film közben. Ezt a poént már számos filmben elsütötték, és már csak ezért is bosszantó, hogy nem esett le a tantusz. Sokan emlegetik a (véleményem szerint nevetséges mértékben túlértékelt) Harcosok Klubját, ahol a főszereplő Edward Norton és Brad Pitt ugyanaz a személy. Ott azonban az illető mindkét személyiségére reflektál a többi, valós szereplő is. Ezért sokkal jobb párhuzam a Hatodik Érzék Syhamalantól, ahol Bruce Willis a szellemeket látó kisfiúval beszélget, majd kiderül, hogy ő is szellem. Itt valóban ügyesen meg van oldva, hogy a kisfiún kívül senki más nem beszél hozzá, mégis csak a végén derül ki, hogy ennek oka van. Számomra bosszantó, hogy a Hatodik Érzék nézése közben viszonylag hamar (éttermi jelenet) felmerült bennem, hogy mi az ábra, bár csak mint lehetőség, a Hívatlan Vendég esetében azonban egyáltalán nem. Pedig ez utóbbi semmilyen szempontból nem nevezhető sem különösnek, sem eredetinek. A trükk éppen az egyszerűségben, és a kiszámítható felépítésben rejlik. A Hatodik Érzékben maga Bruce Willis a protagonist, a filmen végig az ő sorsával, illetve a kisfiúval foglalkozol. A Hívatlan Vendég esetén viszont Anna nővére mellékszereplő. Nem figyelsz rá annyira, mert másképp várod a meglepetést. A protagonist-antagonist Anna és Rachel, a kislány és a mostoha. A film összes utalása Rachel-re tereli a gyanút, de aki nézett már pár hasonló kategóriájú és szintű filmet, az pontosan tudja, hogy nem lehet ennyire egysíkú a megoldás, ezért ösztönösen keresni kezdi a csavart. Ez a csel lényege. Mint egy jól megkonstruált bűvésztrükk: a megoldás ott van az orrod előtt, de nem oda nézel, mert elterelik a figyelmedet, ráadásul éppen a saját kiszámíthatóságukat felhasználva erre. A film közben hamar kiderül, hogy Anna-val nem stimmel valami. Legkésőbb akkor, amikor a sheriff irodájába megy, és a sheriff arcán látszik, hogy őrültségeket beszél. A testvérnek azonban mindaddig nincs dramaturgiai szerepe, amíg meg nem öli a nőt. Ekkor már felmerülhetne bennünk a gyanú, de a leleplezés szinte azonnal érkezik, és addigra már garantált a megdöbbenés.

Nehéz eldönteni, hogy a készítőknek ekkora szerencséjük volt, vagy tényleg képesek voltak az átlag-horror sutaságára ilyen arcátlanul és ügyesen reagálni, de az élményhez ennek kevés köze van, a lényeg, hogy működik. Persze a trükkhöz kellett néhány mozdulatokig megkoreografált jelenet, ahol Anna és a testvér mellett mások is jelen vannak, és nem reflektálnak semmilyen módon a lányra, ugyanakkor nem is teszik egyértelművé, hogy nem látják.

Ezek után érdemes elővenni a film koreai eredetijét. Azt hittem, hogy ebben semmi újat nem fogok látni, pedig életem egyik legnagyobb meglepetésével találkoztam.

Tale of Two Sisters (Janghwa, Hongryeon, magyar cím: Két Nővér)

Ez a film olyat tett, amit horror előtte még sohasem. Egyszerre volt képes azt elérni, hogy ijesztő, szórakoztató, mély és gyönyörű legyen. Tudom, hogy ez a négy szó egy jellemzésben abszurdnak hat, de ha megnézted, valószínűleg érted miért írom ezt.

A film nézése közben láthatunk egy csomó hasonló elemet, amit a tengerentúlon átvettek, például a stéget a vízzel, vagy a lány fölé lebegő rémisztő szellemet. A másik testvérre nem reflektáló apát kevésbé ügyesen oldották meg (például amikor a kép széle csak az egyik lányig ér el), de nem vészes. Azt is hamar meglátjuk, hogy valójában sokkal messzebbre nyúló és más stílusú a két film. Az eredeti sokkall nyugodtabb és lassabb folyású, szép beállításokkal dolgozik, és teret hagy a színészeknek, akik valami fergeteges alakítást nyújtanak. Főként a főszereplőt, Soo-Mi-t alakító Su-jeong Lim, aki nagyon fiatalon is zseniálisan ábrázolja a végtelen szomorúságot, félelmet, bűntudatot, gyűlöletet, és a mostohát, Eun-Joo-t alakító Jung Ah-Yum, aki hátborzongató mint Soo-Mi fejében lévő őrült, és mint számító gonosz a valóságban.

Szebb a testvérek közötti szeretet és a történet szempontjából talán lényeges is az azonos életkor, illetve az, hogy nem az idősebb testvér pátyolgatására vágyik a főszereplő, hanem éppen ő a védelmező, illetve annak gondolja magát. Az első gyanús körülmény az, hogy a mostoha mindkettőjüket felismeri, és mindkettőjükhöz beszél. Van egy nehezen értelmezhető vacsorajelenet, majd a nagy meglepetés már a film kétharmadánál lelepleződik, szemben a remake-el, itt már ekkor tudhatjuk, hogy a testvér meghalt. Na de akkor mi lesz ezután? És ekkor indul be az igazi őrület. Soo-Mi és Eun-Joo között a harc felfokozódik, az apa nincs is a közelben, és egy fergeteges kameramozgású jelenetben jön az igazi csavar: a házban a vendégség kivételével mindvégig csak Soo-Mi és az apja volt, és Soo-Mi mindvégig nemcsak a testvérét, hanem a mostohaanyát is elképzelte. Az utolsó act során láthatjuk a kivátló okot, az anya öngyilkosságát és a testvér végtelenül kegyetlen halálát, de legfőképpen azt, ahogy Soo-Mi a segítségére sietés helyett az Eun-Joo elleni haragját részesíti előnyben és ha nem is akarva, de cserben hagyja szeretett testvérét, miközben Eun-Joo bár önmagával is viaskodva, de erre még rá is játszik. Az egész film egy családi tragédiát, illetve a kislány önmarcangolását mutatja be, ahogyan képtelen feldolgozni a bűntudatot, és elméjében úrrá lesznek a képzelt képek, kibontakoztatva meghasadt elméjét. Egy igaz, mély pszichológiai dráma ez, valódi mestermű. A film utolsó előtti jelenetében megélhetjük a katarzist is, ahogy az elhunyt anyuka vagy testvér szelleme kegyetlen bosszút áll a családot széttúró és aljas módon cserbenhagyó mostoha ellen, akit azért mardos a lelkiismeret. Legalábbis az én értelmezésemben, másom szerint ezt is Soo-Mi képzelte el, mint ahogy mindent, csak hogy elrejtse bűneit és igazságot szolgáltasson, legalább az elméjén belül. Tény, hogy a házban valóban voltak szellemek, ezt az egyik vacsoravendég egyértelműen ki is mondja a házból távolodva. Ám így csak még rémisztőbb az egész. Azt, hogy a film mennyire szerteágazó, részletekben is jelentést hordozó, és többféleképpen értelmezhető, jól mutatja, hogy az IMDB-n már a harmadik értelmező topic-ot kellett megnyitni, mert az előző kettő túl hosszú volt, és egy felhasználó legalább 15 alkalommal nézte meg, egyrészt mert szereti, másrészt mert összerakta a puzzle darabkáit, majd ebből egy lenyűgöző hosszúságú és zseniális meglátásokkal teli "kérdezz-felelek"-et készített.

Nos, valahogy így néz ki, hogy ha egy horror fényévekkel túlmutat a szimpla vérfürdőn vagy akár a jól felépített félelemkeltésen is. Nem is beszélve a zseniális csavarokról.

Ha már csavarok, akkor a legjobb filmvégi meglepetések valaha a fent említetteken túl:

The Others abszolút a legjobb filmvégi meglepetés valaha, és lehet-e elfelejteni Nicole Kidman rémült és átszellemült arcát?

A rendező Amenábar egy géniusz, az Abre Los Ojos is zseniális, a Vanilla Sky eredetije, ami még jobb is lett, de csak egy kicsivel.

Ott van még az idősíkok közötti észrevétlen és a film végéig leleplezetlen ugrálást mesterien alkalmazó Rendition. Aztán Nolan filmjei, a The Prestige és az ötletben utolérhetetlen Memento. Meg kell említeni még Shyamalan jobban sikerült misztikus filmjeit, kedvencem a The Village, de nagyon jó a Signs is (az is megér egy misét, hogy Shyamalan ilyen jó filmek mellet hogy képes olyan kukába valót csinálni, mint a Lány a Vízben, vagy a filmtörténelem egyik legjobb nyitójelenete után olyan semmitmondó produkcióba fulladni mint a Happening esetén). Továbbá ne feledkezzünk meg a szintén horror El Orfanato-ról, illetvea Közönséges Bűnözők, Remény Rabjai és Hetedik című kilencvenes éveket forgatókönyvi aranykorrá változtató darabokról sem. Na és persze a Japánokról...

További szép mennyiségű gyűjtés a filmtörténelem "twist"-jeiről (szintén SPOILER WARNING)

Digitális kommunikációs kultúra

2009-10-15T13:03:00.000-07:00

A technológia fejlődése szinte mindig meghaladta azt, ahogyan az emberek alkalmazkodni képesek. Az ember - ahogyan a tőzsdén nap mint nap látszik - nem racionális lény, és életét a szokásai uralják. Ezekhez akkor is ragaszkodik, ha azok elhagyása, vagy megváltoztatása akár minden szepontból jelentős javulást hozna a számára.

Látványos példa erre, ahogy a kilencvenes években a többség a mobiltelefonok terjedését kezelte. A legtöbben felesleges felvágásnak tartották, és azt mondták, hogy nekik semmi szükségük rá. Ma már szinte mindenkinek van. Az is érdekes, ahogyan a hívásokat bonyolították az emberek a mobiljukról. Eleinte szentségtörésnek minősült nem felvenni a telefont, vagy kikapcsolni, mondván "hátha fontos ügyben keresnek", vagy "jobb ha felveszem, remélem nem a gyerek esett le a mászókáról". Ma már teljesen természetes, hogy diszkrét rezgő vagy villogó, esetleg alig hangot adó csengést állítanak be az emberek, adott szituációkban néma üzemmódra váltanak (ahelyett, hogy ki-be kapcsolgatnak). Az is, hogy ha éppen nem az a legfontosabb, vagy akár csak nincs kedvünk, nem vesszük fel a telefont, a számkijelzés alapján visszahívjuk az illetőt később, emellett hangposta és SMS is van a világon. A mobiltelefon nem annak az eszköze, hogy téged bármikor elérjenek, hiszen ezzel éppen a te kényelmed és rugalmasságod látja a kárát a technológiának. Helyette annak az eszköze, hogy a te szándékaid alapján használd bárhol és bármikor, azaz te indíts hívást róla, te használd amikor te akarod, és akkor fogadj hívást amikor arra lehetőséged van vagy érdekedben áll. Ez nem önző álláspont, hanem az egyéni szabadság álláspontja. Az egyéni szabadság az önzésnél tágabb fogalom. A te egyéni és szabad döntésed, hogy mennyire leszel önző vagy önfeláldozó. A technológia pedig ehhez a döntésedhez jelent segítséget.

A legtöbb internetes közösségi szolgáltatás esetén mostanában tartunk ott, ahol a mobiltelefonokkal 10-12 éve. A technológia rendelkezésre áll, egyre többen használják is, de általában nem úgy tekintenek rá, mint a cselekvési szabadságuk támogatójaként, hanem kényszerként, vagy nyűgként tekintenek rá, esetleg nem értik miként kellene használni. Pedig olyan forradalmat élünk meg ezekben az években, amilyet az emberiség történelmében még soha. A válasz arra a kérdésre, hogy ezeket a lehetőségeket, miként használjuk, a lehető legegyszerűbb: ahogyan akarod. Az új kommunikációs eszközökkel pontosan ott, akkor, és azt közölsz, amit akarsz. Mások közléséből pedig pontosan azt, akkor és adott helyen veszel fel, amit szeretnél. Megvalósul a tökéletes információáramlási szabadság, ami a digitális kommunikációs kultúra abszolút alapelve. Nézzük, hogy mely csatornákon ez milyen szinten van.

TV: nem tökéletes a fogadás sem, hiszen bár van sokféle csatorna és műsor, nem tudhatod pontosan mit fogsz látni, a lehetőségeid korlátozottak, a reklámok adott időszakokban teljes szélességben lezárják a kommunikációs csatornát, és nem abban az időpontban nézel meg egy adott tartalmat, amikor te szeretnéd. A küldés pedig gyakorlatilag nem létezik. A TV-t jelenleg még az emberek megszokása és lustasága tartja életben, a szerzői jogok mesterséges korlátja mellett.

Telefon: a mai eszközökkel már megvalósul a tökéletes információáramlási szabadság, ugyanakkor eredeti formájában csak a hangbeli kommunikációra korlátozódna. Mivel a telefonok fejlődnek, és a hangbeli kommunikáció fokozatosan összeolvad a netes kommunikációval, ezért önmagában maga a telefon sem marad majd olyan, mint ahogy ma gondolkozunk róla.

Email: Nem valósul meg a tökéletes információáramlási szabadság. A fogadás oldalán a spam-ek jelentik a problémát, még akkor is, ha ezek szűrésére vannak hatékony eszközök. Szintén probléma az, hogy nem teljes mértékben azt és úgy közölsz, amit szeretnél, illetve a többség ennek a kultúráját még nem ismeri. Az emberek tonnaszám küldenek csatolmányként file-okat, de ezeknek méretbeli korlátai vannak, és akkor is megkapod, ha téged az egyáltalán nem érdekel. Zárójelben: az email kommunikációs logikája teljesen a hagyományos postai levelezésre épül, és ezért zseniális felismerés már önmagában a Google Wave alkotóinak felismerése a logika kiszélesítésére.

Web: Megvalósul a tökéletes információáramlási szabadság. Akkor és olyan jellegű információt fogadsz, amit szeretnél, ráadásul elképesztő sebesség és kényelem mellett. Olyan RSS feed-re iratkozol fel, amilyenre akarsz, akkor olvasod, amikor akarod, ha mégsem érdekel leiratkozol. Olyan tartalmat fogadsz, amit szeretnél, legyen az szöveg, kép, hang, videó, és ezekből te is azt közölsz, amit szeretnél.

Az emberek többsége egyelőre mégsem él ezekkel a lehetőségekkel. Ha híreket akar olvasni, akkor felmegy egy portál-ra, és céltalanul, vagy rendszertelenül böngész, még rosszabb esetben újságot vásárol, ahelyett, hogy feliratkozna egy kategoriát jelentő RSS-re, vagy akár egy adott szót tartalmazó hír feed-re. Ha a nyaralás alatt elkészített képeket szeretné másnak elküldeni, akkor email-en csatolva küldi, pendrive-on másolgatja, rosszabb esetben kinyomtatja és fizikai formában küldi, ahelyett, hogy felnyomná egy képmegosztóra, pl. a Flickr vagy Picasa, ahol kényelmesen beállíthatja azokat, annak küldi, akinek akarja (akár mindenki, akár a nagymama és senki más), a fogadó fél pedig akkor nézi meg, és thumbnail-ek alapján azokat, amelyik érdekli. Ha talál egy érdekes weboldalt, akkor egyszerűen bookmarkolja a böngészőben, kategória nélkül, vagy egy kategóriában, rosszabb esetben felírja egy post-it cetlire, ahelyett, hogy egy online linkmegosztón, pl. Delicious tetszőleges számú tag-gel, és szándék szerint másokkal megosztva, illetve közvetlenül elküldve menthetné azt el. Ha egy fontos információt szeretne megosztani másokkal, például egy projekten dolgozó ismerőseivel azt, hogy megfázott és adott munkafolyamattal 2 nappal később készül el, akkor körbeemail-ezi azt, vagy rosszabb esetben egyenként felhívja őket, ahelyett, hogy egy nyílt vagy zárt közösségi térben a saját "üzenőfalán" közzé tenné azt, például Twitter, Facebook, illetve ezeken belül, vagy ezeken kívül zártláncú megoldásokon. Természetesen mindezekhez az is kell, hogy a másik fél is ismerje és használja ezeket. Ha pedig valakit nem érdekel valaki másnak a kommunikációs folyamata, egyszerű a dolga: leiratkozik róla, illetve automatikusan elrejti azt. Mindenki szabadon dönt, az egész gyorsabb, egyszerűbb, praktikusabb, minőségibb, "környezetvédőbb", és ez gyönyörű.

Néhány példa, amit én használok:

Blog: hosszabb, részletesebb tartalom, ez itt, és a szakmai blog.
Tumblr: rövidebb, gyorsabb információközlés, képek és videók is, szakmai és nem szakmai tartalom is.
Google Reader Shared: az adott, engem érdeklő kategóriákban lévő híreket és nem feltétlenül hír feed-eket itt olvasom 90%-ban, és a legérdekesebbeket megosztom, esetleg rövid megjegyzést fűzök hozzá. Inkább szakmai jellegű.
Digg: Főként nem szakmai jellegű, vicces és/vagy érdekes cikkek-videók megosztására használom. (Stumbleupon-t is, bár azt nagyon ritkán)
Delicious: weboldalcímek mentése, és adott esetben megosztása.
Last.fm: kedvenc zenéim hallgatása, és megosztása.
Picasa: képek megosztása.
Youtube: videók megosztása.
Twitter: a fentiek mindegyike automatikusan bekerül ide egy rövid cím és link formájában, néha rövid szövegeket közvetlenül ide is írok, így egyfajta üzenőfalként is funkcionál. A képek-videók-zenék nem kerülnek be automatikusan, mert ezekből adott időszakban akár többszáz is lehet, és ez feleslegesen nyomná agyon a többit. Ami ezekből külön is érdekes, azt manuálisan megosztom.
Facebook: Külön itt ritkán írok vagy küldök üzenetet, viszont a Twitter automatikusan át van nyomva ide is.

Az egészben az a legjobb, hogy nem lehet azt mondani, hogy ez így jó, vagy nem jó. Akit érdekel csak egyiket-másikat nézi, akit érdekel, az az egészet eléri Twitteren keresztül. Akit pedig egyik sem, az nem olvassa, nem iratkozik fel egyikre sem. Sokan vannak, akik a Twitterre azt is kiírják, hogy ha éppen a WC-re mennek, vagy onnan jöttek. Zavar ez engem? Nem, mert egyszerűen az övéket nem követem és kész.

Kifogyó olaj = Apokalipszis?

2009-10-09T14:04:00.000-07:00

A friss HVG-ben olvastam, hogy bár régen nem fedeztek fel annyi új olajmezőt, mint idén, a kereslet növekedésével az új feltárt készletek nem tartanak lépést. Magyarul, minden felhasznált 10 hordóra jut 1-5 új még kitermelésre váró. Ez táptalajt adhat az ún peak oil theory híveinek, akik szerint nemcsak a feltárás, de a kitermelés is tetőzött.

Természetesen nem vagyok a geológia, kémia és az energiapolitika szakértője, de az értelmetlen pánikkeltésé annyiban igen, hogy a szakmámban nagyon sokszor találkoztam már vele.

Mindenekelőtt szögezzük le, hogy a szénhidrogének felhasználása tulajdonképpen elképesztő pazarlás. Több millió (!) év alatt keletkezett biológiai alapú erőforrásokat, illetve azok gazdaságosan még kitermelhető részét arra használjuk fel, hogy néhány száz (!) évig fejlesszük és fenntartsuk a civilizációnkat és életszinvonalunkat.

Azt is fontos tudatosítani, hogy amit a peak oil theory hívei állítanak, az előbb-utóbb menthetetlenül be fog következni. Lehet, hogy éppen most történik, lehet, hogy 20 év múlva, lehet, hogy 100 év múlva. (egyes elméletek szerint a kőolaj nemcsak biológiai alapja van, és a mezők idővel újratermelődnek, ez azért igen valószínűtlen) Ezért a készletek kiapadására mindenképpen fel kell készülni, technológiai szempontból, és gazdasági-társadalmi hatásaival is kalkulálva.

Miért probléma akkor, hogy egy lehet, hogy már most is releváns, de valamikor bekövetkező hatást emlegetnek?

Egyrészt pánikot keltenek. A pániknak, minél nagyobb, annál jelentősebb visszaható ereje van. Ez növeli az olaj iránti spekulatív keresletet, csökkenti beruházási hajlandóságot, így árt a gazdaságnak, főleg a szegényebb rétegeknek, és nőnek a társadalmi feszültségek.

Másrészt feltételezéseket tényekként állítanak be, spekulatív összefüggéseket garantáltnak veszik, és időben biztos pontokat jelölnek meg, például a kitermelés csúcsára. Amikor és ha kiderül, hogy nincs igazuk, hiteltelenné válnak, és gyakran az elméleteik is. Később pedig, amikor az esemény valóban a küszöbön van, már nemcsak nekik nem fog hinni senki, hanem senkinek sem, aki hasonlókat állít ("Ugyan már! Többször megjósolták az olajkorszak végét, és mindig tévedtek!").

Az állításaik pedig igen messzemenőek. A legtöbb forrás a Fenntartható Fejlődés és Erőforrások Kutatócsoport oldalon és Hetési Zsolt írásaiban és előadásaiban lelhető fel. Ha túl is lépünk a források egyoldaló megválogatásán és a nem éppen elegáns laza következtetés láncon, a szövegben árulkodó jelek vannak a durva érzelmi alapú elfogultságra (kiemelés tőlem).

"Márpedig a mai társadalom energia nélkül nem létezhet. És a rengeteg vacak gyártásához, a naponta 240 ezerrel növekvő népességhez, a mindennapi élet egyre több területéhez olcsó energia kell, ami jórészt a múlté." (forrás)

Ha valaki szídja az anyósát/főnökét, főként érzelmi alapon, akkor az anyós/főnök lehet jó vagy rossz ember is, de az állítás gazdáját senki nem fogja autentikus forrásnak tekinteni. Ezért lenne jó, ha a szakértők hideg fejjel érvelnének. Nem ezt teszik. Az ffek.hu-ról már eltűnt kijelentés még megtalálható pár cikkben, és mintapéldája a pánikkeltésnek:

„Ha az olvasó 1960 után született, nagyon jó esélye van rá, hogy erőszak, járványok vagy éhínség végezzen vele.”Ennek valószínűsége a tanulmány szerint földrészről földrészre változó. A harmadik világban 80–90, a fejlett Nyugaton 40–50 százalék." (forrás)

A pánikkeltők verziója nem zárható ki, de nem is valószínű. A riogatás viszont visszahat az eseményekre, nem független azoktól, ezért nem mindegy mit állítanak. Egyrészt a pánik rossz reakciókat szül. Másrészt, ha a peak oil és egyéb állítások nem jönnek be, akkor senki nem fogja komolyan venni később a potenciális valós veszélyt. Ráadásul elterelhetik az egyik pánikkeltéssel a másikról a figyelmet, könnyen lehet, hogy a vízhiány vagy a klímaváltozás sokkal komolyann és sürgősebb megoldásért kiáltó gond, mint az olajkitermelés vélt vagy valós csúcsa. Még ha teljesen igazuk is van, aminek kicsi a valószínűsége, az állításaikkal több bajt okozhatnak, mint amennyit megoldanak. Ha hisznek nekik, akkor "már úgyis mindegy" alapon felgyorsul a folyamat, felesleges konfliktusok keletkeznek, és a viharban a racionális megoldásokat elsodorja az őrület.

Az elfogultság a "bizonyítékok" enyhén szólva is kritikátlan elfogadását okozza. Egy előadásában Hetesi (26:50-nél) egy olyan kísérletet említ példaként (nem mellesleg az előadás témájától legalább tíz perce jócskán elkanyarodva), amely valójában így meg sem történt, a hatásait is jóval később, egészen más lefutású kísérletben, és más következtetéseket levonva tapasztalták. (forrás és a cáfolat)

Az is érdekes, hogy valaki 2008 októberében azzal érvel, hogy 2006-ban termelték ki a legtöbb olajat, azóta esés van. Az esés azonban egyetlen adatot tartalmaz, 2007-et, hiszen más nem is állhat rendelkezésre az elaődás időpontjában. Abban az évben a kitermelés 0,07%-kal csökkent. Ez semmiképpen sem nevezhető drámainak. Azóta a 2008-as adatot is ismerjük, amely 0,46%-os emelkedést mutat, miközben a tavalyi év második felében a világ belesodródott a válságba. Hetesi Zsolt pedig mostantól valószínűleg nem érvel azzal, hogy 2006-ban volt a maximum, bár jövőre ismét előkerülhet az indoklás, mert a várakozások szerint 2009-ben éppen a válság miatt a fogyasztási igények csökkenése miatt lesz a kitermelésben is mérséklődés.

"A korábbi gazdasági válságokból a világ mindig úgy jött ki, hogy több energiát használt, mint a válság alatt vagy azelőtt." (forrás)

Látványos cáfolata ennek az, ami a nyolcvanas években és kicsit azon túl is történt. A hetvenes évek két olajsokkja ellenére nőtt a kitermelés, egészen 1979-ig. A világ gazdaságainak nagy része a nyolcvanas évek elejétől expanziót mutatott és a kilencvenes évek elejének recessziója kivételével végig fenn is tartotta azt. Mégis, az 1979-es szintet először 1994-ben értük el! A világ úgy volt képes dinamikusan növekedni, hogy eközben másfél évtizedig bővült a gazdaság. Tehát a megtermelt érték/felhasznált energia arány, annak hatékonysága sokat javult.

Érdemes megnézni, hogy most mire számíthatunk. Bár ahogy az idei adatok is mutatják, a mai napig is bukkannak fel új felfedezett készletek, induljunk ki abból a feltételezésből, hogy ezentúl egyetlen hordónyit sem találnak majd. A már meglévő készletek kitermelését és változatlan fogyasztást feltételezve 2049-ig, 1%-os fogyasztás növekedés esetén 2043-ig, az 1965-től mostanáig tartó 2,4%-os növekedésből kiindulva 2037-ig, az 1990-től máig lévő fogyasztás növekedés átlagot (1,35%) alapul véve 2041-ig áll rendelkezésre olaj. Kétségtelen, hogy ezek kitermelése nem garantált, technikai és gazdaságossági problémák merülhetnek fel, ezért a készlet adatok kétharmadát alapul véve a fenti számok sorrendben: 2034, 2031, 2029, 2031. Látható, hogy a legkorábbi időpont is két évtized múlva lesz. Az is fontos, hogy jóval a teljes kiapadás előtt a kimerülőben lévő erőforrásokért háborúk indulhatnak, és gazdasági összeomlás következhet be egyes régiókban. Továbbá a kitermelés hatékonyságától függően esetleg ellátási zavarok keletkezhetnek ciklusos jelleggel. Így is, legalább 15 évig elegendő tartalékok állnak rendelkezésre a legrosszabb forgatókönyvet alapul véve, amely egyáltalán nem számol új feltárt készletekkel. Még ha így is van, az átállásra elegendő idő van, ha határozott lépések történnek ebbe az irányba.

A szélenergia közel ötszörösen, a napenergia hétezerszeresen (!) múlja felül az emberiség aktuális energia igényét. Nyilván az energiaforrások kis töredékét lehet csak felhasználni, de ez még így is bőségesnek tűnik. Az átmenet több évtized kényelmesen, és legalább 15 év rohamléptekben. Ebben az időszakban és később is jó szolgálatot tehet az atomenergia. Tehát egyáltalán nem szükséges, hogy a kifogyó kőolaj, és általában a szénhidrogének eltűnése a civilizációnk és életmódunk összeomlását okozza, sőt ha nem pánikolunk, további életminőség javulást hozhat magával, az apokalipszis minduntalan visszatérő próféciája helyett.

A pánikkeltők hitelességének és pártatlanságának utolsó morzsáit is eltünteti, amikor abszolút kritika nélkül politikusokat reklámoznak (forrás), a "Teremtővel" példálóznak (forrás), vagy az, hogy a pánikkeltésből üzletet csinálnak, hiszen megjelenik a szélenergia, vagy a tönkölybúza hirdetése, és könyveket is reklámoznak: "Alapművet vehet kezébe az olvasó, mely a kiadónál 20% kedvezménnyel vásárolható meg." (az mélyen tisztelendő, ha valaki hívő, de nem ad arra neki bármilyen alapot, hogy tudományos igényességű elemzések mellé tegye hitét érvként, és arra sem, hogy ezzel erőltesse a véleményét másokra)

Nekem ez az egész folyamat nagyon ismerős. A pánikkeltés a tőzsdén nagyon jellemző jelenség. Két esetben fordul elő gyakrabban. Az egyik, a nagy árfolyamesések utolsó szakaszai. A másik, amikor egy "pozitív" trend már jó ideje tart. Ez utóbbi esetben, azok szoktak farkast kiáltani, akik kimaradtak belőle (jártam már így én is, mint mindenki), és szeretnék ha az élet mégis őket igazolná, vagy egyszerűen csak irígyek. Néha a pánikkeltőknek lesz igazuk, de sokkal többször tart a trend tovább, és a világ olajkitermelése tavaly mindenkori csúcsot döntött, a trend egyelőre egyértelműen él. Nem tudom, hogy mikor fog végleg megfordulni, lehet, hogy jövőre, lehet, hogy 100 év múlva, de ezt most senki sem tudja. Az a bölcsebb, aki megvárja a tényeket, ahelyett, hogy neki éppen szimpatikus elméletekkel áll elő.

Mi táplálja a pesszimizmust és a pánikkeltést? Két potenciális okot látok. Egyrészt akik ezt terjesztik, ritkán sikeres emberek, és sokszor maguk elől is titkolt irígykedéssel nézik azokat, akiknek több jut a javakból. Ezért szivesebben szimpatizálnak vagy találnak ki elméleteket, amelyek az aktuális társadalom vagy gazdaság fenntarthatatlanságáról szólnak. Másrészt olyan értékrendet vallanak, amelyek a világban jellemző értékrenddel nehezen egyeztethető össze. Kívülállókká lesznek. Kívülállónak lenni pedig rossz, de nem ők változtatnak, hanem titkon fantáziálnak arról, hogy a többség téved, és nekik van igazuk. Nem véletlen a szélsőjobbos kötődés, vagy a mélyebb vallásosság iránti érdeklődés. Hangsúlyozom, hogy ezek csak potenciális lehetőségek, és hogy a konkrét esetekben melyik igaz, vagy akár egyik sem, azt nem áll módomban megítélni. Mindez nem jelenti azt, hogy ezek az emberek ne jót akarnának, és esetleg ne lenne tiszteletreméltóbb értékrendjük, mint a világ nagy részének. Ez mégsem jelenti azt, hogy az övék fog érvényesülni a többség fejében. Amikor a riogatók a saját meggyőződésükhöz igazítják a tényeket, a negatívakat felnagyítják, a pozitívakat pedig lekicsinyítik vagy nem vesznek róluk tudomást, a pszichológiából és ezáltal a behavioral finance-ből is ismert "anchoring" jelenség ékes példáját mutatják be.

A meglévő ismereteink szerint lehetséges minden szinten az átállás más energiaforrásokra. Energia a jelenlegi emberiség és életszínvonalhoz több mint elegendő van a bolygónkon (élelmiszer, víz és tiszta levegő, megfelelő klíma már nem biztos). Az lenne a legjobb, ha most elkezdődne egy fokozatos átállás, és szükség esetén fel is gyorsulhatna, amihez ha úgy tetszik lenne egy akcióterv nemzetközi szinten. Ha ilyen nem létezik (nem tudunk róla), akkor sem jelenti azt, hogy itt a vég, hanem azt, hogy értelmetlen kockázatokat vállalt a világ. Ha nincs pánikolás, hideg fejjel megoldhatjuk ezt a problémát.

Update (2010. 07. 04.)

OV TV

2009-09-16T10:50:00.000-07:00

Vannak dolgok a világban, amire nincs magyarázat. Mesélték és olvastam is, hogy igaz, mégsem hittem el, amíg a saját szememmel nem láttam. Orbán Viktor a honlapjára, azon belül is a stílusosan OV TV-nek nevezett videógyűjteményen belül a saját családja életébe enged bepillantást. Az alábbi linken érhető el, (most) a harmadik, szeptember 2.-i video az alsó kis képeken, "OV TV Extra, Nyárutó az Orbán családnál" címmel, először nézd meg, aztán ha érdekel a véleményem olvass tovább.

Nem is akárhogyan és akármilyen szinten. A politika iránt érdeklődők eddig is tudták, hogy tudták, hogy ki az a Lévai Anikó vagy hogy 5 gyerek, a család eddig azonban sosem volt az előtérben, ahogy a legtöbb hazai politikus esetén sem. Most viszont egy nyár végi hétvégi napot mutatnak be az Orbán család kertjében, közös sütéssel, focizgatással, játékkal, viccelődéssel, gyermeki ártatlansággal. Csak azt az egyet nem értem, hogy ehhez mi köze van a nyilvánosságnak? Nem volt úgy jó és helyénvaló, hogy a közélet és magánélet különválik? Obama-tól vették az ötletet? (Bár idáig ő sem ment el, elég volt egy beszélgetés a gyerekekkel, és a kutyás sztori, de Amerikában az Elnök othona és munkahelye ugyanaz, illetve egy "épületszárny" különbség van, nehéz a családnak nem szem előtt lenni). Azt gondolják, hogy ettől Orbán szeretnivalóbb lesz? Vagy tényleg őszintén hiszik, hogy mindez az ország bármely lakójára tartozhatna?

Fontos leszögezni, hogy nem a családon gúnyolódom. A videó alapján egyértelmű, hogy mindenki ilyen családot képzel el magának. A gyerekek vidámak, értelmesek, sportolnak, jól neveltek, mégsem karót nyeltek és stréberek, ha kell egy kicsit rosszalkodnak is, Anikó mély türelemmel kezeli a körülötte folyó nyüzsgést, szerettel gondoskodnak a gyerekekről, és még sorolhatnám. A probléma az, hogy ennek a nyilvánosság előtt semmi köze nem lehetne a politikához, és Orbán Viktorhoz, a közéleti személyiséghez. Etikátlannak érzem az ilyesfajta népszerűséghajhászást. Plusz a videó által egy sor abszurd jelenet bukkan fel, ahol nem tudjuk, hogy sírjunk vagy nevessünk, hogyha ezt tényleg komolyan gondolták.

Az embernek egy idő után az az érzése, hogy ez mégsem lehet komoly, de mégis, vagy mégsem...zakatol a fejünkben. Mintha egy utolsó részletig kidolgozott Tarantino mozit látnánk, a gúny és szatíra, paródia, de mégis a kimért, őszinte és önmagában is megálló történetmesélés határmezsgyéjén egyensúlyozva. Mert bár a jelenetek legalább fele tényleg spontán alapanyagból készült, de ez az egész valakinek a fejében megszületett, utána odament, leforgatta, összevágta, zenét tett alá, és felpakolta a weboldalra: mindez tudatos cselekvés eredménye. Félő, hogy mindezt komolyan gondolta, és egyes jeleneteket, amik kifejezetten komikusnak hatnak, ő legkevésbé sem szánt tréfásnak. Néhány példa:

Viktor 06:36-tól a gyereket ügyesen és határozottan csendre inti, rendet tesz. Majd utána a L'ecso zenéjére belekezd a főzésbe.

Később tájékoztat minket, hogy őzsült készül, majd 04:38-tól belpolitikai helyzetelemzésbe kezd. Az őzsült mellett, a szépen zöldellő kertben kijelenti, hogy az ország csődben van, a kormány gazdaságpolitikája az összeomlás felé viszi az országot, és a munkanélküliség is az egekben van.

Kiderül az is, hogy az ország már a legfontosabb döntését meghozta, változást akar, és az is hamar napvilágra kerül, hogy a megváltást senki más nem hozhatja magával, mint maga a mesélő, Orbán Viktor. Ő maga "az életéből néhány évet szívesen ÁLDOZ (!) arra, hogy helyreüssük, amit a szocialisták tönkretettek". Mondandójának horrorfilmre hajazó jelentőséget ad, ahogy eközben a 20 centis kést a kezében tartja.

A család hangsúlyt fektet a magyar termékek használatára, a cukor és az ásványvíz is hazai, de fekete pont jár azért, mert a krumpli egy hatalmas Spar-os zacskóban van.

A kegyelemdöfés (emlékszünk még a késre?) 01:04-nél jön el, amikor Viktor ismét felbukkan, ezúttal Hrutkáék Magyar Vándort lezáró zenei aláfestésével, együtt eszik a rétest, előkerül a focilabda is, az ember szíve csordultig megtelik reménykedéssel és szeretettel.

...és ahogy Orbán Viktor 07:59-nél a távolból közeledve, hangeffektek mellett, kackiás kötényében megjelenik, arra nincs más szó: priceless.

A magam részéről még mindig nem tudtam feldolgozni.

Láthatatlan Kiállítás

2009-08-19T01:38:00.000-07:00

Nemrég voltam a Láthatatlan Kiállításon, és mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy menjen el. Néha éppen az okoz különleges élményt, ha kevesebbet érzékelünk valamiből, és ezáltal egészen más oldalról ismerhetjük meg azt. Ezúttal teljesen hétköznapi dolgokat, például utcarészletet, zöldségest, lakást, egy kis faházikót, viszont mindezt teljes sötétségben, kizárólag a tapintás, illetve valamelyest a hallásunk alapján.

Sokan ezt félelmetesnek és kellemetlennek gondolhatnák, pedig ennek éppen az ellenkezője igaz, a kiállítást fesztelenül, érdeklődve és gyakran nevetve járja végig az ember. Ami jó, tekintve, hogy a cél az, hogy azoknak az életébe nyerjünk betekintést, akik az egész életüket így élik le. A "túravezetők" is a vakok közül kerülnek ki, és természetes, hogy ők sokkal otthonosabban mozognak ebben a világban. Emellett viszont végtelen türelemmel és jó adag humorral kísértek végig minket, elviselve a csetlés-botlásokat. Kalap le előttük.

Az ember fény nélkül teljesen más világba kerül, még akkor is, ha éppenséggel szinte teljesen ugyanazok a helyszínek és tárgyak veszik körül, mint a mindennapok során. Mivel órát nem látsz, és a napszakod sem tudod a nap helyzete vagy annak fénysugarai és az árnyékok alapjén meghatározni, teljesen elveszted az időérzékedet. Amikor kijöttünk a kiálllításról, én 20-25 percnek tippeltem volna azt, ami bő egy óra volt. Szintén összeomlik az ember irány és térérzékelése, ami elsőre nem tűnne meglepőnek, de aki bent járt, és tudja, hogy a látogatók megfelelő irányítása érdekében viszonylag szűk helyről van szó, az néha nagyon is meglepődik. Például a teljes területét a kiállításnak 4-500 nm-nek hittem, de vezetőnk a végén elmondta, hogy mindössze 180 nm területet jártunk be, azt már csak én teszem hozzá, hogy ezek szerint csigalassúsággal. Az egyes termekben bóklászva hiába mondják el, hogy mi található jobbra vagy balra, néhány kisebb elfordulás után már fogalmam sem volt arról, hogy merről jöttem és mi melyik irányban van. Olyan is előfordult velem, hogy megérintettem egy agancsot, ami a falra volt szerelve, majd elléptem tőle kettőt, és fél perc múlva az általam ugyanannak hitt irányban teljesen más volt, majd kiderült, hogy a lépésem és tapogatózásom alatt 120 fokot tértem el attól, amit eredetileg gondoltam, így a kis faházikó-belső egy teljesen más pontján kötöttem ki. Még nagyobb meglepetés volt az, hogy a kiállítás végéig abban a hitben voltam, hogy nagyjából egyenes vonalon mentünk végig a termeken, a végén kiderült, hogy a bejárathoz tertünk vissza, vagyis egy teljes kört írtunk le. Azt nem tapasztaltam, hogy a látás "eltűnésével" más érzékeim javultak volna, a zöldségek tapintása és szaglása közben sem voltam minden esetben biztos abban, hogy mit is tartok a kezemben. A többi látogató hangja alapján is nehéz volt megbecsülni azt, hogy milyen irányban és pláne milyen messze vannak tőlem. Nem igazán lehet felkészülni erre, az emberből egy órára egy tántorgó és ügyetlenül tapogatózó szerencsétlen lesz garantáltan, mégis nagyon élvezi minden pillanatát, mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy menjen el és nézze...illetve tapasztalja meg.

Forma-1

2009-08-05T02:52:00.000-07:00

Nagyon régóta követem a Forma-1-et, az első verseny amire emlékszem az első Hungaroringen megrendezett grand-prix volt, és egyből megtetszett az akkor még fekete Lotus-ban versenyző Senna stílusa. Hosszú évekig neki szurkoltam, és néztem, ahogy izgalmas csatákat vív Mansell-el, a ma fiát a versenysorozatban tudó terelgető Piquet-vel, és persze Prost-tal. A sors végül igazságos volt egy ideig, mert mindegyikük világbajnok lett, Mansell 1, Piquet és Senna 3, Prost 4 alkalommal is. Akkor azt hittem, hogy ennél több VB címet nyerni lehetetlen, de pár év múlva kiderült, hogy tévedtem. Senna halála (máig is áldom a sorsot, hogy éppen azt a versenyt nem láttam) után, és a nagy generáció visszavonulását követően valahogy szürkébb lett a sorozat, kevesebb izgalommal és jóval kevesebb szimpatikus arccal. A Hill győzelmek után Hakkinen minden idők legsótlanabb világbajnoka lett, aztán pedig jött a számomra elképzelhetetlen Schumacher széria, ami rettenetes, végtelenül unalmas futamokat hozott. Ez az időszak kinevelte a sumanoid nemzedéket, akit nem érdekeltek a technikai részletek, a vezetéstechnika, pláne az izgalmak, csak az, hogy kedvencük minél többször nyerjen. Nem számított, hogy ez az időszak majdnem teljesen tönkretette a Forma-1-et, mert a sumanoidok kivételével már senkit sem érdekelt az egész. Persze Schumacher megérdemelten lett minden idők legeredményesebb versenyzője, és még a legnagyobb ellendrukkerek sem tagadhatják, hogy bármilyen mércével mérve ő az eddigi legjobb három pilóta egyike, ha nem éppen az első. Engem mégis zavart pökhendi stílusa, gátlástalansága, a sumanoidok elvakult lelkesedése, és az, hogy Schumacher gyerekes módon a mezőny magasan legjobb autójával (amelynek fejlesztésében elévülhetetlen érdemei vannak neki is), új kihívások keresése helyett évekig magányosan kőrözgetett.

Közben 2003-ban Fernando Alonso megnyerte a magyar nagydíjat, és végre az élen láttam egy olyan versenyzőt, akinek érdemes szurkolni, azóta is ezt teszem. Tetszik a vezetési stílusa, az hogy kimondja a véleményét, és az is, hogy szinte mindig érzi, hogy mikor kell taktikusan vezetni (2005-ben, amikor a Mercedes kezdte behozni, tudatosan csak a dobogóra törekedett és várta, hogy a másik fél kövesse el a hibát, és meg is történt, ellenfele többször az út szélén maradt), és azt is érzi, hogy mikor kell kockáztatni és olyankor Senna óta nem látott módon látványosan vezetett (lásd az alábbi videót, amikor igen valószerűtlen helyen megelőzte Schumacher-t)

Azt, hogy ismét egy nagy nemzedék idejét éljük, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy Alonso, Raikkönen és Hamilton is már nyert világbajnokságot, és a VB-címért folyó harc 2005 óta mindig kiélezett (bár unalmas versenyek is vannak bőven). A tehetségek tolongása és a nagy tét érzékelhető. Aki a F1-be kerül, az már önmagában is elképesztő tehetség, és gyakran megszokta, hogy nyerő típus, de odakerülve szembesülnie kell azzal, hogy a középmezőnyben kullog, és 2-3 kg-ot veszít másfél óra alatt, hogy összekaparjon egy-egy pontot. Én egy 100 lóerős Astrával (az Astra kupákra felkészített autóval) voltam egy háromnapos tréningen a Hungaroringen és a tanpályán, de már ott is látszik, hogy minden tizedmásodpercért keményen meg kell küzdeni, és egyetlen csepp eső alapjaiban változtatja meg az ideális íveket (nem kellemes 140-nél megpördülni), mégis eszelős élmény. Pedig az Astra kupa és a Forma 1 nem ugyanabban az univerzumban van, elég annyit elmondani, hogy az utóbbi majdnem fele annyi idő alatt teszi meg a Hungaroring egy körét. Az is eszembe jut, hogy egyszer egy német autós újságíró, gokart tapasztalatokkal és millió kilométer feletti vezetési tapasztalattal több napon át tesztelhetett egy akkor még éles versenyben szereplő Jaguár csapathoz tartozó F1 autót. A társa ebben Pizzonia volt, ha nem ismerős, ne szégyelld magad, a F1-ben nem tudott érdemi eredményt elérni. Mégis, az újságíró elmondása alapján vért izzadva és tökéletesre csiszolva a körét 10 egész másodperccel maradt el Pizzoniától, aki akkor sem volt egy különösen ismert név. Aki a Forma 1-be kerül, az elképesztő tehetség, de az élen csak egy versenyző lehet, sőt csapaton belül is kialakul erősorrend két pilóta között. Aki 15 évnyi munka után 1-2 tizedmásodperc miatt a korábbi sikereket elfeledtetve ilyen megalázó helyzetbe kerül, annak rettentő nehéz lehet ezt feldolgozni, márpedig a F1 pilóták többsége általában ezzel szembesül.

Feljebb említettem Piquet-t, az ő fiával is ez a helyzet. Másfél év után kirúgták, mert nem ért el elég jó eredményeket. Briatore, a csapatfőnök szerint nem volt elég jó és a kifogásokat keresi, Piquet viszont éppen a főnökét hibáztatja. Piquet erről egy részletes nyilatkozatot adott ki, ami a kifogáskeresők bibliája is lehetne, de az alábbi szavai sokat elárulnak:

"Nyolcévesen kezdtem a versenyzést, és egymás után döntögettem a rekordokat. Minden gokart-bajnokságot megnyertem, amiben csak elindultam. Dél-amerikai F3-as bajnok voltam, 14 futamgyőzelemmel és 17 pole pozícióval. 2003-ban Angliában folytattam a saját csapatunkban, a brit F3-as bajnokságban versenyeztem. Itt is bajnok lettem, 12 futamgyőzelemmel és 13 pole pozícióval, és én lettem minden idők legfiatalabb bajnoka. 2005-ben és 2006-ban már a GP2-ben versenyeztem, 5 futamgyőzelmet és 6 pole pozíciót szereztem. A második évem igazán kiválóan sikerült, nagy csatát vívtam Lewis Hamiltonnal és csak a csapatom műszaki hibája miatt maradtam le a bajnoki címről, de én is a csapathoz tartozom, így együtt hibáztunk, akkor is, amikor a pályán fogyott ki az üzemanyagom."

Érthető Piquet csalódottsága, egy szerencsés második helytől eltekintve semmi említésre méltót nem tudott felmutatni, pláne úgy, hogy mindezt apja három VB címének árnyékában kellett elszenvednie. Mégsem gondolom, hogy a körülmények a hibásak, főleg nem Briatore, hiszen neki is érdeke, hogy az általa menedzselt és a csapatában szereplő versenyző a lehető legjobb eredményeket érje el. Piquet hatalmas tehetség (ezt a fenti sikerek bizonyítják), de a F1-ben mindenki az. Az a vékony különbség, pár tized vagy századmásodperc, ami közte és Hamilton között a GP2-ben, vagy közte és a csapattársa, Alonso között volt az F1-ben ég és föld, menny és pokol.

Ezek az emberek szinte folyamatos és hétköznapi ember számára felfoghatatlan nyomás alatt végzik a munkájukat az év nagy részében, minden apró mozdulatuknak nagy jelentősége van, az ő feladatuk, hogy több száz ember, gyakran 3-400 millió dollárnyi munkáját néhány óra alatt a mennybe emeljék, ha nem járnak sikerrel, akkor az egész hiábavaló volt. Eközben gyakran az életüket és a testi épségüket is kockára teszik, lásd legutóbb Massa-t. A világ egyik legnehezebb munkája, de ha ez még nem lenne elég, gyakran a sajtó és a rajongók is szétcincálják őket. Ilyen körülmények között nem csodálom, hogy előbb-utóbb majdnem mindegyiküknél elszakad a cérna. Ahelyett, hogy ezen csámcsognánk és ítéleteket hoznánk felettük, mindegyiküket tisztelnünk kellene, amiért ilyen már-már emberfeletti teljesítményre képesek.

Ugyanazon színészek különböző "nácis" filmekben

2009-07-16T06:25:00.000-07:00

Csak engem zavar, hogy a náci Németországot (vagy annak utóhatásait) ábrázoló filmekben jó pár jellemzően német színész állandóan feltűnik, és homlokegyenest ellenkező jellegű szerepeket tölt be?

Itt van Thomas Kretschmann, aki a Tom Cruise főszereplésével filmre vitt leghíresebb Hitler elleni összeesküvést bemutató The Valkyrie-ben (érdemtelenül leszólt film, egészen jól sikerült) egy különleges hadtest parancsokát alakítja, aki a kritikus pillanatban Hitler-ék mellett dönt, így főként miatta nem sikerül az államcsíny. Később a Hitler bukását bemutató Untergang-ban Eva Braun sógora, akit parancsmegtagadásért kivégeznek, de egy egészen más poszton (a lenti képen Himmler mellett).

Szintén az Untergang - Valkyrie kombinációban vesz részt Christian Berkel. Az utóbbi filmben őt a Hitler elleni összeesküvésben magas rangú tisztként (és bombaszakértőként) kivégzik 1944 nyarán, hogy aztán a másik filmben majdnem 10 hónappal később orvosként asszisztáljon Berlin elestéhez, egy rendszeréhez végig hű, de azért inkább józannak beállított szerepben (szemüveg nélkül, időközben áteshetett egy lézeres látásjavító műtéten).

Még inkább zavaró, hogy az Untergang protagonist-ja, Hitler titkárnője, illetve az őt alakító Alexandra Maria Lara, a The Reader-ben éppen egy koncentrációs táborban szenvedett és elhunyt nő gyermekét alakítja egy tárgyaláson. Homlokegyenest ellenkező szerep, majdnem ugyanolyan frizura, ami így a korrekt alakítás ellenére is zavaró tényező.

Az Untergang (Bukás) egyébként egy zseniális film, nemcsak az eléggé magas fokú történelem hűsége, a remek alakítások, a nagyon jó zene miatt lett ekkora siker, hanem azért is, mert a legnagyobb őrülteket és tömeggyilkosokat képes volt emberi oldalukról is bemutatni, motivációikkal és félelmeikkel, reményeikkel és gyengeségeikkel. Nagy hatást vált ki, ahogy Hitler az egyik percben mély udvariassággal bánik női alkalmazottjaival, majd a másikban magából kikelve, fröcsögve üvöltözik, utána nem sokkal megszállotan szövögeti tovább nagy terveit a teljes összeomlás utolsó napjaiban.

Ám őt is viszontláthatjuk a The Reader-ben, egy idős, joviális, és igazságérzetét megcsillogtató, megértő és kedves jogász professzor személyében. Hiába egyedi és bravúros film (remekül tapint rá egy háború és egy gyilkos rendszer évtizedekig fájdalmas utóhatásaira), ha ennyire éles eltérések vannak a szerepek között. Ha külön-külön láttam volna csak az egyik vagy másik filmet, nem lenne probléma, de így zavaró.

Arról már nem is beszélve, hogy a főszerepben Ralph Fiennes évtizedeken át segíti egykori szerelmét, majd annak halála után a nevében kér bocsánatot a fent már említett zsidó gyermek időskori megfelelőjétől, miközben a Schindler Listájában ő volt az, aki szórakozásból a teraszáról lövöldözte le az embereket a munkatáborban.

Mindent összevetve, hiába játszik jól, mindegyik színész, különösen Bruno Ganz, azért nem hiszem, hogy nagy nemzetközi koprodukciókra nem lehetett volna ennyire eltérő szerepekre nem ennyire belterjes társaságból választani.

Ui: 2011-ben jön Alexandra Maria Lara és Thomas Kretschmann közös filmje, a cím: The Nazi Officer's Wife. Addig reménykedjünk az új frizurában.

Populista ámokfutás

2009-07-15T10:15:00.000-07:00

Régóta figyelhetjük Karsai József ámokfutását a médiában, ahogy a kisemberek megmentőjeként szeret tetszelegni, de gyakran alaptalan, és kifejezetten ostoba, populista szövegeivel többet árt nekik mint használ. Amellett, hogy sokszor nincs igaza, még azt az érzést is elülteti a hívei körében, hogy nekik nem kell saját magukért felelősséget vállalni, az állam vagy valami jótevő majd segít, a gonoszok szerepében pedig mindig megtalálhatóak a gonosz nagyvállalatok, vagy a pénzintézetek.

Már az sem volt szimpatikus, ahogy a Providentet támadja. A Provident valóban nevetségesen magas THM mellett ad mikrohiteleket, de a kedves hitelfelvevők erről tudnak. Minek veszik fel a kölcsönt? Saját szabad akaratukból döntöttek így, nem volt kötelező nekik, ezek után a saját döntésük ellen tiltakoznak. Ha ebben a nagy melegben a közlekedési dugóban hideg üdítőt árulok a sorok között 3900 Ft/dl áron, akkor megveszed tőlem, hiszen akkor és ott az jól esett, majd leparkolsz és elkezdesz ellenem tüntetni? Nem, hanem hülyének nézel, továbbállsz és kihúzod a következő közértig. Hasonlóképpen kellene a Providentet hülyének nézni, ahelyett, hogy kölcsönt vennél fel tőle.

Karsai azonban most még tovább ment. Tüntetést szervezett Mezőkövácsházán a K&H bank fiókja elé. Hogy miért ott arra csak az a tippem, hogy onnan volt könnyen szervezhető busszal 300 ember, képgaléria itt található, az egyiken látszik is, ahogy a szegény megtévesztett (először a bankok, utána Karsai által) nénik ugyanarról a buszról szállnak le. A szervezésre utal az is, hogy szemmel láthatóan minden táblát ugyanaz készítetett el, gondolom a helyi pártiroda munkatársai, ami populizmusuk aljasságát még tovább növeli. A táblák feliratából néhány csemege:

Hozzátok vissza a külföldre vitt 2000 milliárd forintunkat. - A szám forrása kérdéses, de feltehetőleg az állampapír eladásokra céloz, kár, hogy azt külföldi intézményi befektetők fekteték be, majd - hazai gazdaságpolitikai okok és a válság miatt - érthető módon és persze jogosan adtak el. Az nem a kedves tiltakozók pénze. De ha valaki bankbetétjéhez szeretne hozzájutni, bármikor megteheti.
Miattatok nincs 13. havi nyugdíjunk. - Elképesztő baromság. 2002-ig nem is volt, utána lett, de nem bírta el a költségvetés és az ország, ezért most megint nincs. Mi köze ennek a bankokhoz?
Földönfutóvá tettetek 800 ezer devizahitelest / Csődbe viszitek Magyarországot a devizahitelekkel - Egyrészt, akik tényleg elvesztették lakásukat a törlesztőrészletek emelkedése miatt, az pár ezer fő, de ők sem lettek földönfutók nagyon nagy részben. Másrészt a devizahitelek felvételéről megintcsak szabad akarat alapján a hitelfelvevők döntöttek. Nem volt kötelező felvenni. Ha pedig valakinél nem kongatta meg a vészharangot az a tény, hogy 5%-os hitelköltség mellett tud hitelt felvenni, miközben a bankbetét 10%-on ketyeg, és hogy a forint romolhat is, annak ideje egy kicsit jobban utánanéznie a tényeknek. Persze a bankok az ügyfelek tudatlanságára gyakran rá is játszottak, ezért szégyellhetik is magukat.
A belga gazdaságot ne a mi betétjeinkből hitelezzétek - Megnézném azt a bolondot, aki 10%-ot fizet azért, hogy Belgiumban hitelezhessen, és még vállalja is a devizakockázatot, ahelyett, hogy 2-3%-on eleve Euroban fizethessen.

Mennyire jó lenne, ha egy olyan országban élhetnénk, ahol az emberek hajlandóak felelősséget vállalni a döntéseikért, és a politikusok nem kilóban mérve szornák szét a butítást, cserébe szavazatokat várva. Az embereknek pedig lenne annyi esze, hogy nem hisznek el nekik minden baromságot, és veszik a fáradságot, hogy utánanézzenek az összefüggéseknek.

Karsai József egyébként agrármérnökként végzett még bőven a múlt rendszerben, így bizonyára nagy rálátása lehet a makrogazdaság, monetáris politika, és a banküzemtan szakmai mélységeibe. Szerintem össze kellene dobni neki egy kis pénzt egy közgazdasági gyorstalpalóra.

Vannak, akiknél már dereng valami. Rétvári Bence - szintén képviselő - vetette fel, hogy tanítsák a középiskolában a pénzügyi alapismereteket. Az már neki sem esett le, hogy évek óta nyitott kapukat dönget, és a BÉT-en, MNB-n, és számos szervezeten túl még a kormánypárti politikusok is ezen vannak, de az egész a még mindig elavult oktatási rendszer saját belső válsága miatt áll meg. Mindenesetre ahol akarják, ott már taníthatják. Persze egy kis populizmusért ő sem megy a szomszédba, a legviccesebb az volt, amikor Gyurcsány külföldi tanulásra és munkavállalásra bátorító mondataira reagálva úgy vélte, hogy az ellentétes a Szózattal ("Itt élned, halnod kell"). Nemrég az a morbid ötlete támadt, hogy koporsót vitt az MSZP székháza elé. Ma pedig az MNB előtti sajtótájákoztatóján (a semmilyen törvényt meg nem szegő Simorba még egyet rúgva, és az MNB függetlenségére szinte fittyet hányva) a divatos offshore hullámot meglovagolni kívánandó úgy gondolta, hogy be kellene tiltani az offshore cégek reklámozását. Tájékoztathatná valaki, hogy offshore céggel nemcsak adót csalni lehet. Esetleg neki is kijárna egy közgazdasági gyorstalpaló, jogi csak azért nem mert olyan diplomája már van neki, csak át kellene ismét futnia a jegyzeteit.

Rétvárival egyébként évfolyamtársak voltunk az általános iskolában. Én A-s voltam, ő B-s. Emiatt sok mindenre nem emlékszem róla, de az beugrik és azt hiszem jól emlékszem, hogy egyszer valami szakkör után ugyanazon a 61-es villamoson utaztunk, és beszélgettünk, majd megkérdezte mennyi az idő. Mondtam neki, hogy fél 4. Erre megdöbbent: "Már ennyi az idő?". Kérdem én: "Miért ilyenkor te már otthon langyos tejet kortyolgatva tanulni szoktál?". Erre ő a legnagyobb természetességgel: "Igen, ilyenkor mindig a leckémet csinálom és készülök a holnapi órákra". Persze rajta kívül minden normális ember ugyanezt este 10-kor, vagy másnap az órák közti szünetekben csinálta. Szorgalma ellenére azonban - mivel pénzügyi ismeretek akkoriban nem voltak - nem tanulhatta meg, hogy a jegybank független intézmény, és a politikusoknak az ország érdekében ezt kutya kötelességük tiszteletben tartani.

Kis magyar abszurd majdnem 70 évvel ezelőttről

2009-07-13T06:20:00.000-07:00

A második világháborúban Magyarország hadat üzent az USA-nak. Magyarország nagykövete bement a washingtoni külügyminisztériumba, majd átadta a hadüzenetet. Ezután a következő beszélgetés zajlott le

USA Külügyminiszter: - Mi az Önök államformája?
Magyar nagykövet: - Királyság.
- És ki a királyuk?
- Nincs királyunk, hanem kormányzónk van.
- Ki a kormányzó?
- Vitéz Horthy Miklós tengernagy.
- És van Önöknek tengerük?
- Az nincs.
- Értem. Van az USA-val szemben területi követelésük?
- Nincs.
- Van valamilyen országgal szemben területi követelésük?
- Igen. Ausztriával, Csehszlovákiával, Romániával...
- Értem. És azokkal szemben is hadat viselnek?
- Nem, ők a szövetségeseink.

(Ha már ismerős volt bocs, nekem új)

Inkább az ostobák is elmondhassák a véleményüket, mint sérüljön a szólásszabadság

2009-06-25T12:32:00.000-07:00

Június 29.-én, azaz hétfőn az Országgyűlés egy Alkotmányt módosító rendelkezésről szavaz. Ebben - többek között - az alábbi szöveg fog szerepelni

Tilos az önkényuralmi rendszerek által elkövetett népírtás és más, emberiség ellen elkövetett cselekmények nyilvános tagadása, kétségbe vonása, jelentéktelen színben való feltüntetése.

Ha a módosítást (kétharmados többséggel) elfogadják, akkor Magyarország, az Alkotmányán keresztül intézményesítetten és szánt szándékkal korlátozza a szólásszabadságot.

A szólás szabadsága azt jelenti, hogy mindenkinek joga van elmondani a véleményét mindaddig, amíg mást a szólás szabadságában, vagyis ugyanezen jogában nem korlátozza. Ez még akkor is így van, ha az adott vélemény elképesztő baromság (de még nem uszít gyűlöletre), mint jelen esetben amire a törvényalkotók gondolhatnak. Ha az Országgyűlés a szólásszabadság alapelvét nem tartja tiszteletben, akkor borzalmas precedenst teremt, és később még kevésbé lesz olyan szellemi, etikai és erkölcsi akadály ami hasonló szólásszabadságot korlátozó intézkedések bevezetését megakadályozza. Egy példa: jövőre nagy valószínűséggel a Fidesz kétharmados többséget fog szerezni. Ha a fenti mondat belekerül az Alkotmányba, akkor már csak egyetlen párt aktuális akaratán és jóérzésén fog múlni, hogy ne kerüljön például az alábbi az Alkotmányba (hiszen a határvonalat már most átléphetjük):

Tilos az Orbán Viktor által elkövetett jócselekedetek és más, általa az emberiség érdekében tett cselekmények nyilvános tagadása, kétségbe vonása, jelentéktelen színben való feltüntetése.

Félre az iróniával. Nyilvánvaló, hogy a módosítás elsődleges oka az egyre inkább elharapozó Holokauszt tagadás megállítása. Itt mindjárt fontos leszögezni valamit: aki a Holokausztot tagadja vagy végtelenül ostoba, vagy egy aljas szemétláda, attól függően, hogy tényleg elhiszi amit mond, vagy szándékosan sért meg másokat és szándékosan hazudik. Mellékes véleményem, hogy az ostobákat vagy gonosz embereket egy Alkotmánymódosítással nemhogy nem lehet meggyőzni, de mindez csak olaj lenne a tűzre. Továbbá a szövegben érdekes kitétel a "jelentéktelen színben való feltüntetés" is, hiszen ez alapján igencsak rugalmasan lehet megítélni, hogy ki sértette meg az Alkotmányt.

Ám a lényeg nem is ez. A legfontosabb az, hogy a szólás szabadsága minden körülmények között megmaradjon és semmiképpen ne sérüljön. Akkor sem, ha azt aljas indokokkal használják fel, vagy ostoba vesztesek nyomorúságos szellemi örömszerzésre használják fel, hogy saját gyengeségeiket elfeledtessék maguk elől. Viszont az emberi jogok őket is ugyanúgy megilletik mint mindenki mást. Az lenne a jó, ha nem süllyednénk le az ő szintjükre és méltósággal mutatnánk meg nekik, hogy mit is jelentenek ezek a jogok (amit többségük ha tehetné más részéről nem tartana tiszteletben), és elmondhatják a véleményüket, de az értelmes emberek nem foglalkoznának velük.

Felesleges azzal érvelni, hogy például Németországban is tiltott a Holokauszt-tagadás. Egyrészt a megközelítés ott is hibás, másrészt még ha sérti is az emberi jogokat, az ország történelmi felelőssége miatt talán kevésbé megdöbbentő, de hangsúlyozom: akkor is hibás hozzáállás!

Alig több mint egy hónapja láttam, hogy hova vezet, ha korlátozzák a demokráciát és a szólásszabadságot, és mindenkinek kötelező ugyanazt gondolnia, de mondania mindenképpen azt, amit a hatalmon lévők akarnak. Az Észak-Koreában látott és a hazai helyzet között annyi a különbség mint egy malomkerék nagyságú hatalmas cipó és egy kis darab morzsa között. Mégis mindkettő ugyanabból a mérgező lisztből készült, és egy felelősségteljes, fejlett demokrácia nem kér belőle. Remélem mi hozzájuk tartozunk.

Ha szeretnél tenni valamit az ügy érdekében, akkor csatlakozz a Társaság a Szabadságjogokért felhívásához.

Olvasd el a részletes álláspontot
Írd alá az online petíciót
Küldj levelet a képviselődnek, a TASZ ehhez mintalevelet is írt.
Nézd meg a TASZ témakörről szóló videóját.
Az ismerőseid figyelmét is hívd fel ezekre. Ha elsőre nem is ért egyet, akkor is kérd meg, hogy szánjon 15 percet a fentiek megnézésére és elolvasására.

Én is ezeket tettem.

Hit és az élet élvezete

2009-06-22T09:18:00.000-07:00

Az ateizmus - istenhit vita lassan egy évszázada nyílt téren zajlik. Új érvek ritkán hangzanak el, így minden a régi medereben folyik tovább. Friss levegőt néha csak a vita helyszíne vagy módja hoz. Nemrégiben Nyugat-Európa néhány városában buszok oldalán lévő hirdetéseken csaptak össze a két oldal hívei, általában nagyon sekélyes tétel mondatok által.

Egy meglepő fordulat által Budapesten is megjelent egy helyi civilek által indított kampány. "Ha nem lenne isten akkor kellene igazán aggódnunk" jelmondattal. A kampányt egy internetes oldallal is szeretnék támogatni, ám a bemutatkozó írásuk enyhén szólva is kétségeket ébreszt a komolyságuk felől.

Év elején londoni buszokon a következő hirdetés jelent meg: Probably there is no God, now stop worrying, enjoy your life! (Valószínűleg nincs Isten, hagyd abba az aggódást, élvezd az életed!) A kampány folytatódott más városokban is. Nézem a reklámot, oké, nem kell aggódnom, élveznem kell az életem, minden reklám erről szól.

A szerző máris általánosít és minden komolyabb alap nélkül átköt egy másik területre.

Az egészséges, a stresszmentes életről, a wellnessről, a megnyugtató befektetésekről. Az élvezet, a „légy laza” kultúrájáról.

Egy mondat is alig telt el, máris messze jár. Az ateisták közül senki nem állítja ateizmusából fakadóan, hogy az egyenlő lenne az egyébként sok mindenre ráeröltethető fogalom, azaz a "légy laza kulturájával".

Ma mindent élvezni kell, a kólától az időjárásig, az utazásoktól a sportig. Szinte nincs márka, amit ne ezzel adnának el. De hogyan kerül Isten egy üdítőreklámba?

Újabb átkötés és kérdésbe rejtett durva csúsztatás.

Mi köze az élvezet vallásának Istenhez? Nincs Isten, enjoy Cola? Nincs Isten, enjoy the weather (sportreklám)? Talán valami kutatás kimutatta, hogy az istenhit miatt fogy kevesebb kóla vagy cukorka? És a cégek elhatározták, hogy véget vetnek ennek? Vagy nem elég az élvezet vallásának termékekkel való, napi egymilliárd másodperces hirdetése, még külön is mondják, hátha nem értjük?

A szerző ha direkt csinálja, akkor aljas módon az érzelmekre játszva összeköti a fenti buszreklámot az emberekben a túl sok reklámmal és az elüzletiesedő világgal szembeni ellenérzéseikre. Ha nem direkt csinálja, akkor csak őt is elragadta a hév. Az ateizmusnak semmi köze az elüzletiesedéshez, és semmilyen jel nem utal arra, hogy a londini hirdetés ezt az irányt támogatná.

Éppen az értékek élvezettel való helyettesítése juttatta Európát válságba, és hozta az: elmagányosodást, a közösségek, családok szétesését.

Elképzelhető, hogy ez igaz, de ismétlem az értékek élvezettel való helyettesítése nem egyenlő az istenhit hiányával.

Sok nőtől elvette az anyaság örömét és büszkeségét, csökkentve a gyermekszámot, ami súlyos gondokat okoz.

A nők egyre több helyen szabadon dönthetnek arról, hogy mikor és hogyan szeretnék életük legnagyobb felelősségét vállalni, vagy éppen nem vállalni. Ez helyes folyamat. A gyermekszám csökkenése nem jó vagy rossz, hanem megvannak az előnyei és a hátrányai. Arra pedig külön felhívom a figyelmet, hogy a szerző által emlegetett környezeti katasztrófa éppen a túlnépesedés miatt következhet be, ami ellen részben hatékonyan lehet a családtervezéssel védekezni.

Aki 2009-ben azt mondja, „Valószínűleg nincs Isten”, az vagy fél kimondani, hogy szerinte nincs, vagy valójában ingadozó hívő. Ők maguk nem biztosak dolgukban, de másoknak azt ajánlgatják, éljenek úgy, hogy – amennyiben van Isten – kockáztatják lelki üdvüket.

Ez tényleg csak kérdés, nem irónia: aki nem biztos benne, hogy van isten, inkább gondolja azt, hogy van, biztos ami biztos, és a mennybe jut?

Ki állítja, hogy szenvedés nélkül van boldogság, hogy a szenvedés nem tesz erősebbé, bölcsebbé, jobbá, sőt boldogabbá? Valaki azt gondolja, a több élvezet jobb világot eredményez? Hogy már csak „az élvezd az életed” parancsa hiányzott a buszok oldaláról ahhoz, hogy az emberek gondjai megoldódjanak?

Ismét kérdésbe burkolt célzás. Az utolsó két kérdés pedig dupla csúsztatás, hiszen az "élvezd az életet" nem egyenlő a "több élvezettel", és senki nem állítja azt, hogy egy hozzáállásbeli fordulattól a gondok automatikusan megoldódnak. A londoni hirdetés kiagyalója vélhetően arra célzott, hogy szerinte az istenhit akadályoz a boldog élet megélésében. Nem állítom, hogy egyetértek vele. Ugyanakkor félremagyarázni sem szeretném, mint az írás szerzője tette.

A magam részéről gyenge ateista vagyok (tehát nem hiszek felsőbb erőben, de nem is zárom ki annak létét), és kikérem magamnak a fenti csúsztatásokat, amelyek azt az érzést sugallják, hogy kevesebb, gyengébb lennék, mert istenhitem hiányában állítólag kevésbé vagyok értékvezérelt ember. Súlyos tévedés, előítélet és kirekesztési próbálkozás.

Az istenhitnek pontosabban annak hiányának semmi köze az értékek meglétéhez vagy meg nem létéhez önmagában. Szintén nincs köze az élet élvezetéhez. Egy ateista is lehet erkölcsös ember, lehetnek értékei, és szeretheti a családját. Amikor az anyai nagyapám elhunyt, erős ateista lévén egyházi búcsúztatás nem volt. Ám az egyik rokon mély vallásossága miatt magával hozott egy papot, aki a hivatalos búcsúztatás után a viszonylag szűk számú ottmaradtaknak tartott beszédet. Az egyik gondolata nagyon találó volt: "Az előttem szólók elmondták, hogy mennyire szerette a feleségét, a gyermekeit és unokáit, és mi mindent megtett értük. Én nem ismertem, és bár tudom, hogy nem hitt istenben, de a szívében ott volt a szeretet, tehát ott volt az isten." Ez a jó példája annak, hogy egy vallásos ember nem kirekesztő és nem lenéző a más véleményűekkel szemben, helyette tiszteletet mutat és egy elegáns csavarral megtalálja a közös pontot.

EP-választás eredmények

2009-06-08T05:13:00.000-07:00

Először EU-ban általánosságban:

Lesújtó az alacsony részvétel, de ez főként nem a kommunikációnak tudható be. Az EP szerepe még mindig nem világos, nincs igazi törvényhozó hatalma és nincs közvetlen kapcsolata értékszinten a választókkal. Éppen azért kell a szorosabb integráció többek között, hogy igazán értelmezhető szerepe legyen, ha valódi Unióban akarunk élni.
Bár aggasztó a szélsőségek előretörése, de nem volt olyan mértékű, amire a válság miatt számítani lehetett, és nem szabad elfejteni, hogy alternatív, euroszkeptikus vélemények segíthetik jobbá formálni az Uniót. A szalonképtelenség, pl. BNP már más tészta.
Meglepő, hogy a néppárti frakció relatíve jól jött ki a jelenlegi nehéz helyzetből, a baloldal kárára. Normál körülmények között kevésbé örülnék neki, de itt és most azt jelenti, hogy az európaiak többsége kevésbé az államtól várja a feltétel nélküli segítséget.
Izgalmas színfolt lesz a Kalózpárt tevékenysége, itt az ideje hogy átgondoljuk a szerzői jogokat a modern digitális társadalomban.
Tetszik, hogy voltak országok, ahol a listán szereplő embereket egyedileg is be lehetett jelölni, ez lehetne általános. Szent-Iványit például minden további nélkül beikszeltem volna ha például a három legjobbat kellett volna jelölni, miközben az SZDSZ-t semmiképpen.
Érthetetlen, hogy az olaszok mit szeretnek Berlusconi pártján.

Itthon sajnos a belpolitikai témakörök határozták meg az eseményeket:

Fidesz

Tarolt, mégsem felhőtlen az öröme. Tényleg vége az "egy a zászlónak", és bár a jövő évi országgyűlési győzelem biztos, a kétharmad veszélybe került. A következő tíz hónap a Jobbik jelenség kezeléséről fog szólni Orbánéknál. Szerintem nem baj egyébként, hogy ha nem túl domináns egy párt, akár a szavazók többségénél, akár a vélt vagy valós ideológiai oldalon.

MSZP

Megérdemelt súlyos vereség. Másokkal ellentétben nem azért mert "romba döntöttek az országot", "szétlopták magukat" és hasonlók. Ennek a nagy része demagógia. Sokkal inkább azért, mert 8 éve elvtelenül forgolódnak a választók kegyeiért, etikátlanul harcolnak a démonizált ellenféllel (akik ugyanezt teszik), gyáván és következetlenül próbálnának változásokat végigvinni ha már nagy nehezen rászánják magukat.

Jobbik

Úgy gondolom, hogy sokkal nagyobb a hype és a pánik a radikálisok körül, mint az indokolt volna. Bár a párt vezetői és a listavezetők többször megnyilvánultak tahó módon ("cigánytenyészet", TV székházak földig rombolása, nem is beszélve a "magukfajták" egyértelmű zsidózásáról), és a programjukat végigolvasva alig vannak megoldási javaslatok, amikkel egyetértek, a Jobbik sokak véleményével szemben nem fasiszta és nem a világvégét hozza magával. Szerintem a Jobbik egy tipikusan naív párt. A vezetőik még soha az életben nem töltöttek be érdemi politikai szerepet. Jellemző a helyzetre, hogy a listán harmadik Szegedi Csanád, aki meglepetésre szintén kijuttott, valószínűleg nem megy Brüsszelbe, egyszerűen nincs meg hozzá a tudása és az élettapasztalata. A párt egy alulról szerveződő (egyébként remek helyi szintű építkezéssel és szervezéssel - nem véletlenül ünnepelték annyira a pártigazgatót) képződmény, és mivel nincs tapasztaltuk, ezért őszintén azt hiszik, hogy egyszerű megoldások léteznek régi problémákra. Az EP-be és az OGY-be bekerülve majd tapasztalni fogják, hogy a helyzet bonyolultabb mint hiszik. Mivel szeretik a hazájukat, ezért nem fognak hülyeséget csinálni, és mérsékeltebb hangnemet ütnek meg a következő években. Vona Gábor már vasárnap este ráérzett erre.

MDF

Rájuk szavaztam. Továbbra is vegyes érzéseim vannak velük kapcsolatban, Bokrost viszont nagyon tisztelem. De még nélküle is: az MDF ma az egyetlen párt, amelyik valamelyest következetesen viszi végig, amit szeretne és ragaszkodik az értékeihez. Valamelyest. Dávid Ibolya pedig a hazai politika legnagyszerűbb kötéltáncosa, ezt értendő pozitív és negatív felhanggal egyaránt. Az eredmény a Dávid-féle vonal túlélésére elegendő, de jövőre megint kénytelen lesz valamit kitalálni, hogy életben maradjanak. A mostani siker ára volt a párt belső bomlásának folytatódása. Nagyon komoly átalakításra lesz szükség ahhoz, hogy ismét megszólítsák a liberálisabb irányba mozduló gazdasági pragmatistákat, akiket Bokrossal idén sikerült. Jelenleg nem tartom valószínűnek, hogy rájuk szavazok jövőre, bár ha átalakulnak, nem kizárt. (de hogy kire fogok szavazni, arról gőzöm sincs)

LMP

Nekem kissé képmutató, hogy ahelyett, hogy Zöld vagy modern és fiatalos baloldali pártnak pozícionálnák magukat, egy kifejezetten politikailag műveletlen emberekre való pozícionálással, valós tartalom nélküli felülemelkedésre hajaznak. Ki fog derülni, hogy ez beválik-e, de ez első blikkre rossz döntés volt, és a 2,6% csak az SZDSZ legyőzése, az alacsony részvétel, és a viszonylag friss alakulásnak köszönhető. Ez a jövő évi 5%-os küszöbnek a harmada, ha az abszolút szavazatszámokat nézzük. Kevés idejük maradt, hogy ezt behozzák, és ha nem sikerül utána négy évet kihúzni nehéz lesz. Hiába a tehetséges és lendületes harmincasok a vezetők között, otthont kell teremteni és fenntartani, gyereket nevelni, piaci karriert építeni, és még 1 kg krumplit is kell venni hazafelé. Ha a képmutatásból visszavesznek és összetettebb programot képesek összerakni jövőre, akkor nem kizárt hogy rájuk szavazok jövőre.
A hozzájuk csapódó Humanista Pártot pedig még a Jobbiknál is naívabb pártnak gondolom, szintén képmutatással (kérem szépen, ez egy szocialista párt...humanistának hívva magát), de legalább kevesebb bunkó megnyilvánulással.

SZDSZ

Vereséget érdemeltek, az MSZP-hez hasonló okok miatt, de talán nem ekkorát. A kommunikált értékeket tekintve az SZDSZ állna a legközelebb hozzám, kár hogy az elmúlt 20, de főleg 7 évben ebből alig ragaszkodtak valamihez, amikor cselekvésre került a sor, pedig lett volna rá bőven lehetőség. Külön pechük, hogy most két párt is rámozdult a szavazóbázisukra, az MDF sikerrel, az LMP részsikerrel. Az is sokat elárul, hogy az utóbbinak van a legkevesebb köze ahhoz, amit az SZDSZ-nek képviselnie kellene, de mint említettem ők valószínűleg sosem értették az egésznek a lényegét, és ez sokat elárul az SZDSZ látszat politizálásának eredményeiről.

Munkáspárt

Itt talán csak annyit érdemes megjegyezni, hogy van valami lenyűgöző abban, ahogy Thürmer 20 éve folyamatosan képviseli a legnagyobb hülyeséget a politikai palettán, a siker leghalványabb esélye nélkül.

MCF

Számomra nem a Jobbik erős, hanem a romapárt gyenge szereplése a legnagyobb meglepetés. Nem gondoltam, hogy átlépik a küszöböt, de pár százalékot tippeltem nekik. Miközben talán még soha ennyire nem neheztelt rájuk a lakosság jelentős része, és nem érkeznek ilyen mennyiségben fenyegető hangok feléjük, a cigány közösség nem akart politikai szerepéről gondoskodni, ez minden eddiginél mélyebb elszigeteltséget jelez.

Észak-Koreában jártam

2009-05-28T14:27:00.000-07:00

Észak-Koreában jártam, és csak 5 nappal azelőtt hagytam el az országot, mielőtt végrehajtották a hírhedt atomrobbantás kísérletet, néhány rakétaindítással fűszerezve. Pedig enélkül is eseménydús volt az út.

(a teljes képgaléria itt érhető el)

Ez az írás a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságba tett látogatásom szubjektív formában megszületett néhány gondolata, semmi több. Attól, hogy pár napot ott töltöttem és olvastam atz országról, nem lettem Észak-Korea szakértő, amit itt írok csupán a benyomásaimat tükrözi. Nem bátorítok, de nem is tántorítok el senkit, az oda tett utazástól. Ez szintén nem részletes utibeszámoló, amire a nagy terjedelem és a rengeteg mesélnivaló miatt nem lenne időm, és amúgy is megtette már egy hazánkfia, igen részletes és kiterjedt útleírásában: http://www.geocities.com/janos8/dprk/traveloguehun.html

Régi vágyam volt eljutni Észak-Koreába. A világ egyik legelszigeteltebb országa, ahol egy mára régen letűnt rendszer mind a mai napi uralkodik, mintha megállt volna az idő. Itt olyan dolgokat látsz, amit máshol semmiképpen.

Az út előestéjén hatalmas szerencsénkre az HBO leadott egy dokumentumfilmet, ami egy cseh turistacsoport észak-koreai útját mutatta be, cinikus, kelet-európai humort és kritikus hangnemet felvonultatva. A film ijesztő volt, a csehek végig arról beszéltek, hogy állandóan figyelik és lehallgatják őket, sehol sem látnak mosolygó embereket, egyébként sem engedik őket a helyiek közé, és egyetlen építkezést sem láttak. Amíg mi voltunk ott, ezek egyike sem bizonyult igaznak.

A legtöbben ezt szokták kérdezni: "Nem veszélyes odamenni?". Nem éppen közismert, hogy a Koreai Népköztársaságba évente közel 20 000 turista látogat el, ezek 90%-a kínai, és kb. 2000 ember "nyugati" . Ez főként Európát jelenti (jellemzően oroszok, németek, franciák és angolok), mert az Egyesült Államok állampolgárai ritkán juthatnak be az országba (természetesen Dél-Korea állampolgárai mellett).

A turistákra nagyon vigyáznak, aminek több értelme is van, és pozitív, illetve negatív hozadékai is vannak. A pozitív részéhez tartozik a kiszolgálás színvonala, az ételek mennyisége és íze, a folyamatos idegenvezetés. A negatív: felejtsd el, hogy kíséret nélkül sétálgatsz bárhol is, és az ország összes oldalát láthatod.
A mi egyik túrvezetőnk beszélt magyarul. Elképesztően jó odafigyelést kaptunk tőle folyamatosan. Kedves, udvarias, művelt, fáradhatatlan, és még sorolhatnám a jelzőket. Mindent megtett azért, hogy jól érezzük magunkat. Sokkal inkább volt egy profi és munkáját tökéletesen, szívből végző idegenvezető, mint egyfajta felvigyázó. Le voltunk nyűgözve, még akkor is amikor megtapasztaltuk, hogy ez a fajta mentalitás szinte teljesen általános Észak-Koreában. Jellemző példa a hozzáállására, hogy egy könyvesboltban angol nyelvű szakácskönyvet kerestünk, de nem találtunk. Két nappal később egy másik könyvesboltban ő talált meg egyet nekünk, nemcsak emlékezett arra, hogy mit szerettünk volna, de addig keresett, amíg meg nem találta. De rajta kívül is mindenkiről elmondható, hogy mindent megtesznek azért, hogy a külföldiek jól érezzék magukat. Mi nyilván csak válogatott emberekkel érintkezhettünk, de egyetlen alkalommal sem találkoztunk udvariatlan, vagy elzárkozó helyiekkel.

Az országba való megérkezés már önmagában egyedi élmény. A földet érés utáni másodpercekben a kifutópálya göröngyös betonján nagyott huppanunk, majd a lelassulás után körbenézve szinte szó szerint a semmi közepén találjuk magunkat. Csak mező, felkapart és megművelés alatt álló föld mindenütt, épületek, további kifutópályák, vagy repülők sehol. A reptér területét dupla szögesdrót védi. Megdöbbentő módon néhol ezen belülis vannak veteményesek. Utána kb. 1 km-t gurulunk az ország egyetlen termináljáig, ahonnan azonnal letekint ránk Kim Ir Szen hatalmas portréja. A beléptetés felfoghatatlanul kis helyen, csomagfelvétellel együtt is kb. 80 négyzetméteren zajlik. Utána egy nagy aszfaltplaccra jut az ember, ahol találkozik túravezetőivel. Azokkal, akik tényleg folyamatosan ott vannak az ember mellett az ottartózkodása alatt, még a szállodában is van szobájuk.

Nem csoda, hogy órák alatt kialakul az emberben egyfajta üldözési mánia, figyelik-e, lehallgatják-e. Egyikre sincs egyértelmű tudásunk, és hárman, háromféleképpen gondoljuk, hogy valójában mennyire figyeltek minket közelről. Az én véleményem az, hogy nem hallgattak le minket, a kontrollunk kizárólag a két túravezető (és a sofőr) személyes jelenlétéből állt. Az egyetlen, ami miatt gyanakodtunk, az a metróban történt látogatás idején volt, amikor ugyanazt az embert láttuk minket nézni lent a peronon és pár megállóval arrébb a fenti kijáratnál. Az, hogy szerintem miért nem hallgattak le, nagyon egyszerű okra vezethető vissza: semmi értelme. Pontosan tudják, hogy mi a véleményünk, ehhez nem kell lehallgatni, másféle veszélyt (pl. forradalmat robbantunk ki :) ) pedig a folyamatos jelenléttel kontrollálni lehet.

Rajtunk kívül alig láttunk turistákat, akiket mégis, azokkal viszont rendszeresen találkoztunk. Volt egy német buszos csoport kb. 15 fő, egy kb. kétszer ekkora kínai csoport, egy német pár, egy német testvérpár, és egy francia forgatócsoport, akik állítólag promóciós videót jöttek forgatni utazási irodáknak. Jellemző a turisták szinte teljes hiányára, hogy amikor először osszefutottunk velük, rohantak felénk, hogy végre van egy külföldi akivel rövid riportot forgathatnak. Feltehetően az alatt a közel egy hét alatt mi voltunk kizárólag magyar állampolgárok az országban. A magyarok amúgy is mint a fehér holló arrafelé, nagyon csodálkozott mindenki hogy honnan jöttünk. Viszont mindenki tudta is, hogy van Magyarország, és ez nem feltétlenül az 1990 előtti "testvériség" miatt, hanem általános műveltségből is fakadhatott.

A fényképezés körüli óvatosság kissé túl van lihegve. Elvileg minden fényképkészítés előtt engedélyt kell kérni a túravezetőktől. Eleinte ezt is tettem, de a mi vezetőink fél nap alatt megunták, hogy kérdezgetem, ezért ezután az idő 90%-ban teljesen szabadon fényképeztem és készítettem videókat (persze azért látták hogy mit fényképezek). Csak a katonai ellenőrzőpontok előtt kértek meg, hogy tartsam a táskában a gépet, mert a katonák még annak piszkálása esetén is elvehetik azt. (katonai ellenőrzőponttal Phenjan határában három (pontosabban háromszor egy) alkalommal, a déli határ felé további négy alkalommal ütköztünk, de csak egyetlenegyszer kérték el a vezetőinktől fél percre a papírokat. a helyieket viszont alaposabban ellenőrizték.). A magyarul beszélő túrvezetőnk a fényképezés kapcsán csak annyit mondott mosolyogva, hogy "A szép dolgokat szabad fényképezni". Én a saját értékrendem szerint be is tartottam ezt a kérést. Egyébként gyakran úgy oldották meg, hogy ne fényképezzek sokat egy kevésbé előnyös helyet, hogy azon átrohantunk, vagy nem is arra mentünk. Illetve van két hely, ahol a "ruhatárban" kell hagyni a fényképezőgépet.

Észak-Koreában szerintem minden nyugati túristának elszakad valahol a cérna. Nekem ez Kim Ir Szen mauzóleumában történt. Az még hagyján, hogy az ország igen nagy szegénységben él, és az állampolgárok nagy többsége a szó legszorosabb értelmében még hírből sem ismeri a fejlett piacgazdaságok életszínvonalát. De az, hogy végig márvánnyal és gránittal burkolt hatalmas palota áll a fővárosban, amelybe több mint 300 méternyi zárt mozgójárdán jut be az ember, hogy megtekinthesse az örökös elnök szobrát, majd domborműveket a halála miatt zokogó emberekről (miközben kis fülhöz tehető hangszórókon hallgatjuk, hogy "az égből küldött csodálatos embert gyászolja zokogva az egész világ"), végül ünnepélyes zene mellett három oldalról meghajoljon egy fekvő viaszbábunak, akiről azt hiszik, hogy Kim Ir Szen holtteste, az nekem sok volt. Ráadásul ezt többezer ember teszi meg minden csütörtökön és vasárnap, a legmélyebb áhitat mellett, gyakran zokogva. Kamaszkorom legmélyebb nyomot hagyó, a szörnyű diktatúrát és személyi kultuszt bemutató regénye életre kelt előttem. Őszintén mondom, hogy rendkívül nehéz volt elhinnem, hogy amit ott láttam az valóság.

Másikunk az Ajándékok Házában dobta be a törülközőt. Azt mondták nekünk, hogy itt Kim Ir Szen-nek a világ vezetőitől kapott ajándékok láthatóak. Mivel Phenjan-tól 150 km-re északra voltunk, egy szép erdős völgyben, azt hittük, hogy erdészházat fogunk látni, ahol kissé romantikus módon a kandalló mellett néhány protokollajándék lesz látható. Tévedtünk. Az "Ajándékok Háza" valójában két hatalmas épületkomplexum, amely két helyen a hegybe fúrt többszáz méteres folyósókból, és többszáz szobából áll, természetesen itt is a márvány és gránit bőséges felhasználásával, mindösszesen 70 000 (!) négyzetméteren. Itt nemcsak Kim Ir Szen, hanem a másik épületben Kim Dzsongil által kapott ajándékok is láthatóak, például hamutartók, díszpuskák, elefántcsontból kifaragott díszek, porcelánvázák, stb. Miután két órája bolyongtunk a termekben, egyikünk odasúgja nekem: "Ha még egy termet meg kell néznünk az idióta ajándékokkal, kiakadok". Úgy döntöttünk, hogy fizikai fáradtságra hivatkozva kérjük, hogy fejezzük be a látogatást, de valójában - ahogy mondani szokás - fejben fáradtunk el. Ám ők ragaszkodtak hozzá, hogy még legalább egy termet megnézhessünk. Ez volt az utolsó csepp, de még inkább sokk. A teremben érzelemtől túlcsorduló zene mellett, egy műnövényekkel berendezett dombtetőn, mesterséges szél finoman mozgatta a fák leveleit és az idill közepén ott állt maga Kim Ir Szen elvtárs bábúja, mintha a Madame Tussaud-ban lennénk, arcán boldog mosollyal. Miközben kísérőink és a helyi teremfelvigyázók arcán az áhitat ült, én éreztem, ahogy a gyomromból villámgyorsan tör fel a röhögés. A szám elé kaptam a kezem, oldalra fordultam, és a feltóduló levegőt taktikusan átvittem egy mű-köhögésbe, miközben arcomon a kezemmel takartam a nevetés grimaszait, amíg összekapartam magam. A többiek ugyan nem nevettek, de kevésbé tudták elrejteni, amit éreztek. Mély megdöbbenéssel és megrökönyödéssel nézték az örökös elnök idilli ábrázolását, és látszott rajtuk, hogy nem hiszik el amit látnak. Persze meghajolás ott is volt.
Kifelé az "Ajándékok Háza" helyi idegenvezetője rátett egy lapáttal. A manipulált információáramlás és az elzártság az alábbi kérdést hozta ki belőle:

- Voltak Párizsban a Louvre-ban?
- Igen, voltunk.
- Melyik a jobb?
- Hogy érti, hogy "melyik"?
- A Louvre, vagy az "Ajándékok Háza"?
(kikerekedett szemekkel egymásra nézve:) - Úgy érti, hogy melyik nagyobb?
- Nem. Úgy értem, hogy melyikben vannak szebb műalkotások?

Úgy döntöttünk, hogy nem magyarázzuk el neki, hogy mi a különbség a protokoll ajándék és a valódi műalkotás között ezért az alábbi diplomatikus választ adtuk:

- A két hely jellege teljesen eltérő, ezért nem tudjuk összehasonlítani őket.

Az idegenvezető az alábbi gondolattal tette fel az i-re a pontot:

- Mivel szinte minden országból kapott a nagy vezér ajándékokat, ezért ha az ember megnézi ezt a kiállítást, akkor szinte mindent megtudhat avilág minden szegletének népeiről és kultúrájukról...

Persze van, aki nem olyan hülye mint a helyi idegenvezető. A magyar nyelven beszélő túravezető azonnal tudta, hogy miért kérdeztem rá külön arra, hogy Kim Ir Szen mit kapott Andropovtól annak idején. Halottam, hogy Budapestet említette, amikor utána elmagyarázta társának, hogy miért kérdeztem rá direkt Andropovra.

Az elnyomás és az elzártság talán a legerősebb a világon, de azért repedések már bőven vannak a falán. Ma már vannak reklám-oriásplakátok Phenjan utcáin, három helyen is láttuk, egyfajta van: amelyen a helyben összeszerelt személyautókat hirdetik. Bár külföldiek nem használhatják (és vélhetően a belföldiek sem telefonálhatnak külföldre), már van mobilhálózat is a fővárosban. A másik - angolul beszélő - túravezetőnk, amikor csak lehetett mobilon beszélt és SMS-zett. Ő egyébként egy külön kategória volt a helyiek közül, a 23 éves lány valószínűleg szülei révén "egyenlőbb volt az egyenlők között", a nők 3 éves sorkötelezettsége ellenére nem volt katona, fehér bőrét elnézve a kötelező földművelésből is kimaradt valahogy, Prada táskát cipelt, ha olyan kedve volt a kocsiban maradt, nyugatról hozott cipőt viselt, és saját bevallása szerint ismerősei által bevitt Westlife és Coldplay CD-ket hallgat otthon (bár ez nem mostanában lehetett, tekintve, hogy a Viva La Vida-t nem ismerte). De különcsége emberibbé tette az ottartozkodás hangulatát, és ő is megtett mindent, hogy jól érezzük magunkat. A mobilhálózatot egyébként az egyiptomi Orascom építi ki, ellentételezésként a bevételt lenyelve, hogy tavalytól végre továbbépítik a város közepén lévő betonmonstrumot, a Ryugyongg Hotelt, ami 300 méter magas, és pénzügyi gondok miatt 1989 óta nem sikerült befejezni. A változások lassú beszivárgásának jele az is, hogy a gyerekek egyre lazábban öltöznek, illetve merik öltöztetni őket. Láttunk és fényképeztünk Mickey Egér pólós gyereket (ami az ősi ellenség Amerika ikonja), de Kim Ir Szen szobra előtt South Park pólós srácot is, ami azért vall bátorságra, mert a sorozat kigúnyolta Kim Dzsongilt, sőt alkotói a Team America című bábfilmjükben őt tették meg főgonosznak.

Az infrastruktúra rettenetes állapotban van. Az áramellátás és a fűtés a helyiek saját bevallása szerint is túl van terhelve (és nem a légkondik miatt). Mi néhány nap alatt csak azért szembesültünk mindössze egy áramkimaradással, kb. 20 percig, mert a szállodának külön generátora volt, és akkor nem ott voltunk. Az is sokat mondó, hogy Phenjan-ban (a vidékről nem is beszélve) szinte egyáltalán nincs közvilágítás, és aki teheti, az naplemente után zseblámpával közlekedik. A fűtés kapcsán az alábbi - valóban elhangzott - párbeszéd árul el sokat:

- Lehet, hogy megyek Európába kereskedelmi útra.
- Hogyhogy?
- A fűtés errefelé nem tökéletes, ezért kellene kályhákat vásárolni
- Elektromos radiátorra gondol?
- Nem, nem, a hálózat túlterheltsége miatt nem lehetne tömegesen használni.
- Akkor olajkályhára gondol?
- Nem, sajnos nagyon kevés az olajunk.
- Akkor milyen kályháról lenne szó.
- Fatüzelésűről.

Vezetékes víz a szállodán kívül szinte sehol sincs. Az étkezők kivételével két helyen próbálkoztam meg nyilvános WC-k használatával, egyik helyen sem volt víz: Kesong-i buddhista emlékhelyen, és a Juche torony WC-jében (az előbbiben már vödörben oda volt készítve). A vidéki szállodában pedig csak előre meghatározott időpontokban volt melegvíz.

Bár vonatsínt rengeteget láttunk, mozgó vonatot egyetlen alkalommal sem. Jellemző, hogy az egyik helyen a vonatfelüljárón, a sínen járkáltak az emberek, vonat esetén menekülési hely nélkül. Amikor megkérdeztem, hogy nem félnek-e, az volt a válasz, hogy ott évek óta nem jár a vasút.

Az autóutak állapota a legtöbb helyen rettenetes. A budapesti kátyúhelyzet maga a mennyország a Phenjanban lévő állapotokhoz képest. A szinte mindenhol 2*2-3 sávos utak némelyike azért teljesen fel van újítva, főleg a város belső részein. Az autópályákon már nincsenek sávok, ha lennének, akkor kettő lenne felfestve. Rendszeresen le kell lassítani 20-40-es sebességre a göröngyök miatt.

Az autóhelyzet mind minőségében, mind mennyiségében ugyan jobb valamivel mint vártuk, de nyugati szemmel még így is hátborzongatóan üresek az utak. Hétköznap a fővárosban, egy-egy sugárúton 2-3 autó megy el percenként. Ezek többsége 10-15 éves japán modell, nagyon sok a régi Accord és meglepő módon a Land Cruiser, ezenkívül sok van a helyben összeszerelt kínai modellből, és a 10-20 éves Mercedesekből. Érdekes módon a volt KGST blokk autóiparának gyöngyszemei szinte egyáltalán nincsenek Észak-Koreában. Az autók száma olyan alacsony, hogy sehol sincs közlekedési lámpa, helyette szigorú mozdulatkoreográfiát bemutató fiatal rendőrlányok irányítják a közlekedést a fontosabb csomópontokban (leírhatatlan látvány). A túravezetőnk elmondása alapján csak állami autók vannak, a kevés kivételt az jelenti, ha valaki Japánban élő rokonától kapott autót (és be is engedték), vagy ha kiemelkedő nemzetközi sporteredményt ért el.

Az igazán érdekes a vasárnap. Aznap ugyanis tilos volt autóval közlekedni, kivéve ha speciális engedélyt kap az ember, a mi csapatunk túristaként automatikusan megkapta ezt. Aznap mentünk az északi hegyekbe. A városban 4 mozgó autót láttunk, majd következett az autópálya. Itt 150 km alatt 2, azaz kettő mozgó autót láttam, ráadásul abból az egyik a francia forgatócsoportot vitte. Az út során azon viccelődtünk, hogy egy nyugágyra is kifekhetnék napozni, semmilyen balesetveszély sem lenne. Aztán ez majdnem meg is történt, ugyanis az egyik helyi lakos az autópálya kellős közepére, keresztben támasztotta le a biciklijét és 2 méterre tőle ülve beszélgetett valakivel. A forgalmat elnézve nem is csoda, hogy nem számított arra, hogy bárki is jönni fog arrafelé. Félúton megálltunk egy cigiszünetre, mivel én nem élek a káros szenvedéllyel, besétáltam az autópálya közepére, hosszú percekig nézegettem a töküres aszfaltcsíkot, és meditáltam a teljes csendben. Minden vasárnap 5 órakor, hasonló időszakban itthon mindenki képzelje maga elé az M7-est.

A parkokat és a fontosabb kormányzati épületeket szépen karban tartják. A parkgondozásnál soha egyetlenegy gépet sem láttunk, még egy szerencsétlen házi fűnyírót sem, mindig mindent kézzel oldanak meg, gyakran 10-20 fős csoportokban egyszerre. Dolgos nép, technológia híján közös munkával próbálnak boldogulni. A túravezetőnk elmondása szerint mindenkinek dolgoznia kell a földeken (kivéve néhány egyenlőbbet, például a másik kísérőnket - ezt a következtetést már mi vontuk le). Ha nincs túrista, aki hozzájuk van beosztva, akkor mennek ki dolgozni, de péntekenként-szombatonként ez szinte mindenkinek kötelező. Látszott is rajtuk: május ellenére nagyon le voltak barnulva. Azt nem tudom, hogy van-e most élelmiszerhiány, de a termésátlag javításának szükségességére tettek megjegyzéseket. Az tény, hogy szinte minden talpalatnyi helyet megművelnek. Említettem a repülőtér területét, de gyakran városon belül udvarokban, domboldalakban, akár sziklás területeken is feltúrták a földet, mégis a leglátványosabb példa a szálloda teteje volt. A földművelés a gépesítés szinte totális hiányával zajlott mindenhol, traktort két helyen láttunk. Lecsontosodott szarvasmarhás-kézi ekés megoldást viszont jónéhányszor. A rengeteg megművelt terület oka valószínűleg az alacsony hatékonyságban és a kilencvenes évekhes hasonló éhínségek mindenáron történő elkerülési szándékában keresendők. Más szóval, ha a fene fenét eszik is, és az egész országot kézi erővel végig kell szántani, ha majdnem mindenkinek a hétvégéjét végig kell güriznie a kollektivizált földeken, akkor is megoldják, hogy import nélkül biztosítsák az élelmiszerellátást.

Egyáltalán nem igaz, hogy nincsenek építkezések. Vannak, de ezek jellemzően kézi erővel történnek, és inkább felújításokat jelentenek, de ha ritkán is, épülnek új házak az országban. Van viszont rengeteg félebmaradt építkezés, például Kaesong-ban a könnyüipari egyetem épülete. Jellemző, hogy mikor megkérdeztem, hogy miért nem folyik ott munka, azt mondták, hogy ebédidő van. A városokban sok olyan szerkezetkész toronyház van, amelynek a közepén egy lerozsdásodott daru áll. Valószínűleg az üveg nagy hiánycikk lehet, mert meglévő épületeken is sok a betört, vagy hiányzó ablak, ami nem került javításra. Az sem igaz, hogy nincsenek mosolygó emberek. Elsőre valóban belengi a helyet valamiféle kimértség, sőt komorság, de azért sokszor találkoztunk nevető, integető emberekkel, főként a gyerekek részéről.

Katonákat szinte mindig mindenhol látni és hallani. A közmunkák jórészét, beleértve például az autóút építést, ők végzik. Így a sztereotípiákkal ellentétben legtöbbször nem masírozva, gépfegyverrel látni őket, hanem lapáttal, vödörrel, vagy egy-egy fontos helyszínt őrizve. Ennek ellenére a világ negyedik legnagyobb hadserege szemmel láthatóan azonnal nagy számban bevethető, a férfiaknak 5, nőknek 3 év sorkötelezettség eleve komoly tartalékot jelent, de fel is vannak tüzelve, a hegyekben egy laktanya mellett mentünk el, ahol tisztán hallhatóan rengetegen énekeltek együtt valamiféle indulót. Kevésbé volt nyomasztó élmény, hogy az egyik nagy téren, a felvonulásra készülve (csak augusztus-szeptember idején lesz, de Phenjan-ban, szinte az összes nagy téren, százával gyakorlatoznak, jórészt gyerekek, de sokszor felnőttek is) a katonáknak pihenésképpen egyik társuk teli torokból operát énekelt, amit nevetgélve és tapsolva fogadtak.

A katonákhoz kötődik az egyik leginkább furcsa élményem. Egyik este a Yanggakdo szállodában voltunk, amely egy félelmetesen robosztus épület, és egy szigeten áll, a helyiek elől szinte hermetikusan elzárva, golfpályával a szomszédságban. A hotel tetején egy nagyon jó ételt kínáló, forgó étterem van (minden fontosabb szálloda tetején van forgó étterem, mert ott az a menő). A mellékhelyiség az alatta lévő szinten található (ide egyedül is lemehettem :) ), és ahogy a lépcsőn az adott szintre értem, a szemem sarkából láttam, hogy egy alig takart, lefüggönyözött szobában egy katona vigyázza a rendet. Amikor a kezemet mostam, nyílt az ajtó és az a katona lépett be, hogy elvégezze a dolgát. Elindultam visszafelé és az iménti függöny mellett belátva a székre egy nagy gépfegyvert láttam lerakva, tőlem 3 méterre. Sehol senki. Ha gonosz terrorista lettem volna, felkaphattam volna a fegyvert és ki tudja mire használhattam volna. Helyette visszamentem a legfelső szinte forogni, és meginni még egy öveg Taedonggang sört, ami nagyon jó volt (a másik sörük viszont elég gyenge).

Egyikünk legérdekesebb, és talán legautentikusabb koreai élménye pedig az volt, hogy láthatta az egyik kísérőnk, pontosabban a sofőrünk néhány családtagját a saját házuk előtt. Történt ugyanis, hogy mivel nem szereti a szűk és egyben magas helyeket, ezért nem jött fel velünk a Juche toronyba. A sofőrünk viszont éppen ezt a pár percet használta volna ki, hogy beugorjon a családjához (hogy miért, azt itt nem fejtem ki). Ha már így alakult, a "vendéget" is magával vitte, de a kocsiból nem szállt ki. Itt újabb képet kaphatott arról, hogy az átlagos észak-koreai még Phenjanban is milyen nehéz anyagi körlmények között él. A ház, ahol a lakás volt egy omladozó pár emeletes, felújítást sosem látott 40-50 éves épület, a családtagok pedig nem éppen új ruhákban feszítettek.

Rendkívül nehéz feldolgozni azt is, hogy van olyan ország a földön, ahol Sztálin még mindig hivatalosan hős, és a személyi kultusz építésének része. Főleg annak tudatában, hogy Sztálint még a saját országa is, több mint 50 éve, halála után 3 évvel, elítélte tetteiért, és elkezdte leépíteni a vele kapcsolatos pozitív(nak hazudott) emlékeket. 2009-ben az Észak-Koreai TV-ben a szemünk láttára vetítettek második világháborút sajátos, szovjet kommunista-romantikus stílusban ábrázoló játékfilmet, ahol a bölcs és jóságos vezér, akit mindenki könnyes szemmel ünnepel, nem más Dzsugasvili. Kát nappal később büszkén mutatták a Sztálintól kapott vonatszerelvényt, és páncélozott autót, amit Sztálin adott Kim Ir Szen elvtársnak. Az autó felett a kedvesen mosolygó Josziv Visszarionovics tekint le ránk, egy szép nagy képen.

Az igazi személyi kultusz persze az örökös elnöknek, és "nagy vezérnek", Kim Ir Szennek szól, akinek a képe minden középületen, az emberek kötelezően viselt kitűzőjén, de még a metró szerelvényein is ott van. Fia, Kim Dzsongil (ő volna a "kedves vezér") kultusza némileg visszafogottabb, de könyvei, munka és gyárlatogatás közbeni képeit ezerfelé látni az országban. Mindketten számos óriásplakát nagyságú festményen ott vannak szerte az országban, nevüket nagyobb betűvel írják az újságban, de szabad téri szobra egyelőre csak apukának van, de neki 23 méteres (még bőven életében, 60. születésnapjára "kapta szerető népétől"), és más városban is van a dombtetőn belőle egy-egy példány. Az ifjú Kim kb. 5 méteres, már-már trónon ülő szobrából "csak" egy helyen az "Ajándékok Házában" van, de a meghajlás neki is jár. Vicces, hogy a legtöbb múzeumban van egy-egy fénykép, szép nagy méretben kitéve, amelyen a(z egyelőre kétfős) dinasztia valamely tagja látható, amint az adott helyet éppen szemrevételezi, mögötte 7-8 ember, kezében egy-egy jegyzetfüzettel kíséri, hogy a vezető minden fontos gondolatát felírhassa. Mindkettőjükről fejben tartják, hogy hányszor és pontosan mikor tett látogatást az adott helyszínen. Ezenkívül mindíg minden látványossághoz kapcsolódik egy-egy frappáns kis sztori, amelynek életszerűsége finoman fogalmazva is gyenge lábakon áll. Ha felmegyünk egy szép kilátóba, ahonnan Phenjan-t látjuk, akkor arról egyből megtudjuk, hogy az idősebb Kim gyermekkorában barátaival elhatározta, hogy felszabadítja Koreát. A buddhista kolostorban a 13 szintes, szintenként 8 csengettyűvel rendelkező pagoda mellett megtudhatjuk, hogy az ifjabbik Kim 6 évesen számolás nélkül megmondta a helyes választ, hogy hány kis csengettyű van rajta, míg a nála sokkal butább felnőttek a szorzás csodájára nem jöttek rá. Túravezetőnk és a helyi idegenvezetők ezeket az anekdotákat mindig rajongással és csillogó szemmel mesélték. A végére már olyan sokat hallottunk a két Kim nagyszerűségéről, hogy már senkiről nem akartunk tudni, akinek van "Kim" a nevében, beleértve Kim Basingert is.

Sokakat érdekelhet, hogy Észak-Korea a rakétakilövések és a nukleáris bomba tesztek mellett mennyire jelent veszélyt a régió stabilitására. A saját tudásom semmiképpen nem elegendő a kérdés megválaszolására, de számos jel utal arra, hogy a rezsim elsősorban (de nem feltétlenül kizárólag) minden lépését valójában befelé szánja. Kezdődött azzal, hogy a sztálinizmus hanyatlásával, Kim Ir Szen már az ötvenes években meghirdette a Dzsucse eszmét, amely lényegében azt mondja, hogy önállóan kell tudniuk boldogulni. Az ok egyszerű: ha országát minél inkáb izolálja, akkor belső hatalmát, a külfölddel való korlátozott érintkezés miatt könnyebben fenntarthatja. A terve bevált. Amikor azonban a kilencvenes évekre a globalizáció előretört, az úgy-ahogy baráti országok végleg feladták a szocializmust, az ország totálisan elszigeteltté vált. Ez gazdasági oldalról iszonyatos károkat okozott, éhezéssel, és olyan mértékű elszegényedéssel (pedig amúgy addig sem fejlett országról beszélhettünk), hogy a hatalom fenntartásához már kevés volt a külső információk elzárása, és a gondosan felépített személyi kultusz és annak apáról fiúra történő átadása. Ekkor hirdette meg Kim Dzsongil a Songun-t, amely az ország politikai és gazdasági életében is a hadsereget helyezi előtérbe. Ezzel könnyebben fenntarthatja a rendet és hatalmát, pláne hogy éppen ő a hadsereg főparancsnoka. Ha a nép lázongana, van eszköze arra, hogy azt könnyedén leverje. Nem véletlen, hogy az egy főre jutó aktív katonák számát tekintve Észak-Korea világelső. A belső hadi feszültséget és a hadsereg állítólagos szükségességét fent lehet tartani, Dél-Korea vagy Japán rendszeres provokálásával, és Amerika ellenségképének felvázolásával. A propaganda belül nagyon hangos, szó szerint. A filmgyárban tett látogatásunk alatt ordító hangszóróból szólt a "hír", hogy az Amerikaiak vezette imperialista politika nem akarja hagyni Észak-Koreát békés, űrkutatási célú rakétát indítani. Rá kevesebb, mint két hónapra újabb rakétákat lőttek ki és jött a kísérleti robbantás, mondván: meg kell védeniük magukat. Kíváncsi lennék most a Pyongyang Times címlapjára, a legutóbbiban még arról volt szó, hogy őket provokálják a békés célú műhold miatt. Eközben az utcákon speciális hangszórókkal felszerelt kisbuszok járnak és parkolnak, buzdító szövegeket és mozgalmi dalokat ordítva, bár vezetőink elmondása szerint ezek főleg a 150 napos termelési program kapcsán motiválják az embereket. Biztos, ami biztos. A vezetés eközben pontosan tudja, hogyha bárkit agresszióval fenyegetne, a világ legreménytelenebb helyén van. Két szomszédjuk van: az egyik a világ lassan második katonai és gazdasági hatalma, mára már teljesen más ideológiai bázison, több mint ötvenszer annyi emberrel. A másik szomszédban "csak" kétszer annyi ember van, de mégis tizenötszörös gazdasági erőt vonultatnak fel, és ott állomásozik a világ legnagyobb gazdasági és politikai hatalmának többtízezer katonája, de ha kell, az lehet több millió is. Bármilyen konfliktusban Észak-Korea biztos vesztes. A vezetőik ezért belső hatalmukat tartják fent a katonasággal és a propagandával.

Az engedelmességre nevelés már gyermekkorban teljes lángon ég. Az úttörők az utcán zenélnek mozgalmi dalokat, közösen énekelve táblákkal vonulnak fel, és közösen mennek Kim Ir Szen születésének helyéhez (ahol a bokrokból diadalmas zene szól), és a rá emlékező emlékmű előtt közösen hajtanak fejet. Olyan sok együtt vonuló úttörőt láttam, hogy utolsó éjjel azt álmodtam, hogy üttőrőtábort kell szerveznem. Egyértelmű jele volt annak, hogy ideje hazamenni.

Az összbenyomásom Észak-Koreáról az, hogy egy gyönyörű természeti adottságokkal megáldott, különleges kultúrájú ország, kivételesen dolgos néppel, akikkel érdemtelenül szenvednek, egy 60 éve elmaradt társadalmi és gazdasági berendezkedésen, és 23 millióan egy néhány száz fős elit céljainak kiszolgálásán munkálkodnak. Ráadásul ezt teljes odaadással és őszinte hittel teszik. Kivételek biztosan vannak bőven, de a többség valószínűleg tényleg szereti és tiszteli a nagy vezért, és a kedves vezért, ami nyugati mentalitással felfoghatatlan. Jó példa erre a magyarul beszélő túrvezetőnk, aki bármikor megmondhatta volna a rendszerről a negatív véleményét, de ilyet nemhogy nem tett, hanem csillogó szemmel beszélt szinte mindenhol arról, hogy az adott helyen Kim Ir Szen vagy fia milyen csodálatos tetteket hajtott végre. Nekem egy cseppnyi kétségem sincs affelől, hogy tényleg teljes szivből szereti a hazáját és annak vezetőit, és ebben többmillió társa van. Ők tragikus módon éppen a legnyilvánvalóbbat nem látják be: éppen ez a szeretetük az, amivel szegénységben és szellemi karanténban tartják országokat és saját magukat. Ezért gondolom azt, hogy jó lenne, ha felébrednének a rémálmukból és ezért készítettem zárásképpen az alábbi videót:

Fotók a Fehér Házból

2009-05-03T15:48:00.000-07:00

Szégyenszemre csak most tudtam meg, hogy a Fehér Háznak - Obama beiktatása óta - van Flickr fotóalbuma, ahol rengeteg profi fotó található. A kedvenceim:

Vélemény a Bajnai-programról

2009-04-19T14:56:00.000-07:00

Elolvastam a kormány válságkezelő programjának prezentációját (itt tölthető le). Szubjektív vélemény:

A 2. oldalon lévő címszavas helyzetelemzés kormányzati oldalról rég nem látott őszinteséggel írja le a helyzetet. Ez jó jel. (egyúttal ez a Bajnai stáb, ha lehet ilyenről beszélni, egyik ügyes taktikai húzását is továbbviszi: lowering expectations - "fájni fog")

A 4. oldalon ez folytatódik, de itt a legfontosabb probléma egyik fő vetületét, a túl nagy államot jelzi problémaként, és nyíltan beszél arról, hogy ez miért van (aktuálisan) és mit okoz.

Az 5. oldalon a másik fő vetületét, az alacsony foglalkoztatottsági rátára hívja fel a figyelmet. Nagyon fontos kiindulópont.

A 7. oldalon a reálgazdaság szerkezeti problémája kissé zavarosan jelenik meg. Aki nem él benne, ebből biztosan fogja megérteni, hogy mi a probléma. A következményeket persze mindenki látja, de az itt kevés.

A 8. oldalon érdekes megállapítás, hogy egyszerre kell egyensúlyt teremteni és növekedést ösztönözni. Ha erre van tér. Ha nem, akkor előbb kell egyensúlyt teremteni és utána lehet a növekedéssel foglalkozni, így is, úgy is "fájni fog". A második kocka a dián egyébként nagyon komoly kritika az előző kormánnyal, sőt egyenesen Gyurcsány Ferenccel szemben.

A 10. oldalon a "mit kockáztatunk..." helyett jobb lett volna, a "mi a helyzet most" kifejezést használni.

A 12.-13. dián a bizalom fontosságának a hangsúlyozása jó jel, tisztában vannak ennek a fontosságával, a megvalósítás részleteivel azonban adósak maradnak.

A 14. oldaltólt sajnos hardcore-szinten jelennek meg a rossz beidegződések és a baloldalról érkező nyomás hatásai. Liberális megközelítés mellett adócsökkentéssel, átlátható szabályozással, felesleges támogatási-megrovási rendszer leépítésével lehet segíteni a magánszektor résztvevőin. Itt nem ez jelenik meg, helyette megint az Állam Bácsi féle segítő kéz, programok, belenyúlás, központi hitelek, pályázatok szerepelnek konkrétumok nélkül, és ellentétben a "túl nagy állam" korábban említett csökkentésével szemben. Tény, hogy Bajnai, Oszkó tehetséges cégvezetők voltak, de nem KKV szinten, mert nem ismerik igazán a problémáikat és a fő jelszavukat: "Hagyjatok minket dolgozni".

A 15 oldal hideg és tárgyszerű, de kevéssé világosak a miértek. A jóléti rendszerváltás több fontos eleme is tollvonással kihúzásra kerül, ami persze nem kellemes, de szükséges, tekintve, hogy eleve egy rossz struktúrára lett rászabadítva. A közmédia támogatásának csökkentése gumicsont, lábjegyzetbe való lenne. A konkrétumok nélküli "óvoda-bölcsöde program" vagy a "közösségi közlekedés támogatásának csökkentése átszervezéssel" címszó a program másik gyenge pontját csillantja meg, szerencsére ez csak rés a pajszon: ezek legalább középtávú programok, a kormány és a kormányprogram pedig delaráltan egy évre szól, és még a mögötte állók sem reménykedhetnek 2010 után folytatásban, legalábbis ami a saját elképzeléseiket illeti. Még inkább érdekes ez a korhatáremelés előrehozását tekintve, bár itt ha van esze, a 2010 után jövők, vélhetően a Fidesz ezt nem fogják visszacsinálni.

A 17. oldalon végre láthatunk konkrétumokat, és főkleg jókat: végre valahára csökkentik a munkára rakodó terheket, bár a lépés bátortalan, de nem alibi. Jó az egyszerűsítés, bár itt több részlet nem ártana. Nem jó, de szükséges és rágóta még a megalkotói számára is elismerten hibás lépés visszacsinálása, azaz az ÁFA emelése. Jövedéki adó emelése akár több is lehetne (átmenetileg), mert nem alapvető szükségletekről van szó, és jelentős többletbevételt hozhat. Az ingatlanadó alapján továbbra is kulcskérdés, hogy miként történik az érték megállapítása, csak úgy, mint az offsohre cégekbe menekített jövedelem adóalapba vonása.

A 19. oldalon az aktivitás növelése kapcsán, ami említetten az egyik legfontosabb lépés, nagyon jó, hogy két elhanyagolt csoportot külön kiemelnek, a kismamákat és az időseket. Mindkét korosztályban szeretnének dolgozni, de ma ez nehezen megy. Sajnos a fent említett két fő probléma a program egészével itt is visszaköszön: nem egy évre szóló és túl nagy állami szerepvállalást mutató ötletek sorakoznak. De az bíztató, hogy az irány jó.

A 20. oldal felesleges és tartalom nélküli, plusz hosszútávú programokkal van tele, külön gyöngyszem a lánctartozások visszaszorítása, vagy az elektronikus jegykezelési rendszer bevezetése.

A 21. oldalon a nyugdíjpénztárak kockázatkerülőbb befektetési szabályainak bevezetése külön személyes fájdalmam. Éppen akkor nem célszerű ezt bevezetni, amikor már (tőkepiaci oldalon) a rossz nagyobb részén már túlvagyunk, és ez különben sem szabályozni kellene, hanem tanítani.

A 23. oldalon a "gazdagokra" és a kormányra kivetett intézkedések gumicsont, de értem hogy kommunikációs szempontból szükség van rájuk.

A 25. oldalon érdekes, hogy egy teljesen lineáris képlettel számoltak, és az is, hogy 5 évre előre. A számítás az elezőeket alapul véve korrekt. Ha más tényezőket - amelyek jórészt ismeretlenek - is figyelembe veszünk, akkor ez korántsem biztos. Zárójelben sem jegyzi meg a program, hogy az ő számításaik alapján belátható időn belül az államadósság maastrichti kritériuma nem lesz meg.

A 26 oldalon az összefoglaló, a korábbiakban említett tartalmi megjegyzésektől eltekintve, nekem nagyon tetszik.

Összességében: a kormányprogramnak két nagy hibája van:

- Olyan időtávra is szól, amelyre nincs ráhatása, és ezzel nem is szeretne számolni, a kormányfő saját bevallása szerint sem.

- Továbbra is azt az érzetet kelti, és olyan konkrét lépéseket tesz, ami az állam túlzott szerepvállalásáról szól, holott az ezzel kapcsolatos problémáról nemhogy tud, de maga a program emeli ki.

Pozitív ugyanakkor:

- A józan helyzetértékelés.

- Az, hogy jól azonosítja a főbb problémákat, és jó irányba indul el.

- Nyílt és egyenes.

- Egyértelműen megléphető, valós egyensúlyjavító intézkedéseket tesz.

- Érzi a bizalom helyreállításának fontosságát.

- Törekszik az adó, támagatási és bürokratikus rendszerek egyszerűsítésére.

Összességében ez indulásnak bíztató, aztán meglátjuk. Relatív értelemben egyértlműen eldönthető lesz jövő ilyenkorra biztosan, hogy a válságkezelő program sikeres volt-e. Ha az egyensúly gyorsabban áll helyre mint a Visegrádi Országoknál, (és közeledünk régiós társainkhoz ebben), illetve a munkanélküliség, GDP változás viszonylagosan jobban alakul, mint a környező országokban, akkor sikeres, ha nem, akkor sikertelen. Az abszolút teljesítmény, különösen a második pontban viszont főként az exportpiacok gazdaságainak talpraállásán múlik majd.

Szomszédok

2009-04-09T14:26:00.000-07:00

Igen, igaz a hír. A királyi TV újra leadja a teljes Szomszédok sorozatot, április 14.-től. A rendszerváltáskori kisember eposza ismét látható lesz, amint megkűzd az elemekkel a buszmegállóban, a postán, a közértben és a lépcsőházban. Az emberek persze elsősorban a nevetséges akciójelenetek, a modern dolgokkal szembeni bénázás, és a hétköznapi tamáskodás és kioktató hangnem miatt emlékszik vissza mosolyogva nyolcvanas-kilencvenes évek hőseire. A kedvenc jeleneteim:

A roppant élethűen, képrázatos hang és kép effektekkel elkészített baleset az építkezésen.

Aztán itt van a hasonlóképpen akciódús postarablás, ami a kaszkadőrmesterség krémje. Ennek tetejébe a színészek maguk végezték el ezt az embert próbáló feladatot.

Külön gyöngyszemek a Vágási Feri számítógépek világába tett kalandjai. Íme a lefagyott számítógép esete, csak erős idegzetűeknek.

Ehhez pedig egész egyszerűen képtelenség bármit is hozzáfűzni.

A legtöbbet a sorozatról mégis az mond el, ahogy Lenke néni a becsületesség követeként kiosztja és utasítgatja a saját főnökét.

A sorozatot a rajongók (helyett a röhögők) is továbbvitték, íme egy kellemes klipp a Szomszédok táncos betétéiből összeválogatva. (ha nem szereted a zenét, akkor is tarts ki a 27. másodpercig, megéri)

Végül a továbbfejlesztett változatok közül a kedvencem, ahol Vágási Feri spin-off-jának beharangozója látható, más szóval annyira megkedvelték őt a nézők, hogy címszereplésével önálló sorozat kelt életre. Huszadszorra nézem, és képtelenség megunni.

Újabb hülye hirdetés

2009-04-08T06:06:00.001-07:00

Az alábbi oldal-bannert láttam az egyik hírportálon:

Ezenkívül semmi! A hirdetés alapján nem derül ki, hogy informatikai szolgáltatás, fogászatot, masszázsszalont, vagy éppen éttermet hirdet az illető. Elképesztően semmitmondó szöveg, a célzás és az eredetiség legapróbb igénye nélkül, de a hirdetés nagy részét csak egy portré teszi ki egy teljesen ismeretlen emberről. Manapság a világsztárok és politikusok kivételével csak Donald Trump engedheti meg magának, hogy a saját árcképével hirdessen, itthon esetleg Klapka György. De még őket is arrogánsnak tartjuk érte, ugyanakkor elismerjük, hogy működik.

A hirdetésre kattintva kiderül, hogy az egyik hazai kereskedelmi bankról van szó, a képen szereplő illető egy középvezető. Jókora ego - ostobaság kombo kellett ahhoz, hogy ilyen kritikán aluli hirdetés az ő engedélyével kikerüljön a netre. Ez a létező legrosszabb kombináció.

Pandák

2009-04-06T15:49:00.000-07:00

Orbán Medgyessy főnöke

2009-03-31T04:01:00.001-07:00

Tudtátok, hogy Orbán Viktor - ha formailag is - de 1998-ban két napig a leköszönő Horn-kormány minisztereit utasíthatta. Köztük Medgyessy Pétert, Kovács Lászlót, Kuncze Gábort, Baja Ferencet, Kiss Pétert és Magyar Bálintot. Nem valószínű, de ha ténylegesen ki is kellett adnia bármilyen utasítást, az nagyon vicces lehetett. (ez csak azért merült fel most, mert lehet, hogy Bajnai Gordon pár napig a saját főnöke lesz)

"Az alkotmányjogász az inforadio.hu-nak azt mondta, semmi sem zárja ki, hogy a kormányfő magának tartson fenn tárcát, még ha ebben az esetben technikailag vélhetően az államtitkár viszi a minisztérium ügyeit az új tárcavezető kinevezéséig. Hozzátette: Orbán Viktor miniszterelnök 1998-ban két napig a Horn-kormány tagjait vezette, mivel Göncz Árpád akkori államfő csak később nevezte ki a jobboldali kabinet tagjait."

(Forrás)

Az év értelmetlen Adwords hirdetése (eddig)

2009-03-16T17:03:00.000-07:00

Természetesen nem Jászberényre kerestem, és nem is bármi olyanra, amiről akármilyen értékelhető információt találnék a város honlapján. De ha például belföldi turizmusra keresnék, akkor is roppant izgalmas és hívogató lenne látni ezt az adathalmazt. :) (egyébként a telefonszámok megjelenítése a hirdetésben ellenkezik a Google szabályaival, főleg az ő érdekeik miatt)

Persze ha Jászberényben lenne vállalkozásom és ezért fizetném az iparűzési adót, akkor nem viccesnek, hanem felháborítónak tartanám a fenti hirdetést.

Valószínűleg az MDF-re fogok szavazni

2009-03-08T16:37:00.000-07:00

Az Európai Uniós választáson júniusban, valószínűleg az MDF listájára fogok szavazni. Pár hete sem gondoltam volna, hogy ezt fogom leírni.

A jobbközép a politikai palettán nem áll ugyan nagyon távol tőlem, de közel sem. Elsősorban liberális gondolkodásúnak vallom magam, és inkább a baloldalhoz, mint a jobboldalhoz közelebb. Egyébként a magyar liberális pártra soha nem adtam a voksom (kivéve nagyon régen Demszky Gábort), szimplán azért mert felesleges kompromisszumokat kötöttek többször is a hatalom érdekében, anélkül hogy a programjukból valóban sikerült volna érdemi szinten megvalósítani valamit. A két nagy pártban az zavar a leginkább, hogy nincs valós ideológiai bázis mögötte, inkább két már-már Forza Italia-ra emlékeztető populista szervezet, amelyek mögött a valós mérsékelt jobboldaliság vagy baloldaliság csak nyomokban lelhető fel, és inkább a szélkakas dominál. A legtöbb vezető politikus még mindig nem értette meg, hogy hosszú távon csak a következetesség fizetődik ki. Emellett a tények és a lehetőségek politikai okokból történő elképesztő elferdítése is zavaró, ezért nem szavaztam már 2006-ban, amikor pártokra és jelöltjeikre kellett szavazni.

Bár még nem döntöttem elé végleg, és végignézem a kampányt, a nyilatkozatokat, a jelöltek elképzeléseit, de most legalább 80%-ig biztos vagyok benne, hogy júniusban el fogok menni szavazni és az MDF-re adom a voksom.

Az elsődleges ok Bokros Lajos lista élére helyezése. Bokros az egyetlen olyan élő magyar pénzügyminiszter, aki köntörfalazás nélkül, és vállalva az elképesztő népszerűtlenséget, valóban következetes és célratörő módon intézte hazánk pénzügyi vezetését. Véghezvitt egy gyors, és eredményes egyensúly javító programot, ami elképesztő katasztrófát előzőtt meg, és egyértelmű eredményeket hozott. A kilencvenes években a modern piacgazdaság intézményrendszerének kiépítésében elévülhetetlen érdemei vannak, és itt nemcsak a pénzügyminiszterségére, hanem a tőkepiac növelésében lévő szerepére is gondolok. Amikor lemondott, és a magyar lakosság 90%-a nem szívesen látta itthon politikai szerepben, több K.Kelet-Európában lévő ország is szívesen vette a tanácsait. Bokros Lajos közgazdász és közgazdászok nagyon ritkán kerülnek pártlisták élére, ami néha nem ártana. Nemzetközi szinten elismert szaktekintély. Emellett Bokros egyedül képes volt összeállítani egy olyan konkrét lépéseket tartalmazó, felesleges lózungoktól mentes gazdaságpolitikai programot, amit a parlamenti pártok a jelen helyzetre nem. Ráadásul ebben figyelembe veszi a társadalmi hatásokat is. Plusz ebből a cikkből kiderül az is, hogy Bokros a politikai elit nagy részénél sokkal jobban érti a hazai adórendszer legfontosabb problémáját. A cikk alapján egyébként szertefoszlik az a nézet, hogy Bokros a neoliberális gazdaságpolitikát tűzné ki a zászlóra. Ehelyett egy már-már vegytiszta technokrata álláspont rajzolódik ki.

Persze Bokros nem nevezhető igazán jó politikusnak, a lépéseit kíméletlenséggel és a magyarázat valódi igyekezete nélkül vitte át a kilencvenes években. Emellett karizmatikus vezéralaknak sem lehet nevezni. Bokros inkább magányos farkas, mint csapatjátékos a politikában, és senki sem állítaná, hogy a mindenáron való kompromisszumkeresés a legfontosabb erénye. De bizonyos időkben mégis az általa képviselt hozzáállás hozhatja a legjobb eredményeket.

Az MDF igazi zseniális politikai bozótvágója persze Dávid Ibolya, aki lassan 7 éve űzi a hazai politikában egyedülálló, kockázatos játékot, ráadásul sikerrel. Pártját zseniális lavírozással tartja a víz felett, és Bokros jelölése ennek a játéknak az egyik legjobb lépesei közé tartozik. Ahhoz, hogy megint látványosat húzzon, és kiemelt szerepbe pozícionálja az MDF-et, még a saját pártjának a felét is át kellett vernie. Hogy a Bokros jelölés ne legyen halva született gyerek, előbb kürtölte tele a sajtót, így már az ellenlábasoknak jóval nehezebb volt megtorpedózni a javaslatot, és ez nem is sikerült. Persze ez nagyon rizikós volt, mert egyrészt a bázisból is veszíteni fognak valamennyit, másrészt a fél ország hülyének nézte őket, hogy nem képeseket házon belül intézni az ügyeiket, úri módon. De ki fog arra emlékezni júniusban, hogy ki sértődött meg márciusban? Nem sokan. És ne felejtsük el: a három esélyes kispártnak (SZDSZ, MDF, Jobbik) a júniusi EP választás akár a jövő évi választásra szóló belépőjegyet és ezzel együtt az életben maradást is jelentheti. Látványosat kell lépni, és ez az MDF-nek sikerült.

Az MDF keresztény és konzervatív értékrendje rendben van, de hozzám nem áll közel. A gazdaságpolitikai alapelvek valmivel jobban. Tetszik a liberálisabb irányba tolódó felfogás, a tőkepiac fontosságának nemcsak kampányidőszakban való hangoztatása, a magántulajdon elvének jó oldalról történő megközelítése. A 2006-os program nem nevezhető kiforrottnak, de legalább viszonylag mentes volt a populista ígéretektől. Emellett most már majdnem 5 éve következetesen kiállnak az elveik mellett, persze ellenzékből és kispártként ez nem akkora varázslat. És nem tudhatjuk, hogy miként állnák ki a kormányra kerülés esetén ezek az idők próbáját (addig abban sem lehetünk biztosak, hogy a főként jobbról jövő gyanúsítgatásoknak van-e alapjuk). Emellett a belviszályok arra engednek következtetni, hogy nincs egységes hátfal Dávid Ibolya kalandor stratégiája mögött, és ezzel nem utóljára voltak problémák.

Nem hinném, hogy valaha fogok MDF gyűlésen csápolni, és akkor még enyhén fejeztem ki magam. De ha a Bokros-féle, és az egyébként is régebben élő "Felnőttek Vagyunk" vonalat komolyan gondolják, akkor az egyetlen bejutásra esélyes párt, amelyik képes úgy legalább elindulni, hogy nem keresi minduntalan Mari Néni és Józsi Bácsi kegyeit, és ez a hosszútávon gondolkodóktól úgy tűnik megér egy szavazatot. Mert Mari Néni és Józsi Bácsi rosszul tudja, nem volt hol és mikor megtanulnia és a sok csalódás miatt már amúgy is leszállt a szürke köd a szeme elé. De előbb-utóbb azért annyit fognak látni, hogy nem a cukrosbácsi a nyerő.

Empire Of The Sun - Waling On A Dream

2009-03-03T08:44:00.000-08:00

Ezt a számot hallgatom mostanában a legtöbbet. Nem tudom megmagyarázni miért. Nem bonyolult, a klasszikus Dancefloor-t idézi, mégis talál valahogy. A klipp is érdekes, nem jártam még Shanghai-ban, remélem egyszer fogok, de ha a két idióta ruhás bandatag nem ugrálna bele állandóan, akkor egy korrekt kis városnézés is lehetne :)

Slumdog Millionaire

2009-02-19T16:16:00.000-08:00

Nagyon jó film! Miután megnézted, nem fogod tudni pontosan megmondani, hogy miért. A történet egyszerű, a karakterek a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetőek többdimenziósnak (talán a főszereplő bátyja kivételével), meglepetés nincs. Mégis képes arra, hogy meghatóan meséljen el egy szerelmes mesét. Danny Boyle egy zseni, nagyon ért hozzá, hogy hangulatot teremtsen, minden filmje baromi jó. Én neki drukkolok vasárnap.

Kalóz Párt

2009-02-17T12:24:00.000-08:00

Létezik Svédországban egy Kalóz Párt, amely alapvetően szeretné megreformálni a szerzői jogot (más, például információszabadság, adatvédelmi célok mellett). Egy tematikus párt ritkán jut fontos szerepkörbe, nyugaton szinte csak a Zöld Pártoknak sikerült ezt többé-kevésbé elérnie, így a megalakulás után alig több mint 8 hónappal, a választásokon szerzett 35 000 szavazat (mintegy 0,6%) jelzi, hogy a kezdeményezés nem életképtelen. Azóta nemzetközi fronton is több hasonló szervezet alakult.

Nem véletlen az ilyen mozgalmak felbukkanása. A jogalkotók, az azt felügyelők, de leginkább a tartalmat előállítók nem veszik észre, hogy a világ és a környezet teljes mértékben megváltozott. Ahelyett, hogy alkalmazkodni próbálnának, régi, piacképtelen és rugalmatlan szabályrendszerhez ragaszkodnak, és azt hiszik, hogy ezt ugyanúgy kezelhetik mint bármi mást, ráadásul korántsem egyértelmű jogaikat kőbe vésettnek vélik.

Ha valaki szeretne elolvasni egy könyvet, meghallgatni egy zenét, megnézni egy filmet, stb. két lehetősége van:

Megveszi.
Letölti vagy lemásolja.

A jelenlegi joggyakorlat némi túlzással az alábbi esethez hasonlítja ezt. Ha valaki szeretne egy autót, akkor két lehetősége van:

A. Megveszi
B. Elviszi valaki másét.

Az analógia elképesztő hibája, hogy B. esetén az eredeti tulajdonos valóban károsul, hiszen neki nem marad meg az autója. De a 2. esetben ez nem így van.

Károsításról tehát ebben az esetben a letöltés tényéből fakadóan még nincs feltétlenül szó. Természetesen az jogos érv lehet, hogy mivel nem az 1.-et választotta a fogyasztó, ezért a tartalom előállítójának elmaradt bevétele származott a döntésből.

De ez sem feltétlenül igaz. Ha a letöltés lehetősége varázsütésre megszűnne, akkor a fogyasztók nagy része, a letöltött tartalmak nagy részét nem vásárolná meg. Így ezek esetén elmaradt bevételről sincs szó. A tartalom előállítója nem kapná ezt meg bevétel formájában, így nem érte semmilyen kár.

Az igazi probléma ebben van: honnan lehet tudni, hogy a fogyasztó (minden egyes) letöltött tartalomért fizetne, ha az nem lenne elérhető ingyen? Ezt csak maga a fogyasztó, a saját lelkiismeretével egyeztetve tudná megtenni, de sok esetben még ő maga sem tudja eldönteni.

Ez még csak a témakör erkölcsi, jogi oldala volt. Az üzleti, gazdasági vetületet nem is említettem. Ha a szerzői jogok visszaszorulnának, akkor a tartalmat előállítók bevételei visszaesnének, emberek millióit kellene elbocsátaniuk, cégek mehetnének tönkre. Ezáltal persze romolhat az előállított tartalmak mennyisége és minősége, és ezt a fogyasztók sem akarhatják.

A helyes megoldás valahol a középúton van, de rettenetesen nehéz lesz megtalálni. Ám az - ahogy az egyébként szerencsétlenül nevet választó Kalóz Párt is kiemeli - hogy például énekesek családjai még jóval a szerző halála után is pénzt keresnek a szerzemények után, több mint nevetséges.

Cigánybűnözés?

2009-02-10T15:34:00.000-08:00

A cigányság és a bűnözés kapcsolatának a magyar közéletben két fő elmélete látszik megnyilvánulni, a kettő között viszonylag ritka átmenettel és árnyalatokkal. Mindkettő abból a statisztikák által többször ismertetett, de a rendszerváltás óta külön nem mért adatból indul ki, hogy a roma származásúak körében jóval magasabb a bűnözés, mint a nem roma származásúak között. A Wikipedia bejegyzése erről igen széleskörű. A két teória:

Az egyik elmélet szerint az adat oka külső forrásra vezethető vissza, nevezetesen a cigányság körében megjelenő kirívó szegénység, a megélhetés biztosítása, valamint a munkalehetőségek hiánya - éppen az előítéletek miatt - okozza ezt. Eszerint cigánybűnözés mint kategória nem létezik.
A másik szerint a roma származásúak elsősorban nem külső, hanem belső okok miatt nem képesek betartani a társadalmi normákat, ezek közé tartozik az eltérő kulturális háttér, a neveltetés, a másfajta családszerkezet. Szerintük létezik olyan fogalom mint cigánybűnözés.

A problémakört nem ismerem olyan szélességgel, hogy ki merjem jelenteni, melyik az igaz. Az ösztöneim és a világlátásom inkább az elsőhöz áll közel, ugyanakkor úgy látom, hogy az oda tartozók hajlamosak a problémát - bármi is álljon a hátterében - nem felismerni.

Nézzünk egy másik országot, nagyon hasonló, de még súlyosabb és történelmi okokból még fájóbb etnikai konfliktussal a háta mögött. Az Egyesült Államokban az Afro-Amerikaiak 1860-ig rabszolgasorban, és utána még 100 évig nem teljes értékű állampolgárként éltek jogi értelemben. Társadalmi értelemben talán még mind a mai napig sem, de a felzárkózás érzékelhető. Ugyanakkor a bűnözési statisztikák megdöbbentőek. Minden harmadik Afro-Amerikai férfi kerül börtönbe élete során, amíg a fehérek körében ez az arány ennek kevesebb mint ötöde.

Mit reagálnak erre Amerikában? Létezik rasszizmus, és létezik elkülönülés. Ugyanakkor létezik esély is. Amerikában, ahol a lakosság 88%-a nem Afro-Amerikai volt már közülük Oscar-díjas színész és színésznő, kiváló sportoló, és kiváló zenész, Super Bowl nyertes edző (most már kettő is), nemzetbiztonsági tanácsadó és külügyminiszter (szintén kettő), és most már amerikai elnök is (bár Obama édesanyja fehér volt, apja afrikai, felesége Afro-Amerikai). Nem tudom, hogy a fenti bűnözési adatnak társadalmi- gazdasági-szociális, illetve kulturális-származási okai vannak-e, de ezek az emberek kaptak esélyt és éltek vele. Az amerikai választók kb. 70%-a fehér és közülük több mint 40%-ot biztosan nem érdekelte a bőrszín, mert Obama-ra szavazott. Sőt, még az ellenfelére szavazók többségét sem ez motiválta a szavazásban, az elfogadottsági számok ezt fényesen bizonyítják.

Még ha nálunk, a cigányság magas bűnözési arány a kulturális okokra lenne visszavezethető, akkor is felmerül a kérdés:

Nem rontunk tovább a helyzeten, ha még inkább szegregáljuk őket társadalmi, gazdasági, és még inkább lelki értelemben? Visszacsatoló mechanizmusként nem fog tovább nőni a bűnözés? A lakosság egy része nem fogja őket még jobban gyűlölni?
Adtunk valaha igazán esélyt? Nem családtámogatásra, szociális segélyekre, és programokra gondolok, hanem arra, hogy mit gondolunk, ha szembejön egy roma származású férfi az utcán, ha a gyerekünk osztálytársa roma, ha az állásinterjúra jelentkezik, ha a szomszédba költözik.
Ha nem adunk esélyt, akkor biztosan tovább romlik a helyzet (a miénk és az övék is). Ha adunk, akkor vagy javul, vagy marad a mostani szinten. Nem lehet kérdés, hogy melyiket válasszuk.

Szerintem, ha egy gyereket az osztálytársai kiközösítenek, akkor sem az osztály, sem az illető gyerek nem nevezhető kizárólagos felelősnek a kialakult helyzetért. Az esetek többségében átgondolt és türelmes kommunikációval a konfliktus feloldható. Mindkét fél részéről.

Végezetül egy vicces, de gondolatébresztő videó:

Féltudású elitcserélési elképzelések

2009-02-05T10:19:00.000-08:00

Az Index oldalain egyre gyakrabban lehet olvasni a Féltudasú Magyar Elitről. A politikai részhez nem szeretnék hozzászólni. Közgazdasági oldalról viszont elképesztő hiányosságok, és csúsztatások vannak a cikkben. Példák:

"Talán van, aki emlékszik még a Bokros-csomag utáni két szűk esztendőre: akkor évi egy százalékkal nőtt a GDP-nk. Az idén valószínűleg kb. négy százalékkal fog esni."

A szerző jótékonyan elfelejti megemlíteni, hogy a rendszerváltás óta már éltünk meg ennél sokkal rosszabb időszakot 1991-93-ban. Akkor 3 év alatt a GDP 15%-át meghaladó visszaesés volt. Persze az ok egészen más volt, de akkor is álságos a Bokros csomag időszakára hivatkozni, mint negatív példa, amikor csak 3 évvel korábbra kellene visszamenni.

"Valahogy ritkán hallunk arról itthon, hogy az egész világon elsőként, még Pakisztánt és Ukrajnát is megelőzve kellett a nemzetközi szervezethez rohannunk. Mégpedig nem azért, mert nekünk volt a legnagyobb pechünk, hanem mert óriási államadósságunknak köszönhetően egy hónapot sem bírtunk volna ki újabb hitelek nélkül."

Ez igaz, de egy sor másik országra is, akiknek nagyobb vagy kisebb államadóssága van. Magyarország volt az egyike azoknak az országoknak, ahol a befektetők által az állampapírokba nyomott pénz a leginkább megcsappant, nyilván nem véletlenül.

"E stabilitás közvetlen ára az ország rendkívüli mértékű eladósodása volt. Egy leszakadó országban ugyanis csak más pénzén lehet a biztonság illúzióját fenntartani. A magyar állam az elmúlt harminc évben körülbelül nettó nyolcezermilliárd (azaz nyolcmilliószor egymillió) forint adósságot halmozott fel."

Kifejezetten hangulatkeltő nagy számokkal dobálózni, ahelyett, hogy valamilyen összehasonlítási alapot keressen hozzá. GDP arányosan az államadósság alacsonyabb, mint 1991 -96 közötti időszakban bármikor és kb. 4%-kal magasabb, mint a rendszerváltozáskor. Ez nem akkora tétel, hogy rá lehessen fogni: ebből finanszírozták a relatív jólétet, vagy a közeledés (állítólagos) illúzióját

"Bár az ország az elmúlt harminc évben valójában távolodott a nyugati életszínvonaltól (lásd a Világbank vonatkozó vásárlóerő-paritásos GDP adatait), a magyar politikai elit sikeresen fenntartotta a felzárkózás hiedelmét."

Megint önkényes adatkiválasztás. Az elmúlt 30 évben valóban nem közeledtünk, de az elmúlt 15 évben egyértelműen igen (2007 kivételével minden egyes évben gyorsabban nőttünk mint az EU15 átlag, ez az adat az elmúlt 7 évben viszont Szlovákiához és Szlovéniához képest, az utóbbi 3 évben pedig bármelyik környező orszgához (Ausztria kivételével) nem elég jó).

"1981-ben, amikor Ronald Reagan amerikai elnök lett, az Egyesült Államok éppen fél évszázad legnagyobb gazdasági válságát élte, és az elit az ország elkerülhetetlen hanyatlásáról elmélkedett. Amerikát akkor már mintegy negyven éve irányította az ún. liberális establishment, amely jól érzékelhetően kifogyott a használható ötletekből. A Reagan nevével fémjelzett fordulat a következő nyolc évben fenekestül felforgatta az amerikai politikai elitet anélkül, hogy új pártot alapítottak volna, vagy kasztrálták volna az államigazgatást. Pusztán annyi történt, hogy Reagan elnök látványosan szakított a régi módszerekkel, és felkarolta az addig politikai szempontból partvonalon lévő nem liberális társadalomtudósok téziseit. Az elnök sikerének farvizén aztán fokozatosan átalakult a politikai elit hiedelemrendszere, ami lassan, de biztosan a szélesebb értelemben vett elitet és vele az egész országot is magával sodorta."

A szerző azt az egyetlen, de alapvető tényt felejti el megemlíteni, hogy Reagan sikerének az ára az államadósság megháromoszorozása volt! Itt is fontos az összehasonlítási alap, ez kb. 80%-os emelkedés GDP arányosan. 8 év alatt ez nagyon sok. Éppen fent írt a magyar elit hibájáról, ami az államadósság megnövelése volt, ezek után Reagan-re hivatkozni nevetséges.

Nem tudom, hogy le kell-e cserélni a politikai elitet. Azt viszont tudom, hogy az ország gazdaságában lévő strukturális jellegű problémákat nem lehet megoldani úgy, hogy az elmúlt X évről, vagy a jelenlegi helyzetről szándékosan csúsztatunk és megtévesztünk. Publius Hungaricus, az idézett cikk szerzője nekem eddig nem hiteles.

Obamicon mánia

2009-02-01T03:03:00.000-08:00

Az amerikai elnökválasztási kampány alatt híressé vált Obama portré:

Ennek a sikerét meglovagolva, most mindenki elkészítheti a saját "Obamiconját" :), a saját jelszívával. Íme az enyém:

Legenda Vagyok

2009-01-26T13:36:00.000-08:00

A tavalyi év egyik legjobb filmje a Legenda Vagyok volt. A film egy magányos ember küzdelmét és szenvedését mutatja be egy posztapokaliptikus világban. Egyedüliként próbálja az emberiség kihalását és zombivá alakulását kiváltó vírus ellenszerét megtalálni. Bár a film második fele nem tökéletes, az első 45 perc lenyűgöző, főként New York kihalása utáni gigantikus képkockái miatt. Ki tudja miért, de érdekesnek találom a kihalt városokat, miközben nagyon félelmetesnek is.

Nemrég viszont a kezembe került a film alapját képező könyv. Ami nemcsak más megközelítésből mutatja be a katasztrófa utáni világot, nemcsak a szereplők más, nemcsak komorabb a moziváltozatnál, de egészen más befejezést tálal elénk. A műben olyan meglepetések vannak, amik a filmben elő sem fordulhatnának.

Nagyon érdekes, hogy az éjjeli horda leírása esetleges és ritka, a szerző végig a főszereplő küzdelmére és egyre inkább széteső lelkivilágára koncentrál, a pusztulás képei mellett. De az író, Richard Matheson még így is elérte, hogy az 1954-es publikálás után 40-50 évvel igazi alapművet és elhintett magvakat adjon a sci-fi és horrorfilmeseknek. Olyanoknak, mint a 28 nappal később alkotójának, napjaink egyik legjobb rendezőjének Danny Boyle-nak, vagy a Resident Evil filmeseinek. Nekik is adta a vírus miatti világvége, az emberiség átalakulásának, a kiürült városok képeinek gondolatát.

Ráadásul a könyvből, annak utolsó mondatából ki is derül, hogy valójában mit is jelent, amikor főhősünk azt mondja "Legenda Vagyok". A hideg futkosott a hátamon.

Szmogriadó és szabálykövetés

2009-01-11T23:33:00.000-08:00

Ma reggel feltűnően könnyebb volt közlekedni, mint más hétfő reggelen. Elsőre azt gondolná az ember, hogy a szmogriadó miatt felére fogyatkoztak az autók. De számoltam menet közben: a páros (ma szabályosan közlekedő)-páratlan (ma nem szabályosan közlekedő) arány kb. 60-40 volt, tehát ha a többszáz autós mintámban nem volt feltűnően rossz a mintavétel, akkor eltekintve a kevés számú kivételtől, a ma elvileg nem közlekedő páratlanra végződő rendszámú autók tulajdonosainak kétharmada semmibe vette a szabályt. Ugyanakkor lehet, hogy a párosok egy része is otthon hagyta az autóját, mert 17%-kal kevesebb autó érzésem szerint nem magyaráz ekkora csökkenést a forgalomban.

De így is, nem 17%-kal, hanem majdnem 50%-kal kevesebb autónak kellene az utakon lenni. A többség a szabálykövetésből ma rosszul vizsgázott, és ez jól tükrözi a hazai morális állapotokat. Az emberek nagy része a saját rövidtávú érdekeit helyezi minden elé, legyen az a saját hosszútávú érdeke, vagy közérdek.

A ma reggel látott legnagyobb füstöt gyártó páratlan rendszámú autó egy 20+ éves Opel Kadett Kombi volt. Ahogy elmentem mellette láttam, hogy hátul tele van a csomagtartó szerszámokkal, és egy létrával. Őket is meg tudom érteni. Nem tudom mi lehet a megoldás. Vagy egy szigorú, de áttekinthető és igazságos szabály az ilyen esetekre, amit következetesen be is tartatnak. Vagy pedig az emberek lelkiismeretének a felébresztése, hogy ne kelljen páros-páratlanozni, hanem ilyen időszakokban mindenki saját magától ne üljön autóba, ha az autója nem felel meg a legmagasabb környezetvédelmi normáknak - ha csak ez nem elkerühetetlen. Az utóbbi lenne a jobb, de ehhez szükség lenne valamiféle tág közösség tudatra, ami szinte soha nem volt jellemző igazán itthon, de az elmúlt 20 évben szinte a nullára morzsolódott le.

A legizgalmasabb természetfilmes jelenete

2008-12-17T23:57:00.000-08:00

Minden idők legizgalmasabb természetfilmes jelenete, a "Battle at Kruger", amely a Dél-AFrikában található Kurger Nemzeti Parkban került felvételre. Az érdekessége az, hogy nem egy profi természetfilmes, de még csak nem is egy filmezéshez bármilyen módon kötődő ember, hanem egy egyszerű turista fényképezte, akinek hatalmas mázlija volt, de nekünk is, hogy ezt láthatjuk!

A világ legelszigeteltebb országa

2008-12-14T16:44:00.000-08:00

Politikai értelemben talán Észak-Korea. De földrajzi, közlekedési, és talán kereskedelmi értelemben viszont a Pitcairn-Szigetek.

Nem hinnénk, hogy ma, az internet és a mindent behálózó nemzetközi repülőhálózatok világában, amikor havonta 2,5 millió kereskedelmi légijárat indul útjára a világ minden tájára, van egy hely, ahol a legközelebbi ország elérése 30 órát vesz igénybe.

A Pitcairn-szigetek a Csendes-Óceán közepén található, nagyjából félúton Panama és Új-Zéland között. Az egyetlen lakott sziget kb. 2 km hosszú. A legközelebbi civilizált hely 500 km-re van, és mivel nincs hely reptérnek vagy kikötőnek, csónakokon teszik meg a 30 órás utat, az amúgy sem a világ közepének számító Mangareva-ra. Ilyeneken:

Mangareváról egy repülőút Tahiti, az első nemzetközi repülőtér. Ha szerencséd van oda 20 óra alatt juthatsz el, ami azt jelenti, hogy a Pitcairn-Szigetek a lehető legjobb esetben 51 óra alatt érhetőek el. A hajók időjárástól és forgalomtól függően igen ritkán indulnak, esetenként, akár egy hónap felett nincs járat.

Pitcairn nem teljesen független ország, tulajdonképpen az Egyesült Királysághoz tartozik, de ezek az adatok akkor is bájosak:

A világ legkisebb népességű országa 50 fővel.
Az oktatásban részt vevők aránya 100%-os, a sziget mind a 7 gyermeke részt vesz benne, ami 15 éves korig kötelező
A műholdak kivételével a szigetre egyetlen TV vagy rádióadás sem ér el.
A lakosok egymás között walkie-talkie segítségével kommunikálnak, ha nem akarnak sétálni. A szigeten van egy nyilvános műholdas telefon is.
Pitcairn gyakorlatilag önellátó. Néha a hajókon hoznak egyedileg rendelt árúat, de ezek nem alapszükségletek. Nem is lehetnek, hiszen a szállítmányok évente 3 alkalommal érkeznek.
A helyi bolt heti 3 alkalommal 1-1 órát van nyitva.
A posta nyitvatartása is hasonló.
Az egyetlen egészségügyi ellátásra alkalmas személy a lelkész felesége, de ő sem orvos. Ha a szigeten kapsz szívrohamot, akkor neked annyi, mert a hely minden mentőhelikopter mentési sugarán kívül esik. Enyhén szólva.
A fenti okok miatt speciális engedélyre van szükséged, ha oda akarsz utazni, mert a közlekedési nehézségek miatt akarva-akaratlanul helyi lakossá válsz minimum hetekre.

Egyszerre félelmetes és izgalmas. Bizonyos szempontból mégis irígylésre méltó a helyiek élete.

(update: időközben rátaláltam a hivatalosan leginkább elszigetelt közösségre is. A Tristan Da Cunha szigetcsoport az Atlanti-Óceán déli részén található. A legközelebbi település Afrikában van, majdnem 2500 km-re. Repülőjárat itt sincs, így az út több nap a nagyvilágba, az út 6 nap, és havonta egy járat van, de az legalább egy stabil halászhajó, nem a fenti már-már lélekvesztő. Ugyanakkor hatszor annyian élnek itt, mint a Pitcairn-szigeteken, és van orvos is, több szakképzett nővérrel. Itt van esélyed, ha szívrohamod van.)

Everett és a párhuzamos világok

2008-11-30T09:00:00.000-08:00

Most néztem meg a Parallel Worlds, Parallel Lives című dokumentumfilmet. Ez a kis film Hugh Everett-ről, a kvantumfizika egyik legérdekesebb, mára élvonalbeli teóriájának a megalkotójáról szól. Everett úgy próbálta elméleti szinten feloldani a kvantumfizikában lévő ellentmondást (vagy ellentmondásnak tűnő "viselkedést"), hogy értelmezése szerint minden mikroskálán történő "döntési szituációban" a világ kettéhasad, az egyikben "A", a másikban "B" döntés megszületésével. A kettéhasadt világokban lévő értelmes lények nem tudnak más világok létezéséről, mert nem észlelik azt, de ugyanaz az ember a sokmilliárd világból akár kettőben is merőben különböző életet élhet. Everett elmélete elvetve termékeny virágokat hajtott ki a sci-fi írók és TV-s, mozis producerek számára (Lola Rent, Sliders, Vissza a Jövőbe, vagy ahol a leginkább szemléletesen egyszerűsítették le az elméletet: a Denzel Washington főszereplésével készült Deja Vu), de maga az elmélet nagyon is komoly, Everett 130 oldalon, bonyolult képletekkkel és érvelésekkel támasztotta alá mondanivalóját.

A dokumentumfilm érdekessége, hogy a főszerepet Everett fia, Mark játsza, aki apja egykori kollégáit és barátait, munkahelyeit, és egyetemét végigjárva tesz egy utazást. Eközben Mark, aki egyben sikeres rock-sztár rövid monológokban számol be az érzéseiről, miközben megérti a kvantumfizika lényegi problémáját, és az apja által adott lehetséges magyarázatot. Így amit ő megtesz, az nemcsak utazás országokon át egyetemekről egyetemekre, hanem utazás a saját múltjába, és egy utazás, ahol saját elveszített családját, főként édesapját jobban megismerheti, amire élete során nem volt igazi lehetősége.

Tényleg érdemes megnézni. A filmről készült weboldalon sok érdekes információ megtalálható, többek között részletes és emberközeli magyarázat Everett elméletéről, de maga az eredeti dolgozat is.

A változtatás jó és nem jó

2008-11-28T07:26:00.000-08:00

A napokban két remek élményem is volt. Egy a Nemzeti Színházban, egy pedig a moziban. Az egyik tele volt újító ötletekkel, a másikban a megszokott stílust láthattuk.

Az Oresztész egy nehezen emészthető, nyomasztó darab gyárilag. Alföldi igyekezett ezt minél inkább feloldani, és főleg a fiatalokat bevinni a darab nézőterére. A legjobb ötletek mind abból adódtak, hogy a színdarab szó szerint a nézők között zajlik. A színészek egy része a nézőtéren ülve indít, Péterffy Bori percekig ül egy megdöbbent néző ölében. Az első sort semmi nem választja el a színpadtól, gyakorlatilag magán a színpadon ülnek a nézők. A női kar az orrunk előtt megfőz egy komplett húslevest. De a legjobb ötlet, hogy a színházba érkező néző már a főbejáratnál kisebb magyarázó jelenetekkel találkozik,, filctollal felírva látja az üvegajtóra Orsztész családfáját és a folyósokon, a büfében, várakozás közben ál-verekedéseket, veszekedéseket, rosszulléteket és rap-betéteket hallhat (persze a darabbal összefüggésben). Szerintem remek ötlet, és bár maga a darab nem lesz a kedvencem, kétségtelenül sikerült az élményhez hozzáadott értéket teremteni ezekkel az ötletekkel.

A Vicky Cristina Barcelona egy újabb remek Woody Allen film. Igazából semmi újdonság nincs benne, csak a helyszín, Barcelona az új. Egy spanyol festő áll a középpontban, noha nem ő a főszereplő, de három szép nővel is viszonyba keveredik, néha párhuzamosan is. Általában gyors, könnyed, bájos humorral megáldott jelenetek követik egymást, tiszta történetmesélés mellett. Nem kell semmit kitalálnunk, nem titkolnak előlünk semmit, minden sorrendben követi egymást, és gyakran tudjuk jól, hogy mi lesz a következő lépés, mégis nagyon jó film.

Gyurcsány-blog » Eredményeink

2008-04-16T07:36:00.000-07:00

Nem tudom megállni, hogy ne kommentáljam Gyurcsány Ferenc legfrissebb blog bejegyzését:

1. 2008-ban nagyjából 30 százalékkal többet érnek az átlagos keresetek, mint amennyit 2001-ben, ennyivel nőttek a reálkeresetek.

Miközben a gazdasági teljesítmény ezt látható módon nem bírja el. A reálbérnövekedés jelentős része a közszférában zajlott le a 100 napos program nyomán (amikor nem Gyurcsány volt a miniszterelnök), többek között emiatt hoztuk össze Európa legmagasabb költségvetési hiányát, kombinálva az egyik leggyatrább gazdasági növekedéssel.

2. Ma a nyugdíjak vásárlóértéke is – a nyugdíjkorrekció, a 13. havi nyugdíj eredményeként – 40 százalékkal magasabb, mint 2001-ben.

Pláne. Nincs könnyű dolga a magyar nyugdíjasoknak, de attól még igaz, hogy a költségvetés igen rosszul viselte a fenti "jó szándékot".

3. A Start kártyák bevezetésével kedvezményben részesítjük és ösztönözzük a pályakezdők munkába állását, a GYES-ről, GYED-ről visszatérők elhelyezkedését.

OK.

4. Az átalakított szabályozás miatt idén várhatóan átlagosan is mérséklődnek a gyógyszerárak és már tavaly is mintegy kétezer gyógyszer ára csökkent.

Erről keveset beszélnek, de kifejezetten jók a kormány lépései a gyógyszerek területén. Nekem az is tetszik, hogy egyes gyógyszerek már nemcsak a patikákban kaphatóak, ami mindenkinek jó, kivéve a patikusokat.

5. Úgy alakítottuk át a családtámogatást, hogy ne azok kapjanak többet, akiknek egyébként is magasabb a jövedelmük. Igazságosabb lett a családtámogatás és többet adunk a gyermekes családoknak, mint előttünk bárki bármikor.

Tényleg többet. A mi pénzünkből.

6. A Magyar Univerzitás Programmal a felsőoktatásban az elmúlt fél évszázad legátfogóbb fejlesztési programja valósul meg. Alig van olyan felsőoktatási intézményünk, amely ne bővült volna oktatási épülettel, kollégiummal, könyvtárral az elmúlt időszakban.

Ez szintén a mi pénzünkből megy. Ez önmagában még nem lenne baj, hiszen a felsőoktatást fejleszteni kell, de eközben nem történt meg a finanszírozásának az átalakítása (ami elsősorban nem a kormányfő hibája), így ez inkább veszély, mint eredmény.

7. Autópálya ér Szegedig, Nyíregyházáig, Debrecenbe, Dunaújvárosba és végig a Balaton déli partján.

Kicsit drágábban és lassabban mint máshol, de bővült a hálózat.

8. A magyar gazdaság először a rendszerváltozás óta érdemben fehéredett. Százmilliárdos nagyságrendű jövedelme van az országnak abból, hogy ösztönzőkkel és szigorúbb ellenőrzéssel szűkítettük a szürke és a fekete gazdaság mértékét.

Ennek valós eredményeiről, és itt nemcsak a befolyt pénzről beszélek, megoszlanak a vélemények.

9. A mezőgazdaságban 2005 májusa óta lényegében folyamatosan nyugalom van. A mezőgazdasági termelők eredményei rendre felülmúlják a kilencvenes évtized eredményeit, a legutóbbi adatok szerint 60-70 milliárdnyi nyereségük van a gazdáknak, agrárvállalkozásoknak. Soha annyi fejlesztés nem volt a magyar mezőgazdaságban, mint manapság.

Passz.

10. Az Új Magyarország Vállalkozásfejlesztési Program keretén belül ma a mindenkori jegybanki alapkamatnál alacsonyabb – jelenleg hat százalék körüli – kamatokkal kaphatnak a legkisebb cégek hiteleket. Több tízezer vállalkozást támogatunk ilyen módon. Ilyen széles KKV fejlesztési program soha nem volt Magyarországon.

A legszélesebb KKV fejlesztési program mégis az lenne, amit így hívunk: adócsökkentés (nem emelés, hogy a fentieket finanszírozzuk)

11. Jelentősen egyszerűsödött a cégbejegyzés, rövidesen egy órán belül lehet cégeket bejegyezni. Általánossá válik az elektronikus adóbevallás, csökkent az adóbevallások, valamint az ívekben szereplő sorok száma, egyszerűsödött az adminisztráció.

Bár a könyvelőnk néhány ponttal vitába szállna, de azért nagyjából igaz.

12. A nulla tolerancia elv alkalmazásával a közlekedésben az év első pár hónapjában sok-sok emberi életet sikerült megmentenünk és megóvnunk.

Tüneti kezelés. Nem rossz, de nagyon kevés.

13. Magyarországon önkéntes és nem sorozott haderő van. Fiataljaink közül csak az lesz katona, aki azt hivatásának választja.

OK

14. Mindeközben a költségvetés lassan visszatér egyensúlyi állapotához, jövőre a hiány három százalék körüli szinten fog tartani.

Na de milyen áron! Először felborult a költségvetés egyensúlya. Utána a közelgő választások miatt nem kezdték azt helyreállítani. A végén pedig a legkeményebben dolgozó rétegnek kellett megint a zsebébe nyúlnia, ez meg is látszik a gazdaság teljesítményén. Ezt maga a kormányfő is beismeri a bejegyzése végén:

"Mindaz, amit felsoroltam, sok tekintetben megviselte a gazdaság teljesítőképességét."

Ehhez már nincs mit hozzáfűzni.

Belterjes politika, zárt elit

2008-01-24T08:00:00.000-08:00

Képzeljük el, hogy 2010-től 4 évig Gál Zoltán, (az MSZP korábbi házelnöke) a miniszterelnök. Utána 8 éven át Orbán Viktor lesz a kormányfő. Felesége, Lévai Anikó pedig egyre gyakrabban részt vesz a politikai életben és részt vesz a kormányüléseken. 2022-ben azonban Gál J. Zoltán, Gál Zoltán fia hajszállal nyeri a választásokat. 2030-ig marad a székében, félidőben újabb választást nyerve. Ekkor azonban jön Lévai Anikó, és 2038-ig az ország első női miniszterelnökeként ül a bársonyszékben.

Ezzel elmondhatjuk, hogy 28 éven át, két család (még csak nem is érdekszövetség, hanem nukleáris - vagy egymással legközvetlenebb rokoni viszonyban lévő emberek) uralták az ország életét.

Bizarrul hangzik? Nos, a világ leghatalmasabb országában, ahol a vezető elképesztő tömegpusztító fegyverek feletti ellenőrzést is gyakorolja, ez könnyen előfordulhat, a nagy része már meg is történt. A fenti szövegben az évszámokból ki kel vonni 22-őt, a miniszterelnök az elnökkel, és a személynevek:

Gál Zoltán - George Bush
Gál J Zoltán - George W Bush
Orbán Viktor - Bill Clinton
Lévai Anikó - Hillary Clinton

(a poltikai nézeteik között nem vonok párhuzamot, nem is lenne értelme)

Tehát:

1988-től 4 évig George Bush, az elnök. Utána 8 éven át Bill Clinton lesz az elnök. Felesége, Hillary Clinton pedig egyre gyakrabban részt vesz a politikai életben és részt vesz a kormányüléseken. 2000-ben azonban George W Bush, Geroge Bush fia hajszállal nyeri a választásokat. 2008-ig marad a székében, félidőben újabb választást nyerve. Ekkor azonban jön Hillary Clinton, és 2016-ig az ország első női elnökeként ül a bársonyszékben.

Ezek után mondja nekem valaki, hogy az amerikai politika nem belterjes.

Ezért inkább Obama, esetleg Romney. (Al Gore-t is kedvelem, de ő nem indul...)

Fidel él!

2008-01-03T04:20:00.000-08:00

Az alábbi hirdetést láttam az Index-en. Ha élek a lehetőséggel, és mégsem látom Castro-t...esetleg már nem is él, akkor visszaperelhetem az összeget?

Voltam ugyan Kubában, de Fidel-t csak képeken láttam. Tapasztalni viszont tapasztaltam, amikor lezártak egy utat félórára, mert éppen munkába indult...